Nógrád. 1979. október (35. évfolyam. 230-255. szám)

1979-10-16 / 242. szám

Képernyő előtt

Budapesti Művészeti Hetek remek tv-vállalkozások

A Budapesti Művészeti He.

tek tartalmi sokszínűségéhez saját és sajátos eszközeivel a Magyar Televízió is rangos eseményekkel járul hozzá. Ilyen eseményszámba menő vállalkozása volt az elmúlt hét péntekjén Csurka István. Egésznapos riport című té. véíilmjét és vasárnap Csehov világhírű drámájából, a Cseresznyéskertből készült té. véjáték.bemutatója.

A bemutatók időrendiségében Csurka művéé az elsőség, már csak azért is, mert új írói alkotással ismerkedhet, tünk a képernyőről. A hát. borzongatóan félelmetes történet hőse egy fiatal, friss, merész eszmékkel teli újság, író, akit szerkesztője riportra küld a bizonyos vegyi művekhez. Termelési riport — erről van szó —, ám a műveknek nyomát sem találja, helyén egy merőben új szerv az Agy. rendesítő és Fogalomhelyesbítő Intézet. Rendeltetése az agymosás — állami szinten, hogy a hatalom szempontjából károsnak és kórosnak ítélt emberi magatartásformákat, gondolkodásbeli őnállósko. dás-t, eredetieskedést kilúgozza, helyükbe a veszélytelen konformizmust plántálja.

Az intézet döbbenetes világával Ismerkedve a történet hőse végigjárja a dantei pokol földi másának szörnyűséges stációit, a valamiféle bomlott emberi elme szülte, szigorúan önmagába záruló világot, s csaknem martalékul esik, egyikévé lesz az itt kezeiteknek. Az emberi méltóság azonban a döntés válságos pilla, nataiban felülkerekedik az elbizonytalanuláson s ez a nagy pillanat a félelmetes apparátus megsemmisülését, er. kölest összeomlását jelenti.

Vagy mégsem?... Mert a földi pokoljárásból, az egész, napos riportról visszaérkező újságíró szép, kerekded „konformista” riportban ad szá. mot a — vegyi művek életéről, s előbbre lép a ranglétrán, főmunkatársi kinevezését várja. Elégedettek vele.

Akik ismerik Csurka István eddigi irodalmi munkásságát, tudják Jól, hogy erősen szatírára hajlamos Írói alkat. Ez a műve. az Egésznapos riport talán az eddigieknél is merészebb és kíméletlenebb társa, dalml szatíra. Csak az nem sejlik fel félreérthetetlen tisztasággal, melyik társadalomé vagy társadalmaké. S ezt az írónak egyik olvasható nyilat, kozata sem tisztázza, mert azt említi: „A különböző társadal. ml rendszerek különféle követelményeket támasztottak a történelem folyamán alattvalóikkal szemben. A rabszolgá. tói egy szemernyi együttműködést, egyetértést sem köve. telt a hatalom, a rabszolga teljes fizikai alávetettségben élt, mindegy volt, ml a véleménye a világról. A hűbéri társada. lomban a jobbágynak már az ura vallásán kellett lennie, ezen felül azonba'n nem sokat törődtek a leikével, ha jobbágyi szolgálatait teljesítette. Még az ő alávetettsége is olyan fokú volt. hogy a hatalom semmit sem tartott az agyától és nem is fáradozott a megmunkálásán, a mosásán. Nem így a proletár fölött álló klasszikus kapitalizmus. A munkás alávetettsége, kény- szerítettsége akármennyire kegyetlen volt is, már nem volt olyan mérvű, hogy a hatalom.

Tájak — korok — múzeumok

Horpács

x

nak ne kellett volna tartania a lelkében, agyában zajló folyamatoktól, hogy a hatalom meg ne kísérelte volna az agyát a maga képére és hasonlatosságára átgyúrnl. S mi van ma? Nos, ma világszerte jócskán megcsappant a kényszerítés... Növelték viszont agy- és szellemátgyúró tevékenységüket... hogy alattvalóik agyát a maguk képére és hasonlatosságára formálják, növeljék köztük a derék konformisták részarányát,”

No, de ilyen eszközökkel? És konkrétan hol, mely társadalomban, a társadalmi formátumokok melyikében? Az időbeli homályosság egyetlen ponton mégiscsak kitisztul a műben, nevezetesen ott, ahol a főhős, a fiatal riporter „elvtárs” titulust kap. Az író tehát tulajdon társadalmunkat célozza meg. De melyik szakaszát a fejlődés fokozataiban?

Fenntartásainkkal együtt: Csurka szatírája hús-ideg-ele- venbe vágó, elgondolkodtató, tanulságos mű, jelentős járuléka a Budapesti Művészeti Heteknek. A szereplők is remekeltek feladataikban. Mindenekelőtt a különös intézmény irányítóját képviselő Haumann Péter, a riportert formáló Papp Zoltán, de a többiek: Gera Zoltán, Sinkó László, Egri Márta, Szacsvay László is. A művet Dömölky János rendezése fémjelezte.

A Cseresznyéskert-ből készült tévéjáték is méltó szín. vonalú eseménye volt az ünnepi heteknek. Elismerés érte elsősorban Esztergályos Károly rendezőnek, aki a drámát szerencsés kézzel léptette ki színpadi zártságából, s ameny. nyire a mű engedte, oldotta fizikai statikusságát, anélkül, hogy az a pszichikai történés feszes ívét megtörte vagy zavarta volna.

A remekül válogatott szereplőegyüttesből nekem a legteljesebbet Balázs Samu nyújtotta az öreg inas szerepé, ben. Minden villanása.rezdülé. se-mozdulása a tökéletesség hitelével hatott. Epi/ódalakí tását a művész az előadás legszebb, legmagasztosabb élményévé emelte. Szépet és dicséreteset nyújtott Törőcsik Mari. Ménsáros László, Kozák András, Hámori Ildikó, Esztergályos Cecília, Gálfi László, Szacsvay László és a többi is.

(b. t.)

A Mikszáth kúria.

Nem is igazi nógrádi ember az, akinek e falu nevéről nem Mikszáth Kálmán jut azonnal eszébe. A mai Nógrád megye területén oly kevés Mikszáth-emlék található, illő hát, hogy ezeket méltóan megbecsüljük és óvjuk. E keyesek egyike Horpács. 4

A nagy író életének utolsó esztendei kapcsolódnak ide. Régóta hazavágyott már Nógrádba, mert bárhogyan is szerette őt az ország, hívták ezerfelé. az ő igazi otthona mégiscsak e dimbes-dombos, girbe-gurba „Palócország” volt. 1904-ben vásárolt Itt birtokot, majd megvette a Szontágh-féle kúriát, amelyet később átépíttetett, pontosabban szólva újjáépíttetett. Stílusa meglehetősen szokatlan ezen a tájon, görögös hangulatokat idéz fel a látogatóban. Itt töltött néhány csendes nyarat Mikszáth, mígnem 1910-ben, amikor az egész ország ünnepelte írói jubileumát, egy váratlan betegség elvitte a „jó palócot”.

A kúria ma már csak részben múzeum. Megtekinthető hétfő kivételével 10—16 óra, vasárnap 10—14 óra között. A kiállítás az emeleti részen van. Tárgyak, képek idézik fel életét, műveit, halhatatlan alakjait. Érdemes kicsit elidőzni a kúria szép parkjában is, és gondolatban felidézni a kedvelt hősöket: a szomorú sorsú Bede Annát, a kis bárányát sirató Baló Boriskát, a széplelkű Lapajt és megannyi kedves Mik- száth-hőst.

A kastély falán a dombormű Jókai Mórt ábrázolja, ami nem véletlen, hiszen Mikszáth a nagy mesemondóról írt művének tiszteletdíjából tudta fedezni a kastély újjáépítésének költségeit.

P.. M.

Szüreti felvonulások

Mulattató furcsaságok Hollókőn

Nézők és szereplők közös játéka a falu közepén

Rendhagyó szüreti felvonulást rendeztek vasárnap délelőtt tíz órától Hollókőben. Rendhagyót, mert valami» mást, újat akartak, pontosabban: nagyon és régit.

Ellentétben más városokban és községekben szokásos úgynevezett modernizált ' felvonulásokkal (pl. modern szőlőművelési gépek felsorakoztatása. ritmikus gimnasztika! menetgyakorlatok) a hollókőiek ízig-vérig paraszti szokáshagyományokhoz ragaszkodtak. Az ókori Dionü- szosz szüreti örömünnepek jó néhány vonása megőrződött a középkori paraszti szokásokban, s fellelhetők máig, igaz, mozaikokra szakadva, különböző jelesnapi szokásokhoz, Illetve vásári bohózatokhoz kötődve.

A hollókői fiatalok (óvodások, Iskolások és KISZ- fiatalok, ifjúmunkások) Llsz- kay Zsuzsa, klubkönyvtár- ■ vezető kezdeményezésére már tavaly Is megpróbálkoztak azzal, hogy a napjainkig megkopott, statikus felvonulás menetét életszerűbbé, a nézők és szereplők együttes játékává tegyék, szekérszín- ház alkalmazásával. A különböző szép szokások elemzése folytán sok olyan ötletet felhasználtak, amelynek fontos jelképértéke, cselekménygazdag játéklehetősége van. A közönség számára nagyon is érthető, mindannyiunkban bennegyökerező gondolatok és indulatok, eszményképek megfogalmazásáról van szó. Például a fehér-fekete figurák (boszorkányok, szüzek), és kellékek használata (liszt, tollú, korom), a Jó és Rossz örök párharcát, a plrostarka alakok (cigánylányok), az Élet, Vidámság értelmét jelképezik. A hatalmas terménybáb (mint a tavaszi kiszebáb) körbehurcolása és nyílt színen való elégetése és szétverése a böjt, betegség legyőzését mutatja. A lányok virág s a fiúk (bakhuszok) kukorica, árpa, búza, bab szórásával, a bőségáldás, a béke, a megnyugvás szimbólumai. Nem Is ugranak félre

az emberek, hanem sűrű karéjban fogják közre a med- vetáncoltatókat, a szamara- zás és csikójáték szereplőit, akik az állandó újrakezdést, az élet körforgását játszákel. A bíróválasztás eseménye, s a hamu körüli karikázó és vérbő csárdás magának a folyamatnak biztosítéka,

nyugvópontja.

A szüreti felvonulások ilyenfajta színesítése, gazdagítása példát adhat arra, hogy miként lehet tőzsgyö* keres népi hagyományainkat komplex módon közösségi üijnepeink szerves részévé tenni.

<-y -»)

A vidám seregiét a szekereken gulatot.

körbevltte a szüreti han— képek: kulcsár —

\SZALONTAY MIHÁLY:

Az utolsó nap

„Be kell vennem még egy Ridolt” — gondolta —, de Inkább valami erős altatót, nyugtatót. Holnap nehéz napom lesz, legalább ötszáz kilométert fogok autózni.”

Mégegyszer belenyúlt lapos tenyérrel az előtte tocsogó vízbe, szinte elsimította „szelíd hullámait”. Még egy utolsó pillantás, tért ölelő, át az utolsó partig, avval ment fel a sötétben álló kocsihoz.

Hazaautózott. Mint mindig mire hazaért, már most is elég késő volt. Mindenki aludt. Csendben ment be, lábujjhegyenj óvatosan csukta az ajtót, és csak szobájában gyújtotta fel az ágy melletti kislámpát. Altatót keresett, talált, csak úgy a kancsó áporodott • vizéből ivott, lenyelt két szem tablettát. Levetkőzött, eloltotta a lámpát, két kezét tarkójára kulcsolva nézte a plafont, a sötétség lomha árnyait, az ablak alatt menő autók fényének tört-szétszórt villódzását, s igyekezvén eltolni magától a inát, igyekezett elképzelni a holnapot.

„Reggel garázs, benzinvétel, szerkesztőségi porta, kávé a büfében, indulás, 6-os út, Érd, Pécs.”

Elaludt, mint akit fejbe vertek.

Akkor és ott érezte, tudta: nincs tovább! Ott volt. kiszáradt torkában a félelem vérszaga, felszökött szájába, fel tovább az orrába, fémes íz, alvadt vér, törött csont, por íze, veszély íz, pánik íz! Száraz széna szaga préselt gépe fölött! Semmi jelenlétének, űr-tiszta ürességjele! Homloka, bőre csupa csatak, árkaiban izzadságpatak, szeme égő riadalom, leste tüzel, gerince sziklának feszülő kőhúr és belül, ott messze legbelül a száraz bizonyosság. ' Eddig hát! így és itt! Erre születtem, erre a halálra.

Nekifeszül háta a hűsítő és mindent lezáró fehér mészkősziklának, törött, homorú ívet formált teste érezte a kicsiny törések-repedések páfrányait, a prémes gyöngy- perje lágyszerű bugáit. Egybeépült a teste a kővel, izmai sziklává meszesedtek, kezében remegés nékül, moccanás, fényvillanás nélkül, marka boltozatában az acélkékre égett penge. A semmi fényszínű anyag. S közte meg a halált formáló hóhé sihederek, barbár fattyak

között, pázsitfüvek ritkás gyapjúja, fodorka, nyúlfark- fű, édes perje, pápaszemfű, sárga koronavirág, moly- hos napvirág, szürke napvirág kicsinyke szigetei. Lángoló nap-özönben ők, az ezerszer megálmodottak és most megtestesedők, és ő, és ő, ő a szerencsétlen, a szabadtörvényű, a senkitől, semmitől nem kötött, a sziklahasadék ámyékháromszögének pajzsában.

Valaki rendbe szedi, sort formál a bűzlő, a 'gyapjú- condrák, kosz-fehér sorából: valaki rendbe szedi őket. Parancsoló erő, törvény uralkodik felettük, a kivégzők ésszerű rendje, a fölényben levők ész-okos nyugalma szervezi őket, ad nekik parancsokat, ki személyesen gyűlölni képes a törvényt megszegőt, a falkát elhagyót. A sorból kilógót. Már is fegyelmezett csapat, csoport, sor, sor után. Kemény, áttörhetetlen négyszög, cohors, mongol-tömény, zászlóalj: villanó emberszémek, anyaszülte testek mértani rendje. Hát ilyen a világ, mindig ők, a testület, a csapat, a szervezet ott és itt te, én, a legmagasabb rendűén szervezett anyag, a gyönyörű ember — az ott az erő, itt a kétségbeesés! Kaptok hát táptalajt, — engem, egy-egy marék trágyát, csodálatos kis sziklavlrágaim.

Istent hívó pillanat volt, az istent soha nem ismerőnek Is, és pillanat is — így nem tudta megmondani meddig tartott —, de egészen nyilvánvalóan, esküszöm a megmaradt áttekinthető mindenségre, végtelenül soká tartott, így valószínűleg, az a parányi időegység alatt kellett lezajlódnia, amit pillanatnak szoktunk érzékelni.

„Előreléptem, előre talán egy fél lépést, hogy kikerüljek a szikla homorú árnyékából, hogy fel tudjak egyenesedni, mellem kitárni, nekifeszíteni a semmi szélnek, hogy süsse a napfény fekete-ősz tejemet, fénysugárban fürödjenek fekete-ősz fürtjeim, hajam, szakállam koszorúja. Tarkómat feszíthettem így a sziklának, s már mozdultam volna tovább, előre, mikd’r még árnyékban levő mellkasomba, oda egészen le, szinte gyomorszáj magasságban becsapódott az első lándzsa. Fehér végű, reszkető végű halálos bot. Remegett a napfényben, ami kikerült az a vége a fényben, ami árnyékban maradt, az ott maradt árnyéknak I”

És már szikrázva ült mellette a másik, a harmadik, ■a következő, szép félkörben fel a szív domborulatáig, a

hetedik, nyolcadik, tizedik, századik, kerek egész, körben Toppantva bordát, gerincoszlopot, préselve bele a vérpiros műbőr ülésbe, a végső emlékezetmozzanat, utolsó érzékelés lehetőségébe.

S megszűnt a valami, lett helyette amf nincs! Elmúlt az ÉN, és az Ö (s! Ami maradt az már csak AZ vagy EZ! Ennyi az egész, ennyi.

(Folytatjuk)

4

NÓG3ÁD - 1979. október 16., kedd