Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
Hollókő — gondban A Nógrádiban élők szívesen — és részben jogosan — büszkélkednek Hollókővel, ahol lehet. Az 1976. évi XXXVII. Velencei Biennálén például a népi építészetet elevenen őrző példaként mutatták be a világnak az ófalut Ugyancsak abban az évben Madách Imre- emlékéremmel tüntették ki Salgótarjánban Mendele Ferencet, az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) igazgató- helyettesét és dr. Román András osztályvezetőt a Hollókő fejlesztésével foglalkozó bizottságban, a falurekonstrukcióban végzett meghatározó jelentőségű munkájukért. Kül- és belföldi vendégek sokaságát invitáljuk a községbe vonzó és színes leporellókkal és így tovább. A Cserhát ölében, a Feketehegy és a Kis-Zsunyi-hegy völgyében megbúvó falucska o palóc táj gyöngyszeme, or- szágnak-világnak szóló népművészeti és népi építészeti emlékekkel. Ez utóbbiakat őrző házak 1909—11 között épültek s az egész településszerkezet egyedülálló észak-magyarországi jelleget hordoz. A korábban jó ütemben megindult falurekonstrukció célja éppen az volt, hogy ez az építészeti együttes, amely 53 parasztportából, a település közepén álló, már helyreállított templomból s a falu fölött magasba nyúló várból áll, ne váljon holt múzeumi, műemléki együttessé, hanem eleven élet járja át. A hollókői ófalu jelentőségére a Nógrád megye műemléki topográfiája (1954) alapján figyeltek fel a szakemberek. Az OMF megyei kezdeményezésre 1961-ben készítette el a falu egységes műemléki védelmére az első tanulmánytervet. A védett faluközpont rekonstrukciója az 1968-as nagy tanulmányterv alapján vett új lendületet. A Hollókő fejlesztésével foglalkozó bizottság 1973-ban alakult meg. Kezdetben jó eredményeket ért el, módosították a rekonstrukciós tervet, 1975- ben elkészült egy infrastrukturális tanulmányterv, meggyorsult a rekonstrukciós munka és a házak vásárlása. Ügy látszik azonban, hogy a büszkeségre a kezdeti eredmények után Nógrád megyének napjainkban vajmi kevés oka lehet. S félő, hogy a gyöngyszem tovább fakul. Manapság Hollókő elsősorban az OMF szívügye és nem a megyéé. Bár a tömeges idegen- forgalom megindult, Nógrád- ban nem ismerték fel szélesebb körben Hollókő jelentőségét. Szakmailag jó kezekben van a község. Az OMF a teljes szakmai felügyeletet adja a hatósági védelemtől a kivitelezésig. A megye eddig jóformán csak egyes épületek megvásárlásáig jutott el. Azokat átadja az OMF-nek felújításra, majd a házak az idegenforgalmi hivatal kezelésében maradnak s nincs megfelelő szerv a működtetésre, a funkciók összehangolására, kialakítására stb. Az OMF erőfeszítéseit a megye nem ellensúlyozza s erre jelenleg nem is nagyon törekszik. Egy 1975-ben készült emlékeztető szerint, amelynek hangvétele még optimista, a megyei tanács vezetői ígéretet tettek arra, hogy az ötödik ötéves terv során vállalják Hollókő belső területén a közművesítés költségeit. Az elkészült terv és az anyagi fedezet megteremtése után reális lehetőségnek látszott a rekonstrukció csaknem teljes befejezése 1980-ig. Ez ma már nincs így! Éppen a Madách-emlék- éremmel is elismert dr. Román András írta le 1979 februárjában a Hollókővel kapcsolatos súlyos gondokat. Sajnos, joggal állapíthatta meg, hogy a falurekonstrukció az utóbbi két-három évben igen komoly gondokkal küzd s mint írja: „Ma már lényegében csak az OMF teljesíti az eredetileg vállalt kötelezettségeit, a megyei szervek részéről egyre lanyhul a kötelezettségvállalás." Sajnos, az is igaz, hogy Hollókő ügyében a megye ma már egyre kevésbé partner s ezen mielőbb változtatni kellene. Ha nem akarjuk, hogy egy országos jelentőségű kezdeményezésünk éppen a mi hibánkból mondjon csődöt. Melyek a legnagyobb gondok? Dr. Román András szerint: az ófalu korábban vállalt közmű-rekonstrukciójának hiánya (ennek ebben a tervidőszakban kellett volna elkészülnie). Például a szennyvíz elvezetésének hiánya ma már nem teszi lehetővé újabb házak helyreállítását, a belső útburkolat cseréjét stb. Arról sincs döntés, hogy mi legyen a régészetiig már megkutatott vár funkciója és ki legyen az üzemeltetője? Mielőbb újjá kellene szervezni a Hollókő fejlesztésével foglalkozó bizottságot s ebbe hatáskörrel rendelkező embereket kellene delegálni, akik — bizonyára vannak ilyenek — felelősséggel dolgoznának. S mindenekelőtt a megyei tanács illetékeseinek kellene több gondot fordítani Hollókő ügyére. Elhagyva a hallgatás és halogatás „taktikáját” bizonyos hollókői ügyekben. A korábbi vállalások közül elsősorban a közmű-rekonstrukció elvégzését lehetne mielőbb megvalósítani, hiszen a további gondok jó része pnnek hiányából következik. Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben mindez nem kis gondot jelent. Meggyőződésünk azonban, hogy a szemléleti gondok jelentik a legnagyobb akadályt. Ezekből következik ugyanis az a mostani s reméljük mielőbb változó helyzet, amelynek következtében gazdátlanná vált Hollókő Nógrádban. Valamennyi szervnek — köztük a megyei tanács műemléki albizottságának is — többet kellene tennie azért, hogy az ügy kimozduljon a holtpontról. Nem lenne szerencsés azonban, ha csupán egy albizottságra hárítanánk továbbra is Hollókő ügyét, amely távolról sem csupán és egyszerűen műemléki kérdés. (tóth c.) A könyvhét története 1729-bol Az első orosz önarckép A moszkvai Állami Orosz Múzeum állandó tárlatán látható az érdekes kettős portré, a kép hátlapján a következő felirat olvasható: „Andrej Matvejev, az első orosz festő és felesége. Készítette maga a festő.” A tudósok véleménye szerint ez az 1729-ből származó festmény az első orosz önarckép. A méreteit tekintve nem nagy festmény egy boldog és átszellemült férfit ábrázol. Sokáig megmarad az emlékezetben ennek az arcnak a jósága, belső tüze. A festő megindító szeretettel és gyöngédséggel ábrázolja a felesége alakját Minden kétséget kizáróan ez a festmény a XVIII. századi orosz festészet egyik leglíraibb alkotása. A legenda szerint I. Péter cár novgorodi látogatása során felfigyelt egy rajzoló kisfiúra és a bátortalan vázlatban felfedezte a nem hétköznapi tehetséget. A cár a gyereket Hollandiába küldte tanulni, s tizenegy év múlva, Oroszországba egy elsőrangú művész tért vissza. Andrej Matvejev a „Festészeti Társaság” élére állt. Többek közt csataképeket festett a Nyári Palota részére, freskókkal díszítette a petropavlovszki székesegyházat, nevéhez fűződik számos ikon és arckép. Sajnos, nagyon kevés alkotása maradt fenn. A ma ismert művei között van Nagy Péter, a Golicin hercegek portréi, valamint néhány más kép. Az erején felüli munka és az állandó anyagi gondok nagyon korán aláásták a művész egészségét — Matvejev 1739-ben, alig 40 éves korában meghalt. Munkássága mégis meghatározó szerepet játszott az orosz portréfestészet fejlődésében. SUPKA GÉZA (1863—1956) polgári radikális újságíró, művészettörténész a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületé- nek 1927. évi miskolci közgyűlésén indítványt terjesztett elő a magyar könyv, a magyar irodalom népszerűsítésére, s nem utolsósorban a magyar írók ügyében. Megvalósítására két évvel később került sor, 1929. május 12-én az Akadémia dísztermében Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatás- ügyi miniszter megnyitotta az első magyar könyvhetet. A Nemzeti Színház előtt felállították az első utcai könyvsátrat Magyarországon. A programot Supka — a Károlyi-kormány egykori prágai nagykövete, majd a német megszállás idején az ellenállási mozgalom résztvevője — így fogalmazta meg az általa alapított és szerkesztett