Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

Végig a vonalon Dinasztiáit Hőse r — Kezd fiatalodni a vasút • mondom Csecsei Ernőnek, a kisterenyei állomás főnöké­nek. Legyint, mosolya kesernyés: — Fenét! Igaz, jönnek, de csak az „úri” helyekre, meg oda, ahol majdnem kétszere­sét keresik, mint a főnök, vagy akármelyik fontos szolgálatot ellátó. Épp most futottam át a fizetési listákat; a Rákosra, meg másüvé vezényelt dolgo­zóink „simán” viszik haza a havi nyolcezret. — És ön? — ...Ne beszéljünk erről! Gondolom, más hasonló be­osztásban levővel is váltott szót már. Tudhatja tőlük is. — És az „úri” helyek? — Jegykiadó, jegyvizsgáló, irodista, raktárkezelő, miegy­más. De nézze meg, mennyi fiatalt talál vonatkísérőként, hányán dolgoznak pályamun­kán, vagy látnak el forgalmi szolgálattevő tisztet... De mi­re föl a kérdés? — Három igen fontos be­osztásban levő fiatallal talál­koztam a vonalon. — Kikkel? Mondom a neveket. — No, így már értem. Va­lamennyien vasutasdinasztiák­ból valók. S ha ilyeneket nem „örökölne” a vasút, igencsak megnézhetnénk magunkat. Katona Istvánnénak, aki a tarjáni „kisállomáson” for­galmi szolgálattevő, a férje is vasutas — egy munkahellyel arrébb: külsőn dolgozik — édesapja pedig harmincévi szolgálat után ment nemrégi­ben nyugdíjba a MÁV-tól. A kétgyermekes családanya ép­pen tizedik esztendeje vas­utas — még innen a harmadik x-en. — Kevés ilyen kék egyen­ruhás nőt lát hasonló beosz­tásban az utas. — Igen. Sokáig azt tartot­ták, hogy ez nem nőknek való. Egyáltalán, a vasút sem. Mert itt — nem nagy szó — áldo­zatokat kell hozni, hogy tel­jes értékkel legyen mérhető a munka. Tudja, a család, a gyerekek... — Mégis vállalta. — Pedig, hogy ellenezték a szüleim! De hiába volt a ti­lalom, s azóta sem bánom. Bár meg kell hagyni, éjszakás műszak után bizony nehéz ügyelni a gyerekekre. Kicsik még, a másodikként született mindössze húszhónapos. — Nézik- e a vonatokat? — Élvezettel. Mindig. A Szerencsről jött asszony — hetedik éve van Tarjánban — indítja a Hatvanba menő személyvonatot. Férfikollégái tisztelettel tisztelegnek neki. Dübörög az M—40-es moz­dony motorja, a sebességmu­tató mind följebb kúszik a skálán. Előttünk hosszan kí­gyózva kanyarog a kékre fes­tett személyvagonok sora; Si­mon Ferenc keze a sebesség­szabályzón, szeme a pályán. — Nehezebb tolni a szerel­vényt, mint vontatni? — Nekem már egykutya. Ügy ismerem ezt a Salgótar­ján—hatvani utat, mint a te­nyeremet. Álmomban is elve­zetném. Pedig még fiatal: huszon­nyolcadik életévét tapossa, de mozdonyon tíz esztendeje ül már. Gőzösön kezdte, 424- esen, fűtőként, a járműlaka­tos szakma letétele után. — Megváltás volt a Diesel? — Embere válogatja. Van­nak olyan kollégák, akik le nem szállnának a füstösről. Tény, ez könnyebb. De na­gyobb idegmunkát, feszültsé­get igényel, amit pihenőben nehezebben hever ki az em­ber. Én 424-est is szívesen ve­zettem. De hát ezek a dübör­gők a jövő. Meg a villamosí­tás. Nem tudja, mikor kezdik a hatvan—tarjáni vonal sze­relését? Egy kézmozdulat, s megju- hászkodik a gépben levő ezer lóerő. Percnyit állunk csak, s aztán újra feldübörög a mo­tor. — Tudja, nem könnyű azért ez a munka sem, hiába tűnik a kívülállónak kényelmesnek. Hiszen az időjárás, a téli kö­dök, a csúszós sínek, no, meg a hajnali, bóbiskolásra kész­tető órák ... Szóval, bolond tud lenni a helyzet. — Volt-e már ilyen ? — Az egész család, szinte valamennyi le- és felmenő ágon vasutas — vagy volt az. Soha közülük senki nem oko­zott balesetet. No, hát én is ehhez tartom magam. Csikorognak a kerekek a kanyarban. „Én 1956. március 19-től dolgozom a vasútnál. Tizenöt évesen kerültem a pályafenn­tartókhoz, négy forint har­mincas órabérért. Három évig ott szenvedtem, voltam aztán raktári munkás, kocsirendező. 1962-től vagyok forgalmi szol­gálattevő.” A kisterenyei vasútállomá­son hallgatom Kovács Feren­cet, a harmincnyolc esztendős párttitkárt. Válthatjuk a szót most: szabad a pálya, még to­latómozdony sem halad a sí­neken. Ritka eset, hiszen egy tizenkét órás szolgálat alatt harmincegy szerelvény érke­zik és indul. S mindezek moz­gását biztosítani... — Igen. Ha itt én éjszakási- ban elaludnék, azt jelentené, hogy mindenki, aki a forga­lommal kapcsolatos, mintha álomba szenderült volna. Hi­szen innen indul ki mindenfé­le intézkedés, utasítás a sze­relvények mozgását figyelem­mel kísérőkhöz. Bóbiskolnunk, bármit is figyelmen kívül hagynunk nem szabad. Életek, értékek sorsa „fut át a kezün­kön”. Kovács Ferenc családjából — még rajta kívül — hárman vasutasok. Ügyhogy neki, s a helybélieknek sem újdonság ez a szakma — hivatás ? —, hiszen Kisterenyén annyian alkalmazottai a MÁV-nak, mint más, mezőgazdasági ér­dekeltségű községben a ter­melőszövetkezetnek. A forgal­mi szolgálattevő négy gyermek apja. Sok gond. S mellette még a mozgalmi munka ... — Sosem tudnék azzal di­csekedni, hogy nem bírok mit kezdeni a szabad időmmel, hiszen szinte másodpercnyi­re beosztottan kell élnem. S tévedni a szakmában, s azon kívül sem lehet — S bírja? — ... Ha nem szeretném akár egyiket vagy a másikat nem itt lennék. — Hová mehetne egy for­galmi szolgálattevő? — Vizsgáink révén akárme­lyik kereskedelmi vagy szállí­tási osztályra. De ezt már nem szeretném. Ez... a vasút Igen, ez az én világom. A vilá­gunk; mindannyiunké, akik néha vállalva a nehézségeket is, de kitartunk mellette... Befütyűl az irodába a Kál- Kápolnáról érkezett személy- vonat mozdonyának vezetője. Kihajol a vezetőtérből, s kér­di. — Te, Feri! Találkozunk-e még vasutasnapig...? Karácsony György Nagyüzem a határátkelőhelyen Bankók nyakkendőben r, :!Ji... jkilMli1 r , • • ‘ 1­.:,^M*íIéhíí« H í ||i|ij( ' : 'i . i: P* ú Hegedűs Károly határőr útlevélkezelés, közben Hét végén megszokott a kép: kocsisor kígyózik Somos­kőújfalu főutcáján, türelme­sen ácsorognak az utasok, homlokukról verejtékcseppe- ket itatnak zsebkendővel, ap­ró ventillátorlapátok birkóz­nak a levegővel. A várakozók csepp mozdulatokba ölik szo­rongásukat, figyelik a sorom­pót, amely utat nyit az or­szág határához. — Bevallom, én is gyakran esek különös érzések hatása alá, amikor a határra érek. A két sorompó közötti néhány négyzetméter „titokzatossága” Okozza az utazók megszeppe- nését, amit a magunk módjára igyekszünk feloldani — mondja Kis Béla százados, a határátkelőhely parancsnoka. A forgalmi ellenőrző pon­ton szolgálatot teljesítők, dol­gozók energiájáról, munkabí­rásáról legendákat sző az Idő. Éjjel-nappal talpon van­nak. Jelszavuk: gyorsan, ud­variasain, s persze pon tosan ellátni a teendőket. Tavaly közúton és vasúton mtabegy másfél millió utas okmányait kezelték, 158 ezer gépjármű­vet, 163 ezer vasúti járművet ellenőriztek. Az idén is ha­sonló