Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

KAUKÁZUSI ÉKSZEREK

A LÉT DADOG

(Jegyzetlap)

„A lét dadog,

csak a törvény tiszta beszéd.”

(József Attila: Oda)

A Közép-ázsiai és kaukázusi ékszerek, ötvösmunkák a XIX—XX. században című kiállításon a Munkásmozgalmi Múzeumban 200 műtárgyat mutatnak be, többségük ezüstből készült, a XIX. század közepétől a XX. századig s napjainkig bezárólag. A kiállított műtárgyak Üzbegisztánban, Tádzsikisztánban, Kir- gíziában, Dagesztánban, Örményországban és Grúziában készültek.

E művészet alapjait a sok évszázados közép-ázsiai és kaukázusi esztétika: elképzelések és a helyi ötvosmeste- rek művészete képezi. A közép-ázsiai és a kaukázusi népek arany- és ezüstművessége teljesen eltér és különbözik az orosz, a nyugat-európai és távol-keleti mesterek munkáitól.

Az üzbégek és tadzsikok ékszereinek mintázatában uralkodó szerepe van az „iszlimi” ornamentikának (ez a legtöbb^ esetben fiatal növényi hajtás), melyet virágzó rózsa, virágok, levelek és szép szirmú virágok s ezek között medalionok egészítenek ki. A tadzsik ékszerek sok tekintetben közel állnak az üzbégbez, következetesen kevesebb drágakövet alkalmaznak, gyakrabban használnak ko- rallt és az ornamentikáik egyszerűbbek.

A türkmén ezüst ékszerek sajátosok, méretükben és formáikban szoros ritmus és súlyos monumentalitás, művészien egyszerű mintázat jellemzi őket. Ezek az ezüst és aranyozott ékszerek, karneol, színes üveg, néha türkiszdíszí- téssel nagyon különbözőek: csatok, kendőtartók, halántékgyűrűk, gúla alakú függők, csüngő díszekkel emlékeztetve a közép-ázsiai mecsetek és, medreszek árkádjaira és boltíveire.

Dagesztán ötvösművészetét dargin, avar és lak nemzetiségű mesterek munkái képviselik. Súlyos karperecek, amelyeket elborítanak az apró, ezüstgömbös díszítések, különféle fonatú láncok, hosszan lecsüngő függők, hold alakú, madaras fülbevalók és még sok más ékszer képviseli a

Karakalpak mclldísz a XIX. századból.

dagesztáni ötvösök munkáját.

Az örmények földjén készített ékszerek nemcsak Armé- niában, hanem másutt is híresek voltak. Díszöveket, karpereceket, gyűrűket, tálcákat, kannákat gyártottak. Díszövcsatjaik nagyon hasonlítanak a világhírű örmény khacskarakra (csipkeszerűen kifaragott kőkeresztekre.)

Azerbajdzsánban tradicionális női ékszereket készítettek, a díszövek örvendtek nagy népszerűségnek. A grúz bortermelők mindig nagy gondot fordítottak a vendégváróasztal és felszerelés tárgyaira, melyeket az ötvösök-fém- művesek művészi munkája képezett, különböző boros- kancsók, bormerítő kupák és poharak formájában.

A kiállítás a hagyományos ékszereken kívül betekintést nyújt a fent felsorolt köztársaságok népeinek viseletébe, és a viseletek kiegészítő darabjaiból öveket, tőröket stb. mutat be. A kiállítás augusztus közepéig tart nyitva.

Simon J. Zaven

1, Változnak az idők, változnak az emberek — szögezi le az ismert mondás. S bizony nem érdektelen eltűnődnünk afelöl, hogy milyen többértelmű életei, vet sugalmaz a kétségkívül évezredes tapasztalatot summázó szentencia. Hiszen hát értelmezhető fatalizmushoz hegyező- dő lemondásként, miszerint az idő múlásával sorsunk szivar, ványivén felvergődve sorsszerűén haladunk a testi és szellemi top- pedés (rangos jellem esetén ugyan a szellemi csiszoltság I) felé. De nem fogadható-e el ilyesféle olvasata is: az évezredes közösségi lét változó időiben, körülményei között forgo, lódó ember (öntudatlanul, az alakuló feltételeknek passzívan alárendelve) maga is formálódik — talán csekély aktivitást megengedve: „érzi az idők szavát". S csupán a latin nyelvű bölcsesség (Tempora mutantur et nos mutamus in illis) eredeti hangsúlyait megtartva közelíthetjük meg, hámozhatjuk ki a korszerű vezérelvet — különös tekintettel a passzív „mutantur" és aktiv „mutamus" igékre. A hagyományos iorditás szikár tömörségét csak úgy tarthatnánk meg, ha egy túlzó gondolattöbbletű kötőszót iktatunk be: Változnak az idők, mert változnak az emberek. S vajon nem pontosan ezt: emberi nagyságunkat akarja-e felmutatni a vesszővel elhatárolt- egybezárt két tagmondat? Hogy a végzetszerű kiszolgáltatottsággal paroláztató első két értelme, zés helyében hitünket és cselekedeteinket a harmadik kell, hogy kormányozza. Mely szerint a változó idők jelenségeit, törvényszerűségeit megtapasztaló ember képes és köteles tuda-. tosan (magasabb minőségűvé) változtatni önmagát, hogy körülményeit nemesebb harmónia, ba rendezve, képessé válhassék egy még igazabb Rend megteremtésére. Kialakult tehát a bűvös gyűrű: Mert változnak az emberek, hát változnak az Idők, s igy változnak az emberek.

De vojon milyen mértékben változnak?

2. Évről évre visszatérő érdeklődéssel forgatom az Irótzem.

mel antológia arany-fekete borítójú köteteit, melyek az ünnepi könyvhéten megjelenő antológiák sorában és lenyűgöző könyváradatában talán nem ré. szesülnek méltányos figyelemben. Személyes érdeklődésem különös oka volt az is, hogy az ez évi riportválogatásban helyt kapott Karácsony György és M. Szabó Gyula is. Márpedig ők a NÓGRÁD munkatársai, évek óta a Palócföld rendszeres szerzői, s éppen a Palóclöldben megjelent Írásaik „követelték be magukat“. (M. Szabó Gyula immár második alkalommal, s két munkájával szerepel.)

Közvetlen és közvetett tapasztalatok alapján valamennyiünk,, ben él pontosabb-pontatlanabb kép mai valóságunk napsütötte és árnyékolt területeinek arányáról: s nyilvánvaló, hogy akár egy riport (műfaji sajátosságai folytán), akár egy riportválogatás (szerkesztőjének szubjektív indítékai miatt) a valós arányokat átfogóan mutató keresztmetszetet, a kiigazításra nem szoruló „teljes" képet nem rajzolhatja meg. Igy hát jelen összeállításban a napsütötte világ árnyékolt zugai sorolódnak szemünk elé nagyobb számban. Lemaradásra kényszerült, sarokba szó. ritott, ásott vermükbe szorult, tehetetlenül toporgó semmijükhöz ragadt emberek, a sötétségben (bői) nyerészkedők, és gúzsokkal hailódá hbbra érdé. mesültek jobbára. Szcmélyiséq- jeayek, melyek az ember esendőbb felét, helyzetek, melyek a világ fonák oldalát mutatják. Egyértelmű szerzői és szerkesztői szándékkal a háttérben: rádöb.

benteni és felelősséget ébreszd teni. Rádöbbenteni, hogy bár változik a világ és változnak az emberek, nem feledkezhetünk meg azokról a nem kevesekről, akik önmagukkal és világukkal (kényszerűen vagy önként) rósz. szül sáfárkodnak, akik oktalan lépéshátrányba kerültek vagy jogtalan lépéselőnyhöz jutottak. Felelősségre ébreszteni és cselekvésre késztetni a tudatosan változó és időt változtató ember nevében.

Kérdezhetnénk persze, hol ma. rád ugyanakkor az erények, eredmények felmutatása, az erőt és önbizalmat növesztő dicséret, a magához emelő példa? Kétségkívül csak olykar.olykor sejlik elő a balléptű „sorskovácsok" sorai között, Nyilvánvaló azon- ban. hogy sem a kötetben sze. replő huszonhét riport egyike- másika, sem a riportválogatás egésze nem a teremtett vilá. gunkrál bennünk kialakult kép szerkezeti alapvonásait óhajtja módosítani, nem a létezőtől eltérő lényegi minőség és ará. nyok ethitetésére vállalkozik. A napsütéses oldalt természetesnek vallván, az ún. pozitív oldal túlsúlyának tudatában alkottak a szerzők, s viselik magukon író. saik a ,,de hát éppen ezért" rá- csodálkozó, nemegyszer hitetlen, kedő, de mindenképpen változást sürgető indulatának lenyomatát.

3. lózsel Attila írja az Ars poeticában: „... Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen." E szertelenség egy. ként jelent nagyformátumú képességet. megaondola'lanul vak. merő iátékosságol és tudattalan kisszerűséget. ítélkezzünk magunk és világunk lelöl e gondo. lat jegyében. Akár az bőszemmel 1978 kötetét olvasva is.

(kassai)

Bencze József:

DAL

Oly jő kiben nincsen fájás, aki mindig bútalan, s a lesbeállt édes szónak mindig enged súlytalan.

Ketykó István.

NYOLC ÉV UTÁN

* Mór nyolc éve

elindult a vér-rög csodálkozom,

hogy még nem ért szívemig...

porig égett kéve parazsánál melegszik testem azóta csillag-cérnával foltozom az alkonyt a rétet hajnalban neveddel mosdatom

6t taposta friss nyomból szemed kékje tükröződik arcomon.

Burját színházművészet

A Burját Nemzeti Színház opera- és balett-társulata nagy sikerrel szerepelt a „Moszkva csillagai” elnevezésű fesztiválon. A kis autonóm köztársaság művészei gazdag repertoárjukkal éa művészi teljesítményükkel elismerést váltót-’ tak ki még a legigényesebb színházrajongók körében is.

A színház ebben az évbeni ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. Érdemei elismeréseként Lenin-renddel tüntették ki.

tj* *z++z* *z**z**z**z**z* *z*+i++z* *z**z**z* •z*&+z**i**z+*z* *:♦ *z* *z* «:♦ ♦:* *z* »*♦ ♦** «*♦ <

E

stefelé érkezett meg a vonat. A nap a hegyek mögé csúszott és felhők takarták az eget. Korábban sötétedett. Amikor kiszállt a vonatból, már égtek a lámpák. Fölcsillant a szeme, megpillantotta nagybátyja kissé hajlott, sovány alakját. Nem kell egyedül nekivágnia a sártengernek, a félórás út hamarabb a végéhez ér, ha az ember nincs egyedül. A nagybácsi esernyőkkel, s egy kis csomaggal volt felszerelkezve.

— Ezt neked hoztam — nyújtotta át a csomagot, miután megölelték egymást. — Gondolom, nem készültél fel a vízözönre.

— Ez azért túlzás, mármint a vízözön.

— No csak vigyázz, el sem tudod hinni, mire képes az ég, ha egyszer elszabadul.

A váróteremben nem égett a villany. A sovány férfi otthonosan mozgott benne, megmutatta a padot, ahova rokona leülhet, hogy felhúzza a gumicsizmát.

— Hétmérföldes legalább? kérdezte nevetve.

— Fél — mondta a nagybácsi. — Fél óra alatt otthon lehetsz benne.

Elindultak a cuppogó lében amerre a traktorok gumikerekei mély nyomokat hagytak a valaha útnak kijelölt keskeny sávon. Kékeszöld levelű szőlősorok, hajlott lombú fák maiadoztak el mellettük. A világ egyik legszebb táját szürke ronggyá mállasztotta az istenverte esőzés. Mikor legutóbb itt járt, nem győzött betelni a habzó virágözön- nél. Az útmenti gyöp is virágot termett, roskadoztak a fák a bódító illatok alatt, tavasz volt. Ez az eső meg már a közelgő ősz előőrse lehet.

— Mi újság? — hangzott el a világ legszokványosabb kérdése, amely azonban nem fakul ki mégsem, amíg emberek találkoznak egymással.

— Élünk — felelte a nagybácsi. Szokványkérdésre szokványfelelet. Mit is mondhatott volna?

— Jól vagytok?

— Megvagyunk.

— Hát új ember született-e azóta?

— Az bizony igen. Keszeg Ferkóéknak lett egy harmadik lányuk.

— Ö a szegény. Mit csinál a három lánnyal?

— Majd elviszik őket, ha megnőnek.

— Hát halott volt-e?

1 — Van is. Gerendás Marci fekszik hóttan.

— Ö, a bajúszkirály. De hiszen nem is volt olyan öreg. — Hogyisne, túl volt a hetvenen. Csak nem mutatta. A múlt héten még sarjút kaszált a Boglyas alatt*

Fölrémlett Gerendás Márton szikár alakja. Kapzsi, magának való embernek tartotta a falu, aki még a saját gyerekeit is eladta volna rabszolgának. Vele talán örökre elaludt az a fajta, akinek még a föld volt az isten.. Negyvenötben kis híján megverte a földosztó bizottság elnökét, mert a Laposon neki nem akartak adni az uradalmiból. A tsz-szervezéskor szembeszegült a faluval, hiába jártak nála az agitátorok, hiába udvaroltak neki reggeltől estig. Nem, az istennek se adta fel az önállóságát.. A tagosításkor kirakták a Boglyasba, háromszor annyit dolgozott, mint azelőtt, csak éppen látszatja nem volt. A gyerekei elszéled- tek, egyedül birkózott a földjeivel.

~ Ű tagadta ki a lányát — hallatszott a nagybácsi

hangja. Félre kellett állniuk, mert a vaksi sötétben pisla

fény villant előttük. Nagybátyja köszönt neki, s amikor elhaladt, így folytatta:

— A pap volt, megkésett valahol, vagy most megy valakihez.

— Nem jó késő este pappal találkozni.

A megjegyzés már a semmibe hullt, mert közben elérték a szélső házakat. Villanyfény pásztázta az elázott utat, a hajdani gyerekkor elkeskenyült tereit, a járdával versenyt futó gömbakácok csillogó leveleit.

— Ezt kóstold meg, ez még a tavalyelőtti. Neked mentettem meg belőle egy demizsonnal.

— Ez igen, ennek aztán van ereje.

— A zamaiát dicsérd, az az igazi.

Vera néninek is öntöttek egy pohárral. Az öregasszony, a nagybácsi édesanyja összecsippentette fogatlan ajkát. Ízlett neki a bor.

Pósfai János:

EMMA

— E még az én gyerekkoromban került a faluba — folytatta, mintha csak íélbeszakította volna valaki. Gerendás Mártonról akart mondani valamit, mert hogy egész este ő volt a téma. A halott ember beköltözik a családokba, akarva, akaratlan köztük van, beleszól a beszédbe, részt kér a társalgásból. — Két bőrönddel jött a faluba és másnap délelőtt megvette a sánta lókupec házát, földjét. Gazdálkodni kezdett. Sokáig idegennek nézték, mit akar ez a jöttment? Alig múlt el néhány esztendő, megmutatta. Még a módosabb gazdák is lepaktáltak vele. Rangot, tekintélyt szerzett magának. Akkortól pedig, hogy elvette a Kondor Istók lányát, teljes jogú polgárává fogadta a falu.

— Hogyan volt az az Emma lány?

— A kisebbik lányára gondolsz, ugye? Jaj, azt a szegény gyereket elkergette, kitagadta. Még a haló porában sem akarja látni.

— Dehát miért?

— A föld miatt. A vagyon miatt. Mert az a legény csak kubikos maradt a Marci szemében. Akkoriban szabályozták az Arany-patakot. Itt dolgozott az a legény, akinek megtetszett a Marci lánya, összeszűrték a levet, hogy őket aztán senki el nem választja egymástól. Gerendás Márton kézzel-lábbal hadonászott, a legénynek megtiltotta, hogy átlépje a küszöbjüket. És mi lett a vége? Az a szegény lány összefogta a batyuját, megszökött hazulról.

— Akkor hát nem úgy verte el az apja.

— Várjál csak. Esztendő se telt el, egy szép napon

hazaállított az Emma. Egy kis gyerek volt a karján. Reggel jött, de az estivel már távozott is. Azért nem korábban, mert addig nem volt vonat. Gerendás Marci akkor tagadta ki. Kiszivárgott, hogy Emma az örökségért jött, pénzt kért az apjától, házat akart építeni, ahhoz kellett volna a segítség. De az apja kidobta Emmát.

Későn feküdtek, de Gerendás Márton és Emma nevű lánya még álmukban is megzavarta őket.

Az eső utáni nap a legfényesebb. Tündöklik tőle a vidék, de a szőlő nem örül neki. A pincegarádról belátható a hegyoldal, a kuporgó, nádtetejű házacskák, a piroszsindelyes új pincék sora, amelyet hirtelen felváltanak a falu szélső házai.

Dél körül értek vissza a hegyről.

Ebéd után Vera néni is öltözködni kezdett. Tetőtől talpig feketébe vágta magát, így dukál falun. Kettőkor meg- kondult a lélekharang, s szinte varázsütésre, megindultak az emberek a temető felé.

— Gling-glang-gling-glang — szólt a fájdalmas for- tisszimo. A koporsót körbeállták a hozzátartozók: az özvegy, a gyerekek, az unokák és a rokonok. A búcsúztató hangjai mellett néha felszállt egy-egy sírásfoszlány.

— Ügy látszik, nem tudatták vele — súgta a nagybácsi. Tudta, hogy kiről van szó, Emmát hiába keresték, nem állt, apja koporsója mellett. „Haló poromban se akarlak látni . A kitagadott sorsa, hogy nem láthatja, hogyan eresztik apját, a földbe.

A gyászszertartás megkopott szavai vlsszhangtalanul hulltak a semmibe. Gerendás Márton azt kapta, ami mindenkinek kijár. Tömjénfüstöt, szentelt vizet, megkomponált, szép szavakat. Halottról jót, vagy semmit... Csak a körbenállók fejében kavargóit, hullámzott a gondolat, amelyből nem hiányzott a kitagadott Emma sem. A halott földéhsége, a pénzkuporgatás makacs csődje, a világba küldött lány megszégyenült emléke.

A temető kerítése folytatódott az ösvény eleven bokraival. A bokrok közt nem lehetett látni a fekete ruhás asszonyt, aki a temetőhöz siet. Nyomában • két gyerek; a tízéves forma lány, s a hatéves fiú. Az asszony "koszorút tartott a kezében, a gyászszalagot meg-meglibbentette a szél. Gerendás Mártont ekkorra már odavitték a sírhoz, a tátongó mélység körül karézott a fekete tömeg. Emma mesz- sze volt tőlük,.. nem láthatták az arcát, a szeméből omló könnyeket.

A hantók dübörögve ‘ omlottak a koporsóra, Emma lehajolt, megcsókolta a földet, amely befogadta apját, majd a koszorútf ráhelyezte a kapu egyik oszlopára, aztán eltűnt a gyerekeivel. Nyomában ott maradt a fájdalmas üresség.

JP sírtól tovarebbenők között akadt, aki úgy sejtette,

/\ hogy látta Emmát a két gyerekkel. De talán csak -LM fekete árnyak lehettek. Kifelé jövet azonban látniuk kellett a koszorút a kapufélfán. Lila virágok virítottak benne, s az enyhe széltől meg-me@lengtek az utolsó üdvözlet szalagjai.

| NÓGRÁD - 1979. július 29. vasárnap 9