Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-17 / 192. szám

Mai kommentárunk Asszonyok a konyhában Az országúiról Minden kétséget kizárva most eldől, hogy az országúton erénye-e az autót vezető em­bernek a fegyelmezettség. Képes-e önmagát féken tartani a száguldástól. Be tudja-e tar­tani a rendelkezést, hogy a lakott területen hatvan, az országúton nyolcvan, az autópá­lyán pedig száz kilométer sebességnél ma­gasabbal nem közlekedik. Mert a megyében es az országban sűrűn megforduló embernek bizony sok rossz tapasztalata van. A mi me­gyénk országútjai, a sűrű kanyarok, emelke­dők, lejtqk miatt egyébként sem alkalmasak a száguldásra. Igen rutinos vezetőnek kel) lennie annak, aki ezeken az utakon nem gondolja meg a sebesség megválasztását. Sok-sok tragédia keletkezett már ebbpl. De hagyjuk, ne szaggassuk fel a beheggedt se­beket. Az országutak mentén a koszorúk müldent elmondanak. Ezért is érdemes a se­bességgel foglalkozni. Megts, sem az intelem, sem a rendelkezés nem mindenkit ragadott meg. Elképzelhető annak az ezerötös Lada tulajdonosának a gondolkodása, aki a Volán vállalat előtt egy hirtelen keletkező dugóra eszeveszett dudá­lással, kevély tekintettel, valósággal ráro­hant, aztán a padkán bukdácsolva ki az út­ra. mint rakéta repült tovább. De csak a fe­lüljáróig, ott megtorpant a forgalom miatt. Aztán tovább az üveggyár felé, mint a szél, és bekanyarodott egy udvarba. Ezért nem volt érdemes az a nagy tüleke­dés ... Hétfőtől az országutak színes képet mu­tatnak, amelyet így lehetne jellemezni: a gyorshajtók még nem szokták meg a sebes­ségkorlátozást, akik betartják, azok eddig sem mentek sokkal gyorsabban. Mivel a ha­sonlat mindig sántít egy kicsit, mi sem álta­lánosítsunk. Annyi azonban bizonyos, hogy az országutak egyenes szakaszain jól meg­engedik a járműveket. Nagyon kellemes út­szakasza Salgótarján körzetének az úgyne­vezett mátruszelei. Kedden délután egy Já- wa motorkerékpár utassal, már a gyári ka­putól kezdve, nem nyolcvan, hanem száz­zal, méghozzá hajmeresztő merészséggel dü- börgött végig az úton. De érdekes volt a Salgótarján és Balassa­gyarmat közötti útszakaszon szerzett tapasz­talat is. Nagyon kevés jármű tartotta be a sebességkorlátozást. És figyelemreméltó, hogy ezek között igen sok állami rendszámú gép­kocsi közlekedett. Az történt aztán, hogy ezeknek a gépko­csiknak a példájára, szinte meglódultak az egyébként lassúbb tempóban haladó jármű­vek is. Hát íme, a példa ragadós. Ezért a hivatásosok nagyon fontolják meg cselekede­teiket. Példamutatás várható el tőlük még akkor is, ha utasaik esetleg sürgetnék őket. Senki nem állítja azt, hogy a gyors kocsi­hoz szokott emberek egyik napról a másik­ra egy gombnyomásra megváltozhatnak. De az önfegyelmet, a kötelességtudat felébresz­tését mindenkinek önmagában kell elsősor­ban elrendezni. Hatósági beavatkozással a gondolkodás befolyásolható, de maradékta­lanul nem végrehajtható. Lesznek tettenéré­sek, de mindenkit nem lehet „lefülelni”. És a sebességkorlátozás nem szórakozás, hanem országos érdek.- — 13. — Hát megtörtént a nagy ese­mény. A patvarci határban fent a Homokon, ahonnét egy növendékakácoS sáv és a dombtól összeszűkült rét vá­lasztja el az Ipolyt, ott, ahol főországút dübörög, Benkő Jánosné, a dinnyés legyőzte az országos hírűnek ismert horti meg csányi dinnyéseket. Mert szemben, az országút onnansó oldalán, és attól le­felé a városfelüli részen ter­mesztettek az említett híres dinnyések. Mi tagadás, nagy mesterei annak a pirosbélű kedvencnek a termesztésében. És ki hinné, ha nem látná, hogy még náluk is jobban ér­ti ezt a mesterséget a Benkő család. Ezen a nyáron annyi a dinnye Balassagyarmat ke­leti bejárójánál, hogy a tót- gyarmati hegyekkel vetélked­nek. Nyerges autók hordják magasra púpozva országtájt a termést. Benkőné meg csak áll az átmentén hevenyé­szett standja mellett és ott árusítja a dinnyét. Van, hogy nem is győzi a kiszolgálást. És akkor feltorlódnak a ko­csik a fertályukon. Sem a csányiakat, sem a hortiakaí ennyi vendég nem keresi fel. ízes a homoki dinnye, piros is, választékos is. Jött arra a napokban egy mentő. Már túl volt a hivataloson. A meleg­ben kitikkadtak a szolgálato­sak, leugrottak egy pirosbé- lűért. Azt mondja Benkőné: — Lékeljem? — a maga- biztosság az arcán. — Igen... — de csak. bi* zonytalankodott a vásárló. Benkőné kezében a kés, könnyed mozdulat, pontosan a kövérhasú gyümölcs köze­pébe a penge hegye, de még jóformán hozzá sem ért, nagv roppanással meghasadt a dinnye és mutatta vérvörös 4 patvarci győztes... belsejét. A vásárló szeme fel­csillant, a felszálló illattól na­gyokat nyelve inkább nyög­te, mint mondta. — Jól van, nem kell to­vább. .. A császár ad ilyen mozdu­lattal magas kitüntetést, mint adta a gazdasszony vevőjének az árut. Hát persze, hogy híre megy ennek azon az egész ország vérkeringésébe tartozó nemes juhartól árnyé­kos országútról. Sajnos, a szomszédok ennek nem ör­vendeznek, De tehetnek ró­la, mert az érés idején nagy büszkén kiálltak ők is az or­szágúira árujukat kínálva. Talán ott számították el ma­gukat, hogy néhány forinttal magasabbra tartották a por­tékát az átlagosnál. Benkőné- nek meg volt szíve alább ven­ni az árakat. Mert ami igaz, az igaz, a szomszédok dinnyé­je is finom ám. Csak nem mindegy, hogyan kínálják, mi­ként fogyasztják azt az em­berek. Egyszóval a konkurren. cia fellángolt és eddig Ben­kőné a győztes. Mondta is, amikor a napokban imigyen figyelmeztettük: „Vigyázat, mert közeleg az a mérhetet­lenül pisis Lőrinc, és akkor vége a dinnyének, azt hasz­nálja toalettként”. Benkőné félvállról így: — Jöhet már, nekem sem­mi dolgom vele... — És a terv...? — A terv? — csípőre a ke­zét, villant a szeme. — A ter­vet már én milliomodra tel­jesítettem. .. Ezt úgy mondta, hogy akik ott voltak, hallják. Hogy szán. dékosan tette-e, vagy nem. de mindenesetre a hatása nem maradt el. Mindenki még in­kább vásárolni akart a diny- nyéből. Benkőné pedig adta és rakta a pénzt feneketlen mély köténye zsebébe, csak egy szemvillantásra méltat­ta Kovács Lajost, a másod­állású pénzügyi szakembert, az őrhalmi téesz ellenőrét, aki az árnyékból elégedetten figyelte a forgalmat. Hát ez történik ott a Ho­mokon a patvarci határban. Pedig májusban igen reményt- vesztetten vizsgálgatták a palántákat Benkőék is. De egy biztos, Benkő Jánosné a családjával nem sajnálta a fáradságot. Először is olyan vetőmagot vásárolt, amelyért ezer forintokat kellett fizetni. Aztán a földet, lévén ők pat- varclak, mint tenyerüket is­merték. Tudták, mit, miért ad a föld. Na és a gondozása a növénynek. Lajtban hordták rá a vizet az aszályos napok­ban. Mindegy, mi volt, az eseményen már nem változ­tat. Ahogyan Kovács Lajos mondta, úgy igaz. — Ebben a versenyben ké­rem, győztek a patvarciak... A főnökasszony barnára sült arcán a magabiztosság. Fürge mozgással, villanó te­kintettel néz körül birtokán. A vevők egymásután sora­koznak, tudja, nincs, kétség, ezen versenyben az abszolút győztes ő lett. Mert amott a szomszédok kiáltják: „Diny- nyét, jó dinnyét... ő meg nem is kiáltja, mégis viszik. Hanem harag, az csak ne le- gyen! Mert úgy van már az, hogy a versenyben mindig van első és... Bobál Gyula Hétköznapon, ünnepen egyformán... A salgótarjáni kórház konyhája. Nagyüzem a javá­ból. A hatalmas üstök, a ki­sebb nagyobb lábasok, serpe­nyők, fazekak mellett asz- szonyok szorgoskodnak. Ké­szül az ebéd. Közel három­ezer adag. — Ez még mind semmi — mondja Oláh László élelme­zésvezető. — Ha csak két vagy netán három fajtát főz­nénk. Csak diétás kosztból naponta tíz-tizenkét féle készül a konyhánkon. A kórházon belül is egy külön világ ez. A betegek, a gyógyító munka szolgálatá­ban. A hatalmas ablakok há­romszög alakban szöknek a magasba. Nyitva jó pár, szárny, ennek ellenére nagy a meleg. Az asszonyok nevetnek. — Ez most csekélység. Amikor kánikula van, a hő­mérséklet nálunk biztosan meghaladja az ötven fokot. Nézzük a számokat. Főz­nek mintegy hétszáz beteg­nek, hétszáz kői házi dolgozó­nak. Innen hordják az ebé­det a KÖJÁL-ba, a mentők­höz, a tüdőgondozóba, hogy csak néhányat említsünk. A hatalmas konyhában negyven- ketten készítik elő az ebédet, főznek, mosogatnak, tálalnak, van külön cukrász és hentes. A nehéz munkahelyek közé tartozik. Nemcsak azért, mert főzni, az embereket ellátni naponta fontos. Itt vasárnap, karácsonykor, húsvétkor, szil­veszter napján, május elsején is főzni kell. Az igazságnak eleget téve, rendszerint úgy Almádiné, a főszakácsnő: mi annak örülünk, ha ízlik az étel... meg különösen. Hosszabb az étvágyuk, nyűgösebbek, so­kuknak diéta kell, így aztán persze hogy panaszkodnak a kórházi koszt ízére. Mi azon vagyunk, hogy eleget, jól és a lehetőség szerint ízletesen főzzünk. A kórház kocsija ezért már naponta reggel fél hatkor vi­szi a piacra az élelmezésve­zetőt. Vannak olyan betegek, akiknek alma kell. Még ak­kor is, ha az netán húsz Oláh László már hajnalban megy a piacra. ken számolva is hét-nyolcmil­lió forint. Van olyan étel, amiből csak egy-két adag készül. Ezt a diétás nővérek — most éppen Balázs Józsefné van szolgá­latban — ellenőrzik. Külön kis lábasban főzik, külön is szállítják attól függően, hogy zsír-, só- vagy cukorszegény kímélő, vagy pépes diétáról van szól. A főszakácsnő kilenc éve áll a posztján. Kiadja az Deszkagóti ka „Már megint mit rondítot­tak oda a város közepire” morfondírozik patrióta híré­ben álló ismerősöm Salgótar­jánban napról napra, ahány­szor elmegy a járda fölé ácsolt védőtető láttán. Ha szorosan vesszük, talán igaza is lehet. A gerendából, deszkából ösz- szerótt ideiglenes védőépít­mény első pillantásra nem tű­nik az építészet remekének, mint ahogyan nem is a gyö­nyörködtetés, hanem a véde­lem szabta feladatát hivatott kielégíteni. Nem tehetek róla, de az én szívemnek kedves ez a fából tákolt árkádsor. A középkori kolostorudvarok kerengőjére emlékeztet félhomályával, vi­szonylagos zártságával, s a te­tő alatt egymást átlósan ke­resztező deszkaszálak a gótika csúcsba futó íves boltozatait juttatják az eszembe. Lehet, hogy más számára érzelgőségnek tűnik, de ne­kem, aki együtt nőttem fel azzal, amit Salgótarjánból épí­tészetileg érdekesnek, szépnek tartunk, s azt hiszem, velem együtt minden olyan kortár­samnak, akivel osztozhattam egy város megújulásának máig is tartó élményében, emlékek sorát jelenti egy efféle átjáró. Mert számtalan hasonló alkot­mány — állványzat, bürü, kor­lát, nádpalló kerítés — kísért végig bennünket az évek so­rán. Az egyiken talán éppen eltenyereltünk. A másikról — játszadozó kölyköket — a csősz kergetett el, botját lóbál- va. A harmadik alá eső elől húzódtunk, a negyedik jóté­kony félhomályát kihasználva, az egykori őrangyal patika előtt sután megpróbáltuk meg­fogni valaki kezét. S ki tudja, még mi mindenre emlékeztek volna, ha valaki megvallatja