forgalomra számítanak. — Hogyan készülték iel? — Egymást követték az ok­tatások, a személyi állomány felfrissítette ismereteit, meg­ismerkedtünk az új rendele­tekkel. Korszerűsödtek a tár­gyi feltételek is — mondja Kis Béla. Benn beszélgetünk a kellemesen hűvös parancs­noki szobában. A nyitott ab­lakon a határátkelőhely is­mert zajai szüremlenek be. A vám- és pénzügyőrök az út­levélkezelő nyomában járnak, épp egy Skoda tetejére rögzí­tett csounag tartalmára kíván­csiak. J — //I magyar állampolgárok fegye’flnezettebbek, mint ko­rábban, ismerik és tisztelik a törvényeket, az előírásokat — jegyezi meg a parancsnok. Persze, akadnak kivételek is, pé'fdákat sorol fel. A minap Salgótarjánból a s;íiilők kislányukkal indultak lengyelországi túrára. A kis- Mny már betöltötte tizenne­gyedik életévét, így az anyja útlevelében hiába volt benne a fényképe, saját útlevélre lett volna szükség. A tájéko­zatlanság következménye: a szülők gyermeküket kénytele­nek voltak visszaküldeni au­tóbusszal. Mások azért fordul­tak vissza, mert útlevelük ér­vényességi ideje lejárt, s hiá­ba volt benne három üres „ablak” is. Akadnak olyanok, akik a határt illegálisan pró­bálják átlépni: más útlevelé­vel, hamisított okmánnyal, rejtekhelyen meghúzódva. A határőrök eszén nehéz túljár­ni. Az idén már öt külföldi került „horogra”. — Az eddigi tapasztalataink szerint a vám- és devizasza­bályokat kevesebben sértik meg, főként a külföldiek igye­keznek kijátszani a rendelke­zéseket — említi Kis Béla. Az elmúlt évben két és fél mil­lió forint értékű devizát és árut foglaltak le, az idén 1,5 milliónál tartanak, s kilenc­ven százalékát külföldiektől vették él. Hogy az emberi lelemé­nyességnek hol a határa? A határőrök a csehszlovák—ma­gyar határon kötetre való pél­dát sorakoztathatnának fel arra, hogy igen messze. Ban­kók nyakkendőbe bevarrva, A portásnő szigorú te­kintete elegendő ah­hoz, hogy a gyárkapu­ban megtorpanjon az ember. De egyébként is a kohásznak ez a Salgó felé eső bejárata nem személyi bejáró. A DEXION-belieknek engedélye­zett az erre közlekedés, mert a kilométereket kitöltő gyár­területen átkelni, sok időt venne igénybe. Ezt megelőző napon a műszakváltáskor pon­tosan ezért kerültük el egy­mást Toldi Miklóssal. Mi Ju­hász Lászlóval, a pártbizottság munkatársával a gyáron át igyekeztünk a DEXION-ba, ő pedig a felső kapun ment ki. A portásnő telefonált, tekin­tete még mindig mint előbb. Néhány perc és a gyár felől megérkezett Miklós. A portás­nő arca felengedett, a hangja is megenyhült. — Magára bízom az idegent, maga felel érte... — így Tol­dinak. Hát így jutottam a kohász DEXIONT gyártó üzemébe, ahol aztán már Toldi Miklós igazán házigazda módjára mu­tatta meg az üzemet. Elsőnek természetesen a saját gépét. A szerelők éppen javították. Cze- ne Tibor a tetején tornászva 'rizsgálgatta. Mert nagy gép nagyon. A csarnokot is jól megmérték, mert egyik végé­ből a másikba nézve pará­nyinak tűnik az ember, de ez a gép olyan, mintha a nagy tér egyharmadát is betöltené. Ezen a gépen az egyes kezelő Toldi Miklós, akinek a társa, a kettes kezelő, Bartus Laci, az endrefalvai fiú. Szép meleg szavakkal beszélt róla Toldi Miklós, még azt is elmondta; amikor megindul a gép, dübö­rög, elnyomja az emberi han­got, de egy szemvillantás ele­gendő, Bartus azt is megérti. Kicsengett ennek a fiatalem­bernek a hangjából, hogy ösz- szetartoznak és ez a hatalmas gép kapcsolja őket össze. Az­tán a gépre tette a kezét, hal­ványult a tekintete: — Be kell vonulnia a se­regbe, nem is tudom, hogyan lesz... Ö már ezen túlvan, sőt korai ősz szálak színezik a haját, testesebb is lett, szeme sarkán pici ránc. Serdülő fia a legjobb barátja, mégis, ami­kor Bartus Lacit készíti a szolgálatra eszébe juttatja, nem olyan rég ő is a seregben lett igazán emberré. Ott kapta meg a pártkönyvét is. Felde­rült az emlékektől: — Ez kötelesség, és így van rendjén... Határozott volt a hangja. Azt mondta, hogy erre a csa­lád nevelte, a politikai érzékű édesapa, aki valaha maga is pártmunkás volt. De egyéb­ként az üveggyárban mint üvegcsiszolót ismerik. Olyan élénk gondolkodású lett Mik­lós is. mint az apja. Csak ép­pen a gépek vonzották job­ban, mint az üvegkészítés. — Szeretem, amikor zúg a gép, mert akkor igazán gyár a gyár, ha mennek a gépek... — akaratlanul a javítás alatt álló saját gépére tekintett. Még dolgoztak rajta a sze­relők, időt szakíthatott elvé­gezni, amivel az alapszervezef bízta meg. A DEXION párt­csoportvezetője is Toldi Mik­lós. Tizenegyen vannak párt­tagok és önálló pártéletet él­nek az üzemben. Miklós az alapszervezet párttitkárától, Lamos Páltól kap segítséget a munkájához, de részt vesz a pártvezetőségi ülésen és ezek segítségéve] irányítja a DEXI- ON-ban a párttagokat. Most is éppen egy beszélgetést készít elő a Központi Bizottság leg­vesz a pártcsoport ülésén Vonsik Ernő, a DEXION főnö­ke, Bucsek Vince, az üzemve­zető, és akkor megy a vita, nyütan, őszintén semmit sem takargatva. Érdekes, a gon­dolatai megkeményítik az arcát ennek a fiatalembernek. — Nálunk, az üzemben, na­gyon jó a hangulat, őszinték egymáshoz az emberek... Felidézte, hogy meg kellett küzdeni ezért az állapotért. Azt mondta, hogy nem kíván nevet mondani, mert elmúlt az idő, de volt aki félvállról vé­utóbbi üléséről. Részleteiben is megbeszélik a határozatot. Nagy jelentőséget tulajdonít­hat a dolognak, mert külön is megmagyarázta: — Az a véleményem, hogy a politikai tájékozottság szoro­san együtt gondolkodik a mindennapi termelőmunkánk­kal. .. Számolgatta az ujján, hogy milyen időközökben tartanak pártcsoport-megbeszéléseket, aztán magyarázta, hogy ezek a beszélgetések összefüggenek a termelőmunkával. Mondta, hogy el sem képzelhető más­képpen a pártmunka. Részt ve a fegyelemre intést, nem figyelt a dolgokra, s a fürdő­ben abban a minden beszéd­re alkalmas gőzben, ment a vita, különbözőn. Volt aki ér­telmetlennek tartotta a fegyel­mezést, mások pedig követel­ték a rend kedvéért. — Állást kellett foglalnunk nyíltan, ragaszkodva a teljes igazsághoz. Csak így sikerült a jelenlegi helyzetet kialakítani és megszilárdítani... A DEXION egyik gépének a kezelője, Toldi Miklós va­lóban a felelőssége tudatában, igazi pártqsoportvezetőként érzékeltette életüket. Hozzá­tette, hogy érdemes volt a következetesség, mert náluk férfiak, nők egyaránt kiegyén- súlyozottan dolgoznak, fizeté­sük is jó. — A munkában nálunk nem lehet elmaradás — a gépére néz —, még akkor sem, ha olykor kényszerállás van... Azért ide tartozik Toldi Miklós életéhez, hogy a csalá­di örökségen túl, az emberek­hez igen jó érzékkel értő ta­nítómester keze alatt növeke­dett fel a pártcsoportvezető. L'amos Pál, a pártbtkár mel­lett. Valamikor ő is ott, a DEXION-ban dolgozott. Ott figyelt fel a fiúra, és amikor Lamost bevezényelték a hi­deghengerműbe, Toldi Miklós­ra hagyta a pártmunkát, meg a szakmait is. Mert, ahogyan mondta Miklós is, a politikai munka és a szakmai munka nagyon szorosan összetartozik a gyárban. — Mindkettőhöz érteni kell, de leginkább mindkettőt tiszt- tességgel kell ellátni... A szerelők elkészültek a gép javításával. Czene Tibor már csomagolta a szerszámait. Toldi Miklós el­foglalta helyét az egyes posz­ton. A másodikon Bartus Laci, aki figyelte Miklós tekintetét. Értett a nézéséből. A gép nagy dübörgéssel megindult. Na­gyon ráhajtottak, mert a ki­esést mindenképpen pótolni kellett. Bobál Gyula fogkrémes tubusba elrejtve a szem elől, vagy éppen két szelet kenyér között, mintha szalámi lenne. Előfordult, hogy egyetlen éjszaka lefor­gása alatt 70—80 ezer forint érték a „zsákmány”. — Kiváló az együttműködés a csehszlovák elvtársakkal. Rendszeresen megbeszéljük a közös feladatokat, amiben tu­dunk, segítünk egymásnak. Ez is sokban hozzájárul ahhoz, hogy az átkelés ideje mini­mális — mondja a parancs­nok, s hozzáteszi: — Persze, akad egyórás várakozási jdő is. Főként, ha mindenki reg­gel nyolc és tíz óra között szeretne külföldre utazni, s öt-hét között visszaérkezni. Azt tanácsolom, aki mesz- szebbre indul, vágjon inkább neki a hajnali órákban . . . Az igazi idegenforgalmi szezon ezekben a hetekben kezdődik, a forgalmi ellen­őrzőpont is erre számít. A tanítás befejeztével indul a nagy vándorlás. Van hét vé­ge, amikor 10—12 ezren lépik át a határt. Ilyenkor a határ­átkelőn szolgálatban levők percnyi pihenés nélkül dol­goznak. — Nagyban könnyítené munkánkat, ha az utazók fi­gyelmesebben készülnének fel.' Volt rá eset, hogy a kesztyű- tartóban, vagy a farzsebben öt-hatezer forintot találtunk, az aznap felvett fizetést, vagy a vállalat pénzét, amelyből a megyeszékhelyen kellett vá­sárolni, s közben az anyagbe­szerző meggondolta magát, s átrándult a „szomszédba”. Még mindig akadnak, akik száz, ötszáz forintossal a pénztárcában érkeznek a ha­tárra, holott a legnagyobb címlet ötvenforintos lehet — sorolja a határátkelőhely pa­rancsnoka. Az IBUSZ kirendeltségén dolgozó Csongrádi Veronika is ezt erősíti: Szabó Györgyi pénzügyőr őr­mester vámvizsgálatot végez1 — bábel-felv. — — Gyakran szaladnak be váltani! — mondja. — Egyéb­ként a külföldieknek váltunk valutát, naponta átlagosan 50—60 ezer forintot. Az ízlésesen berendezett,' otthonos csarnokban a fal melletti polcon több nyelvű prospektusok, tájékoztatók. Ez is hozzátartozik a határátke­lőhöz, az utasok kulturált fo­gadásához. Köszönőlevelek, dicséretek bizonyítják, hogy a salgótar­jáni forgalmi ellenőrzőpont állománya derekasan látja el feladatát. S ezt igazolja a nemrégiben megesett történet. A Polónia expresszen uta­zott székhelyére a Varsóban dolgozó budapesti alkalma­zott. Az útlevélkezelésnél homlokára csapott: — Zsebemben a lakás biz­tonsági zárjának kulcsa! A család reggel nem tud kijön­ni. Kis Béla százados meghal­lotta a sopánkodást, s meg­nyugtatta az utazót, majd se­gítenek. Az éppen Budapestre induló határőr magára vállal­ta a feladatot. Becsengetett, kinyitotta az ajtót, jó reggelt kívánt. Mint mikor a határon mondják: „Kellemes utazást”! M. Szabó Gyula k NÓGRÁD — 1979. július 8., vasárnap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents