Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)
1979-07-07 / 157. szám
■mJVMI Azon gondolkodom, mit kéne csinálni.. FI9T9L0H ROL INAK Rajzok, sajátos kóddal Mondanak-e számunkra valami újat a gyerekrajzok? Talán nem is gyér számú azok tábora, akik így dobnák visz- sza a kérdést: „Ugyan mi újat közölhetnének azok a fura, értelmetlen ákombákomok? Legföljebb zagyvaságokat”. Pökhendi válasz lenne, de bizonyos fokig jogos. Mert, ha eleve lekicsinylőén veszünk szemügyre egy gyerekrajzot, akkor tényleg nem mond sokat. Emberalakok, állatok, növények, tárgyak hol reális, hol teljesen irreálisnak látszó helyzetben való ábrázolása az egész, mindez kezdetleges technikával — gondolja a felületes szemlélő. Aki a nemrég Somoskőben nyílt g-yerekrajz-kiállítást meglátogatta, abban is támadhattak hasonló kételyek, noha TED NUGENT 2. Színpadra lép, és... . .él vagyok képedve" — mondja Reins. ,,Még ilyet nem is hallottam. A hangerő a maximumon, a tűréshatárt már átlépte. Harmincezer ember ül a Madison Square Garden terménél nagyobb helyen. Viszonylag hátul vagyok, mégis alig bírom ki. Ilyen bömbölésben, ami már szinte fáj, ugyan meg nem lehet különböztetni semmit, ki nem lehet venni, hogy mi micsoda. Nugent ugrál, hányja-veti magát a színpadon, haját lobogtatja. Most piruettezik, grimaszol, kirohan a színpad közepére, most fetreng, hídba megy, s már a dobos emelvényén látom. Hogy lehet mindemellett még gitározni? Ujjamat a fülembe dugom. így hallom a többi zenészt is, és megrökönyödöm: a rockzene eme Cassius Clayje hosszú, összefüggéstelen rögtönzéseket harsogtot o hangszerén, a világon mindenünnen összelopkodott ötletekkel. Néhány néző elájul, a dobhártya már nem tűrhet többet. Sokan kimennek a teremből, oz első sorokban ülők furcsán viselkednek. Révetegen merednek előre, csurog róluk a verejték és imbolyognak, mint valami sámánünnepen, végül ösz- szecsuklanak. A színfalak mögött Ted Nugent nekem esik: — Na? Milyen volt? — Erős talán, nem? Hangos. — Micsoda!? Szeretik! S én azt adom, amit szeretnek. Boldoggá teszem őket: izzadnak, verekszenek, jól érzik magukat. És mindezt nekem köszönhetik. Aki nem szereti Ted Nugent, az menjen a... — De hisz, te magad bedugaszolod a füledet! — Az más! Ha nem használok füldugót, megbolondulok, mert ott a leghangosabb, ahol én vagyok. Minden este az életemmel játszom, hát védekeznem kell. Egyet hadd áruljak el, ha nem tudnák: a színpadon bánt a legkevésbé, bármekkora is a hangerő. Hanem aztán ami a teremre lövelődik, az igen, az már árthat. (...) Csak arra vágyom, hogy hazamenjek lefeküdni, vagy tévét nézni, (lyenkor éjszaka itt mindig levetítenek egy-egy régi rémfilmet.) De képtelen vagyok megnyugodni: a fülem cseng-bong, zúg, cirpel, pattog, nem hallom a tévét. Lemegyek a szálloda bárjába, talán magamhoz térek. Kit látok? Ted is ott van. Odahív az asztalához, feleségéről, gyerekeiről beszél, erdőkről mesél, melyekben egyedül annyira szeret bolyongani. De fura! A civil Nugent még szimpatikus is.” V. L Pályakezdők Céllal és cél nélkül Két fiatallal találkoztunk. Két olyan dolgozójával egy nógrádi gyárnak, akik tanulóéveiket is a vállalatnál töltötték, s jelenleg is ugyanott dolgoznak, első éves szakmunkásként. ÉRTÉKES ÉLETET ÉLNI... Szőke, hosszú hajú, feltűnően csinos és tizenkilenc éves. Ha valaki meglátja Györgyit, ez az első, amit megállapít róla. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy csak éveit tekintve tinédzser. Komoly, megfontolt, céljai határozottak. — Műszerész vagy, egy éve kaptál szakmunkás-bizonyít- ványt. Hogyan választottad nő létedre éppen ezt a szakmát? — Semmi furcsa nincsen ebben. Olyan üzemben dolgozom, ahol több a női műszerész, mint a férfi. Legtöbbjük nagyon jól és ügyesen dolgozik. Úgy kerültem ide, hogy jó kapcsolat volt a gyár és az általános iskolánk között. Megtetszett! Ettől kezdve rövid út vezetett a szakmunkásképzőbe. Ott sem csalódtam. Három év után kezembe kaptam a bizonyítványt és úgy éreztem, félig már célba értem. Már „csak” a munkában kell helytállni! — gondoltam. — Szerencsém volt, hiszen úgymond a jobb helyek egyikére kerültem, bár szerintem jól dolgozni, mindenhol lehet, csak akarni kell. Érdekel, amit rámbíztak. Ügy érzem, megfelelően végzem a munkámat, az üzem vezetői elégedettek velem. — Ügy tudom, időnként adminisztrációs munkával is kell foglalkoznod. — Igen, ez is jő dolog! Üzemünkben az egyik adminisztrátornő gyakran van távol. Egyszer megkérdeztek, vállalnám-e a helyettesítést. Örömmel mondtam igent, mert úgy gondoltam, a. változatosság csak használhat, s így is lett! Bár sohasem vágyódtam íróasztal után, szívesen beugróm, ha szükség van rám. Talán azért, mert tudom,- hogy ilyenkor ezt csak ideiglenesen csinálom... De nem gondolkodtam még el ezen. Lényeg, hogy ezt is, azt is kedvvel végzem. Nem igaz? HOVA TOVÁBB PISTA ...? Pista is szőke, hosszú hajú, tizenkilenc éves és ugyancsak első éves műszerész-szakmunkás. Sokban különbözik azonban volt osztálytársától. — Mikor Györgyi a munkájáról beszélt, te elfintorítottad az arcod. Nem értesz egyet ve. le? — Eltaláltad! Én egészen másképp látom a dolgokat. Nem is tudom... az biztos, hogy pályát tévesztettem. Már az iskolában rájöttem, hogy nem érdekel, amit tanítanak. Ügy, ahogy átbotladoztam és kész! Akkor intarziakészítő akartam lenni, de nem volt ilyen iskola. — Mit kedvelsz ma? — Hogy mit? A motorozást, a száguldást! Az igen, az valami! A haverokkal közösen van egy ócska „bicajunk”. Azzal szoktunk crossozni a dombok között. Klassz ez a tipli a képemen, mi? Ezt is ott szereztem ! — SZERETNÉL HÍRES EMBER LENNI? — Azt meghiszem, meg sok pénzt keresni! Akkor vehetnék egy klassz „bicajt” ... illeg mindent... — Mennyit keresel? — Keveset! Áh... de nem is érdekel, a szüleim megveszik, ami kell. — Nem gondoltál arra, hogy magadnak teremtsd elő azt, amire szükséged van? — Azt úgyse tudnám! Különben most szerzek hivatásos jogsit. Ha elvégzem a tanfolyamot, vár a vezetés. Az frankó lesz, azt majd szeretem. Meg több pénzt is kapok ott. * Györgyi és Pista egyidősek. Életútjuk eddig szinte együtt futott. Egyikük elégedett, bizakodó, reálisan gondolkodó. Amire szüksége volt, maga teremtette magának. Tudta, tudja, mit akar. Pista életútja más. Ha meggondoljuk a „lóerők dübörgésén” kívül semmi sem érdekli. S hogy később mi lesz?... Talán környezete rávezeti á helyes útra. Persze elsősorban Pistának kellene rádöbbennie arra, hogy így sohasem lesz belőle ember. Neki kellene változtatnia gondolkodásmódján, életfelfogásán. TM A szerkesztő válaszol „Diszkó” jeligére: Érdeklődésére közöljük, hogy a disz- kós meghallgatásra Salgótarjánban az Országos Szórakoztatózenei Központ Nógrád megyei kirendeltségén (Tanácsköztársaság tér 1.) is lehet jelentkezni. A meghallgatásra ősszel kerül sor 300 forint vizsgadíj ellenében. A kérdéseket tartalmazó tájékoztatót a jelentkezéskor veheti át. A vizsgáig ideiglenes működési engedéllyel — amely 100 forintba kerül — „dolgozhat”. a rajzokat, a festményeket látván a szkeptikusoknak is el kellett ismernie: becsületes, igényes munkák; egyik-másik mellett meg is kell állni, mert elgondolkoztatok, vagy fölöttébb ügyes megoldásokat rejtenek. Ám a kétkedő, a lefitymáló alighanem elrösteMné magát, ha egy avatott ' rajzértő irányításával megpróbálna „a mélyére hatolni” egy-két gyerekrajznak. Kénytelen-kelletlen azt tapasztalná, hogy korántsem hevenyészve papírra dobott ákombákomokról van szó. Hanem a lehető legtudatosabban, egy-egy sajátos logikának a legmegfelelőbben megrajzolt kép fekszik előtte. Sőt, ha a kétkedő észjárása nem reménytelenül meg- csontősodott, azt is fölismerné, hogy a rajzolási technika tökéletesen összhangban van a kifejezett gondolattal. Az adott tartalmat csiszoltabb formában közölni diszharmónia volna, sőt néhol lehetetlenség; a girbe-gurba vonalak, a görcsörtös alakok épp így pontosak és kifejezőek. Van-e valamiféle kulcs, amely minden gyerekrajznak megtalálja a nyitját? Aligha. A somoskői kiállítás megnyitóján előadó egyik művésztanár is a gyermeki közlésre hagyatkozott néhány — természetesen nem mindegyik — kéo értelmezésekor. Mert a rajzolni szerető gyerek többnyire sajátos kódrendszerrel bír, s ennek alapján rajzolja- festi képeit. Épp ezért tetszik bugyuta erőlködésnek, hogy néhány sematikus óvodai föladattal egyfajta kényszerzubbonyt próbálnak húzni a gazdag gyermeki fantáziára, sőt rá is húzzák, meg is bénítják azt. Holott ezáltal értelmét vésztővé, céljaláthatatlanná lesz a gyermekrajz. Egyfelől mert a gyerek örömét nem leli a munkában, hisz úgy érzi, minden ceruzavonását a pedagógus utasítása nyűgözi. Másfelől, mert újat mondani csak a saját kódrendszerében képes a gyerekrajz, ezért —, ha kíváncsiak vagyunk az újra — ennek kell teret adni a kibontakozáshoz. Itt fölmerül a kérdés: érdemes-e „visszakódolni” ezeket a képeket? Van-e valamifajta haszna, ha kibogozzuk egy gyerekrajz tartalmát, közlendőjét? Határozott igennel felelünk. Mert egy-egy gyerekrajz: egy-egy őszinte állásfoglalás. Mégpedig korunkról, életünkről. S a gyermeki véleményre, noha természetesen nem a legfontosabb vélemény, dőreség volna legyinteni. Sajátos, mással nem helyettesíthető tükörben mutatják meg a világot. És a kezdetleges hibáknak látszó korrekcióik a megértő szem számára legtöbbször súlyos és valós deformációkra figyelmeztetnek. M. I*. Rogy mik vannak? Egy ez idáig egyedülálló rablást követett el egy középkorú házaspár Neustadt- ban (NSZK) a Wienstrassén. A nyílt utcán fényes nappal egy férfi lefogta az egyik gyalogost, miközben a felesége eloldotta a meglepett férfi fajtiszta hosszú szőrű tacskója pórázát és a nyakörvével együtt a hóna alá csapta. A két kutyatolvajnak sikerült nyomtalanul eltűnnie a hangosan ugató zsákmánynyal. o O o O o Az írországi Corkban egy szellemi vetélkedőn a kilenc- esztendős Patrick Stevens néhány szóban megoldotta az állatvilág egyik rejtélyét, amely a tudósokat hosszú évtizedek óta foglalkoztatja. Arra a kérdésre, hogy miért repülnek a vadlibák ősszel délre, a fiú rövid gondolkodás után a következő feleletet adta: „Hát, mert gyalogosan túl messze van”. o O o O o Dübendorf (Zürich kanton)’ városi tanácsának gondot okozott egy olajfestmény elhelyezése, amelyet egy helybeli művésztől 9000 frankért vásároltak meg. A személyeskedő megjegyzésektől való félelem miatt senki sem akarta elhelyezni hivatali helyiségében a nagy méretű képet. A festmény címe ugyanis: „A mesés nyugalom”. o O o O o Earls Courtban (Nagv-Bri- tannia) szomszédai 23-szor jelentettek fel egy zenészt, mivel otthon túl hangosan gyakorolt a trombitáján. Az örökös panaszáradatba beleunva a trombitás megvásárolt egy régi telefonfülkét, felállította az udvaron és most ott fújja kedvére a hangszerét. , Búcsúzott a lemezlovas Az utolsó galopp Percre pontosan az ajtóról lekerül a vaslánci s mint az amnesztiát kapott betörők, a tömeg elönti a termet. Másfél százan lehetnek, közöttük magas és barna, alacsony és szőke, bájos és bájtalan, rossz- hírű, valamint kevésbé rossz, nyafogó, határozott, beképzelt, intelligens, a foglalkozásokat tekintve: mérnök, villanyszerelő, közgazdász, pék, újságíró, munkanélküli, rendőr, hivatalnok és diák. Egy fehér öltönyös, középmagas, szakállas, kinézésre középkorú, barátságos férfi pontban kilenckor elindítja a magnót, amelyen felhangzik a diszkószignál, s ezzel kezdetét veszi Cserzsovszky Károly lemezlovas búcsúműsora. — Több száz fellépés után, komolyan gondolod ezt a búcsút? — Természetesen, a rendszeres, az úgynevezett sorozatdiszkókat végleg abbahagyom. Alkalmanként, ha hívnak, szívesen elmegyek egykét rendezvényre, de folyamatosan már nem csinálom. Több mint százezer forintot érő felszerelésem van, azt kihasználatlanul hagyni, luxus lenne. — Szép meghívót készítettél, gondoskodtál a ma esti különműsorról, a Karancs- presszó részlegét lefoglaltattad, vendégeid, ismerőseid részére, nem került ez sokba, megérte? — Ennek a műsornak nem mérhető pénzzel az értéke. Azokkal a fiatalokkal, zenekedvelőkkel töltöm az estét, akik jól ismertek, többségük barátaim, sok-sok emlék köt össze velük. Lemezlovas-pályafutásom méltó befejezését akarom ezzel elérni. — Tekintsünk most vissza több éves diszkós ténykedésed néhány emlékezetes pillanatára. „Kapásból” mi jut eszedbe? — Miért hozol ilyen helyzetbe, hiszen rettentő nehéz a sok-sok kellemes műsorból néhányat megnevezni. Szívesen gondolok vissza a tavalyi kempingtalálkozóra, ahol közel kétezren hallgatták a programomat, több rónabányai szereplés is emlékezetes, a Strand étterem diszkói, az ifjúsági ház VIT-es élmény- beszámolójával egybekötött műsora . . . sorolhatnám hosszan. — Titok az életkorod? — Nem. Negyvenhét éves vagyok. — Tehát a közönség soraiból jó néhánynak éppenséggel „apja” is lehetnél. Nem zavart ez a korkülönbség? — Előítélet minden emberben van, ez természetes. De ezt könnyen meg lehet semmisíteni. Meggyőződésem, ha a fiatalokkal szemben tiszte- lettudóak az idősebbek, akkor ez fordítva is fennáll. Soha nem történt ilyenféle botrányom. Mit jelent ez a tiszteletadás? Esetemben, a pontos műsorkezdést, a jó és színvonalas zeneanyagot, a hangulatos, vidám, de nem otromba „kommentálást”, a társasági etikett alapvető normáinak a betartását stb. Figyelni kell a közönség pillanatnyi hangulatára, kedvére, a szív alatt egy érzékeny „szeizmográfnak" kell működnie. A diszkó sikere, vagy kudarca ott van mindig a néhány méterre tőle táncolok arcán, mosolyán, vagy unalmas grimaszán. — Van-e kedvenc zeneszámod, együttesed, énekesed? — Nem nevezek meg senkit, mert nem vagyok „elkötelezett”, szeretek sokféle zenét hallgatni. — És otthon, a „csöndes” vasárnapi délutánon, mi forog a lemezjátszódon? — A legújabb műsorösszeállításom. Figyelem a zenét, a szüneteket, így érlelődik ki a végleges program. Tulajdonképpen ebből áll a szabad időm. — Most is? — Most is. Éjfél után még javában „áll a bál”. Búcsúzáskor megkérem az egyik rendezőt, fejtse le a presszó bejárati ajtóról azt a hatalmas láncot, távozási szándékból. Készségesen megteszi, kívül néhány ácsorgó megrohan, elkérik a meghívót, így szabad utat kapnak a diszkóra. Egyikük hálálkodva elrebegi, a legközelebbi Cserzsovszky-diszkón majd ő adja kölcsön belépőjét. . . Ebben maradtunk. . . . (tanka) Fotó: bábéi NÓGRÁD - 1979. július 7., szombat )
