Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
Kiállítás a Műcsarnokban éve született Amerigo Tot Agyagsípok, textilbábuk... 1975-ben hat fiatal iparművész megalakította a „Ma- nuál”-esoportot. Hagyományos anyagokkal, eszközökkel dolgozva a már majdhogynem elfelejtettnek hitt valódi, ősi kézművesmunkát, a hajdanvolt iparosbecsületet támasztották fel. Manifesztu- mukban ezt írják magukról: „Feltétlenül el akarjuk határolni magunkat a használati tárgy mezébe bújtatott dísztárgyak készítőinek táborától, akik alávetik magukat a vásárlók tétovaságának és igénytelenségének, megtévesztve őket, hogy kézműves tárgyakat kapnak, és becsapva magukat, hogy valódi igényeket elégítenek ki.” Kiállításuk meggyőző erővel bizonyítja kiáltványukat. Bán Mariann a fazekasmesterség alapformáit kelti újra életre agyagsípjaiban, bábújaiban, szép játékaiban. Péter Vladimir fémöntő és bronzműves hagyományokat alkalmaz plasztikáiban. Pére- li Zsuzsa ironikus, szellemes gobelinjei nagymamáink ba- baházvilágát idézik. Szilágyi Júlia textiljei, Szilasi Anna kézi szőttesei, Horváth Márton üvegékszerei is a régi mesterségek hagyományait ültetik át a mába. A Manuál-csoport mesterségbeli. művészi fölénye lázadásukat igazolja. Silány tömegtermékekkel berendezett környezet csak igénytelenségre nevelheti az embereket. S a művész, a becsületes „mesterember” nem szolgálhatja az igénytelenséget. A kiállítás szeptember végéig a Műcsarnokban látható, később több vidéki városban is bemutatják. S. É. Bényei József: Csókafű A kő csak télen fekete Fehér a mezők levele Feszül az álmos nyárfaág keresztnek képzeli magát Micsoda furcsa kapcsolat bárányok űznek vadlovat Egyedül minden egyszerű Szívemen nőjj ki csókafű Tóth Imrét ma Amerigo Tot néven ismeri a világ, s mint egyik legnagyobb élő szobrászművészt méltatják. Negyven évé Olaszországban él, de magyarnak vallja magát „Csurgón születtem, egy szőlőhegyen. Magyarországon, ősszel és azt mondják mustban fürdettek meg engem”. A budapesti iparművészeti főiskolának, majd 1929-től a dessaui Bauhausnak, a kor legmodernebb művészeti iskolájának lett tanítványa, Moholy-Nagy Lászlónál és Paul Kleenél, Párizsban Maillolnál tanult. Ahogy Hitler hatalomra jutása után a Bauhaus sorsa is megpecsételődött, Tóth Imrének is menekülnie kellett. Forradalmi magatartása miatt letartóztatták. A koncentrációs táborból sok vándorlás után Ausztrián át Itáliába menekült. A második világháborúban olasz partizánként vett részt a felszabadító harcokban. Szerb Antal így írt a fiatal magyar szoo •ászról, aki 1937-bt.n gyalo0 érkezett Pornóba: „...A Via Flaminán jött be, azon az úton amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy mindig ott vonultak be észak feli1 a győzelmes idegenek. Aztán ideért fel az első este, a Giani- colóra. Megvárta, míg a parkból mindenkit kikergetnek és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a város. Hajnalban felkelt, levetkőzött és megfür- dött az Acqua Paöla medencéjében. a klasszikus vizekben. így vonult be Rómába a hódító. A kis szobrászból talán nem lesz semmi, örök éhezés talán a sorsa és ki tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadsereg hiányzik”. Azóta szobrai, plasztikái meghozták számára a világsikert. Ott lett elismert, a legnagyobbak között számon tartott, művész, ahol Leonardo és Michelangelo alkotott; Itáliában, ahol a művészi rangot nem adják ingyen. Monumentális művek egész sorát alkotta meg. Elkészítette a római Termini pályaudvar homlokzatának százharminc méter hosszú, két és fél méter magas szalagdíszítményét, ezt a modem, csuporitmusú fémplasztikát alumínium lemezekből. Luigi Nervi, a nagy olasz építőművész felkérésére, aki a római Sportpalotát tervezte, elkészítette a Sportpalotában levő díszpáholy tizenhat méter széles, két és fél méter magas mellvédjének művészi domborművé*, kerámiából és betonból. A római egyetem vegyészeti fakultásának épületében is van alkotása márványsima- ságú műanyagból, az acqui- liai igazságügyi palota részére is készített két nagy dom- borművet vasbetonból. Rómában az olasz autóklubnak elnöki előszobáját díszíti e domborműve. Bronzból, rézből. alumíniumból. vasbetonból kerámiából, műanyagból készíti alkotásait. Művei már nemcsak Európa több városában láthatók, hanem egyik-másik megtalálható a tengeren túl is. 'gy az épító- szetilea legmodernebb új fővárosban, az Oscar Ni?m°- yer tervezte Brasilia városában. Számos művészettörténeti könyv jelent meg róla, műtörténészek méltatják sajátos. már a huszonegyedik századot- idéző művészetét. Amerigo Tot tavaly Pécs városának ajándékozta 11 szobrát. A negyvenes és a hatvanas évek közötti időszakban született művek át-' tekintést nyújtanak a művész plasztikai kísérleteiről és „felfedezéseiről”. A tizenegy figurális és absztrak* szobor többsége reprodukciókból, kiállításokról ismert alkotás. Több főműnek számító alkotás is került ekkor Pécsre — megvetve egy Amerigo Tot- gvűjteménv alapjait' — így az 1946-ban készült Kavicsasszonyok négy szoborból álló ciklusa. K. M. D éltájban még esett, s a fák most csapzottan tollászkodtak a lejtőn. Az Alpok felől szél hömpölygőit alá, kormos suhintásaitól meglódult egy-egy ördögszekér. A férfi tűnődve nézte a bogáncs motolláját, ahogy botladozó futása közben pörgeti, csévéli fel magára az ökörnyál ezüst sürgönydrótjait. Itt nem bong több üzenet; bontják a vezetéket. Az asszony a rom küszöbén kuporgott hallgatagon, tán, hogy meg ne zavarja a kőlapok alatt nyugvó remeték álmát. Lábát illedelmesen szoknyája alá rejtette, ujjai közt cigarettát forgatott, s annak a füstjén át mélázott a gyöngyfakó égboltra, amelyen most felhők és kék foltok kerge- tőztek. S mert az avar neszei közt mind közelebb harapódzott hozzá a magány, megszólalt, hogy elriassza: — Én nem jövök el többé. — Mit gondolsz — nézett vissza vállán át a másik — ez a katáng igazán didereg, vagy csak én álmodom bele magamat? — Mondtam valamit. Azt mondtam, hogy nem jövök el többé — Hallottam — válaszolt csöndesen a férfi. — Egyébként tudtam akkor is, amikor megígérted, hogy ma még itt leszel. — Akkor hát miért akartál mégis találkozni velem? A férfi a messziségbe bámult, amerre a tarajos gerinKulcsár János: Szélkiált cek mögött már fesledezni kezdett az alkony. Csak nagysokára tekintett vissza. Akkor már mosolygott. — Hol volt, hol nem volt... Ne félj, nem a békává varázsolt királyfiról akarok mesélni. Volt egy öreg kutyánk gyerekkoromban. Bizalmatlan, mogorva jószág; mind ilyenek falun a házőrző ebek. Kitelt az ideje, hát meghagyták egyik kölykét, azt, amelyiket kiszemeltek a helyére. Láttad volna, hogy a vén kuvasz milyen hihetetlen ragaszkodással szerette azt a bumfordi kiskutyát! Még apámra is rávicsorított, ha feléje talált nyúlni. Nem, nem ttr utódját védte; a kutyáknak képzeletben sincs végrendeletük. De lehettek hideglelős, nyüszítő emlékei arról, hogy világéletében minden kölykét elajándékozták, elásták, vízbe fojtották. Csoda-e, ha az utolsóhoz mániákus szeretettel kötődött? — Igazán kedves tőled, hogy egy alomba sorolsz a kiskutyáddal ... A férfi tán meg sem hallotta. Leszakított egy elfakult hangaszálat, ujja köré csavargatta, s azt mondta még: — Annyi tán az embernek is kijár, hogy