Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
\ TSrsadaTnti munka Együtt könnyebb Kedves emlékeim között őrzök egy húsz év előtti meghívót: „D. Község Tanácsa és a Hazafias Népfront Községi Bizottsága tisztelettel meghívja önt augusztus 20-án délelőtt 10 órára az alkotmány, az új kenyér, valamint a lakosság segítségével létesített benzinkút avató ünnepségére”. A komikusra sikerült tömörség mellett van még valami figyelemre méltó a meghívó szövegében: a körülírás. Azt jelzi, hogy D. községben már akkor tudták, hogy mekkora erő rejlik a lakosság összefogásában, a közösségben, amikor még szavuk sem volt rá. A fogalom csak később, a hatvanas években született, s így hangzik: társadalmi munka. Fogjuk meg és — Vioyük Néhány esztendeje, egy tavaszi vasárnapon élénk sür- gölődés fogadott V-ben: járdát építettek a helybeliek. Egy jól megtermett férfi diktálta a tempót, ő adogatta le a teherautóról a cementlapokat. Hirtelen elépenderült egy kipirult arcú fiúcska, s lihegve így szólt: „Elnök bácsi, ne tessék haragudni, hogy apukám nem jöhetett, de nagyon köhög és magas láza van. Azt üzeni, majd pótolja a mulasztást a Ságvári utcában.” A tanácselnök letette a cementlapot, s barackot nyomott a fiú fejére: „Minden rendben, jobbulást kívánok apádnak!” Ezt hogy csinálta? — faggattam később, az önkéntes műszak után. „Azt hiszem, a legjobb agitáció: a fogjuk meg és — vigyük!” A Duna menti T.-ben új 'tantermeket, úttörőszobát, tágas zsibongót építettek az iskola mellé a helybeliek. A községben lakó tervezőmérnökök díjtalanul csinálták meg B terveket, s a tsz-építő részlegének vezetője ingyen vállalta a kivitelező munkák szakmai irányítását, a járási vegyesipari szövetkezet díjtalanul kölcsönzött építőipari gépeket, kezelőik szabad szombatjaikat, vasárnapjaikat áldozták a nemes célra. A helybeli kisiparosok mindegyike 30—40 órát dolgozott a gyerekekért — társadalmi munkában. Miért vállalták? Mert ott voltak a község vezetői is, a pártvezetőség titkára, a tanácselnök, a népfronttitkár, az ÁFÉSZ ügyvezető igazgatója, az iskolaigazgató, és a többi. „Nos, ha ők ott vannak, nekünk is ott a helyünk, nehogy elrontsanak valamit” — summázta a dolgot egy vízvezeték-szerelő kisiparos. Nincs talán ma olyan diák az országban, aki nem tudná tényekkel illusztrálni az „Egy üzem — egy iskola”, vagy az „Egy brigád — egy osztály” mozgalom eredményeit. Helyi tanácsok vezetői sokat mondhatnának a társadalmi munkával létesített pihenőparkok, gyermekjátszóterek, tornaszobák, tanuszodák pénzben ki sem fejezhető értékéről. Ki tudja, hány kilométer járda, vízvezeték köszönheti létét a társadalmi összefogásnak? Mennyivel bővült a bölcsődék- óvodák befogadóképessége a kommunista műszakok munkabéréből? Kommunista műszakok 1978-ban országszerte nőtf a közösség érdekében végzett társadalmi munka értéke az előző évihez képest. Szabolcs- Szatmárban 188 millió forint, Zalában 100 millió, Pest megyében 340 millió forint értékű munkát végeztek a települések fejlesztése, szépítése érdekében. A debreceni vállalatok, intézmények dolgozói egynapi bérüket — összesen 5.6 millió forintot — adták az óvodák fejlesztésére, s ösz- szesen 37 millió forint értékű társadalmi munkát végeztek az elmúlt évben. Nógrádban ugyancsak jelentős, 83 millió forint volt tavaly a társadalmi munka értéke. Sumpia summárum: 1978- ban a társadalmi munkák, s a kommunista műszakok pénzben kifejezhető értéke minden eddigit meghaladott, s megközelíti a három és fél milliárd forintot! Tervszerűbben a jó cél érdekében Kimohdani is sok, hát még „ledolgozni.” S ez még nem a „plafon”. Több is lehet, ha az illetékes szervek, helyi tanácsok ésszerűen rangsorolják a feladatokat, körültekintően szervezik meg az anyag- és eszközellátását, gondosabban egyeztetik a különböző vállalatok terveit a közösség érdekeivel, s a népgazdaság reális lehetőségeivel. Még mindig sok a társadalmi munkában rejlő tartalék. Kevesebb szervezetlenséggel, formalitással és több megbecsüléssel bizonyára újabb vállalkozókat hívhatunk csatasorba. Jó módszer a társadalmi munkaszerződés, amely pontosan rögzíti az elvégzendő feladat szellemi és fizikai munkaigényét. A szükséges anyagi hozzájárulás mértékét egyfelől, és a munka végzéséhez szükséges szakmai irányítás, a technikai eszközök biztosításának módját, másfelől. A társadalmi munkának nem csak népgazdasági, anyagi jelentősége van, hanem társadalompolitikai értéke is. (gazdálkodjunk hát vele épp oly tervszerűen, gondosan, mint a nyersanyaggal vagy a pénzzel. D. E. Még a régi fronton: Márton Ferenc vájár, Orosz János villanyszerelő, Simon Lajos vájár és Jusztin Sándor tiribcsi aknász (balról jobbra) megbeszélik tennivalóikat. Krekács Miklós felvétele Dózsások A Nógrádi Szénbányák hivatalos jelentésében tolvasom: a tiribesi aknaüzem Dózsa György Szocialista Brigádja idén, immáron másodszor kapta meg a Vállalat kiváló brigádja címet. Mitöbb: egy alkalommal voltak már a szakma (ágazat) kiváló brigádja, s kaptak már dicséretet — ez is sokkal felér — a Magyar Szénbányászati (Tröszt vezérigazatójától is. — Akkor, most leírhatjuk: másodszor méltatta önöket oklevéllel a „nagyfőnök” — mondom Barta Gyula csapatvezetőnek, utalva a szombaton megtartott ünnepségre. — Nem! — tiltakozik. — 'Az a dicséret az üzem valamennyi dolgozóját ‘illeti, múlt esztendei tevékenységükért. Mi ebbe csak annyit „játszottunk bele”, hogy az üzemi széntermelési terv ki- lencven-kilencvenöt százalékát adtuk ki a frontról. — tűzben — Majdnem a teljes tervet önök, a dózsások teljesítették, — vetem közbe, s választ sem várva lapozom-olvasom vissza jegyzetfüzetemből az előbb Fodor Gyula, a bányamester által közölt adatokat. Ami, persze, a bányaüzem összességére vonatkozik, de ha ebből levonjuk a Világosi József vezette brigád teljesítményét — hát csak az az öt-hét százaléknyi, mások által „behozott” százalék marad. A dózsás — Világosiék eszerint hetvennyolcban a 161 ezer 400 tonnának és a mostani első negyedévben felszínre küldött 40 ezer 943 tonnának majdnem teljes egészét — adták a régi frontról. Arról, az immáron második éve * művelt, egyes telepi két- számyú frontról, amelynek utolsó métereit szombaton fejtették le. — De jó is lenne még egyszer ilyen telep! — mondja a harmadvezető —. igazság szerint brigádvezető-helyet- tes is — Barta Gyula. — Csak hát nem rózsásak a kilátásaink. Az elkövetkezendőkben hiába igyekszünk mi, kilencvennyolcán frontbrigá- dosok, azt hiszem, erőlködve sem érünk el kimagasló teljesítményeket. Tudja, a geológiai nehézségek...' Sípos Ervin, az újdonsült, alig harmadik hónapja lett tiribesi aknaüzemvezető, aki még ott a külszínen fejtegette a reájuk váró nehézségeket, így beszélt: — Hihetetlen energia rejtőzik e kilencvennyolc emberben. Nagyon sokszor jöttek fel műszak végén kobakot hátracsapottan, mosolyogva, viccelődve. Mert az azt jelentette: nagyon- jó eredményeket írtunk ki nekik a kijövetnél levő versenytáblára. De most, hogy lefogyott a front s, hogy „eladtuk” a negyedéves 1 527 tonna pluszt, lévén néhány nappal ezelőtt az időarányos tartozásunk a szénkitermelésben már megló napotf Álics elvtársi Alics György olvasztómunkás a zlatnói üveggyárban dolgozott, a lány a méltóságos- éknál szolgált. Megszerették egymást és házasságukból nyolc gyerek született. Közülük a legidősebb János hat osztályt járt és éppúgy üveges lett, mint az apja. Bejárták az országot munkáért, még 1928-ban Szászmeggyesen, a táblaüveggyárban kötöttek ki. Javában tombolt a gazdasági válság, csökkent a munkaidő, a kereset. Aztán 1931-ben nyolcszázötven szakmunkást bocsátottak el a gyárból. Köztük Alics Györgyöt, most már három fiával. Tokodon a szervezett munkások tanácsolták, hogy a tarjáni üveggyárban próbálkozzanak. Alics János egyenesen a szakszervezetbe ment. Segítséget, támogatást ígértek, de amikor megtudták honnan jött, sehogyan sem akarták felvenni. — Legalább próbáljanak ki, hogy mit ti^dok — kérte az üzemvezetőt. A kemencénél éppen reggeliztek az emberek, amikor munkához látott. Az üzemvezető egy darabig szótlanul nézte a szép formájú poharakat. — Hol dolgoztál eddig —•• kérdezte a sűrűn verítékező fiútól. — Zlatnón™ — kezdte sorolni. Az üzemvezető nyomban a szavába vágott: — Gyere le... Aki Zlatnón dolgozott, az csak jó üveges lehet — mondta. Ahogy munkába állt, belépett a szakszervezetbe is. Később a vezetőségbe is választották, segédpénztárosnak. Apja és két öccse akkor már Szófiába dolgozott, s hívták, menjen utánuk. Jobb a munka, meg a pénz is több. Vele együtt indultak útnak Langa- verék, meg még néhány jó szakmunkás. Hajek Rezső két hét múlva szökött utánuk. Alics János Szófiába tudta meg, hogy régi szervezett munkás. Odakinn aztán egyszerre szertefoszlott a jobb élet reménysége. Munka ugyan voit, nem is kevés, élelem is akadt valamennyi. Fizetni azonban nemigen akartak. Jöttek volna már vissza, de sehogyan sem gyűlt össze annyi pénz, hogy útrakeljenek. Fortyogó dühük, keserűségük - sztrájkba robbant ki. Egyszer egy magyar ember kereste meg őket, s elvitte Hajek Rezsőt, Alics Jánost is ,a Petőfi kulturális munkásegyletbe. Jő néhányszor találkoztak, amikor kiderült, hogy' ismerősük a Magyar Tanácsköztársaság idején Szegeden szervezte a proletárokát. Tagja és egyik szervezője Szófiában a kommunista pártnak. Hajek Rezső, Alics János először apróbb megbízatásokat kapott. Aztán tüntetések, sztrájkok, szolidaritási gyűlések előkészítését bízták rájuk a sumeni és a plovdivi munkások mellett. Csak azt vették észre, hogy bizony nehezen lennének meg a mozgalom, a pártmunka, az elvtársák nélkül. Pedig amit végeztek, egy cseppet sem volt veszélytelen. Volt, hogy a sztrájkoló, a több bért, a biztosabb megélhetést követelő munkásokat körülvette a rendőrség. Töb- büket, köztük Alics János egyik öccsét magukkal vitték. Ám a csendőrterrorral együtt nőtt a bolgár, a szlovák, a lengyel, a magyar munkások, az értelmiség szimpátiája a kommunisták iránt. Nagy Józsefet, a tanítót is igen veszedelmes helyzetben ismerték meg igazán. Hajek Rezső szólt Alics Jánosnak, hogy a tanító beszélni szeretne vele. — Ha beszélni akar, hát menj el — tanácsolta neki Alics János. — Azért..! légy nagyon óvatos! Nyugtalanul rótták az utcákat egész éjszaka. A tanítónak keserves küldetése volt. Be kellett épülnie a kommunisták közé és sorra elárulni őket. Csakhogy neki semmi baja nem volt a kommunistákkal. Szurkolt nekik, hogy sikerüljön világalakító, nagy tervük. Szovjet-Oroszország- ban volt hadifogoly, orosz feleséggel érkezett Szófiába. Ha nem vállalja a megbízatást, talán az életével fizet. Megegyeztek: a tanító amolyan magát i igazoló jelentéseket adott, S figyelmeztette a kommunistákat minden készülő, megtorló akcióra. Ügy volt, hogy Alics Jánost a Szovjetunióba, kétéves pártiskolába küldik. Aztán a körülmények úgy hozták, hogy 1935 nyarán hazajött. Tarjánban az üveggyárban talált munkát és harcostársakat is, Singléri Jánost, Miklós Gáspárt, Szabó Józsefet, Gólián Andrást. S itthon volt újra Hajek Rezső is. Gyűjtöttek a Vörös Segélynek, segítették Baglyason Kakukkékat, Benkő Antal, Miklós Gáspár családját. Megszervezték, hogy a legmegbízhatóbb munkások az Anti Dühringet és Marx politikai gazdaságtanát olvassák. Minden szavuk, amely az elnyomás, a kizsákmányohaladta a három és fél ezer tonnát... — Most már komorak, lehangoltak. ..? — Ne higgye! — mondja egyszerre Márton Ferenc vájár és Jusztin Sándor aknász is. Barta Gyula pedig egyenesen tiltakozik az ilyetén kérdésfelvetés ellen. Így vélekedik: — Tudja, a bányászkodás, főleg ilyen nehéz geológiai viszonyok között, nem mindennapi virágözön, dicsérethimnusz. Még akkor is le- hangoltan jövünk kifelé, mikor a saját bőrünkön érezzük: ettől jobbat, többet nemigen lehetett volna már akkor sem produkálni, ha beleszakadunk. Ugye, kőből, elvékonyodott telepből mi nem tudunk ötezer kalóriás szenet „fakasztani”. — Jövőre hát nem pályázzák meg ismételten a magasabb kitüntetéssel járó címek elérésének egyikét? — Dehogynem! Mindazok ellenére is, hogy talán csak a második fél év vége, a harmadik eleje táján tudunk csak — ha besikeredik az új front — ismét „talpraállni”, de nem mondunk le semmiről. Tudja, legrégebbi brigád a miénk, összeszokott csapat, s nemigen ismerjük a mi mi- attunki megtorpanásokat. Minket csak a nagy természet vethet vissza eredményeinkben. Mi mindig tűzben vagyunk, mondom már így áttételesen, amit értsen úgy: amikor lehet, ha a körülmények olyanok, mindig túlteljesítjük a ránk , kiszabott feladatokat. Ottjártunkkor az utolsó méter szeneket „falták” a frontból a maróhenger kései, amik két napja pihennek már. Ä Világosi-brigád már az új váltófronton, a hetes ereszkei, 2-es számú, kettes telepin kezdi meg újabb „csatáját” a még több szénért... Karácsony György lás, a háború ellen szólt, re-J ményt hintett szét a gyári munkások között. Egyik este rémült lányka esett be Alicsék ajtaján. — Hajek néni küldött... náluk már jártak... Tüntessenek el mindent Jani bácsi — hadarta. Hiába volt Alics János, a felesége igyekezeté. A csendőrök megtalálták a tiltott könyveket. Akiket akkor elvittek, mind Pesten, a Mosonyi utcában kötött ki. A rendőri felügyeletet, a zaklatásokat nehezen viselte Alics János. Aztán amikor útnak indították volna, valami homályos, bi- zonytaaln cél felé, kerülő úton hazament. A rejtekhely elég volt hármuknak is. A felszabadulás első napjaiban néhányan elmentek Forgácsra, a szovjet városparancsnokságra, segítsenek pártot alakítani. — Mi nem szervezünk nektek pártot — mondta a hatalmasra nőtt városparancsnok. — A város a tiétek, teremtsetek rendet benne ti magatoknak... Mi majd segítünk, ha szükségét látjátok. A pártalapítók között ott volt Kerekes Sándor, Herman Ferenc, Fazekas Sándor, Gólián András, Sulyok Sándor, Alics János. Keserves körülmények között, lassan-lassan dolgozni kezdtek a gyárak, egy kicsivel mindig több lett a kenyér, a ruha, a cipő és kevesebb a rom. Megalakulj a városi, a megyei pártbizottság, s Alics János 1949-ig a megyei apparátusban dolgozott. Egy ideig propagandamunkát végzett, majd a kádernevelő munkát segítette. Aztán visz- szakerült az üveggyárba, ahonnan indult, igazgatónak. Egy idő múltán Sajószentpéterről hírül hozták, hogy akadozik a munka és a selejt közelíti a negyven százalékot. Elvállalta a gyár vezetését. Sokszor voltak éjszakába nyúló vitái a mérnökkel, a szakmunkásokkal, de a selejtet csak leszorították négy százalékra. Tíz hónap múlva már Pécsett, a nagy hírű Zsolnay- gyárat irányította, majd Ajkára, az üveggyárba került. Soha nem válogatott a munkában. A szerényebbeket éppoly felelősséggel végezte, mint a jelentősebb megbízatásokat. Hiszen valójában mind az volt. Emberek sorsa, dolga múlott sikerén, vagy kudarcán. Mielőtt nyugállományba vonult itthon, a megyei párt- bizottság titkára volt. Akkor kezdett növekedni a város, Salgótarján. Épült az új mű- út, lakások fala szökkent a magasba, „készült” .a meleg, a hőközpont. Alics János nem kímélte magát. S ahogy gyarapodott a város, a titkár egyre fáradtabb lett. A negyvenhárom, megfeszített munkában töltött esztendő terhét egyre nehezebben viselte. Kérte, mentsék fel az olyan munka alól, amelyért fizetség jár. Mert társadalmi munkát azóta is szívesen vállal. Tagja a megyei pártbizottságnak, tapasztalatait jól hasznosítják a testületi ülések előkészítésében, az alapszer vezetek munkájában. Ha van ideje horgászik, vadászik. Aki nem szokta a tétlenséget, azt a semmittevés elsorvasztaná. ☆ A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Alics Jánosnak, sok évtizedes, eredményes munkájáért, 70. születésnapján a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetést adományozta. — Engem minden idegszálam, minden gondolatom a párthoz kötött. Akkor is, amikor viszályok szaggatták az egységet, tombolt az ellen- forradalom. Szerettem a munkámat, az embereket... Ügy próbáltam dolgozni, hogy mindenütt hagyjak valamit magam után. A munka becsületét, bizodalmát, reménységet, hogy az utánunk jövőknek talán könnyebb lesz — mondta amikor átvette a kitüntetést. — S közben azt is megtanultam, hogy az embereket nem szabad félrevezetni, mert a bizalomnál aligha van nagyobb kincsünk. Mit tagadjam, jól esik, hogy őszinte szívvel köszönnek rám ma is: jó napot Alics elvtárs! V. G. NÓGRÁD - 1979. május 6.( vasárnap 3 4
