Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

Láthatatlan gyűjtemény Átkelhet-e a teve a tű fo­kán? Át! Sőt, kényelmesen el is időzhet ott, ha az ügyes kezű örmény mester, Eduard Kazarjan teremtménye. Azé a művészé, aki immár negyed- százada foglalkozik mikro- miniatúrák készítésével, és műveit többnyire tűfokba il­leszti, keret gyanánt. A Kazarjan-figurák többsé­ge szabad szemmel nem is látható, csak erős nagyítón át gyönyörködhetünk bennük, mint például abban az ezred köbmilliméteres szoborban, amit David Szaszunszkijról, egy örmény hősi eposz hősé­ről mintázott a művész. Ka­zarjan zenészként kezdte pá­lyafutását és tulajdonképpen a zene révén fedezte fel magá­nak a mikro-miniatűrák vilá­gát. Első alkotása, egy 14 mil­liméteres, élethűen megmun­kált, húrozott hegedű ugyanis elmaradt egy csehszlovák mes­ter 3 milliméteres alkotása mögött, s ez arra sarkallta Ka­zár jant. hogy „láthatatlan" he­gedűt készítsen, ötvenhat da­rabból állította össze, és kéz­jegyével hitelesítette a cso­dahangszert, amelynek rész­letei jól kivehetők az erős na­gyító lencséje alatt. A mintegy 300 darabból álló gyűjteményben számos Chaptin- figurát is találunk. Nem csupán a keménykalap és a sétabot teszi hitelessé a nagy nevettető ábrázolását, ha­nem Chaplin legendás mosolya is, amit ugyancsak sikerült a mikroemberke ajkán megörö­kíteni. Chaplin lesz a fősze­replője annak a két műsor­nak is, amit Kazarjan leg­újabb, még készülő műve.egy- mikro-tv ,sugároz” majd. Az egyes csatornán Chaplin egy nyújtón szivarozva szórakoz­tatja majd a nézőket, mig a másodikon <*' Muhammad Ali ellenfeleként bokszol. A ké­szülék elfér egy emberi haj­szál belsejében, de igazi szen­zációja mégsem ez, hanem az, hogy a világon először moz­dulnak meg benne egy mOero- mü alakjai. Rendkívüli pontosságot igénylő munkák esetén a tu­domány is felhasználja Kazar­jan boszorkányos kézügyessé­gét, különösen olyankor, ami­kor a feladat nehezebbnek ígérkezik, mint átvezetni egy tevét a tű fokán. Lengyel kolorizmus címmel kiállítás nyílt a Szépművészeti Mú­zeumban. Aleksander Cierinmski: Powisle 1883. K. ZELK ZOLTÁN: Neruda látogatói Neruda rimtelen szonettjei, ahogy ő mondja, fából faragóitok. Fából bizony, akár a hegedű: száz Stradivári egyetlen kötetben, S hogy mondja még? Mikor meghal a költő: „Hold-illata lesz minden hegedűnek". és azóta madarak helyett Is hold-arcú hegedűk, hegedű arcú holdak, szállnak Chile vérpocsolyós egén.' És micsoda menet az utakon I Tengerből, tömegsírokból kikelve, gyolog, szekéren, kerékpáron a lábatlanok, a félkarúak — mellükön fOstszínű kokárda: a géppisztolyok golyónyomai, s bezúzhotatlan sisak fejOkön a puskotussal szétvert koponya, így menetelnek Pablo Neruda látogatói a hold-illatú, nappal is szállá hegedűk alatt. Pablo Neruda emlékezete Hetvenöt éve született Pablo Neruda, a latin-ameri­kai kontinens egyik legna­gyobb hatású költője. Két héttel sem élte túl a népi egységkormányt megdöntő fasiszta puccsot, barátjának, Salvador Allende elnöknek a meggyilkolását; 1973. szeptem­ber 24-én hatvankilenc éves korában meghalt egy santiá- gói kórházban. Halála után a junta barbár katonái ottho­nát feldúlták, kirabolták, könyveit elégették. Halála egyéves évfordulóján minden megemlékezést könyörte­lenül betiltottak. Miért fél a fasiszta erőgépezet egy halptt költőtől? Van oka rá. Pablo Neruda neve egyet jelent a haladással, a forradalommal, nem csak szűkebb hazájában, Chilében, hanem az egész vi­lágon is. Forradalmár költő volt — költő-forradalmár. Politi­kusként költő volt: a latin­amerikai kultúra nagykövete nemcsak képletesen, de tény­legesen is, hazája konzulja­ként távol-keleti és európai országokban- Utoljára az Al- lende-kormány nagykövete volt Párizsban. S költőként politikus volt. Bár egyik nyi­latkozatában azt mondta, hogy közvetlen politikai té­májú verset alig írt, költé­szete egészében azonban nagy politikai mozgósító erőt jelentett. A hódítókkal szem­ben az őslakossággal és La- tin-Amerika szegényeivel vállalt közösséget a költő, poémáiban és ódáiban az egész földrész forradalmi ha­gyományait, múltját, jelenét hatalmas költői látomásokba foglalta- A Nobel-díj odaíté­lését 1971-ben a Svéd Akadé­mia ezzel indokolta: „költé­szete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álma­it”. Szemléletére döntő hatással a spanyol polgárháború volt. Lelkesedéssel töltötte el azaz elszántság, amellyel a kis nép — a nemzetközi baloldal támogatásával — szembe­szállt a vű ághódításra készü­lő fasizmussal. Diplomáciai küldetéséből hazatérve 1945- ben belépett a Chilei Kom­munista Pártba, és pártja jer leltjeként szenátorrá válasz­tották. Az 1948-as jobboldali fordulat után emigrációba, majd száműzetésbe kénysze­rült. Bejárta az egész világot, többször járt Magyarországon is. A Béke-világtanács tagja­ként aktívan küzdött a fél­gyarmati sorban élő dél-ame­rikai népek gazdasági és szel­lemi felszabadításáért­Ahogy költészetében is a teljességre törekedett — esz­ményképe mindenfajta izmus vagy iskola félretolásával az eleven líra volt —, egyénisé­ge is a teljes élet jelképe le­hetne. Nem állt tőle távol a költői magány és az élet sű­rűje sem. Szenvedélyesen szerette az életet, nem vetet­te meg a gasztronómiai örö­möket sem. Költőbarátjával, Astuiasszal közösen könyvet írt Megkóstoltuk Magyaror­szágot címmel, amely azt bi­zonyítja, hogy az ételek, az étkezési szokások megismeré­sén keresztül is közelebb le­het jutni egy más nép kultú­rájának megértéséhez. Élete utolsó éveit Isla Neg- rán, tengerparti otthonában töltötte. A politika azonban ismét kiszóíította békés ma­gányából. önéletrajzában így vall erről: „A politikai élet, mint egy mennydörgés szakított ki a munkámból- Ismét visszatér­tem az emberi sokaságba. Az emberi sokaság volt számomra az élet leckéje. Lehet, hogy amikor közelítek hozzá, bennem van a költő vele született félénksége, a félénkség riadalma, de ha egyszer már belemerültem, úgy érzem, átalakultam. Ré­sze vagyok a lényegi több­ségnek, egy levél vagyok én is a hatalmas emberi faóriá­son. A magány és a sokaság továbbra is elemi kötelesség korunk költője számára. A magányban életem a chilei tengerpart hullámcsatáitól gazdagodott. Kíváncsiságo­mat izgatták és szenvedélye­met tüzelték a harcos vizek és a megtámadott sziklabér­cek, az óceáni élet megsok­szorozódása, a költöző mada­rak tökéletes alakzata, a ten­geri tajték tündöklése. Ám sokkal többet tanultam az életek nagy árapályából, az egyszerre rám tekintő szemek ezreiben látott gyön­gédségből. Lehet, hogy ez az üzenet nem jut osztályrészül minden költőnek, de aki egy­ezer is érezte, őrizni fogja szívében és kibontakoztatja műveiben. Emlékezetes, és szívet tépő a költőnek, hogy ha csak egyetlen percre is, sok ember számára ő testesítette meg a reményt-” Az 1969-es chilei választá­sokon elvállalta a kommu­nista párt Jelöltjének szere­pét, s szavazatszerzésével a baloldal megerősítésére töre­kedett. A népi egység érde­kében örömmel mondott le az elnökjelöltségről Salvador Allende javára, akit teljes költői és politikusi tekinté­lyével^ támogatott. Élete utol­só évében betegen írt emlék­iratainak (magyarul is meg­jelent Bevallom, éltem cím­mel) utolsó sorai a nagy ál­lamférfit siratják el. Pablo Neruda könyveit el­égették. de utolsó műve, ön­életírását számtalan nyelven kinyomtatva szenvedélyes vádirat a fasiszta junta el­len, és életműve továbbra ia éltető reménye a demokra­tikus Chiléért, a . független Latin-Ameriáért harcolók- nal?- Angyal János j PABLO NERUDA: Visszatérek Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő, s az óceán közt, a tajték viharzó ragyogásán. Itt keress, itt keress csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szívének dobogása legyek, itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé. Somlyó György fordítása Pósfai János Mondd meg, jól csináltam ? A blakodon benézett sok­szor a halál, de nem - - mert ágyadra ülni, mert ott ültem én...” Elol­vasta egyszer, kétszer. Lán­golt az arca. A szavak értel­me fölkúszott a fejébe, majd meg borzongás rázta meg a testét. Nekem írta, rólam ír­ta. Mintha én lennék ő, akit... „Ablakodon benézett sokszor a halál...” Hát persze. Ami­kor súlyos betegen feküdt na­pokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itat- gatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével meg­fogta a kezét. — Mária — suttogta. — Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nő­vér és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára. — Olyan jó, maga olyan jó — súgta és meg akarta csókolni a kezét. „.. .benézett sokszor a ha­lál, de nem mert ágyadra ül­ni, mert ott ültem én”. Éjjel is gyakran benyitott a beteg­szobába, odament hozzá, meg­fogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit és ilyesmin töprengett, amit másnap re­megő kézzel papírra vetett. Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sí­rás: a halál erősebb volt ná­la. Hiába ült az ágya szé­lén. .. Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával, arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül ra­jongtak érte. A kőfalig futó árnyas park elreit?fte őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időn­ként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mint­ha a szemközti hegy és az in­tézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bo­garakat, ősszel a pirosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyai is levet­kőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ. A gyermek- és fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgat­ták össze történeteiket. Má­ria tudott róluk legtöbbet, ne­ki mindent elmondtak. Mint­ha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hoz­zájuk. Súlyos kölönctől sza­badultak, valahányszor ki­beszélgették magukat. Fon­toskodva emlékeztek: — Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán, öregségemre ide kerültem... Panzióban élő öregurak élete sem volt különb az övé­kénél. Maguk is tudták, még­is mindig fojtogatta őket va­lami. Többségük csak vissza­nézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, aki­nek gyára volt valaha Lőrin- cen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéle­tében arra vágyott, hogy ilyen környezelben élhesse öreg naojait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek. = Magácska olyan itt köz­tünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya le­hetett volna. Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült de­rű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón "villantak a sze­mek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityu- la alatt. De amikor megszó­lalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek. A főnővérrel, aki jóval fia­talabb volt' Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyi­kük jut majd hasonló sorsra. — Te még itt leszel, ami­kor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária. — Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a fő­nővér és nevettek rajta. Mária senkit sem különböz­tetett meg a gondozottak kö­zül. Egyformán szerette őket. De. ha némelyikük, elernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszé­be jutottak a saját szülei, akik ugvan már nem éltek, de aki­ket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig 6 is tudta, hogy az életük itt szin­te gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégse. A főnővér hívatta. Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában. — Nálad volt a Gaál bácsi ugye? — Igen, nálam. — A fia vagyok — mond­ta az idegen férfi és bemu­tatkozott Máriának. A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múl­va hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre. — Tessék — mondta össze­húzott szemekkel és szó nél­kül kiment az irodából. Aztán jöttek a többiek. — Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő. — Elvinném, hisz nincs tő­le más emlékem. Egy másik szinte ujjongott: — Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek? Máriát égették ezek a fur­csa fohászok. A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozó­juk, nem jutott eszükbe el­jönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszer­tet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá. — A fia küldte egy ismerő­sével — hazudta neki. — Eljött volna meglátogat­ni. de vidékre kellett utaznia. — Jaj, a Józsim — hálálko­dott Nusi néni. — Ugye, mi­lyen rendes az én Józsi fiam? — A Józsi nagyon rendes — felelte Mária és csöndben be­tette az ajtót. Egy napon újra hívatták. Egy fiatal lány kereste. — Pék József lánya vagyok — mutatkozott be. — Pék bácsié? — csodálko­zott Mária. — Igen azé. — Ügy tudtam, senkije nincs. — Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok. — Vagy úgy? Érdekes, soha nem emlegette magát. — Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány és le­biggyesztette ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbejött. — Hát igen — felelte Má­ria. — És most? — Tetszik tudni, meghalt. — Tudom. — Azért jöttem magához, hogy igazolja. — Hogy meghalt? — Nem. Azt, hogy a nevelő­apám volt. Mária meghökkent. — Ezt kellene igazolnom? — Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér, hogy rendszere­sen látogattam a nevelőapá­mat. A hagyaték miatt kell a pam’r... A keskeny arc megrándult. A szikár öregúr kopogós bot­jával mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül. — Ezt igazoljam? — kérdez­te a nővér. — Igen. ezt kellene igazol­ni. Csak néhány sorban. — De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide/Vagy mondjam azt, hogy jött? — Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság. — Nem — mondta szigo. rúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valami­féle bíróságnak, hogy a gye­rekek nem törődnek a szüle­ikkel, akkor is haboznék. Pe­dig ^ igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt? Fenyegető elszántság volt a hangjában. — Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként. Így nézte a maga állítólagos ne­velőapja is mindig. Várta ma­gát a Pék bácsi, de maga nem jött. A lány kiszaladt a szo­bából becsapta az ajtót.' Mária lesújtva, meg- bántottan állt egy darabig.' Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá.' — Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon. Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ. — Egy papírt adott át Má­riának. az igazolás másolatát.' — Majd csatold Pék József irataihoz... NÓGRÁD - 1979. július 8., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents