Nógrád. 1979. június (35. évfolyam. 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

Makrisz ZizI rajza: Egy lap a „Görög városok” sorozatból

llj könyvek

Heti könyvajánlat

Az idei könyvhéten jelen- bent, akinek formás alakjá- lói ellen. Szikár keménységű tek meg másodszor a Rakéta ban élgyönyörködhet. írás Peter Handke osztrák

Regénytár ízléses kötetei, tíz Karinthy Ferenc Alvilági íróé. Gyász- és vádbeszéd tra- rövid terjedelmű zsebkönyv, napló című kis kötetének cí- gikus sorsú édesanyja felett, Örkény és Déry 1954. nyarán me megtévesztő., Nem bűnügy vádbeszéd a kispolgári kon- közösen láttak egy regény leírására vagy a városok pe- venciók, a megnyomorító, üres megírásához, mely Három nap remén burjánzó rossz értei- szokvány élettörvények fe- az Aranykagylóban címet kap- mű alvilág bemutatására lett. Az utóbbi tíz-egynéhány ta. Le is rándultak Szigliget- vállalkozik. év leglátványosabb írói karre, hogy a Rókarántó tövé- A napló görögországi út- rierje Beryl Bainbridge kis- ben megírják közös halhatat- élményeinek papírravetése. asszonyé volt. Ez idő alatt ki- lan művüket. A kellő élőké- Alvilági a történet viszont lene regénye jelent meg, szám- szület persze mitsem ért, az abban az értelemben, hogy tálán irodalmi kitüntetésben el nem készült mű történetét utazásai közben az író érte- részesült. Hősei szinte kivétel írta meg Örkény. Az eredeti sül a Lufthansa-gép elrablá- nélkül bigottak s nevetségesen fennmaradt szövegen egy szót sáról, majd további sorsáról, elmaradottak, álszentek s sem változtatott, a sematiz- Találkozik egy furcsa fiatal végtelenül rosszindulatúak mus béklyóitól szabadulni párral, akikről később kidé- egymással szemben az ötórai akaró írók emlékeit eleveníti rül, hogy németek. S éppen ő teán, a nőegyleti vacsorán, a fel, ma már mulatságosnak az, aki utoljára látja őket buszon s mindenütt. Kitűnő tűnő epizódokat, a sima, az életben. A kötetben egy kis- jellemábrázoló Bainbridge, üres papír gyötrelmét. • Az regény is található: Marich új könyve jó olvasmány. Egy négykezes regény tanul- Géza utolsó kalandja címmel. Christopher Diable regénye ságos története több mint Várkonyi Mihály Orosz hús- egy lelkiismeretes, derék amit a cím takar, nem tabló, de vét című írása is szerepel a taxisofőr és egy lány tragikus adalék az ötvenes évek írói, RA—RE-sorozatban. A kis- története. Abraham Coles irodalmi életéhez. Thurzó regény mottója ez lehetne: taxisofőr leghosszabb útja. Gábor már nem érhette meg Párizsban halt meg Iván. Sír- Coles kocsijába felvesz egy legújabb művének megjelenő- ján cirill- és latinbetűs fel- esős délután egy különös sét. Az Egy halott Varsó és irat. Oroszul és magyarul áll lányt, aki pisztolyt szorongat Krakkó között — utazás köz- rajta, hogy élt. A RA—RE a kezében. így kezdődik az ben végiggondolt élet történe- külföldi szerzői közül két- izgalmas történet, mely felforte, egy olyan emberé, aki ségtelenül a nemrég elhunyt gatja a derék taxisofőr egész mindig a jó és az igaz ügy André Malraux a legrangosabb életét.

mellé állt, nehéz időkben is, és legismertebb hazánkban. ___

m

égsem tudta befutni igaz A kitűnő író és volt kultusz- HETI KÖNYVAJANLAT pályáját. Miért siklott ki egy miniszter Lázár, című kötete Európa Könyvkiadó tehetséges ember élete? Erről esszéregény. Halállal „mint Huizinga, Johan: A középkor beszélnek az utasok és az író, jelenséggel” kapcsolatos gon- alkonya. (Pro memória.) gyorsvonaton Varsó és Krakkó dolatait önti formába e kis Trilung, Lionel: Művészet és között, miközben barátjuk kötetben Malraux. Alex La neurózis. Tanulmányok. (Molnár halott. Mándy Iván is új Guma a világhírű dél-afri- dern könyvtár.) művel jelentkezett a RA—RE- kai író jelenleg Londonban él Móra Ferenc Ifjúsági Könyv. sorozatban. Mi történik, tör- emigrációban. Nyár végi köd- kiadó

ténhet egy trafikban s kör- ben című regényében egy Kästner, Erich: Az emberke, nyékén. Kiszuperált hajóska- családját szerető férfi sorsán A part alatt. Népköltés, pitányok, nyugdíjas szerkeSz. keresztül mutatja be azt a Varga Domokos: Jó játék a tők illatos szivarokat vásárol- talán reménytelennek tűnő fény. az árnyék. Rajz. nak. Egy kisfiú nézeget be a küzdelmet, melyet az illegális Szépirodalmi Könyvkiadó poros ablakon s várja, hogy a apartheidellenes mozgalom Garsai Pongrác: An-tan-tészebbik kisasszony legyen vív elnyomói és kizsákmányo- nusz. (Novellák, elbeszélések.)

Mihfßnek a ntai fiafalok ?

Rózsaszínű mennyország, vagy ellentmondásos valóság

Cikksorozatunkban az ifjúság helyzetének néhány időszerű kérdésére keresünk vál ászt. Tulajdonképpen arra: az idősebb nemzedék, a tapasztal tabb generáció — köztük a legkülönfélébb foglalkozásúak, az ifjúsággal hivatalból és nem hivatalból törődök — hogyan látják a mai fiatalokat, helyi és személyes tapasztalataik birtokában milyennek ítélik meg a nemzedéket. Ezúttal Csík Pállal, a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola igazgatójával beszélgettünk.

— Néhány diákkal szót váltottam beszélgetésünk előtt, s elismerően szóltak önről. Azt mondták: „gyakran van közöttünk, közvetlen, mindenféle ügyben megkereshetjük, sőt volt rá eset, hogy pénzt is kértünk kölcsön.” A kérdés az: van-e valamiféle „közös nyelv”, amely összeköthet fiatalt és idősebbet, illetve diákot és tanárt?

— Feltétlenül, ha egyesek számára ez néha lehetetlennek tűnik is. Pedig egyszerű a dolog. A fiatalokban számtalan kérdés fogalmazódik meg, izgatja őket a valóság, nem tudják lenyelni az igazságtalanságokat, egyszóval feleletet várnak egy sor, főként morális indítékú kérdésre. Kitől? Elsősorban a tapasztalatokkal rendelkező idősebbektől. Vallom, hogy minden felvetésre, minden véleményre, legyen az akár elítélő, vagy helyeslő, válaszolnunk kell. S ez az állásfoglalás egyfajta orientálást is ad.

— És ha rossz a felelet, hiszen megeshet...

— Ez előbb-utóbb kiderül. Csakhogy a tévedés ódiumát is vállalni kell. Nemzedéktársaim közül sokan megtagadják tévedésüket, tekintélyrombolónak vélik, ha a közösség előtt beismerik melléfogásukat, holott éppen az önkritika jelentene presztízst! Mindenben őszintéknek kell lennünk. A mai valóság megismertetésében is. Nem egy rózsaszínűre meszelt jövendőbeli mennyországot kell felfesteni, hanem az ellentmondásokkal teli, reális, és mondjuk így: munkaigényes valóságot Benne az ő helyükkel, szerepükkel, lehetőségeikkel és a többi. Veres Péter mondta: népben, hazában, emberiségben kell gondolkodnunk.

— Egy kérdés erejéig időzzünk el a múltnál, hiszen ön népi kollégista volt, a fényes szelek ^nemzedékének tagja.

— Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, s emberi boldogulásomban rengeteget jelentettek az ott töltött évek. A társadalom legnagyobb sűrűjében éltünk, óriási felelősséggel tartoztunk önmagunknak és társainknak, tudtuk, hogy mit akarunk, miért és hogyan? Nem idealizálom én azt a helyzetet, hiszen nekünk is voltak csínyeink, ellógott óráink, baklövéseink, de egy életre elegendő „muníciót” kaptunk, s nem bíztuk magunkat az illúziókra.

— Így év vége félé, ami a továbbtanulást illeti, mennyiben bízzák magukat az illúziókra?

— Sokrétűbb a felelet, mintsem hogy száraz statisztikával válaszolni lehetne rá. Kezdődik ott, hogy a diákok szinte kivétel nélkül talpig becsületesek, rendesek, őszinték akarnak lenni, hisznek a jóban, az igazságban és így tovább. Aztán, például hallják azt, hogy az egyik illetőt hat szál deszkáért hat hónapra lecsukják, X. Y. vezetőt pedig a másfél milliós sikkasztásért csupán felfüggesztik, vagy áthelyezik. De hadd mondjak egy közelebbi példát. Az egyik tanuló végigkínlódja a középiskolát, átdöcögi valahogy az évfolyamokat, s negyedikben bejelenti: főiskolára jelentkezik! Kiderül, halvány gőze, sőt kedve sincs az illető szakághoz, csakhogy a szülők eldöntötték és már a felvételi is „el van intézve”. Az osztálytársak látják azt, hogy a leggyengébbet felvették, az érdemesebbeket pedig nem. Mire következtethetnek? Nem érdemes tanulni, inkább a kapcsolatokat kell építgetni. Ezt a kirívó példát, mert szerencsére nem túl gyakori, csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, sokszor a felnőttek majomszeretete, karriervágya kényszeríti tévútra a fiatalokat. ' '

— Mesélték a diákok, hogy egyszer behívatott az igazgatói szobába egy „együttjáró" párt, s mint utána rögvest, futótűzként elterjedt, ön elmondta nekik, ez a kapcsolat olyan, amelyet példaként lehetne állítani a többiek elé.

— Valóban olyan is -volt, bár nem tudom, mi lett a vége, de a kézfogásukban, a szerénységükben, egyszerűségükben, volt érzelmi esztétikum, egymás iránti tisztelet. Nagyon kedves két diákom volt. De elmondhatták volna a gyerekek azt is, amikor szétválasztottam a világos nappal gusztustalanul viselkedő diákokat, vagy szóvá tettem a táncra kérés durva megszólításait. Apró dolgok ezek, de

lényegesek, mert kibontakozik belőlük az, hogy a fiatalok nagy része a társasági érintkezés elemi formáit nem ismeri, következésképpen nem is alkalmazhatja! Mert mit tapasztal? Netán odahaza férj- uralmat, durvaságot, tapintatlanságot, az utcán, a buszon figyelmetlenséget stb.. Tehát a felnőttekre hárulna, megtaníttatni ezeket a dolgokat, ám sokan úri bolondériának vélik az etikettszabályoknak az elmondását, inkább szemet húnynak e fura jelenségek fölött. Pedig az érintkezési szabályokban az emberi kapcsolatok lényege fejeződik ki.

— Hogyan lehetne megfogalmazni az iskola szerepét az ifjúság nevelésében, tudva azt, hogy a diákok idejüknek csupán harmadrészét töltik az intézmény falain belül, s törődésük nyilván másoknak is feladatuk.

' — Kétségkívül, mi már csaknem „kész embert” fogadunk tanévnyitókor. Akik a család, az ismerősök, a barátok és még ki tudja, mennyi minden hatása alatt voltak, vannak és lesznek. Tehát ezt adottnak kell vennünk. Régebben mondogatták, az iskola mindent tanítson meg! Hamar kiderült, másra van szükség, választ kell adnunk a miértekre, ismereteket kell nyújtanunk, gondolkodásmódot, és ami nagyon fontos, a szellemi erőfeszítés jutalmát, a sikerélményt is lehetővé kell tennünk! De mindenre áz iskola egymagában nem képes. Gondunk, hogy néha összetévesztik az iskolát valamiféle statisztikai intézménnyel, telefonálnak: ide ötven diákot, oda húszat, emide hetvenet küldjünk... Aztán néha a nyitottságot dilettáns módon értelmezik. Véleményem egy mondatban: hagyjuk meg az az iskola specifikus jellegét, amitől tulajdonképpen iskola lett az iskola.

— Harmadik éve vezeti az intézményt, bár 1954-től 1961-ig már tanított itt. Egészen egyszerű a kérdés: hogyan érzi magát?

— Iskolában dolgozni, úgy érzem, a világ legcsodálatosabb dolga, s boldogan csinálom. Reggelente, vagy szünetekben körülvesznek a gyerekek, csicseregnek erről-arról,’ izgalmas, érdekes dolgokról, nagyon jól érzem magam közöttük. Szeretem őket és bízom bennük. Hibáikat nem szabad dramatizálni, de bagatellizálni sem! Az odafigyeléstől, nevelésüktől és a velük való törődéstől függ, milyen lesz jövőnk, hogyan alakul sorsunk.

Tanka László

A brigádmozgalom szabadsága

M

egbolydult idén a szocialista brigádmozgalom rendje. És éppen egy újabb, bensőbb rend érdekében.

Mint minden változás, ez is felborzolta a kedélyeket, rangsorolások és pénzjutalmak forogtak kockán. S ez minden embernek, minden munkacsoportnak — legyen az bármennyire szocialista jellegű — érzékeny pontja. Brigádvezetőle vitatták (vitatják) egyes rendelkezések ösztönző avagy éppen gátló szerepét a brigádmozgalomban.

Tény, valamilyen fordulatot él át idén a brigádmozgalom. Nézzük meg: ez a változás a megújulás útját nyitotta-e meg? Az egyén és közösség belső rendjének szabadabb, reálisabb érvényesülését segíti-e elő? ■

Ilyen szempontból érdeke tapasztalattal szolgálhat egy olyan üzem brigádmozgalma, mely 1976-ban átélt (és túlélt) egy kísérletet, a brigádművelődés rendszerének jobbá tételét célozva. Azzal a szándékkal, hogy a kulturális követelményeket közelebb hozza a munkások életmódjához. Hogy jobb lett-e a munkásművelődés ettől, ee firtassuk. Annyi szent: tapasztaltabbak lettek általa a mozgalom irányítói. Valószínű, hogy az új („föntről” jött) rendelkezések számára is forrásul szolgált az üzemi kísérletek tapasztalata. Legalábbis a brigádművelődést illetően. Egyik üzemi kultúrház igazgatója és a

szocialista brigádvezetők

klubjának vezetője több olyan dolgot említett újdonságként, aminek magvait a kísérleti év már elültette a brigádéletben.

Miről van szó?

Talán legfontosabb előrelépés az egyéni vállalások bevezetése a művelődésben. Mindenki abban képzi és műveli magát, amire hajlama, érdeklődése* (sőt gyakran érdekeltsége!) biztatja. Néma pontokért, inkább önmaga képességeinek gyarapításáért. Persze, lehet ezzel is hazudni, zsonglőrködni. De kinek jó ez? Érzékelek valami egészséges törekvést az egyik brigádvezető alábbi megjegyzésében: „Nem kérünk egyformát, más lehetősége van a bejárónak, és megint más a helyben lakónak. Van olyan ember a brigádomban, aki otthon, szabad idejében gyümölcstermesztéssel foglalkozik. Tudományosan, szakkönyveket olvasva. Az ilyenektől minek kérnék, mondjuk tárlatlátogatást? Hasonlóan a társadalmi munkában: elismerjük, ha valaki a falujában segédkezik a köz javára. Régebben ezt nem fogadtuk el, csak az üzem által szervezett társadalmi munkát. ..”

Mi a biztató ebben a szemléletben? Az, hogy jobban figyel a dolgozók sajátos életmódjára, az egyéni lehetőségekre, az egyéni érdekeltségre. Nem elvont emberideálokban gondolkodik, hanem élő személyiségekben.

Az egyéni vállalások bevezetése — természetesen — nem old meg semmit önmagában. Csupán egészséges útnak indulást, célhoz -vezető lehetőségeket kínál. Két alapvető feltétele, hogy az egyén vállalja önmagát (saját adottságaiból, érdekeltségéből, törekvéseiből kiindulva művelődjön és szórakozzon), meg az. hogy a mozgalmat szolgáló művelődési hálózat vállalja az egyént (olyan kulturális lehetőségeket, ösztönzőket nyújtson neki, ami megfelel személyiségének és életmódjának).

S ha mindez megvan, jöhet a legfontosabb: ki-ki vállalja, végezze maga önművelését.

Az egyéni vállalási rendszer magával hozta az értékelés új módját: az önértékelést. A sokat vitatott (s még sokáig vitatandó) önértékelést. .. Az üzemben szűkszavúan közölték: megszűnt a pontozás. Pedig volt abban jó is tették hozzá. Volt? Talán abban: összeadták, szorozták az emberi művelődést.

A magam részéről így fogalmaznék: mérték a mérhetetlent. József Attila verssorát kiforgatva, úgy is mondhatnám: a képzelt házat az üres telken jóváírták. Mintha volna..' I Mintha a rendezvénycédula, vagy a rendezvényen való részvétel máris művelődési tartalmat jelentene. Pedig csak a formát jelenti. Vagyis az „üres telket”, melyre a formális értékelésben házat könyveltek el.

Egyszer azt mondta az önértékelésről egy brigádvezető: „Nem vagyok bolond, hogy magamat lepontozzam.” ö megvalósíthatatlan módszernek vélte. Nem vagyok ezen a véleményen. Szerintem a bizalom — szocialista emberformálásról lévén szó — alapvető morális előfeltétel a brigádművelődésben. Sőt, az egész mozgalomban. Ne feledjük: a bizalom fontos nevelő erő, pedagógiai eszköz is. Az önértékelés kockázatát vállalnia kell a brigádmozgalomnak. Feltételezzük: Ki bizalmat vet, őszinteséget arat.

A pontrendszer megszűnése máris az értékelés ember- közelibb formáit szülte néhány nagyüzemben. Azt, hogy miután a gazdaságvezetők meg a brigádmozgalom irányítói megbeszélték a minősítést, végül a brigádvezetői klub fóruma elé terjesztették a javaslatot (nem a döntést!). S itt, ezen a közösségi mérlegen hitelesítették — néhány esetben vitatták, változtatták — a brigádmünka értékelését.

Legtöbb gond a patrónusi rendszer változtatásával van. Azt mondják: a rendelkezés előírja, hogy a brigádmozgalom elsőrendű gazdája a gazdaságvezető. Ezzel nincs különösebb baj. De nem találják helyüket a brigádmozgalomban a középszintű vezetők. A brigádok egy része úgy érzi, nem kapta meg a kívánt, segítséget tőlük. Hogy miért?.,. Mert például egy művezető (ha több brigád tartozik hatáskörébe) nem lehet egyik brigádnak sem vezetője vagy tagja. Van ebben ésszerűség, kiiktatja az elfogultságot, az előnyszerzést. De ezzel — mondják egyes művezetők — megszűnt az érdekeltségük a brigádmunkában. Nincsenek érdekelté téve a brigád jó eredményeiben. Midőn a brigádvezetői klubfoglalkozásokon ezt szóvá tették, a válasz annyi volt: a brigádok segítése munkaköri kötelessége mindegyik középvezetőnek az üzemben.

Igen, igen — morfondíroznak a brigádvezetők —, ha valami kötelesség csupán (nem pedig szívbéli, avagy anyagi érdekeltség is egyben), akkor baj van. Nehéz tetten érni a segítés (netán a mulasztás) mineműségét.

K

érdésünk az volt: szabadabb lett-e az új változások által a brigádmozgalom belső élete? Ügy vélem, szabadabb lett. Értem ezt elsősorban a művelődési vonatkozásokra,

valamint az egész életmód és a brigádvállalások megítélésére. Azzal, hogy kiki a maga érdeklődése, ízlése, szükséglete szerint művelődhet és szórakozhat — a kulturális vállalások „tanrendje” szerint is —, nem csak a választás nagyobb szabadságát kapta meg. Jóval többet: a maga belső, emberi önmegvalósításának szabadságát is! Éppen azáltal, hogy , a maga. képességeinek, törekvéseinek szolgálatába állíthatja művelődési életét. A képességek kibontakoztatása a személyiség fejlődésének új lehetőségeit, új útjait nyitja meg. A képzett, művelt egyénekből (brigádtagokból) álló közösség mind a munka, mind az életmód minőségében többre képes.

* Balogh Ödön

NÓGRÁD — 1979. június 3., vasárnap i