amikor álmait veszíti el sorban, a legvégsőt legalább elkísérhesse eb módjára a kapuig. — Sohasem adtam el az álmaidat. Hiszem, hogy meg sem fojtottam őket. Végül is mit akarsz tőlem, az isten szerelméért? Köröttük ismét tempósan lépte a hegyeket a csönd, csak a kápolna falán fütyörészett az omladék az egykori, színes üvegablak helyén. A néhai barátok alhattak a mélyben szi- káran, mozdulatlanul. — Amikor még szerettük egymást — szólalt meg újra az asszony —, fénylő volt minden óránk, mint a frissen mosott kendők, kiterítve a folyópart gyepére: Villogó fehér a harsogó zöldben, meg ném ismételhető és mégis mindennapos. Lásd, aztán végül csak kifakultak. Megritkult valamitől a szövetük. Engem kárhoztatsz érte? — Nem vádoltalak soha, semmivel. ó madá — Nincs fullánkosabb a kimondatlan szónál. Belülről mar, míg a szitok csak elfüstölög. Szembe kell néznünk az igazsággal: hol rontottuk el? — Sohase nézz a holt szemébe, mert visszajár kísérteni... — Kérlek, ne légy cinikus ez egyszer! Mielőtt búcsút mondanánk egymásnak, meg kell találnunk ... — Netán a szövet rejtett hibáját, s akkor majd visszacserélik, újat adnak helyette? Egyébként sincs baj itt a szálakkal, talán csak a szabás divatjamúlt egy kissé ... — Ne keress magyarázatot. Ne kutasd a felelőst. Ne kérdezd, elárulták-e ezt a szerelmet — fűzte még hozzá, hogy nem kapott, választ. — Mi váltunk árulóivá. De ne tudakold, kérlek, hogy melyikünk, mikor! — Mert magadon érzed a bélyegét? — Egészen fiatal voltam még, amikor vállalnom kellett valami becstelenséget, amelyet sohasem követtem el. Azt sem tudtam kezdetben, hogy mivel vádolnak. Azok r sem lehettek biztosak a dol- gpkban, akik faggattak, hiszen egyre csak azt hajtogatták, hogy kár tagadnom: barátaimtól mindent tudnak már... És látod, ahogy ez már ienni szokott: éjszakák vajúdásával mégis kikerekedett egy egészen valószerű történet. Addig csiszoltatták, formáltatták velem, hogy végül rádöbbentem: már magam is igaznak tartom. Szinte megnyugvás volt elhinnem, mert másképp az egész" lidércnyomásra nem találtam volna magyarázatot, s én akkor még mindennek kerestem a logikáját ... — Sohasem szembesítettek senkivel, tárgyalást sem tartottak, de később együtt szabadultunk. Olyan idők jártak, hogy elénk rakták teljes nyomozati anyagunkat: böngész- szük kedvünkre. Hiszed, vagy sem, egyikünk sem kívánt belepillantani. Ki-ki meg volt győződve önnön becsületéről, de senki sem volt közülünk biztos abban, hogy ,a másik iralcsomója nem tartogat valami iszonyú meglepetést. Szétrágták volna bennünk a bizalmat a cella magányának férgei? Szerintem attól féltünk inkább, hogy meg kell bocsátanunk valamit annak, akit szeretünk. A gyarlóságot talán a gonoszságnál is. kínosabb megbocsátani... Szétszéledtünk, s már az emléknek is elszáradtak a gyökerei. Akkor sem sajog, ha tűzre vetem, mint most. — Melegít-e a lángja, amíg lobog? — Kár lenne mindent munkára fogni. Gondolj vissza jó lélekkel erre a mi szerelmünkre is, bár nem szolgált senkinek. De úgy fénylett, hogy udvara volt, mint a holdnak. Elhalványultak körülötte a távoli csillagok is. — Hallod a madarakat? — kérdezte még. — Hívják egymást, mert nagy út vár rájuk. Az ott, csapatban, a szélkiáltó madár. Balladák babonás hőse, tudod-e? Az őszi szeleket szabadítja el kiáltásával. A tudósok persze csak nagy pólingnak nevezik. Törvény védi. mert hasznos állat: tücsköt eszik. Az viszont nem érdemel védelmet. Folyvást csak hegedül. Ü ltek a kápolna romjai mellett. Magasan felettük, a felhőkhöz közel, madárcsapatok húztak el. Vonultak dél felé. NŐCRÁD - 1979. szeptember 30., vasárnap 9
