Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

Ts Pataki Lászlót

Igazságtétel tizenkét képben

•*•*** •**•*♦<

Mottó: „Olyan fcSzség, mint amllyenrói az alábbiakban szó lesz, sok van. Es mi mindannyian hasonlítunk egymásra.”

„E. Teréz és H. István jegyesek”. Róluk nem készült felvétel, cselédekről nem volt szokás fényképfelvételeket készíteni. E. Teréz szálfaegyenes, szép tartású lány volt, P. környékéről származott. H. István egy fejjel volt alacsonyabb nála, híres ivó, jó lovas cseléd létére is. A kato- noságnál (a K. u. K.-ban) huszárként szolgált, de csicskása volt bizonyos Bezerédynek, aki magas rangban állt, és mint istállótulajdonos ismert volt úri körökben. A ferenc- józsefi idők H. István közhuszárnak emlékezetes dicsőséget hoztak. Egy versenyen, amelyen csak urak, tisztek ültek nyeregben, külön engedéllyel a Bezerédy úr lován versenyezhetett, és nyert. Ennek elismeréseként kapta a Ferenc József arcmásával díszített képet, doboz formájú keretben, amelyet üveglappal fedtek, s hozzá valami harminc aranyat. Az aranyak száma idővel változott,' nyolcvanról is beszélt a fáma, s arról, hogy az K.-i cselédház ablakán bemászva egy kóbor cigány valamennyit elemelte. Csak a képet hagyta meg, H. István örök dicsőségére. Mások úgy tudták, hogy maga

H. István vitte el apródon- ként a bögre alá rejtett aranyakat az almáriumról. „Szépen, sorban leeregette a torkán valamennyit”, aztán felfedezte a kóbor cigány látogatásait, mentve a menthetőt a szigorú Treszka előtt. Ki tudhatja ezt ma már ponto-; san?

H. István elsősorban jől lovas volt, azután meg jó cseléd is, soha munkából nem vonta ki magát. Részt vett az első világháború harcaiban. Egyszer, egy felderítés alkalmával, mély vízmosásban lovagolt, amikor felfedezte, hogy szemben vele muszka lovas közeledik, láthatóan hasonló feladattal. A kozák is meglátta őt, mindketten meg rántották a gyeplőt, a lovak megálltak. A két lovas egymást bámulta egy ideig, azután, mert megfordulni nem volt elég hely, elindultak egymás felé. H. István nem akkor sebesült meg. Ott, a szűk vízmosásban úgy kerülték egymást, hogy a válluk összeért, a lovak" nyaka egy pillanatra egymásba fonódott, mindketten mondtak is valamit a maguk nyelvén. H. István később sem emlékezett rá pontosan, mit mormogott, amikor a kozák mellett elhaladt. Csak a hangsúlyból, a hangrezgés erejéből következtettek mindketten arra, hogy itt most nincs mitől - tartani. Volt ilyen találkozás sok a háborúkban.

Treszkából Treszka néni Cs. majorban vált, ahol az első gyerek, a Mariska született, ezután a Pista gyerek, majd a Lina, a Feri, a Lajos, s végül a Róza. Egy meghalt kicsi korában: a János, öt sokat emlegették, hogy milyen jófejű gyerek volt, talán nagy ember válhatott volna belőle. Vagy legalább szabad ember, iparos, nem cseléd, akivel a ténsúr rendelkezik.

H.-ék K.-ban kaptak cselédlakást, közös konyháját, földpadlójút, egyszoba-kam- rásat.

E. Teréz és H. István sok gyereket állított maga helyett, amikor az öregedés elérte őket. Ennyi cseléd nem kellett a helyi százholdasoknak: P. Gyulának, Jenőnek,

S. Károlynak; a kisebbeknek, S.-éknek, s ezzel vége is a sornak. Több számottevő birtokos K.-ban nem volt. Keresték a cselédet a városokban is. A Pista gyerek Sz.-be, a kis Mariska meg Pestre került szolgálni. A nagyfiú parádéskocsis volt, annak nagyon jó tartású, a lány meg cselédlány úri házaknál. Később felkerült a Róza is, iparos ember vette el. Maga is az iparban szerzett kenyeret, szövőnő lett a Goldbergemél.

Az első fényképfelvétel H. István hadirokkant huszárt ábrázolja, botra támaszkodva egy hadikórház kapujában. A lóról egy srapnel vitte le Pista bácsit, teleszórta szilánkkal a lábát, ettől kezdve nehezen mozgott. Élete végéig kegyelemkenyéren élt a „legjobb cselédembernél” a Lajos gyereknél. Ezt persze mások fogalmazták így, tény azonban, hogy a Lajos gyerek volt a leghatározottabb valamennyi között, a legerősebb is, a legtekintélyesebb és a legkiválóbb cseléd P. Gyulánál. Az apját szerette, szívesen tartotta jó szó nélkül is. Nagy dolgos, nagymulatós, jóképű cseléd volt a Lajos, Belepistult a ténsúrék szobalánya, aztán megtartották az esküvőt. Később gyerek született ott is négy, vagy öt, az ő történetük azonban egy másik albumba illik.

Több, valóságos fénykép- felvétel nem ismeretes ezekről az időkről, emberekről. A többit az emberi szem örökítette meg, s őrzi az emlékezet. Sajnos, ugyanúgy halványodnak, sárgulnak így is, mint a valóságos fotópapíron, azután elégnek az ember kihunyó tekintetében, villanásnyi idő alatt.

Az első unoka N.-ben született. Lina elsőszülött fia a bibli.aiács-szelídségű Sz. Józseftől való. Öt a cselédsorból egy szerencsétlenség rántotta ki, a szecskavágó, amelyet lovak hajtottak körben járva, levágta a kezefejét. A gépről hiányzott a védőrács, a földbirtokos elhanyagolta fel- szereltetését. Az eset nagy port vert fel. Újságíró is akadt, aki megszellőztette valamelyik lapban. Tény, hogy kártérítést fizetett a birtokos, azon vett igazi parasztházat a Józsi, náluk született az első H.-unoka, az Ernő gyerek, aki már más életet élt, s később a család első emberévé, majd egyik első halottjává vált.

K.-t és N.-t egy kilométer

hosszú, nyílegyenes, ■ két oldalán árokkal, akácokkal szegélyezett, nagyon poros, sőt, híresen poros út kötötte ösz- sze. Nagy melegben nyáron bokáig ért a langyos, helyenként, ahol a pannon nap naphosszat sütötte, forró por, Jól lehetett benne poroszkál- ni mezítláb. N. paj tákkal kezdődött, a szélső házak mindenütt egyformák, újak, vagy nem túl régiek. Ott lakott a szabó és az egyik asztalos a faluból. Közelben volt a dögkert is, amelyben gyakran állt a kötésig érő átlátszó víz, alján a hatalmasnak tetsző lókoponyákkal, bordákkal, marhafejekkel. Pedig a dögöket elhantolták, hogy azután ki, vagy mi hozta felszínre csontjaikat, nem lehetett pontosan tudni. A dögkert jő néhány hatalmas égerfával, fűzzel volt tűzdelve, a fák barna odvábán két kisebb gyerkőc is elfért. A kert az úttól nem messze terült el. Üt felőli részén pléhkrisztus szenvedett, évtizedek óta keresztre feszítetten, lehorgasz- tott, megdicsőült fejjel. Időnként valaki kifestette, élénk, rikító színekkel ecsetelve a megváltó öt sebét, feketével a töviskoszorút. Sárga, kék, meg piros virágok, nem kerti, mezei csokrok hervadoztak a lábánál.

A dögkert állami terület, s benne kajtatni tulajdonképpen már a tilos dolgok közé tartozott. De nem is volt tanácsos. Cselédgyerekek gyakran verekedtek ott, a falu szélén meghúzódó, alkalomra leső cigánygyerekekkel. Olyankor a legsúlyosabb érvek közé tartozott a feketébbik oldalon a víz alól, föld alól előrángatott koponya, vagy lábszárcsont. Napos időben mégis átszellemült a dögkert, tün- déri vonzása alól csak kevesen szabadultak a gyerekemberek közül, a felnőttek azonban messze elkerülték. Hideg, zord időkben sűrű köd lepte a kertet, csak füzek és a nagy fák körvonala látszott.

„Kezeit csókolom”-mal köszöntötték még a legöregebbek is a sárga homokfutón közlekedő P. Gyulát, K. legtekintélyesebb nagygazdáját, akinek hatvan marhája, sok pár ökre, százhúsz hold szántója, legelője volt. Hatalmas, titokzatos gyümölcsöskertje, pajtái udvamyiak, cselédje is a legtöbb a faluban. A „téns- úr” H.-éknál csak őt jelentette. A ténsasszony keveset mutatkozott, a konyha körül felügyelt a rendre, úgy volt ott minden, mint szerte az országban, valamennyi nagygazda, földbirtokos házában. A ténsúr háza a legszélső volt a faluban, a legsárgább, a legvastagabb falú épületcsoport, a legszebb labdajrózsákkal előkertjében, a legerősebb kerítéssel a gyalogjáró mellett, előtte a járóhely tenyérnyi Duna-kavicsokkal kikövezve. A tágas udvaron kínos rend, s a fegyelem pálcasuhogtató csendje uralkodott.

H. Lajos első cseléd, V. Gyuszi, ugyancsak nem hát- rébbvaló cselédtársával megállni sem mert az udvar tisztára sepert földjén. Nem is lehetett érkezésük, a munka mindig úgy hajtotta őket, hogy a ténsúrnak csak a szeme sarkából kellett figyelni rájuk. Kőhordás, ganajozás, befogás, kocsira felugrás, a jól tartott lovakkal kiszekere- zés közben lehetett a ténsúrnak is tetszetősen büszke tartású a jó cseléd. V. Gyuszi szürke parasztsapkáját holló- fekete haja alig tűrte, s, hogy megtartsa a fején, mélyen a szemébe húzta az egyik oldalon. Lajos, Gyuszi és a többiek, a fiatalabbak és az idősebbek is a kék kötény egyik alsó csücskét feltűrték a kötő korcába, s, ha a. Gyuszi gyerek egy pillanatra csípőre tette hatalmas öklét — megbámulták a szolgálőlányok. De erre napközben nem volt sok alkalom.

H.-ék körülülték az asztalt. A két asszony, az egykori E. Teréz és az újabb, a V. Mariska, H. Lajos felesége nem ült közéjük. A fal mellett foglaltak helyet, előtte azonban behozták a szabad tűzről a hajában főtt krumplit, abból mindenki vett. Hámozni sem kellett, karikára vágva, kevés zsírral jó esti ételnek számított. A prószasütés eseményszámba ment, a gánca gyakrabban szerepelt az étrenden, nemúgy a prozinkó, amelyhez többféle értékes anyag is kellett és ezért csak nagyobb ünnepeken kerülhetett sor rá. A kisebbeknek, gyerekeknek, öregeknek számolni illett, mennyit vettek a főtt, vagy sült krumpliból, s ügyelni arra, hogy a család- fenntartó Lajos elől ki ne fogyjon az étel.

H. István derűs kék szemében öröm csillogott az asztalt látva, elégedett volt a vacsorával. Szerette, amikor sokan ültek asztalhoz, s mindenkinek jutott néhány szem burgonya. H. Mariska, pesti cselédlány Laci fia, akit Pesti Lacinak is neveztek a falu gyerekei, három szem krumplinál többet sohasem evett.

A lábmosás hozzátartozott az estékhez. Vödörben már- togatták meg a lábukat az egész napi mezitlábjárás porát mosva le róla. A víz langyos volt, előtte talán a mosogatást is abban végezték, krumplihéjak úszkáltak benne, később a disznó elé öntötték az egészet.

Pesti Laci a nagyanyjával aludt egy ágyban a keményre tömött strólzsákon, Ferenc József uralkodó mélykeretes beüvegezett képe alatt. E. Teréz esténként arra kérte az unokáját, hogy mert úgyis lábtól fekszik, nyomogassa elgyötört, tarlótörte lábfejét. Azután mindketten elaludtak. A másik ágyon H. István, fehér bajúszos egykori huszár aludt. Reggel dohányt vágott

a kis deszkán, elolvasta a Futár múlt havi számát, amelyben az állt, hogy a győztes német hadsereg a Donnál megvetette a lábát.

A kerékrépát ötösével, hatosával E. Teréz hordta haza kendőbe kötve a fején. Ilyen módon akár egy krumpliszsákot is el tudott volna vinni kilométerekre. A hatalmas csomag meg sem billent Treszka néni feje búbján, aki vékonyka hátával olyan ügyesen megtartotta, egyensúlyozta, hogy sohasem esett le a súlyos teher. A kerékrépa a ténsúr földjén termett, onnan el kellett lopni, másként nem került Treszka fejére. A répák esti szürkületben, vagy hajnali derengésben érkeztek, harmatosak voltak, és nagyok, tele édeskés hideg lével, amelyet nagy élvezet volt nyelni.

Nagy eső, nagy szél, nagy vihar után Pesti Laci indult útnak. A kertek alatt közelítette meg a ténsúr titokzatosan szép árnyas gyümölcsösét, ahol a százesztendős fa sem volt ritka. A császárkörte fájának tetejét például nem is látta, olyan magasra nyúlott. A körték kétökölnyi nagyok voltak, pipisárgák és, amikor nagy szél támadt, súlyukat nem bírta el a vékony szár. Sorra lepottyantak, s akár a tehénlepény, elterültek a kerti fűben, beleszakult a fű a körték fehér húsába. Pesti Laci nagyanyja kék kötényébe szedte az édes lepényeket, s figyelte a pajták környékét, nem tűnik-e fel a ténsúr, göcsörtös, fémjelvényekkel kidíszített botjával, amelyet olyan erővel és ügyességgel tudott elhajítani, hogy úgyszólván sohasem tévesztette el a oöt, a tilosban matató cselédgyereket, unokákat. Pesti Laci ügyes volt, egyetlen egyszer kellett csak futnia, akkor sem ismerték fel, mert a fejére terítette a kék kötényt. A bot elsuhant mellette és tenyérnyi darabot szakított le hegyes vége az egyik fa kérgéből.

Pesti Lad nyulat is fogott egyszer. Puszta kézzel. Amikor a bozótosban, a ritkításból megmaradt nagy ágakat emelgette megfelelő botot keresve magának. Igaz, a nyúl kölyök volt, mégis ügyesen futott a szántáson, a gyerek az első rávetődéisre elkapta. Vitte haza diadalmasan, hogy majd ólat épít neki, felneveli, de H. István beleparancsolta a fazékba és meg is ette. f-'sak évek múlva értette meg, miért kellett elpusztulnia a mezei nyúlnak. A rabságot az ilyen nem bírja, s a hús is mindig hiányzott a konyháról,; na meg az öreg huszárnak a gyenge nyúlhús volt a legjobb falat.

„Aztán mi lesz ebből a pesti gyerekből?” A gyerek a föld szélén hagyott kis kocsifélével játszott, amit az eke elé kapcsoltak, közvetlenül a ló, vagy az ökör után. „Aztán mi lesz ebből a pesti gyerekből?” — kérdezte H. István kitámasztott botjára nehezedve a ténsúr. Az öreg hunyorgott, nem tudott azonnal válaszolni, talán gondolkodott, hogy mit illik ilyenkor mondani, amikor a ténsúr így érdeklődik. Végül kivágta, hogy tanulni fog. „Tanulni?1’ Aztán mit, te István? Valami iparosságot, vagy csak nem gimnáziumot?” A ténsúr nevetett, a hasán csilingelt a sok díszes függővel teleaggatott óralánc, a sörtés kalap a tarkójára csúszott. Nem várt választ, legyintett, vagy inkább keményet suhintott a bottal és ellépkedett. „Ügyes, jófejű gyerek ez” — mondta magának H. István.

H. Lajos a kaszálón volt, Pesti Laci vitte neki az ebédet, amit Treszka néni a fonott cekkerbe helyezett kis

piros lábasba tett, s leterített egy kockás konyharuhával. Az ebéd a nehéz munkának, a fűkaszálásnak kijáró hagymás tojásból állt, ami ritka étel volt a cselédeknek. Pesti Laci ismerte a járást, elindult a napsütötte úton, de csak a kiserdő széléig, mert ott letelepedett a földre, óvatosan kitakarta a lábast, felemelte a fedelét. És akkor már az isten is kicsi volt ahhoz, hogy ne nyúljon a hagymás rántottéhoz. Csak annyit csipegetett belőle, ami még nem feltűnően hiányzott, aztán visszatette a táskába az egészet és nem kis bűntudattal kereste meg Lajost. Az ebéd ideje alatt rettegve figyelte, nem veszi-e észre a hiányt H. Lajos, aki szigorú ember hírében állt, s a keze is gyorsan eljárt. Fáradtan rágott Lajos,; az eget figyelte. Hirtelen jóét a vihar, kapkodva rakták rr/eg a cselédek a szekeret a íjris- sen vágott fűvel. Lajos a/ fűcsomók alá parancsolta a gyereket és nagyokat káromkodva a lovak közé vágott; elázik az egész takarmány, vizesen kell a pajtába rakni. Vágtában mentek a faluig, a gyerek csak nagybátyja erős kezét látta, ahogy a gyeplőt markolja, s az ostort, amely versenyt cikázott a villámokkal. Pesti Laci szárazán került haza, a lovak, a takarmány és a Lajos alaposan eláztak. A tojás szóba sem került. Pesti Laci harminc év múltán is a kiserdei ízeket keresi a hagymás rántottéban, de csak nagy ritkán sikerül valami hasonlóra lelnie.

„Há megy az oda?” Esténként egy köcsög tejet kapott az egész napi őrzésért a cselédunoka, aki szívesen vállalta a szomszéd nagygazda, P. Jenő negyven-egynehány

marhájának legeltetését Jenő úr ugyancsak Laci fiával. A „há megy az oda?” az oktalan marhának szólt, a fehér- tarkás tehénnek, amelyik felmászott a parton az út mentén még a kihajtáskor benn a faluban és az alacsonyan lógó tüskés akácgallyakhoz dör- gölődzött. Repült a bot, kop- pant a tehén csontos farán. A két gyerek körbelegeltette a falut és csak este tért haza. Magukkal vitték az apjuk- nagyapjuk elhordott rövid kabátkáját, amelynek tehén-, meg lószaga volt, s amelyben nagy szelek idején nagyon emberi volt beleburkolózni.

A két német katonával az összekötő úton találkozott a cselédunoka. Fegyvertelenek voltak, valahová igyekeztek csak úgy kiménősen. Fenn a nagyon magás levegőégen hosszú vékony csíkokat húztak a Liberátorok. Elérhetetlen magasságban szálltak, a négymotoros gépek testét alig lehetett kivenni szabad szemmel, ugyan mit láthatott a pilóta a német katonákból és a gyerekekből itt lenn a poros úton? A németek légiriadót rendeltek el, bekergették a gyereket is a mély árokba és onnan addig ki nem mozdultak, amíg a vékony csíkok is oszladozni nem kezdtek az égen. Akkor továbbengedték a gyereket is, „spazieren”.

A mélyrepülésben a falu felett szálló sötétzöld vadászgéppel jóval később találkozott a gyerek. A zúgást hallva felszaladt a hidas tetejére, szétterpesztett lábakkal megállt és várta a gépet, amely a pajtáktól alig valamivel feljebb szállt. Hirtelen került elő a disznóólakat, a hidasokat övező fák mögül. A gép oldalán addig soha nem látott jel. Mélyvörös színe volt a csillagnak, A pilóta is észrevette a gyereket a szalmatetőn, ahogy tátott szájjal nézi a gépet. Elnevette magát. Pesti Laci beszaladt a

| NÓGRAD-1979. máj

házba és nagyapjának elmondta mit látott. Akkor hal-; lőtt először » szovjetekről.

A goldbergeres Róza és a vasmunkássá vált cseléd Mariska fia, a Laci, meg a Józsi gyerek egyforma fekete ruhában érkeztek K.-ba. Az MTH- sok aranygombos egyenruháját viselte a másodéves géplakatos-tanuló és az első éves villanyszerelő-tanuló. A szomszédos P. Jenő felesége és nagy lánya kiálltak a kapujukba, úgy nézték a két csodabogarat. Szemükben gúny volt, de szólni nem mertek. A' földet akkor már régen szétosztották, az egykor őrzött negyven-egynéhány marha is a kosos vagyont gyarapította, nemkülönben a többi nagy- ga^da vagyona, földje is a cselédekre szállt, akik mindig művelték. A birtokosok közül egy, S. Ferenc nem változott sokat. Neki kevés földje volt és kevés marhája. A házát később mégis eladta, elköltözött családostól más vidékre. A többiek helyben maradtak. S.-ék a kertet, a szép gyümölcsöst nem tudták jó áron eladni. Mielőtt kiköltöztek a faluból derékmagasságban kivágták valamennyi gyümölcsfájukat.

H. Lajos a közös gazdaság legjobb traktorosa lett. Bábolnán megtanulta a CPS gépek kezelését is. P. Jenő és ő helyet cseréltek. Jenő úr lakik most a cselédházban, Lajos és népes családja meg az egykori szomszéd házban. Hí Lina és orvossá lett Ernő fia apja, a bibliaiács-szelídségű Sz. József, H. István rokkant huszár, egykori cselédember, Treszka néni elhaltak. Sorban mentek el, először H. István, aki elfogyott, mint a gyertya. Nem sokkal utána ment Treszka néni is. őket követte Sz. József tikász, aki a padláson titkolta nagy fájdalmait és már nem lehetett segíteni rajta. Lenlngrádban tanult orvos fia majdnem belezavarodott az esetbe, őt magát a rák vitte el, az anyját, a Linát sem sokra rá az agyvérzés tette a sírba. Lina leánya és kosárfonó veje, az Imre, felköltöztek Pestre, örökölték az első unoka lakását, most már az ő lányuk is gimnáziumba jár, az egyik leghíresebbe, a Kaffka Margitba. Biológiát és latint tanul. Az erős H. Lajos Hévízen üdül minden évben, lányai varrnak, házat építenek, tanulnak. Egyikük kórházi asszisztens lett. P. Jenő abban a cselédszobában lakik, ahol H.-ék harminc-egyne- hány éve a hajában sült krumplit ették. Nem elégedetlen a sorsával. Gyerekei mérnökké, kutatóintézeti tudományos munkatárssá váltak. Laci fia saját gépkocsiján kereste fel nemrég a vidéki szerkesztőségben dolgozó Pesti Lacit.

F._ Imre N.-i egykori kosárfonó, pesti raktáros, divatos barna öltönyt visel, mintás inget és mintás nyakkendőt hord hozzá. A fotelban ül, mellette a lánya, a felesése, öröklakás-tulajdonosok az Üllői úton. Azt mondja: „Az

öreg Sz. már eltért a tikász- sággal a földtől, a paraszti munkától, mi meg még tovább fordítottunk a dolgon a kosárfonással. Most jobb körülmények közé kerültünk, jól keresünk. Irén egy üzemszervező intézetben vállalt állást, talán, ha húszán dolgoznak ott, fele mindig úton. Kevés a munka, de aki parasztnak maradt a föld mellett, mint például a Lajos, úgy él, mint régen az urak”.

„A P. Jenő és gyerekei

nem fogadnának el ma egyetlen öl földet sem” — mondja még, hogy mindenki megértse, miről van szó. A gyerek csak néz, az asszony meg erősen rábólint. „Szentigaz”.

6., vasárnap 9