Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)
1979-05-12 / 109. szám
Sárospatak után Mi van a batyuban? FIATALOK RÓL INAK Erkölcsök és nemi erkölcsök Előítéletek és tabletták Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom: Ispán Juditnak, a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium negyedikes tanulójának oroszlánrésze van a nógrádiak sikeres sárospataki fesztiválszereplésében. Négy műsorszómban lépett fel: népdalokat adott elő, ezenkívül duóban és énekkarban énekelt, valamint bemutatkozott gitárosként a kamarazenekarban. Szűkresza- bott cikkünkben felsorolni is lehetetlen, hogy eddig hány versenven vett részt és miiven sikerrel, hiszen már általános iskolás korában versmondó és orosz nyelvű megyei vetélkedőket nyert, gimnazistaként aztán „átállt” a zenére, többek között tagja volt az országos Beethoven műveltségi versenyt nyert csapatnak és számtalan sikeres fellépést mondhat magáénak. Tudása és tehetsége rokonszenves szerénységgel párosul, tulajdonképpen az „önmagukkal örökké elégedetlenek” táborába sorolnám, ismerősei szerint pedig: „nagyszerű ember, de sokkal több van benne, mint ameny- nyit bevall”. — Nos, ezek után mi az igazság, Ispán Judit szerint? — Valóban örökké elégedetlen vagyok önmagámmal, s úgy érzem korai lenne még a békés elégedettség pulpitusáról szemlélődnöm, egyrészt okom sem lehet rá, másrészt pedig igazi vágyaim még csupán az ötlet „szintjén” állnak, tehát a megvalósításukig akad egy, s más teendő. Ezt akár „bevallom”, akár nem, ez így van. — Melyek ezek? De még mielőtt erről szólnál, néhány mondatban mond el hogyan lettél a zene szerelmese, kik segítettek indulásodban, tanulmányaidban? — Hatodikos voltam amikor születésnapomra édesapámtól, aki egyébként imádja a népdalokat, gitárt kaptam, s nem sokkal később elkezdtem „hivatalosan” is zenét tanulni. Ám, gitározásom egy országos versenyen hirtelen véget is ért, ahol különben a döntőig jutottam, de magam sem tudom miért: jóformán abbahagytam. Utána hirdették meg a Beethoven műveltségi versenyt. amelyre alaposan felkészültünk, s most már tudom, mennyire érdemes, s milyen hasznos volt! Vágyaim? Ami ilyenkor minden negyedikesnek egyforma: vegyenek fel, engem például a miskolci zeneművészeti főiskolára, na persze, előbb sikerüljön az érettségi. — Mikor ez az írás napvilágot lát, éppen a Gaudeamus dallamaira iskolátok osztály- termeit bandukoljátok végig. Milyen ..szellemi táplálékot” viszél magaddal a ballagóbatyudban? — Magam is tanár szeretnék lenni. Ezt azért mondom, mert úgy érzem, e négy év alatt olyan pedagógusokat ismerhettem meg, akik pályaválasztásomat is döntően befolyásolták, munkájukkal, emberségükkel kedvet ébresztettek bennem a tanári pálya iránt. Hogy csak zenetanáraimat említsem : Guthy Éva. Rozgonyi István. Torják Vilmosné nevét. Ezenkívül sok újat hozott számomra szűkebb közösségünk. Bár most is határozottan állítom, hogy nem vagyok kimondottan „közösségi ember”, nem mindig szeretem és nem mindegyik társaságot, mégis, ha visszagondolok elsős koromra, amint félénken, ijedten a terembe léptem, s osztálytársaimmal beszélgettem. .., egyszóval sokat változtam. — Tedd szívedre a kezed: szereted az iskolát? — Fura érzés, de ahogy közeledik a búcsúzás napja, egyre gyakrabban meditálok erről a négy évről, az élményeimről, emlékeimről, érzem. nehéz lesz megválni tőle. Ez pedig mi más, ha nem szeretet?! (tanka) Két héttel ezelőtt — a NÓGRÁD április 28-1 számában —, a „Fiatalok oldalán” közöltük az „Erkölcsök és nemi erkölcsök” című írást. A cikk megjelenését követően számos levél érkezett szerkesztőségünkbe, amely azt bizonyítja, hogy a fiatalokat közelről érintő témáról van szó. Az érdeklődésre tekintettel folytatjuk a sorozatot, egyúttal továbbra is várjuk leveleiteket! A legérdekesebb véleményeket, hozzászólásokat a fiatalok oldalán közzétesszük! Címünk: NÓGRÁD szerkesztőség 3100 Salgótarján Palócz Imre tér 4. (A borítékra írjátok rá; „Fiatalokról — fiataloknak”. v Nincs még egy olyan funkciója az embernek, amelyet annyi titok, hiedelem és szorongás venne körül, mint a nemi életet. Különösen a házasság előtti és a házasságon kívüli nemi életet korlátozza a társadalmi tudat — a szokásokra, erkölcsökre, ízlésre hivatkozva, valójában pedig a családközösség védelmében. Ezeknek a korlátozásoknak részben még ma is megvan a szerepük —, hiszen a gyakori ..házasságtörés” könnyen váláshoz, a család széthullásához vezethet —, másrészt azonban valóságos alapjukat elveszítették akkor, amikor az orvostudomány megoldotta a korszerű fogamzásgátlás problémáját. A szájon át szedhető szereknek a feltalálása voltaképp forradalmi tett volt; felszabadította a szexuális életet a szorongás, a következményektől való félelem nyomasztó súlya alól és igazi örömforrássá tette azt. A fogamzásgátlás hagyományos formái egyébként mind a nők, mind a férfiak számára kellemetlenek, olykor illúziórombolók, noha általában a nőket szokás az áldozat szerepében emlegetni. Igaz, ha a védekezés nem volt hatásos, és művi vetélésre került sor, a veszélyt a nőknek kellett vállalniuk. Sajnos, a művi vetélésről még sokáig nem lehet múlt időben beszélni. A műtétek száma természetesen csökkent, mióta a tablettákat orvosi rendelvényre meg lehet venni, de jóval kevesebb lenne, ha azok —, akik egészségi állapotuk alapján megtehetik —, élnének is a fogamzásgátlás megelőző lehetőségével. A szerek ellen számos kifogás forog közszájon. Ezek a kifogások egyedi esetekben indokoltak lehetnek, hiszen nem véletlen, hogy többféle készítmény van , forgalomban. Minden gyógyszerkészítménynek lehetnek mellékhatásai: ezeket a gyógyszer csomagolásán fel is tüntetik. Az az állítás azonban, hogy a fogamzásgátlók ártalmasak lennének, ha megfelelő módon szedik és betartják az előírt szüneteket is; nem igaz. Magyarországon nem kerül forgalomba olyan szer, amelynek káros hatását ki ne zárták volna. Másrészt minden készítménnyel vissza is lehet élni . . . (Folytatjuk) Tovább, tovább ••• „Napsütéses, száraz, szélcsendes idő..— először ilyen prognózist kívánunk mára minden ballagó középiskolásnak —, na és magunknak. Akkor is, ha idén nem lesünk senkit a tarisznyás, vándormotyós fiatalok között, mivel most nem mond búcsút az igazi diákéveknek egyetlen És annak ellenére, hogy sok közhelyízű kívánság, sok kivagyiságból fakadó ajándék, rongyrázás kíséri ezt a napot. Ma délelőttre kiürülnek a virágboltok, kifosztva maradnak a kertek. És a pénztárcák. .. Mert azt szeretnénk, hogy minél emlékezetesebb maradjon ez a nap —, amelyről a legnépszerűbb sablon úgy tartja, a „felnőttkor küszöbén való átlépés": Ha ki- vánhatunk valamit (erre hónapok óta gondolunk!) ne legyen ez a nap „határkő", „küszöb", „nagy búcsú” — egy szép nap legyen, amikor szüléitek, ismerőseitek a diákévek ünnepi perceiből kapnak ízelítőt, amikor megismerkednek egy kicsit a tarisznya tartalmával. Igazából az a szerencsés a ballagok között. aki nem ehhez a naphoz kötötte a felnőtté válást — terveit, vágyait, életcéljait a korábbi hónapok formálták, a Család és iskola eddig is ifjú felnőttként kezelte. Legőszintébb köszönetét ezért lehet mondani a ballagás napján, nem a méregdrága ajándékokért! Ez a következő időszakban jobban segít minden fiatalt — továbbtanulásban, munkában, családalapításban. Tartalmas tarisznyát, sikeres érettségit kívánunk! ismerősünk sem. — gkm — Arcok kirakatban Ilyenkor, május tájban, ott, ahol középiskola van, az átlagnál többen áldogálnak a kirakatok előtt. Nem az árukínálat, hanem az érettségizők közszemlére tett tablói vonzzák az érdeklődést. Az idősebbek ismerős arcra bukkanva elcsodálkoznak „no csak! hogy megnőtt ez a gyerek!”. A fiatalabbak — alsóbb osztályosok — pedig arra gondolnak ,,de jó nekik, megszabadultak a sulitól!”. Lehet, hogy nem tudatosan, de több ezer éves hagyományban gyökerezik ez a közszemlére tevés. Már az ősemberi közösségekben is szokás volt, hogy a felnőttek körében levő fiatalokat szertartás keretében megmutatták a törzsnek, a hordának. E sorok írója bevallja, hogy azok közé tartozik, akik örömüket lelik a több-kevesebb szellemességgel, vidámsággal vagy komolysággal megszerkesztett képegyüttesek szemlélésében. Nemcsak azokat a tablókat nézem nagy szeretettel melyek egykori iskolám diákjait, s örökifjú vagy öregedő egykori tanáraimat sorakoztatják elém, hanem általában minden tablót. Ha egyszer sóit időm lenne, lélektani dolgozatot írnék a tablófényképekről. Minden arc másról árulkodik. Érzelmek teljes színskálája villan fel. A gyermeteg kifejezéstől az öntudatos pillantáson keresztül a semmit komolyan nem vevő hun- cutkodó mosolyig, sőt a flegma szájbiggyesztésig számtalan arckifejezés és emögött számtalan gondolat gyűjthető össze az arcképekről. Akad olyan arc, melyre rá van írva a közelgő ,,nagy rém”, az érettségi nyomasztó gondolata. Van, aki úgy néz ki a keretből, mintha azt mondaná, „mit keresek én itt, ezek között, akik soha nem értettek meg engem, igaz én erre nem is törekedtem.” Aztán vannak olyan arcok, melyek valami ilyesféléi mondanak: ..Oltári balhé, minkéi bámul mindenki. . .”Az én kedves arcaim azonban azok, akik kicsit felszegett fejjel és épnen csak szá.isarokba bújtatott mosollyal, nyílt tekintettel néztek a fényképezőgép lencséjébe. — S. — a l. Hová mégy, Who? Idegenben r mAztán megállt a vonat, és 6oha nem látott világ tárult elém hideg gyönyörűségében. Fél év. Fél évig ad otthont ez a kisváros. Még bennem volt az elmúlt napok élménye, a jól ismert környezet, a barátok, a problémák. Most pedig itt vagyok egyedül, távol mindentől és mindenkitől, akiket ismerek, akiket szeretek. Hát jó, azért sem fogok elfutni! Eddig tálcán kaptam mindent. sohasem kellett megküzdenem semmiért. Hát most majd bebizonyítom, bebizonyítom, hogy egyedül is tudok boldogulni! Eltelt az első nap, a második, a harmadik, a huszonhar- madik. Megismertem a ház minden zugát, a várost, az embereket. A környező hegyek sem voltak már olyan szigorúak. Szépek voltak, kecsesek, barátságosak. Szerettem a hegyeket. Egymást ölelték, mint a szeretők, nevettek, gyönyörködtettek. Minden nap más színben pompáztak, s én mindennap kíváncsian vártam, hogyan néznek rám, mit mondanak. Ébredésük meseszerű játéka felülmúlt minden csodát. A táj elmaradhatatlanul hozzátartozott napjaimhoz. Véget nem érő órákat töltöttem az ablak előtt. Hol kedvesen mosolyogtak rám a fák, pirongató bókokat mondva, hol haragosan fenyegetőztek, mikor hajladozó koronájukkal felkorbácsolták a közeli tó vizét. Hangulatom is eszerint változott. Egy szó, egy mozdulat lehangolt, aztán ugyanaz fölvidított. Néha veszekedtem, vagy cinikus voltam. Aztán szégyenkezve, vagy csak egyszerűen kábultan roskad- tam magamba. Ami elébb boldoggá tett, ugyanaz máskor feldühített. Küszködtem a magánnyal, de lassan már élveztem a magamrautaltsággal járó nehézségeket. Barátságot kötöttem. Igen, ez fontos volt. Ki tudtam bújni saját énemből, észrevettem, hogy más is egyedül van. * Mint egy víztartály gyűjtöm magamba az innen-onnan szivárgó élményeket, a szüntelenül áramló ismereteket. Most, amikor ki tudja hányadszor, kicsiny szobám négy fala közt, a sötétséget bámulva ébredezik bennem a múltam, kínlódva erőltetem szemem egy vélt fényesség felé. Dóka Mari» Talán soha még annyiszor nem hallgattam végig a recenzió megírása előtt a bemutatandó lemezt, mint legutóbbi behozatalunk, az angol Who „Who are you” című albuma esetében. Sikerült elég jól végigkísérnem az együttes pályáját egészen a „Nemzedékem” (My generation) dala megjelenésétől. Ez a felvétel volt for- galombahozatalának idején, 1965 nyarán a legnagyobb merénylet az addigra már kifinomult — és teljesen uralkodóvá lett — liverpooli hangzás ellen. A négy fiatalember, aki immár végképp a Who „fedőnév” mellett döntött (volt ugyan már egyszer Who, de előtte Detoursnak hívták, utána pedig High Numbers- nek kereszteltették menedzserei), nemhogy a „Mersey- Beat” gombamód szaporodó képviselőinél durvább, darabosabb, nehezebb zenét játszott, hanem egyenesen mindent leromboló, robajos, hangos, dübörgő, akkortájt sokszorosan arogáns, de főképp agresszív muzsikát tolmácsolt. Hol voltak akkor csak a hangzás erejében is a Who- tól a többi pártütők: a Rolling Stones, a Kinks, az Animals, vagy akár a Them, a Yardbirds, a Mannfred Man, a Spencer Davis Group!? Roger Daltrey szidalmazta a közönséget, az első sorokra köpdösött, Moon beszagatta a dobjait, Townshend összetörte a gitárjait, látványosan tönkretette az erősítőit, belyukasztotta a drága hangfalakat, a végén könnygázbomba robbant a színpad közepén —, hogy a semmivel sem törődő, hangszerét egyre csak bőgető szólógitárost végre a színfalak mögé kényszerítsék valahogy —,. olykor a A Who: Keith Moon, Pete Townshend, Roger Daltrey, John Entwistlc közönség soraiban ís.' Kitervelt, fokozódó vadság. Színpadi kellék. Már 12—13 évvel ezelőtt! De a számok bár hangosak, támadók, dallamra logikusak, sőt kellemesek és megnyerőek: „Képek Liliről”, „Boldog Jankó”, „A srácok jól vannak”, „Fiú vagyok”, stb. Nem győzöm hallgatni ezt a lemezt most. Miután meglep, megszokom, majd érzem, hogy már tetszik is. Mi lett a Whoból? Mi maradt belőle erre a tudomásom szerint legújabb találkozásra? Nem tudok, de azt hiszem, nem is kell attól az érzéstől szabadulnom, hogy mintha valami rockmusicalből adnának elő részleteket. A gitárzenekarból jobbára szintetizátor- és vonósszósz vált. A dallamvezetés, de az egész hangzás általában, nem egy pillanatában emlékeztet a Jethro Tull (igen!), vagy akár a Strawbs bizonyos hangulataira, a későreneszánsz és barokkos ízű angol, skót, meg ír (nép)da- lok megfoghatatlan, sejtelmes levegőjére. Keith Moon (tavaly a nyárutón halt meg) a régi. az ő dobolása szinte semmit sem veszített erejéből, erőszakosságából. Az igazi Who képét az „Éjszaka fortélya” és a „Ki vagy te” című számok idézik talán a legjobban. Vass Imre
