Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

Nyolcszoros kiváló gyáregység a „Gránit”, 130 tolmácsl korszerű munkahelye, ahol az évtizeddel ezelőttihez mérten hatszorta nagyobb értéket hoznak létre. A gépgyártás tol- mácsi meghonosítói exportképesek: az idén 64 millió forint értékű gépet gyártanak.

„A kastély kihasználatlan lehetőség, tanácsi kezelésben van. Szó volt ugyan róla, hogy átveszik a helybeli üzemek kulturális-szociális céllal, de valahogy mégis elmaradt a megegyezés. Bizony, kár érte! Pedig müemlékérté- ke tó van” — mondja Balogh Imre tanácstag.

34 évig volt fütő, a minap szállt le véglegesen a mozdonyról Loksa János. Hat évet a tsz-ben tó dolgozott, ott most nyugdíjasként vállal szívesen újra munkát. „Nem hiányzik a vonatzakatolás” — mondja mosolyogva, de nagy meggyőződéssel szép háza előtt.

Varga Janos kombajnos a gondjaira bízott gépről vereti le • száraz őszben oly ritka sarat. Herét volt betakarítani.

Az egykor volt híres Szent- iványi-féle tolmácsi szilváról annyit tud Hekli András, hogy , a kertje végénél, a . te- meiőben nyugosznak a Szent- iványiak. Az „Erdőkémia” desztiilaíőre négy gyereket neveit, egyik fia a „Gránit” esztergályosa. A portáról itt sem hiányzik a sok jószág, a mély pince.

A legfiatalabb tolmácsiak közül való a szépen beszélő

Dinkó Jancsika, ö még csak kétéves, de máris egészen

biztosan tudja, hogy helikopteres lesz. Egyelőre azonban még a nagymama szárnyai alá húzódik a Kossuth ucai ház udvarán. Édesapja, édesanyja tó helyben dolgozik.

Nem tudom — milyenek voltak a besenyők, de ha hasonlítottak a tolmácsiakra (vagy a tolmácsiak hasonlítanak az ezredéve ide települt besenyőkre), akkor nagyon barátságos emberek lehettek. És derűsek, nyíltak, könnyen mosolygók, a közeli forgalmas országútról betérőt nyílt szívvel fogadók. A történelem itt, a Börzsöny aljában, a Fekete-patak két partján szelíden felfelé lendülő völgyben, az erdők között a Tolmács nevű besenyő törzs egyik hadrendjének idetelepü- lésével kezdődött. Aztán 1170 körül itt kaptak várföldet, királyi részt a Jeruzsálemi Szent János lovagok. Még a kereszténység behozatala előtti hiedelemvilágról jegyezték fel a mondást: „Tolmácson a baglyot istenként imádják”. Híres szilvása, a szentiványiak telepítette faiskola 1790 körül országos hírű volt. Ez még akkori igazság, amikor Nógrádban is áttértek a szilva aszalásáról — a szilva főzésére.

Tolmácsra egy úton kell bemenni. Az az egy azután valahol az erdők szélénél véget is ér. Onnan már csak a madár megy tovább a Börzsöny erdei felé. De az az egy út bizony nagyon keskeny, nagyon rossz — ráférne a reparálás, este a megvilágítás. Erről a község szélén mondja az ott lakó, éppen a ház előtti kis hidat betonból építő szélsőházi lakos, Barna János és apósa, Diósi András: — Nem „jött” idáig az áram. Csak az oszlopok vannak meg! Az eljárókat a busz a beágazásig szállítja, ott le kell szállniuk. Itt botorkálnak es- telénte, az asszonyfélék elé kijönnek a családtagok.

Aztán barátságosabb témára fordítják a szót: Barna János mellékfoglalkozásban szobafestő-mázoló, nagy a kereslet a munkája iránt. Így vannak ezzel a többiek is, akik lakossági szolgáltatást vállalnak a községben. „Nem meszelnek ma már az asszonyok, talán nem is tudnak! Mindenki festetni akar, ötvenféle mintát ajánlok szobára, konyhára, előszobára. A divatos szín most a piros, világos alapon.”

Agyagdombba vájt, kővel bélelt pincét annyit talál az ember Tolmácson, mint a pinceszereiről híres bortermő vidékeken. Pedig valamikor (jó régen) a szilva uralhatta ezeket a szép dombokat. A „szentviványi” szilváról azonban sokáig senki nem tud mondani semmit, de később erre is megleljük az elmosódó nyomot egy törzsökös tolmácsi segítségével. A községhez ragaszkodás egyik legfőbb jele: mindenütt erős törekvés a régi házak felújítására, modernizálásra; javítják a kapukat, félfákat ásnak, építik az újat faluszerte.

Balogh Imre tanácstag a „Lókosvölgye” Termelőszövetkezet műhelyében arról beszél, hogy az itt élőknek igazán nincs szüksége arra, hogy eljárjanak dolgozni. Helyben a szövetkezet jó munkafeltételekkel, keresettel, aztán itt az „Erdőkémiai Vállalat”, a sok fiatalt, szakmunkást vonzó Csiszolókorong- és Kőedénygyár tolmácsi gyáregysége. „A közeli Rétság sokat változott, nagyon jó lakáskörülményeket biztosít, jó néhány tolmácsi fiatal is odaköltözött a nagyobb kényelembe, de idejár vissza dolgozni.” A községben beszélik, hogy a Béke utcai útépítés „nagyon drága a helyben lakóknak”. Különösen a sok idős, egyedül élő asszonyra nézve hátrányos a hozzájárulás négyezer forintot kitevő összege. A tanácstag válasza azonnal kész: ott társadalmi munkát, objektív okok miatt, nem tudtak szervezni. A Csokonai utcában tavaly például kiiencszáz forint költségcsökkentést értek el, csupáncsak társadalmi munkával. A négyezer forint valóban nem kis pénz, de a rászorulók kérhetik a befizetési idő jelentős meghosszabbítását. Erről minden érdekeltet értesítettek.

Ha az elvándorlás ismeretlen is Tolmácson — a helyben vándorlás jellemzi az óvodát, iskolát. Az óvoda volt már az egykori Herzfeld-kastélyban, most az v úgynevezett „kiskas- télyban” működik, de a szép kastély kihasználatlan. Alkalmas, jól fizető turistaház lehetne belőle itt, a Börzsöny szomszédságában! Az iskola is a harmadik helyen van már. Az alsósok a kastélybelibe járnak, a felsősök Rétságra, a viszonylag új iskola más célokat szolgál. A legrégebbi előtt olyan magas a gaz, hogy ki sem látszik a homloka. Pedig hétágra süt a nap Tolmácson.

T. Pataki László Kép: Kulcsár József

Zomborká Antal szövetkezeti tag a cefréskocsit várja. Va* szilva, körte is a takaros Ságvári utcában, de a különlegesen nagyszemű, csipkézetlen levelű szőlőre is rácsodálkozik az, aki elhalad Zomborkáék háza előtt. „Nem a bor miatt, hanem a kisunokának nevelgetjük” — mondják a nagyszülők.

„Álljunk meg egy szóra . .