az elszürkült deszkákat, lebon­tás előtt. Mert — természete­sen — mindegyiknek ez lett a sorsa, annak ellenére, hogy a megyeszékhelyen sokan gú­nyosan emlegetnek egy talán részben még ma is aktuális jelszót: „itt semmi sem végle­ges. kivéve az ideiglenest!” Nem szabad felháborodni a rosszmájúságon, Salgótarján, a maga hamvai fölött — illet­ve szanálásaiból, hogy hűek legyünk a valósághoz — új­jászülető főnixet formázó vá­rosfejlesztési programja egy életmódot, szemléletet szült. Egy igazi salgótarjáni tán ak­kor sem csodálkozna, ha egy nap arra ébredne, hogy a munkahelyéhez, buszmegálló­jához, vagy egyéb megcélzott objektumhoz kötélhágcsón, li- ánhídon, vagy csigára füg- geszkedve juthatna csak el. Nem mondom, morgolódná­nak, zsörtölődnének, de csak úgy, mint az öreg szüle szidja helytelenkedő leszármazottját, akire tulajdonképpen nagyon büszke. Mert büszkék vagyunk mi erre a városra, még ha cse- püljük is gyakran, s annyira szeretjük, hogy ez a szerelem meg a rönkből, deszkából vi­lág csúfjára szerkesztett szük­ségépítménybe is gótikát, szépséget láttat. S, ha majd egyszer, ki tudja mikor, le­bontják, biztosan lesznek, akiknek hiányozni fog. Nagyüzem a konyhában. oldják meg, hogy aki az egyik ünnepnapon szolgálatban van, a másikon lehetőleg szabad legyen. Oláh László sóhajt: — A kórház konyhája nem is kedvelt hely. Volt olyan fi­atal, aki mindössze egy hetet töltött itt, utána pánikszerű­en menekült. Mondván, má­sutt jobb helyet talál. Még szerencse, hogy az itt dolgozó asszonyok nagy többsége másként gondolko­dik. Törzsgárdatagok, évek óta dolgoznak együtt. Gracza Imréné, Szűcs Gyuláné, Tóth Józsefné, Kotroczó Ferencné, Palotás Lászlóné olyan mun­kaerők, akikre bármikor szá­mítani lehet. — Ügy összeszoktunk, min­ket már kiseprűzni sem le­hetne — mondják tréfásan az asszonyok. Igyekeznek változatosan és jóízűen főzni. Almádi János­né főszakács magyarázza: — Nehéz ennyi embernek a kedvére tenni. A betegeknek vagy huszonöt forintba kerül kilónként. A ZÖLDÉRT szál­lítja a kórházba a zöldségfélét. Előfordul, hogy valamit nem tudnak küldeni. Megveszik a piacon a karfiolt, a hagymát, almát, kelkáposztát. Előfor­dult, hogy Szécsénybe is el­mentek egy-egy diétásnak va­ló koszt után. Rengeteg fogy. Ha például karfiolleves, vagy rakott- kar­fiol van, egy mázsa kell. Krumpliból napi kétszáz kiló fogy rendszerint. Kenyérből több mint egy mázsa, ehhez jön még kétezer zsömle. Húsz kiló zsír, húsz liter olaj, het­ven kiló cukor. Elhasználnak egy héten két mázsa citromot. Főznek háromszáz liter teát, tejből is közel négyszáz li­ter fogy naponta. Egy hét alatt megfőznek sütnek száz­ötven kiló csirkét, öt-hat má­zsa marha- és disznóhúst, mel­léje legalább kétszáz kiló töl­telékáru kerül a kiszolgáló­tálcákra. Mindez évente szű­(Bábel László felvételei) utasításokat, segít ahol kell, megkóstolja milyen ízű az étel. Nem egyszer maga is odaáll a tűzhely mellé, süti a húst, kavargatja a főzeléket. Vigyázza a tálalást, hogy mi­nél kevesebbet törődjön az ebéd, amíg a zárt tálalóko­csikban feljut az osztályok­ra. Az itt dolgozó asszonyok egyöntetűen vallják, hiába is hívnák őket máshová, nem mennének el. Az állandó szol­gálat, a nehéz munka ellené­re sem. — Nekünk mindig örömet jelent, ha ebéd után visz- szajönnek a tálalóasszonyok és mondják, ma finom volt az ebéd, ízlett „odafönn”... Közben a kezek szaporán mozognak. Készül a rakott­kel, sül a párizsikosár, a rántott parízer, rotyog a zöld­borsó, megfőtt a leves... Csatai Erzsébet I NóGRAD = 1979. augusztus 17., péntek £)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents