Nógrád. 1979. június (35. évfolyam. 126-151. szám)

1979-06-26 / 147. szám

X. rárósi kulturális nap Karancslapuj tőn Vastaps fogadta a nógrádme gyeri „KOMANÓ” cigány táncegyüttes műsorát. A jubileumi, X. rárósi kul- turális nap vasárnap — jú­nius 24-én — tartott rendez­vénye sok tekintetben eltért a rendezvénysorozat kiala­kult formájától, mindenek­előtt a seregszemle színhelyét és a bemutató jellegét illető­en. A rendezvény lebonyolítá­sára technikai okokból — immár második alkalommal —. nem az eredeti színhelyen került sor. A közigazgatási átszerve­zés folytán, a rárósi kulturá­lis napokban érintett közsé­gek egy része a salgótarjáni járás területéhez csatlakozott, s így e rangos kulturális ha­gyomány ápolását is a salgó­tarjáni járási hivatal örököl­te. Az új gazdák maguk sem voltak tapasztalatok híján, hisz épp Karancslapujtőn rendeztek több éve palóc na­pokat; Az operatív szervező bizott­ság — megtartva a régeb­bi, rárósi kulturális nap elne­vezést — e két rendezvényt vonta össze, a salgótarjáni járás népi együtteseinek, ha­gyományőrző csoportjainak és szólistáinak fesztiváljává. Az ifjabb korosztály is kép­viselte magát. ri színpadon és a művelődé­si ház színháztermében pár­huzamosan folyt a műsor, több ezer néző jelenlétében. Az osztott program követ­keztében e sorok írójának sem volt alkalma minden produkciót megtekintenie. Választása a szabadtéri szín­pad műsorára esett. Azoknak sem kellett aggódniuk, akik a másik helyszínre is kíván­csiak lettek volna. A legjobb csoportok és szólisták — így a mihálygergei néptánccso­port és népdalkórus, özv. Su­lyok Kopár Lászlóné népdal­énekes, a „Népművészet mes­tere”, az ipolytarnóci „Ha­tár” Néptánccsoport, az egy- házasgergei vegyes kórus, a nógrádmegyeri „ROMANÓ” cigány táncegyüttes,- a Kis- Zagyvavölgye Szlovák Nem­zetiségi Kórus, és a karancs- Tapujlői asszonykórus — a délutáni szabadtéri gálamű­sorban ismét felléptek. A szervező bizottság színvo­nalas kísérőprogramokkal rok között a nagyteremben filmvetítéseket is tartottak. Azon persze nincs mit cso­dálkozni, hogy a messzi fal­vakból és Salgótarjánból ösz- szesereglett közönség egy te­temes részét elsősorban a ven­déglátóegységek sátrai, a kö­zeli mutatványosbódék és körhinták vonzották, no és es­te a szabadtéri színpad kö­rül az MG—75 együttes köz­reműködésével rendezett pa­lóc bál. Mondom, ez volta­képp természetes, hisz a fesz­tivál egyik eredendő célja, egy meglevő igény, a majá­lis, pontosabban juniális tar­kaságának megteremtése volt, és e tekintetben a karancs- lapujtői rendezvény a leg­jobb hagyományokkal vete­kedett. Ettől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy a kö­zönség élénk lelkesedéssel fogadta a megnyitóbeszéd ama kitételét, miszerint jö­vőre, a XI. rárósi kulturális nap színhelye ismét Rárós- puszta lesz. Az idéi bemutatón a salgó­tarjáni járás húsz községe képviseltette magát, valamint a Heves megyei egri járás vá­raszói és egerbocsi „művésze­ti küldöttsége.” A „hivatalos zsűri” nem osztott ki díjakat, csupán szakmai tanácskozáson érté­kelte az egyes produkciókat. Mai fcvóajátilaiutik A nczők nagy érdeklődéssel figyeltek a bemutatott műso­rokat. 18.35: NDK MAGAZIN „Ez már a második ilyen típusú összeállításunk a Ho­rizont szerkesztőségének mű­sorában, amely az NDK tudo­mányos-műszaki érdekességei­vel foglalkozik — mondja a szerkesztő Kis Ignácz Ferenc. — Ezúttal tudományos, mű­szaki újdonságokat mutatunk be a kintről kapott filmanya­gokból válogatva. A skála rendkívül széles: melegpad­lóktól kezdve egészen a nap­elemekig megismerkedhetnek mindazokkal a technikai új­donságokkal, amelyeket már alkalmaznak az NDK-ban. Be­mutatjuk az NDK új közleke­dési rendszerét is, az új KRESZT, amely következetes áttérést jelent az európai köz­lekedési normákra, „szabályok­ra.” NÖGRAD - 1979. június 26., kedd Az egész napos program, délelőtt fél tízkor — verőfé­nyes napsütésben, — a cso­portok színpompás felvonulá­sával vette kezdetét, A sort a rárósi kulturális napok ha­gyományos résztvevői, Lit- ke, Ipolytarnőc, Mihálygerge és Egyházasgerge kpzségek öntevékeny művészeti cso­portjai nyitották meg. A sze­replők mintegy félezer fős menetét a házigazda karancs- lapujtőiek csoportja zárta. Osgyáni Pál, községi tanács­elnök köszöntője és Pópity József, az MSZMP Salgótar­jáni járási Bizottság titkárá­nak megnyitóbeszédé után két helyszínen, a művelődési ház kertjében felállított szabadté­A föl vonuláson palóc hagyományok bemutatásával köszön­tötték a megjelent nézőket a mátramindszenti népdalkó­rus tagjai. igyekezett kihasználni a művelődési ház adta lehető­ségeket. Délelőtt a klubhelyiségben, a Pál Tiborné vezette ceredi kézimunkaszakkör —'bemuta­tóval és szaktanácsadással egybekötött — kiállítását te­kinthették meg az érdeklődők, délután pedig Jobbágy Károly költővel találkozhattak az irodalombarátok, de a műso­Akárhogy is, reméljük, hogy a szervezőknek oda is sikerül átmenteniük mind­azokat a „kulturális többlet­szolgáltatásokat”, melyei^ egyre nagyobb rangot és el­ismerést biztosítanak a rárósi kulturális napok rendezvé­nyének. Bábel László (fotó) Pintér Károly (szöveg) riportja Dömölky János tévérendező irodalmi művek értő, jó íz­lésű, ügyes kezű adaptátora- ként alapozta meg hírnevét, majd -folytatta filmekkel. A Vercors-műből készített A tenger csendje című tévéjáté- ka, mint Montreux-i " feszti­váldíjas, világsiker lett. Az egy-másfél éve sugárzott Mi­ért? — vagy Amikor a tévé­sek elmentek című dokumen­tumfilmeket felhasználó tévé­játékfilmje idehaza kavarta fel a port, részesült — ritkán tapasztalható — egyöntetű kritikai és közönségelismerés­ben. S ha emlékezetem nem csal, akkor a Magyar Televí­zió elnökének nívódíja mel­lett a veszprémi tévétalálkozó egyik fődíja is ennek a mű­nek jutott. Dömölkyt lényegében a nagyjátékfilmhez is az iroda­lom vezette el. Zelk Zoltán költeménye ösztönözte arra, hogy partnereket keresve magának a témát mozifilmmé kerekítse; ezt nemrégiben a televízió is sugározta, címe: A kard. Ezek az emlékezetből előka­part utalások remélhetőleg hi- hetően magyarázzák, hogy a rendezőnek, mint művésznek az irodalom alapvető, tápláló forrása. Hiszen mi mással lehet magyarázni azt, hogy általában, az irodalomnak, adott esetben a horvát iro­dalom nagyjának, Miroslav Krlezának annyi időt szentel, mint amennyit talán senki másnak. A Glembay-trilógia első két darabja, az Agónia és a Clembay Ltd. után most elkészítette a befejező dráma tévés változatát is, alapos műgonddal, a szinte minden kockáról sugárzó szeretettel. A Léda 1930-ban íródott, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása idején képezi le a polgári, művészi értelmiség néhány jellegzetes alakjának szellemi-etikai magatartását, reakcióit a történelem, az élet kereteinek változására. A talajvesztés drámája a Léda. Egyetlen farsangi éj történései­be sűrítve mond ítéletet a magasságot és a legmélyebb fioklot. a háborút, a börtönt is megjárt Krleza a maga osz­tályos társairól, akik közül csak a legjobbak ismerték fel a történelem menetét, s lettek az új eszmék, a változások szószólói. A Léda szereplői nem ilye­nek. Lovag Oliver Urban, Me­litta, Aurél, Klara a képmu­tatás utolérhetetlen mesterei, akik legtöbbször még maguk is elhiszik saját hazugságai­kat, s csak az érdekeiket mé­lyebben érintő akcióra esz­mélnek fel az illúziók, a ha­zugságok világában. S ebben a tétova törleszkedő, ön- és egymást ámító, vegetáló, kie­légítetlen anyagi, szellemi és testi vágyaktól fűtött, fojtott atmoszférájú, áporodott leve­gőjű környezetben — jól látja meg Krleza — egyetlen vala­mire való ember van még, minden hibája ellenére a szegény sorból magát felküz­dötte, bárói rangot vásárolt gyáros, Klanfár. Az ő értékei és azonban csak ebben a morális, társadalmi környe­zetben felfedezhetők, egy má­sik viszonyrendszerben már nagyon is megkérdőjelezhető- ek. A szerzőt azonban nem a szereplőkkel szembeállítható típüsok érdeklik, hanem a középpontban állított értelmi­ségi réteg élhetetlensége. Dömölky János mesterien ábrázolja a szózuhatagba, a szómágiába, a cinizmusba, az erotikába menekülő impoten­ciát. A Léda története lassan, fenségesen hömpölygő, mint egy áttekinthetetlen széles­ségben áradó folyó. Lassan visznek előre a hosszú, lélek­tanilag elmélyülten és hitele­sen kibontott jelenetsorok, hangulatukban igazodva a tartalomhoz. Ez az ábrázolás- mód kétségtelenül kevéssé közkedvelt, az „átlagos” néző számára óriási erőfeszítéssel megemészthető — de minden­képpen stílusos és hűséges. Kár, hogy — tapasztalatom szerint — az első fél, há­romnegyed, egy óra után so­kan nem nézték végig, nem vállalták a fáradságos utazást a farsangi éjszakában. Kivétel nélkül magas fokú színészi alakításoknak lehet­tünk tanúi. Az egységes játék­stílusból egyedül Haumann Péter ábrázolását érezzük el- válónak, ami minden valószí­nűséggel eredeti színészi alka­tával függ össze. Darvas Iván, Szakács Eszter, Szemes Mari visszafogottabb, drámaibb, Haumann idegesebb, vibrá- lóbb, színesebb, s egészében komikus. Mint amilyen Szilá­gyi Tibor gyáros bárója is.' Az előbbiek egy kissé szá- nandóbbra, esendőbbre „ve­szik” a figurát, mint kelle- nék, az utóbbiak nevetsége­sebbre. A rendezésnek a ket­tő egységét, egyensúlyát kel­lett volna megteremtenie. Dö­mölky azonban mintha erre alig fordított volna figyelmet, mintha túlságosan tisztelte volna — a külön-külön egyéb­ként tényleg remek — nagy­hírű színészeket, meg aztán, mintha az atmoszfératerem­tésre, a hangulatfestésre na­gyobb figyelmet fordított volna. Ez a vállalkozása aligha fokozza népszerűségét, mégis dicséretes tett: nálunk kevés­bé ismert művészi értéket igyekezett széles körben nép­szerűsíteni, egyáltalán nem, ol­csó, megalkuvó eszközökkel. (Ok) ; A könyv őrültjei A túlzás mindenben meg­bosszulja’ magát, a legszebb érzést, a legnemesebb elgon­dolást is visszájára fordíthat­ja. így van ez a könyvgyűj­tőkkel, bibliofilekkel is. Ha a könyvgyűjtésre fordított anyagi áldozat túlzott, a köny­vekkel való foglalkozás meg­halad bizonyos határt, a bib­liofilből bibliomán, könyv­őrült lesz. A kettő közti ha­tárt néha nem könnyű meg­vonni. Aldus Manutiust, az 1515-ben elhunyt híres nyom­dászt például nem lehet bib- liománnak nevezni, jóllehet néha annyi könyvet vásárolt, hogy teljesen eladósodott és még háztartása elemi kiadá­saira is alig jutott pénz. Vi­szont Urceus Antonius, a XV. század végén élt bolognai ta­nár már túllépte ezt a határt. Amikor könyvtára tűzvész ál­dozata lett, bánatában eszét vesztve, félőrüíten bolyongott hetekig az erdőkben. DÜHÖDT KÖNYVFELHALMOZÓK A bibliománokat már 1494- ben szellemesen gúnyolta ki Sebastian Brant. A Bolondok hajója című szatírájában be­mutatja az esztelen könyv­gyűjtőt, aki latin nyelvű köny­veit sohasem olvassa, nem is tudja olvasni, mégis gondosan vigyáz rá, mindennap órák hosszat porolgatja, rendezge­ti. Az élet egyes kirívó ese­tei azonban Brant szatírájá­nál sokkal torzabb képeket mutatnak. Ilyen volt a Richard Heber (1773—1833) nevű an­gol tőkepénzes. Ez a dühödt könyvvásárló állandóan az ár­verési csarnokokat, antikvá­riumokat látogatta és megvá­sárolt minden ritkaságot, ami­hez csak hozzáférhetett. így is keveselte beszerzéseit, s ezért ügynököket alkalmazott, akik külföldi piacokon hajtot­ták fel számára a ritkaságo­kat. Londonban, Oxfordban, Amszterdamban, Brüsszel­ben, Párizsban házialtat bé­relt, s ezeket könyvekkel töl­tötte meg. Gyűjteményének még csak megközelítő nagy­ságát sem ismerjük, volt, aki félmillió kötetre becsülte. He­ber sohasem olvasott köny­veiből, de még csak nem is rendezte őket, mint a Bolon­dok hajójának utasa, megelé­gedett a birtoklás puszta té­nyével. Heber az ártatlan bibliomá- nok közé tartozott. Saját pén­zét költötte és halála után könyvei vagy nyilvános könyvtárak tulajdonába ke­rültek, vagy olyan gyűjtők birtokába jutottak, akik olvas­ták is őket. GYILKOS KÖNYVÖRÜLT A bibliománoknak van egy — szerencsére kicsi — cso­portja, amely teljes erkölcsi beszámíthatatlanságban szen­ved. Don Vincente a tarragoniai Poblet kolostorban élt. Ami­kor Bourbon Krisztina ural­ma alatt felprédálták a kolos­tor könyvtárát, ebből sok kö­tetet megszerzett magának. Zsákmányából Barcelonában antikváriumot nyitott. A kis értékű könyveket eladogatta, s ebből tengette szegényesen életét. Ritkaságot csak olyan­kor bocsátott áruba, amikor az éhség kényszerítette erre. Ilyenkor azonban a vevőt utó­lag megölte és visszaszerezte a könyvet. Kilenc gyilkosságot követett el ilyen módon. 1836- ban árverésen, egy unikum­nak .tartott, 1492-ben Valen­ciában megjelent nyomtat­ványra licitált, de egy idősebb antikvárius többet ígért ér­te. Don Vinconte az árverésen különösen viselkedett, szinte az önkívületig izgatott lett. Két nappal később megfojtot­ta az öreg könyvkereskedőt és ellopta az unikumot. Ez lett a veszte. Hiába próbált az üzlet felgyújtásával minden nyomot eltüntetni, egy vélet­len révén megtalálták nála az ellopott könyvet és az igazság­szolgáltatás kezébe került. 1 A tárgyaláson bevallotta gyilkosságait, de megbánást nem mutatott. Ügy érezte, jo­ga volt az eladott ritkaságok visszaszerzésére, még bűntett árán is. Az elmeháborodott csak akkor tört meg, ami­kor megtudta, hogy a valen­ciai nyomtatvány nem uni­kum. Nem érdekelte a kisza­bott halálbüntetés, csak azt hajtogatta eszelősen: „Az én példányom nem unikum. Az én példányom nem unikum!’* KÖNYVCSONKÍTÖK­Veszedelmes a könyvőrül­teknek egy különleges cso­portja, a könyvcsonkitók. Akadt köztük olyan, aki kéz­zel festett iniciálékat gyűj­tött, természetesen úgy, hogy kivagdoßta ezeket az ezreket érő kódexekből. John Bagford (1657—1716) ismert régész, könyvtörténeti szakértő a címlapokat szedte ki a hozzákerülő könyvekből. Zsákmányát azután korok, stílusok szerint csoportosítot­ta és — mint rendes ember — be is köttette. Gyűjteménye, amely később a British Mú­zeumba került, száz kötetből áll, kötetenként átlag kétszáz címlappal. Ez azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen húszezer könyvet csonkított meg. A hazai könyvtörténet — szerencsére — nem ismer az említettekhez hasonló biblio- mánt. Könyvcsonkitók ugyan szép számmal akadnak, még tudományos könyvtáraink ol­vasói közt is, de őket nem a „könyvszeretet” vezérli, ha­nem .praktikus cél; szükségük van egy-egy cikkre, statisztikai táblázatra, könyvfejezetre, de lusták lemásolni, inkább ki­vágják az őket érdeklő részt folyóiratokból, könyvekből. Talán még nagyobb azok-' nak a könyvbarátoknak nem nevezhető „könyvbarátoknak”' a száma, akik gyűjteményei-' két kölcsönvett, de soha vissza nem adott művekkel gyarapít­ják. Vértesy Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents