Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
22 esztendő - 300 könyvtáros Szürke munka? Anélkül, hogy közelebbről Ismertem volna, bizonyosan tudtam Kóhári Miklósról: (aki megyénkben egyike a Szocialista kultúráért kitüntetetteknek) nehezen áll rá a beszélgetésre, mondván, hogy az ő munkája, pályája nem sok érdekességet adhat. Valóban: miféle izgalmakat, színeket kínál egy módszertanos tevékenysége?. ,. Közelebb kell menni, a mindennapi munka mögé pillantani és előtűnik: nem is olyan sima pálya ez... Érdekes módon alakul, mely foglalkozásokat tartunk hivatásnak, melyikkel kapcsolatban jut eszünkbe vajon hogyan választották ezt. A könyvtárosság nemigen tartozik ezek közé. Mégis, az első kérdésem az, miként került ide, mióta dolgozik itt? — Nemcsak a könyvtárospályán, hanem itt Pásztón, a járási-nagyközségi könyvtárban is ugyanabban az évben, 1957-ben kezdtem. Félig-meddig véletlen volt ez — katonakoromban alapfokú könyvtárosi képesítést szereztem, aztán a járási tanácsnál dolgoztam és amikor az ottani státusom megszűnt, a könyvtárat ajánlották. Együtt dolgoztunk az igazgatóval, Szől- lősi Miklóssal és még egy fő kölcsönző könyvtáros volt. Gondolni lehet: szinte mindenkinek mindent csinálnia kellett. Én már akkor módszertanos voltam, de kölcsönöztem is. Később a fejlesztés hatására elváltak jobban a területek, a járási feladatok nagyobbak lettek. — Ha visszaidézi a régi könyvtári hálózatot, mekkora a különbség? — Óriási! Régebben 300— 400 kötetes kiskönyvtárak voltak tiszteletdíjasokkal. Könnyebb is volt, nehezebb is akkor módszertanodnak lenni. 27 könyvtárat kellett ellátni könyvekkel és tanácsokkal. Ma? Egy-egy könyvtár vizsgálata ugyan több napig tart, sokszor kijárok, de körzeti könyvtárosok segítik a fiókkönyvtárosokat a beszerzésben, rendezvényeknél. — Hogyan alakult ki a mai hálózat? — Érdekes, hogy szinte száz százalékban követi a mai köz- igazgatási körzeteket, pedig korábban jött létre. A körzeti feladatokat is ellátó könyvtáraink szépek, jól ellátottak. Talán nem tűnik dicsekvésnek járásunk a legszervezettebbek közé tartozik a megyében ezen a téren. — Tulajdonképpen mi minden tartozik a módszertani könyvtáros feladatkörébe? — Legfontosabb munkánk a jó módszerek felkutatása, terjesztése, a folyamatos könyvtári munka biztosítása. Ebbe sok minden beletartozik — olyan dolgok is, melyek miatt pem mi vagyunk a legnépszerűbbek: a könyvtárosok szemében: azaz az ellenőrzés. A módszertani levelek, ajánló jegyzékek kiadása, a szerzeményezés, feldolgozás, katalógusépítés segítése, az olvasószolgálat és a különböző könyvtári rendezvények, akciók támogatása mellett az eltérő gyakorlat megakadályozása is feladatunk. Én úgy érzem ezzel is segítünk, hiszen a rendben tartott könyvtárban jobban, hatékonyabban lehet dolgozni, míg egy feldolgozatlan, kusza könyvrengetegben még a puszta kölcsönzés és könyvajánlás is nehézkes. Tudom, sok fiatal könyvtáros inkább a népművelési jellegű munka iránt vonzódik unalmasnak tartja a folyamatos „papírmunkát”, a könyvállomány rendszerezését — de ez is hozzátartozik a munkakörhöz. — Kikből lesznek tapasztalatai szerint könyvtárosok? — Sajnos, sokan kerülnek be olyanok a könyvtárba, akik nem_ szeretik igazán ezt a munkát, nem tudják, mit kell tenniük. Odahelyezték a férjet, érettségi után nem volt más állás, helyben, a tanácson ismerős javasolta — hosszú a sora ennek. Jó lenne minden kinevezés