Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

Csak a profil változott?!?... Ha valaki Pásztori az ÉL­GÉP gyára iránt érdeklődik, könnyen póruljárhat: tanács­talanul tárják szét a kezüket sokan, mentegetőzve, amiért nem ismerik. De kipattan a szikra, hogy hátha az előző néven, MEZÖGÉP-ként is­mertebb — erre megszületik a válasz is: Ja, a gépállomás... Pataki Sándor igazgató de­rűs arccal hallgat, majd ki­egészíti a képet. — Jómagam már 18 éve ,itt dolgozom, azóta ötödik neve van az üzemnek, ezzel együtt csaknem ötödik a profil is. Sokat lehetne erről mesélni — előnyeiről, melyek csekélyeb­bek voltak és a hátrányairól egyaránt. Gondolja el, milyen „egyszerű” volt az ügyek inté­zése, amikor a MEZŐGÉP szolnoki gyára egri gyáregysé­gének pásztói telepe voltunk... Január elsejétől nevünk egy­szerűen ÉLGÉP 5. számú gyá­ra. Kezdetben valóban gépál­lomás volt itt, és Pásztó egyetlen üzemi jellegű munka­helye. Mindez magával hozta, hogy a szakmunkásképzés bá­zisa lett — ezt a szerepét ké­sőbb sem vesztette el, de a pásztói szakmunkásképző megszűntével már csökkent a jelentősége. * Azt érzem, csak részben kényszerűség, hogy az igazgató vállalkozott erre a beszélge­tésre — a munkássá válás és a művelődés, a kultúra és a munka ezer ágú-bogú kérdés­köréről — a személyzetis és a művelődési bizottság vezetője távolléte mellett érdeklődése, egyénisége is szerepet játszik ebben. Egyetlenegyszer sem bukkan elő a sajnos, még sok helyen kísértő, nyomasztó ér­zés : a nyilatkozó számára csu­pán egy kipipálható feladat, hogy elmondja — minél elő­nyösebb színben feltüntetve munkájukat — mi mindent tettek az ügy érdekében. Az­az magyarán: nem is ügy szá­mukra ez . . . — Ha elolvassa ezt a NEB- jelentést a munkásművelődés helyzetéről, sok jót tudhat meg rólunk — tol elém egy vaskos dossziét. Nem hazugsá­gok ezek, de az egész képet én túl szépnek érzem. Itt van például ez a megfogalmazás: a munkássá válás befejeződött. No, azért ott még nem tar­tunk, nem lehetünk ilyen op­timisták. — És hol kezdődik tulajdon­képpen ? — Nem a szakmaszerzés után, a munkába lépéssel, ha­nem jóval hamarabb. Még csak nem is a pályaválasztás­sal, hanem annak előzményei­vel. Ezért is éreztem és érzem olyan fontosnak az iskolákkal tartani a kapcsolatot. Az Egy üzem—egy iskola mozgalom keretében mi a Kun Béla is­kolával működünk együtt. A szokványos formák, látogatá­sok. úttörő—KISZ kapcsolatok, kirándulások segítése — mel­lett nagy szerepet szánunk az üzemi szakköröknek. Előkerül az ide járó tanulók névsora. Három csoporttal in­dultak, ebből kétszer húszfős szakkörök lettek. Nem kimon­dottan játékosan, de szabad formában ismerkednek a szakmákkal a barkácsterem- ben. Akik megmaradtak, na­gyon megkedvelték ezt a tevé­kenységet. Egészen biztos, hogy ezek közül a hatodikos, hetedikes fiúk közül nem min­denkiből lesz e terület szak­munkása —, de mindnyájunk­nak sokat jelenthetnek az itt látott, hallott, gyakorolt dol­gok. * — Hogy miként lesz valaki­ből jó munkás, sokoldalú, ér­deklődő, művelődési igények­kel is rendelkező ember? És mennyiben segítheti ezt a fo­lyamatot az üzem, a munka­hely? Az a véleményem, hogy hiba mereven elválasztani a művelődést, oktatást és a munkát, és végül csak a pon­tokban mérhető, a vállalások­ban megfogalmazható dolgokat értékelni. Itt van az oly sokat emlegetett színházba járás. Ha a családommal együtt elme­gyek, látom az üres székeket a bérletes helyeken, hátul meg nemegyszer pótszékeket is be kellett állítani. A bérlet, a jegy csatolható a brigádnapló­hoz, az otthon elolvasott köny­vek, a szakirodalom, folyóira­tok böngészése nem ilyen. A-* bejárók gyakran lemaradnak a közösen szervezett kulturális rendezvényekről, bár szeren­csére nálunk több a helybeli. Az eredményeink között em­líthetjük, hogy az elmúlt évek­ben nagyon sokan végeztek különböző oktatási formák­ban, sok segédmunkásból lett betanított munkás, második szakmát szereztek. sikerült végre szakmafelújító tanfolya­mokat indítani. A 254 dolgozó közül 205 fő fizikai állományú, 135*en szakmunkások, 48 dol­gozónak van középfokú vég­zettsége és most is körülbelül húszán tanulnak. Holnap lesz­nek a tanfolyamok vizsgái. A húsz forgácsoló szakmunkás általában 10—15 éve végzett, azóta sok minden változott — ezzel lépést kell tartani! A darukezelői, darukötözői tan­folyam elvégzése a munka könnyítését szolgálja, korsze­rűbb anyagmozgatást tesz le­hetővé. Tervezünk forgácsoló betanítottmunkás-képző és szerkezeti lakatos szakmafel- újító tanfolyamot is. Azt érez­zük, több, mint nosztalgia, valós igény, hogy újból legyen szakmunkásképzés Pásztón — miért kell már tanuló koruk­ban ingázni a gyerekeknek, ez komoly hátrányt jelent a mű­velődésben. * Visszakanyarodunk a köz- művelődés felé. Megtudom, hogy a fentebb említett tanfo­lyamok, a tényleg szakmai is­meretszerzést szolgáló tanul- jnányi kirándulások költségét o NOGRÁD — 1979. augusztus 19., vasárnap nem a művelődési alap szűk kereteiből biztosítják, hanem műszaki-fejlesztési alapból, hiszen leginkább ezt szolgálja, a minőségi, korszerű munka­végzést. És a kulturális alap? Ezt nagyrészt a közművelődési intézmények támogatására ad­ják. Fenntartanak egy fotó­szakkört — ilyenkor nyár vé­gén lendül fel a tevékenysége, készülnek a barangolásokon, nyaralásokon elkattintott fel­vételek. Két klub is verbuvá­lódott az üzem dolgozóiból: az MHSZ lövészklubja és egy rá­diósklub. Az utóbbinak mosta­nában telepítenek egy objek­tumot Fallóskútra — ez lesz szó szerint az ország egyik legmagasabb szintű klubja. Megérdemlik a támogatást, hiszen az első országos verse­nyükön hatodikok lettek. És természetesen a brigádmozga­lom keretén belül is vannak lehetőségek — vetélkedők, ki­rándulások, közös programok. De még gyakran kísért a for­malizmus. — A mi dolgozóink között kevés a fiatal üzemekre jel­lemző „kétlaki” életmódú — ebből a szempontból valóban előrehaladott a munkássá vá­lás. Még azonban sok felada­tunk van abban, hogy a mun­ka és a művelődés egvmást erősítve természetes igénnyel kapcsolódjon össze! G. Kiss Magdolna Ismét egy vallomás a szü­lőföldről, a nemrég indult Ezerszínű Magyarország so­rozatban megjelent Lázár István, S középen ott a Ve­lencei-tó. .. című könyve. (A sorozatról, amelyet éppen egy tucat kötetre terveznek, s an- nák első darabjáról, Tüskés Tibor Zalamente, Somogyor- szág című könyvéről koráb­ban már esett szó egy könyv­jegyzetben.) Lapozzunk bele most Lázár István könyvébe. Mindjárt az elején a Góbi­sivatag közepén találjuk ma­gunkat, s olvashatunk szép vallomást egy szenvedélyről, az ásványok gyűjtéséről, amelynek — nem úgy, mint a bélyeg-, vagy a növény- és lepkegyűjtésnek — oly keve­sen hódolnak nálunk. De hogy kerül ez ide? Ügy, hogy egy ásvány kapcsán (molib- denit) geológiai rokonságba került egymással a Góbi és a Velencei-hegység, amint azt Lázár István éppen a sivatag­ban tudta meg valamely ex­pedíció magyar geológusá­tól. Az sem mellékes kérdés egyébként, hogy hol van Ma­gyarország közepe? S bi­zony. földtani szempontból az is a Velencei-hegységben van, látni, ha a nadapi fő alappontra vetünk egy pillan­tást. Sajnos, még nem vetet­tem. Mint ahogyan a nép­képzelettől körülfont Móllá Szadik sírjára sem a Velence —Nadap közötti régi út mel­lett levő temetőben. Lázár István Reményi József tárcá­ját idézve közli, hogy Molia Új téren Szabadtéri szoborkiállítás Van itt Árpád-házi magyar király (Kiss István bronz­portréja az 1068-tól 1116-ig uralkodó Könyves Kálmánról, I. László utódáról). Van fo­togén Kalapos nő gyerekkel (Kutas László romantikus és festői bronzszobra.) Itt fé- nyeskedik közöttünk Aurora, a római mitológiában a piru­ló hajnal istennője (Páczay Pál alkotása). Köszönhetünk Benedek Eleknek (Borsos Mik­lós portréja), Kodály Zoltán­nak (Kiss István alkotása). Ady Endrének, (Markisz Aga­memnon, ólom portója.) Dosz­tojevszkijnek (Nyíre Gyula faragta kőbe). Felénk lép Rátomn József robosztussá formált Leninje, lángol ifjú Szabó István Dózsája alatt a tűz, fölcsapnak a fában fara­gott lángok Laborcz Ferenc Ülő munkása. Fekete Tamás vörösréz Termése és Trófeáin a munka a munkás di­cséretét sugallja. Vészé­it Jelena Géniusza az ember jelenét és jövőjét for­mázza, Nagy István János bronz Pelikánja gubbaszt a tér szélén. Emlékművek, em­lékműtervek és portrék népe­sítik be a város szívét Vili Tibortól, Kiss Istvántól — közte a Nomád kapu, a hon­foglalásra emlékeztetve —, Borbás Tibortól, Kerényi Je­nőtől, idős Szabó Istvántól és másoktól. Értékelésüket a lektorátus és a műkritika korábban el­végezte, marad számunkra az öröm, hogy együtt látjuk őket. Erről a térről sok mű más városok köztereire vándorol majd. Hogy csak néhányat említsünk, Nagy István Já­nos Pelikánja az egyik buda­pesti óvoda kertjébe, Bor­sos Miklós Benedek Elek- portréja ugyancsak a főváros­ba, Laborcz Ferenc Ülő munkása, a hazai munkásáb­rázolás egyik jelentős megfo­galmazása szintén Budapest­re, Kutas LászlŰ Kalapos nő gyerekkel című szobra a Tol­na megyei „atomvárosba”. Paksra, Vilt Tibor Schafarzik Ferencről készült portréja a budapesti műegyetemre, Kiss István Felszabadult című emlékműve Mátészalka fő­terén áll majd, a Könyves Kálmán-portré az azonos ne­vű újpesti gimnáziumban lát­ható. Salgótarján és Nógrád me­gye érdeklődő közönsége évek óta szerencsésnek mondhat­ja magát, hiszen ezeken a nyár végi szabadtéri szemlé­ken rendszeresen figyelem­mel kísérheti a mai magyar köztéri szobrászat alakulá­sát, termésének jelentős ré­szét. Tudomást szerezhetnek e, művészeti ágban létező tö­rekvésekről, a mondandók és stílusok változatosságáról. így van ez az idei kilencedik sza­badtéri szoborkiállításon is, amely különösen gazdag és sokrétű. Annál is inkább, mert hiszen a város főterén levő alkotások voltaképpen csak egy részét jelentik az idei tárlatnak. Lépjünk hát tovább. & A kilencedik szabadtéri szo­borkiállítás valójában négy tárlatból áll. A szabadtéri mü­veket említettük. A megyei József Attila Mű­velődési Központ bejárati elő­terében Paizs László önálló ki­állítása fogadja az érkezőt. Kiválóan egységes hangütésü tárlat. Frank Janos szerint: „Paizs úttörő, Magyarorszá­gon egyedül ö foglalkozik — ilyen szinten — műanyag szobrászattal, s ha a tárlato­kon találunk is plexit a má­sok munkái közt, tudnunk kell, hogy a műanyag részt akkor is Paizs aplikálta ba­rátainak művébe.’’ A művész, aki festő szakon végzett a fő­iskolán, egy évtizede érdek­lődik különös megszállottság­gal a műanyagok iránt. Itt látható plexidarabjai (hen­gerek, hasábok stb.) a for­mákba rejtőzködő dinamiz­must és a fény sugárzását erősítik föl, illetve teszik nyilvánvalóvá. ★ A művelődési központ fo­lyosóján művészi fotókból nyílt kiállítás, a Nógrád me­gyei fotóklub fotótárlata, Salgótarján köztéri szobrai címmel. A képek főként'azok­ról a szobrokról, emlékmű­vekről készültek, amelyeket egész évben maga körül tud­hat Salgótarján lakossága. Hiszen köztudott, hogy a ha­sonló méretű hazai városok között a nógrádi megyeszék­hely előkelő helyen áll a köztéri szobrok mennyisé­gét és minőségét tekintve. Joggal lehet büszke Varga Imre, Somogyi József, Keré- nui Jenő, Borsos Miklós itt látható köztéri alkotásaira, hogv igazán csak Dóidéként említsük néhánvukat a jóval töhb, mint félszáz köztéri mű alkotói közül. Ezek a mű- vek a hétköznaookon is kö­zöttünk vannak, üoneni per­ceket nyújtva az ismételt ta­lálkozások által. Jó szolgála­tot tett a fotógaléria ezzel a bemutatással. * Végül, de nem utolsósor­ban Vasas Károly szobrász- művész üvegcsarnoki önálló kiállítására hívjuk föl a fi­gyelmet. Különös öröm ez a tárlat Salgótarjánban. A mű­vész 1930-ban Salgótarján­ban született, kétszeres Mun- kácsv-díjas, a Magvar Néo- köztársasíg érdemes művé­sze. Rendszeresen szerepel mind a jelentős hazai, mind pedig a külföldön rendezett reprezentatív magyar tárlato­kon. Köztéri szobrászattal 1957 óta foglalkozik. Bár munkásságát a szülőváros ér­deklődő közvéleménye min­dig is figyelemmel kísérte, az eddigi életmű főbb vonu­latait ezúttal láthatja először együtt Salgótarján lakossága. Átélheti a művész szenve­délyes közéleti érdeklődésé­ből fakadó lelkesült izgal­mat, a szobrászat téri lehető­ségei kutatásából fakadó örö­möket, s a küzdelem szépsé­gét. Tiszteletet érdemelnek a létrejött eredmények, különö­sen azokban az expresszív erejű csoportkompozíciókban, amelyek a forradalmi múlt és a bányászok életének ese­ményeit örökítik meg. Vasas Károly érett művész, aki azonban távolról sem tekin­ti lezártnak újabb és újab’o célok kutatását. Kiállításán vázlatokat és fotókat is látunk. Ez utóbbi­ak köztereken álló műveiről készültek. Köztük van a Fiú csikóval (Balassagyarmaton helyezték el), a szécsényi Felszabadulási emlékmű és a Bányász, amely Salgótarján­ban emlékeztet a bányászko­dásra, a munka hero^musára. * Amint az a kiállítás meg­nyitóján elhangzott: ismét miénk a tér. A felújított fó­rum mindannyiunk büszkesé­ge. S igazán ünnepi érzést kelt e nyár végi találkozás ha­zai köztéri szobrászatunk újabb termésének jelentős részével, felemelő környe­zetben. Kiemelkedik az idei szabadtéri szoborkiállítás komplexitásával, rendezésé­nek eleganciájával. Köszönet illeti a rendezőket, köztük Salgótarján város Tanácsát, valamint a megyei József Attila Művelődési Köz­pontot. (tóth e.) Könyvekről S középen ott a Velencei-tó... Szadik Vámbéry Ármin hű famulusa és kísérője volt ázsiai útjain. De maradjunk csak itthon. Hiszen az M 7-esen magam is járok, s bizony a nevezetes sírról csakúgy nem tudtam, mint az ország földtani kö­zepéről —, s még annyi más­ról, amint arról e színesen, ri­porteri szenvedéllyel és ele­venséggel megírt könyvből is újra értesülhettem —, ha láttam is, hogy „ott a Velgn- cei-tó...”. S még csak a könyv elején tartunk. Mármost, ha továbblapozva eltávolodunk is a tótól, ez az országrész mindvégig bővel­kedik izgalmakban, az őslény­taniaktól kezdve a történelmi szerepig, amelyet az itteni vá­rosok játszottak, továbbá be­szédes műemlékek, irodalmi, művészeti hagyományok, népművészeti emlékek, s nem utolsósorban modem ipari, mezőgazdasági létesítmények sokaságáról ismert ez a táj. Hogy csak néhányat említ­sünk. Vértesszőlőshöz fűző­dik 1965. régészeti világszenzá­ciója, Sámuel, az ékkőkor em­berének felfedezése (riportot olvashattunk róla), a Vértes, a Gerecse, Székesfehérvár, Ta­tabánya, Oroszlány stb., ko­moly jelentőségű ipari köz­pont, Gorsium. Székesfehér­vár, Visegrád, Tata stb., törté­nelmi emlékeink őrzői, cse­lédházak és katedrálisok —, vagy azok emlékének — hor­dozója a vidék. A Gerecsén tévétorony áll, Tardosbányán jól látszik a márvány ré­tegzettsége, itt van Zsámbék, a pákozdi csata emlékműve, s még hosszan sorolhatnék. Nyékhez Vörösmarty Mihály, a váli erdőhöz Vajda János, vagy hogy a máról is szól­junk, Zámolyhoz Csanádi Im­re és Coóri Sándor neve fű­ződik. Dunántúlnak ez a ré­sze irodalmi emlékekben is gazdag. Martonvásáron pe­dig Beethovenre emlékezhet az utazó. S, ha már szó esett előbb az M 7-es útról, essék szó egy régebbiről is. a Fehér­várra menő hadiútról. Igen, Fehérvár a magyar állam égyik fejedelmi-királyi köz­pontja. Igaz, kőben csaknem egészen porózus az emlék. A „magyar Aachen”, vagy a „magyar Kreml”, a fejedel­mi, azután a királyi Árpád­nemzetség székhelye ma már romkert. Hosszú ideig ma­gyar királyokat koronáztak, eskettek és temettek itt. Őriz­ték itt az ország hatalmi jel­vényeit, a királyi család kincstárát s az ország leg­gazdagabb ereklyegyűjtemé­nyét. A városban országgyű­léseket tartottak, itt mű­ködtek a legkorábbi iskolák. S Alba Regia a XIII. század után is a királyi dinasztia szakrális és kulturális szék­helye volt. A bazilikában, amelynek csak helyét látjuk, fél évezred alatt 15 királyt, legalább 21 királyi család­tagot temettek el. Csontjaik közös sírban vannak most a Romkert bejáratánál. Lá­zár István könyvének egyik legizgalmasabb része a Szé­kesfehérvárról szóló fejezet. Mondja az utolsó alcím: örláng. Százhalombatta kör­nyékén kelta halomsírokat tártak fel, a népmonda Attila hunjait emlegeti. S itt lobog az őrláng, a „Barátság és a testvériség” olaj- és gázve­zetékeinek hazai végpont­ján, az olajfinomító fölött. Szép. jelképnek is az. Amint Lázár István írja: „Minden kirándulásunk szemleút 1 is egyben. Nézzük az őrlángot. Figyeljük a hazát.” A szemleutakhoz pedig kel­lenek ezek a jó könyvek. (Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979.) Tóth Elemér •« &

Next

/
Thumbnails
Contents