előtt egyeztetni a tanácsi vezetőkkel. kit vesznek fél. akkor nem fordulhatna elő, hogy egy-egy községben évente 3— 4 könyvtáros is megfordul (!). Ahogy számolgatom, úgy 300 könyvtárosnak adtam eddig módszertani segítséget. Viccesen hangozhat, pedig inkább egy kissé szomorú: sok helyen én jelentem a folytonosságot. ... — Említette, sok a cserélődés. — öt-tíz ember minden évben — főleg a tiszteletdíjasok. Az újakhoz aztán évente 10—15 alkalommal is ellátogatok. Legtöbben ezt nem tartják „nyúzásnak”. sőt, igénvlik a segítséget. — Mit tart leginkább sikernek a munkájában? A válasz előtt kissé elgondolkodik — talán azért, mivel más a szakmai siker, más a könyvtári élet fellendülésében kifejtett munkából rá jutó rész és az egyéni eredmény. — Már érintettem: a csöpp falusi könyvtárakból szép, korszerű állományú könyvtárak lettek, nem kell szégyenkeznünk sem a megyében, sem országosan. — Még egy utolsó kérdés: milyen könyveket szeret a könyvtáros, milyen könyvtára van otthon? — Általában a betűt, a jó írást szeretem. Egy kedvenc területem, hobbim van, az útleírások. G. Kiss Magdolna A párizsi metró Nikolaj Kajnov (Bulgária) Otthon-e a szociális otthon ? Az embert hagyni kell szépen megöregedni — mondja a szociálgerontológus, és hozzáteszi: az emberek legtöbbje megsínyli a nyugdíjazást, az ezzel járó életritmus-változást. A család és a társadalom feladata az, hogy ezt a ritmusváltást megkönnyítse, s levezesse a vele járó feszültségeket. Mi okoz ilyenkor feszültséget? Mindenekelőtt a munkahelytől, a munkáskollektívától való elszakadás, a szülő- gyermek kapcsolatban végbement változás; az idősebb korban gyakori betegségek; a korábbihoz képest szerényebb jövedelem, amely az anyagi függetlenség elvesztésének félelmét kelti; végül —, de egyáltalán nem utolsósorban! — a társadalommal összekötő szálak megszakadása, a perspektívák hiánya. KILENCSZÁZEZER MAGÁNYOS ÖREG Magyarországon — a százezer volt vasutassal együtt — a nyugdíjasok száma napjainkra elérte a 2 milliót; a nők és férfiak aránya 50—50 százalék'; és bár az egy-, vagy többgyerekesek csoportja megközelíti a 70 százalékot, ijesztően magas azoknak a száma, akikkel a család nem törődik! Végül még egy szívszorító számadat: a kétmillió nyugdíjas közül 900 ezer egyedül él. Jártam olyan tanyán, ahol a nehéz munkától megrokkant, öreg parasztember egyetlen kapcsolatát a külvilággal a motorkerékpárján olykor arra vetődő állatorvos köszönése jelentette. Országszerte növekszik az olyan öregek száma, akik már nem elsősorban anyagi okokból, hanem önálló életvitelre való képtelenségük miatt szorulnak a társadalom gondoskodására. E gondoskodásnak különböző fokozatai vannak: az első öregek napközi otthona, ahová az egészséges, ám magányos öregek főként a társas együttlét —, no meg a meleg ebéd — kedvéért járnak; a második a házi gondozás, amelyben a betegeskedő, önmagát és háztartását ellátni képtelen időseket részesítik, s a harmadik a szociális otthoni elhelyezés, amely a szociálgerontológu* sok szerint csak végső megoldásként jöhet számításba. ..........MINTHA A LEÁNYOM V OLNA” Az idősebb korosztály fülében vannak olyan, riasztó csengésű szavak, a melyek n a fiatalok nem is értenek;*.lyen szó a „lelenc”, a „szegényház”, meg a „szeretetotthon”. Budapesten a felszabadulás után mindössze 1500 szegényházi, illetve szeretetotthon: ám- várta a jövedelem nélkül tengődő, munkaképtelen, rokkant hajléktalanokat. Ma csaknem 6000 gondozásra szoruló idős ember talál hajlékot a főváros szociális otthonaiban. Országszerte összesen mintegy 250 szociális otthonben csaknem 30 ezer rászorulót gondoznak. Hogyan gondoznak? Szóljanak erről először a legilletékesebbek: az öregek. „A vezető olyan hozzám, mintha a lányom volna. Meghallgatja a panaszaimat, mert bizony, egyszer itt fáj, másszor ott fáj: még azt is megkérdezi sokszor, hogy mit álmodtam az éjszaka” — mesélte négyszemközti beszélgetésünkkor az sz.-i. szociális otthon egyik női lakója. Egyik fiatal városunk szociális otthonában így „panaszkodtak” a gondozottak: „Tetszik tudni, jó itt nekünk, csak a koszttal van baj: túl sok a hús, kevés a főzelék. A hátsó udvarban magunk neveljük a hízókat, a konyháról kikerülő moslékkal, aztán minden évben levágunk egy egész falltá- ravalót. Minek már annyi hús az öregeknek?” KOMPLEX ÖREGGONDOZAS Szocialista államunk óriási anyagi-szellemi erőket fordít szociálpolitikai célokra, köztük az idős emberek gondozására. Az év elején végrehajtott nyugdíj rendezés 1,3 millió idős állampolgárt érintett; az év végéig 40 milliárd forintot továbbít „ügyfeleinek” a Nyugdíjfolyósító Intézet. Az Egészségügyi Minisztérium és a helyi tanácsok kezdeményezésére évről évre gyarapodnak a komplex öreg- gondozás intézményei. Az öregek napközi otthonában ma már országosan min+egy húszezren töltik napjaikat; a házi szociális gondozóhálózat körülbelül 30 ezer rászorulót lát el; 170 ezer körül jár azoknak a száma, akik rendszeres szociális segélyben részesülnek; széles körű társadalmi összefogás igyekszik támogatni a helyi tanácsokat abban, hogy teljesíthették az V. ötéves tervnek a szociális otthoni helyek létesítésére, illetve bővítésére vonatkozó előirányzatát. 'Feltétlenül szólni kell részletesebben is e társadalmi összefogás legszebb példáiról. Mindenekelőtt arról az országos mozgalomról, amely Lakatos Vince „Naplemente” című tévériport-sorozata hatására bontakozott ki a Bács- Kiskun megyei „tanyás öregek” szociális otthonban való elhelyezésére, s amely eddig több mint 25 millió forintot eredményezett. Szólni kell azokról a gyárakról; iméz- ményekről, vállalatokról, amelyeknek dolgozói, szocialista brigádtagjai nemcsak pénzüket, de két kezük munkáját is felajánlották a gondozásra szorult időseknek. PSZICHÉS SÉRÜLÉSEK „Idősebb korban — mondja főorvos ismerősöm — nemcsak a betegségek támadják meg könnyebben az embert, de a pszichés sérülések is gyakoribbak. „Ennek egyebek között az az oka, hogy az idős ember sokszor temet: egymás után veszíti el gyerekkori ismerőseit, barátait, rokonait, szeretteit. Minden haláleset fokozza egy kicsit befeléfor- dulásukat, elszigetelődésüket, miközben újabb kapcsolatait, barátságok teremtésére már képtelenek. Ilyén körülmények között sokszorosan szükség van a családra, a gyerekek, rokonok szeretetére, társaságára, vagy, ha ez nincs, a társadalom megértő segítségére. Az időskori depresszió ellen legjobb orvosság ugyanis a kapcsolatok megóvása, a külvilág iránti érdeklődés fenntartása, annak az érzésnek megóvása, hogy az idős ember nem felesleges, szükségünk van rá. Szükségünk van életbölcsességre, szakmai jártasságra, az élet különböző dolgaiban szerzett tapasztalataira.” Azt az érzést, hogy ázükség van az idős emberre, legkönnyebben a család, a gyerek tudja bennük elültetni; De mi legyen a magányosokkal? Az egyedülállókkal? ÉPPÚGY, MINT A GYERMEK Nekik a legjobb megoldás a szociális otthon — mondja határozottan a szociálgerontológus. Akkor is, ha még nem mindegyikben tudnak két-há- rom ágyas szobákat biztosítani; akkor is, ha nem mindenütt találnak maguknak a gondozottak a hosszú napokat kitöltő értelmes elfoglaltságot; akkor is, ha átmenetileg itt-ott békétlenség, cívódás bontja meg az összhangot; akkor is, ha olykor rosszindulat, irigység vet árnyékot a magányos öregek közötti barátságra, esetleg szerelemre; akkor is, ha . . . „A szociális otthonbeli életre való felkészítés nálunk még gyermekcipőben sem jár” -- mondja a szociálgerontoió- gus. — Ahogy a gyermekgondozásra, úgy az öreggondo- zásra is fel kell készíteni a szakembereket. A népesség húsz százalékát kitevő nyugdíjasok gondja-baja, ezen belül a szociális otthonok lakóinak sorsa, élete nem lehet egy szűk réteg problémája: ez társadalmi ügy. És minél fejlettebb egy társadalom, annál több gonddal, törődéssel viseli szívén azoknak a sorsát, akik több évtizedes munkájukkal segítettek feljutni a fejlődés mostani fokára . . s” Nyíri Éva A művész és a közönség találkozásai V eszprémben egy moziban történt, a szokásos tévészemlék egyikén. Levetítették az új filmet, ami akkor még nem szerepelt a képernyő műsorán, udvarias taps után bemutatták a rendezőt, alkotótársait, majd a közönség kérdezni kezdett. A rendező azonban, mindenki meglepetésére, azt mondta: ő ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni, mert ha nem sikerült megértetni magát a filmmel, akkor felesleges élőszóval magyarázgat- ni olyasmit, amit a műalkotásnak kellett volna elmondani. A válasz roppant kínos volt — mint ennek a vitának a „hivatalból kirendelt’ vezetője, haza is küldtem a közönséget —, mert ha ez volt a rendező véleménye, akkor miért vállalta el, hogy részt vesz filmje ankétján? Miért jött el, hagyta, hogy a vetítés után ülve maradjanak a nézők, kérdezzenek, csak utána közölje, hogy nem látja értelmét az ilyen ankétolásnak? Ám, egyébként ez a rendező nem áll egészen egyedül véleményével. Többen vannak művészek, akik némi idegenkedéssel hallgatják a művész- és közönségtalálkozásokat jelölő gyanús „kapcsolatok” kifejezést. Azt tartják: a közönségnek a műalkotással kell kapcsolatba kerülni, nem a művész személyével, hiszen ami legjobb, legtöbbet érő egy alkotó emberben, az benne van abban, amit létrehozott. Ami pedig nincs az alkotásban, az valószínűleg nincs a művészben sem, a személyes találkozás ezért többnyire kiábrándító. El kell ismerni: nem kevés igazság van ebben: a műalkotás, különösen, ha jó, ott ragyog a maga csillogó sokszínűségében, s ezzel a művész, gyarló esendőségében, egyszerűségében, nehezen tudja felvenni a versenyt. (Még színészeknél sincs ez másként,, hacsak nem játszanak ilyenkor is egy speciális, a saját személyiségükről kigondolt szerepet.) S ha már kegyetlenül őszinték vagyunk a művészekkel szemben, legyünk a közönséggel szemben is. Évi 30—5U filmankét tapasztalatai arra biztatnak, hogy próbáljak igazságos lenni mindkét irányban. (Az ankétvezetőnek úgyis az a dolga, hegy a vita inspirátora és a két fél objektív közvetítője legyed). Bizony, nem kevesen csak azért vesznek részt ilyen találkozókon, mert kíváncsiak arra, hogy is néz ki X. Y. művész. Akik még kíváncsibbak, azok. tovább is merészkednek, megkérdezik, ki a művész férje, felesége, melyik a kedvenc labdarúgócsapata, táncdalénekese (ha fiatal), kedvenc étele (ha idősebb), hogyan szokott írni, filmet rendezni, játszani, mikor és miért határozta el, hogy éppen ezt a művészeti ágat választja, és így tovább? Az ilyen típusú kérdések után bizony a művész intelligenciája, szellemessége, ízlése dönti csak el, hogy. a válaszok miatt érdemes volt-e időt, fáradságot, nem ritkán pénzt áldozni a találkozásokra. S aztán vannak más típusú ankétozók is. (A meg sem szólalok nagy csoportjáról most ne is essék szó). Ilyen típus például a felháborodó. Lehet, hogy mikor eljött, még nem tudta, hogy fel fog háborodni, de valami mindig felbosszantja. Mondjuk a filmben hallható trágárabb kifejezések (idősebb felszólaló), vagy éppen a nem eléggé odamondogató, lagymatag dialógusok (fiatalabb felszólaló), a film túl merész képi világa vagy az állítólag kivágott részletek. Felháborodnak a pénz miatt, amit erre a műre kidobtak, vagy éppen az áldozatvállalás hiánya miatt, hogy ilyen szegényes lett. A filmforgalmazás gyengéi miatt, a rendezők gátlástalansága miatt, és így tovább. Aztán van a felszólaló típus, amelyik a „valóságot jobban ismeri”. Szerinte a csendőrök kalapján másképp állt a toll, a nagyapjától hallotta, hogy a kaszát akkor nem ilyen mozdulatokkal köszörülték és a szomszédja fia is megmondhatja, hogy az a rockegyüttes nem is olyan népszerű, mint a filmben mondják. A felszólalók típusait még hosszan lehetne sorolni, de már itt fel kell tenni a kérdést: ha a művészek nem kívánják, a közönség meg nem nagyon tudja ezeket a kapcsolatokat megteremteni, kihasználni, akkor minek az ilyesmit erőltetni? Erőltetni valóban nem érdemes, tényleg jobb lenne gazdaságosabban bánni minden értelemben ezekkel a találkozókkal. Ám, midez mégis a dolgoknak csak egyik oldala. Mert a másikon ott vannak azok az írók, zenészek, rendezők, akik gyötrődnek amiatt, mert nem érzékelik személyesen, hogyan hatott a közönségre mindaz, amit létrehoztak. Ott nevettek, ott sírtak-e, vajon ott gondolkodtak-e el ahol ők ezt szerették volna? Személyes benyomásokat akarnak szerezni arról, hogyan fogadták a művet azok, akik miatt megalkották. Az ilyen művészek számára — akik sokan vannak — minden találkozó fontos, mert a meg sem szólaló résztvevők is jeleznek valamit a számukra. S ha elég sok ankétra elmennek; hozzávetőleges képük alakul ki arról: mi a visszhang. Aztán a közönség sem csak kíváncsiskodókból, felhábo- rodókból, meg tudálékosokból áll. Vannak — s szintén nem kevesen —, akik azt próbálják megfogalmazni, hol és hogyan hatott rájuk a mű, saját életük milyen tapasztalatai igazolják vagy cáfolják a látottakat. Vannak, akik a művésztől azután érdeklődnek, milyen társadalmi mozgások ösztönözték a mű létrehozására? Egyáltalán: mi a művész véleménye a valóságról? Mert ebben a kérdésben a művész és a közönség teljesen egyenrangú vitapartner. Nem véletlen, hogy a résztvevők rendszerint ott érzik magukat igazán jól, ahol a mű csak kiindulópont, alkalom, hogy a jelenlévők az élet dolgairól — politikai, társadalmi, gazdasági, oktatási és egyéb dolgairól — őszintén eszmét cseréljenek. S hogy ilyenkor az esztétikáról kevesebb szó esik? Annyi baj. A közönség nem művésznek készül, nem is esztétának; az élet dolgaiban szeretne jobban eligazodni; ezt várja a műalkotásoktól, ezt a művésztalálkozók Ezért Viszont már érdemes erősíteni azokat a bizonyos kapcsolatokat. Bernáth László NÓGRÁD — 1979. szeptember 23,, vasárnap 7