Litera túra hasábjain: „ . . .az évnek egy napján, lehetőleg a tavasz vége felé, az iskolai év befejezése előtt néhány héttel az ország minden városában és falujában könyvnap ren- deztessék, amely az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az uccára, és pedig ingujjban, közvetlen, bohém formában. Legyen ez a nap a könyv ünnepe . . .” Az indítványra nem csak az írók rossz anyagi helyzete késztette, hanem a könyvkiadás lagymatag állóvize, kezdeményezésképtelensége. A 20-as, 30-as években átlag 3 ezer könyv jelent meg, ebből mintegy pár száz volt szép- irodalmi, s annak is fele ponyva. A kiadók politikai beállítottságuk függvényeként, javarészük elsősorban üzleti okokból és óvatosságból nem vállalkozott új magyar írók bemutatására. Az eladott példányok száma elképesztően kevés volt. Tudjuk, hogy József Attila Nagyon fáj című kötetéből a megjelenéskor még 10 példány sem kelt el. A közönség nem érdeklődött a könyvek iránt, illetőleg az a réteg, mely olvasni, művelődni szeretett volna, nem könyvre, hanem lakbérre, szappanra — sokszor betevő falatra spórolt. A könyvek ára magas volt: amikor 3 pengő volt a disznóhús, akkor például Dante Isteni színjátéka 20 pengőbe került. 1935-től a kiadókból és kereskedőkből alakult könyvnapi bizottság rendezte a könyv- napokaj;, s dolgozta ki a „Könyvpapi szabályzatot”. Hivatalos könyvnapi jegyzéket adott ki az egyesüleí, melyen csak magyar író müve szerepelhetett. Rendszeressé vált a könyvnapi árengedmény, s a sátraknál az írói dedikálás. A könyvnapokra többnyire sok jelentős mű látott napvilágot: Babits, Móricz, Móra, Tamási, Kosztolányi, Heltai új regényei, elbeszélései. Haladó szellemű kiadóink, mint oél- dául a Cserépfalvi, a Népszava értékálló műveket tettek a könyvnapok sátrainak pultjára — még betiltott könyv is akadt. A 30-as évek vége felé kezdett elszürkülni ez a jó, s szándékában nemes kezdeményezés, a szellemi élet fel- frissítésének szándékát elhomályosította az üzleti szellem. Versenyeztek a kiadók a listára való kerülésért, a kereskedők a több és több sátorhelyért. A könyvhét könyvnappá zsugorodott, az érdeklődés a hét utolsó napjaira csökkent. A szürkülés okát a korabeli sajtó a közönség érdektelenségében látta. Az okok azonban sokkal mélyebben voltak. így ír Veres Péter az 1938-as könyvnapról a Kelet Népében: „A magyar irodalomnak hát nem is lesz közönsége, még ha a plakátok, röplapok, rádiók, hangerősítők és fényreklámok tíz- és százezrei hétszámra is üvöltik az írók neveit és a könyvek címeit, amíg a magyar társadalom szerkezetében és osztály összetételében meg nem változik. Űj szavakhoz más fülek kellenek. Majd, ha a 8—10 millió dolgozó magyar közül kiszelektálódik az a pár százezer ember, akiben a szellemi érdeklődést nem fojtja le a szegénység, a jogtalanság és a reménytelenség, akkor lesz a legmagasabb irodalomnak is közönsége. Addig pedig elégedjünk meg a harcos és szerető kevesekkel. Elégedjünk meg, de ne nyugodjunk bele, hogy ez örökké így maradjon . . .” A FAS1ZÁLODÁS éveiben a könyvnapokra kevésbé jellemző az a háborús uszító, s fajgyűlölő hang és szellem, mint a kulturális élet más területeire. A liberális nagytőke kezében összpontosuló nagyvállalatok többnyire nem vállalták azt a szerepet, melyet Bárdossy és a többiek országvesztő politikája nekik szánt. A háborús években feltűnően sok a klasszikus a könyvnapi listán, amikor a jelenkor értékei nem láthattak napvilágot, fordultak tudatosan a kikezdhetetlenek felé. Még teljes egészében fel sem szabadult az ország, amikor 1944-ben Szegeden megalakult a Szikra Kiadó, a KMP kiadója, hogy az első szabad könyvnapon máris a legnagyobb érdeklődést kiváltó kötetekkel hívja fel a figyelmet a felszabadult Magyarország új értékeim és megváltozott szellemiségére. Az első szabad könyvnapot Kállai Gyula miniszterelnökségi államtitkár nyitotta meg, majd néhány évig rendszerint a köztársasági elnök. Megje^ lentek az «emigráns, vagy elhallgatott írók művei: Illés Béla, Gergely Sándor, Nagy Lajos, Déry. A könyvnapok 1952-től ünnepi könyvhétté alakultak, s a szervezők egyre több gondot fordítottak az addig egyáltalán nem, vagy alig olvasó rétegek megnyerésére. A személyi kultusz évei sok brossúrájukkái, a sematikus irodalommal az ünnepi könyvheteknek sem kedveztek. De utána — a 60-as évek elejétől jelentős fellendülés következett. Ezt a fellendülést elszürkü- lés követte, nem volt vonzereje a könyvheti listáknak, kevés volt az újdonság, s a választék sem volt éppen ünnepi. A könyvterjesztés struktúrájában 1972-ben végrehajtott változás az ünnepi könyvhetek tartalmában is kedvező változást hozott, új színekkel gyarapodtak a programok, a helyi hagyományok ápolásával, erre az alkalomra megjelentetett kiadványokkal. Színjátszó csoportok, szavalók, népművészek jelentek meg- a könyvek mellett —, s mindenekelőtt a vidéki programok látványossága, szervezettsége és színvonala emelkedett. Emlékezetesek maradnak a vidéki megnyitók: Debrecenben és Egerben, Szolnokon és Veszprémben. Budapest is kimozdult a szokványos Liszt Ferenc téri szürkeségből — munkáskerületek adtak otthont a rendezvényeknek, s adtak új színt, arculatot nemcsak a könyvhétnek, hanem a kerület közművelődésének is. A Váci utca valódi könyvutca lett, ahol megjelentek a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű kiadóinak sátrai is. EZ ÉVBEN AZ 50 éves jubileum ad különös ízt és művelődéstörténeti jelentőséget a június I. és 8. között megrendezendő könyvhétnek. Az ünnepi megnyitók a hagyományos helyszíneken lesznek: Miskolcon, ahol e gondolat elhangzott, s a Blaha Lujza téren, ahol Móricz, Karinthy, s a többiek dedikáltak. Az ünnepi alkalomra — a szokásos újdonságok mellett — a könyvhetek történetét gazdag dokumentációs anyaggal feldolgozó kiadvány is jelenik meg „Könyvnap, könyvhét, ünnepi könyvhét — 50 esztendő” címmel a tavaly százéves Kiadói és Terjesztői Egyesülés kiadásában. A MAFILM és a nagy múltú könyvszakmái szervezet közös dokumentumfilmet készített ez alkalomból „A könyv ünnepe” címmel, melynek vásznán olyan tanúk szólalnak meg, mint Illyés Gyula, Cserépfalvi Imre és József Attila egykori „könyvárusa”, Major Tamás. Z. F. m"jem ■MMHl t Jánossy Ferenc: Cserszegtomaj ti NÓGRÁD- 1979. május 27., vasárnap Szabolcsi Bence A zene története című műve elején írja: „Musica humana — o zene valóban az emberi világ része s minden alkotóelemével, az emberi életbe kapcsolódik. Mégis van benne valami, ami kiemeli ebből az összefüggésből és szinte az embertől függetlenné, a természeti világ, a vegetáció tagjává avatja. így lesz belőle musica mondana: a mindenség hangja. Ott születik, ahol az emberi kultúra: folyóvölgyekben, pusztákon, dombvidéken, tengerparton." Így született a magyar zene is, amelynek története szintén elválaszthatatlan az egyetemes emberi kultúrától és zenetörténettől. Az évezredekbe visszanyúló néphagyomány a dallamvilágban is őrzi a magyar ősiséget, a kölcsönhatások sokrétűségét. A ma is felcsendülő régi magyar dallamok beláthatatlan gazdagságú hagyományvilág hordozói, műveltségi rétegek őrizői. A magyar zenetörténet kézikönyve című hatalmas művében Szabolcsi Bence a magyar múlt mélyére ásva, szá- ■ zadokba, évezredekbe visszanyúlva, vagy utalva hozza felszínre zenei dokumentumainkat, azokat a kincseinket, amelyek birtokában minden népet és nemzetet megillető öntudattal foglalhatunk heKönyvekről A magyar zenetörténet kézikönyve lyet az emberiség nagy családjában.' Zenetörténeti kutatásai korszakos jelentőségűek. E művében, amelynek harmadik, revídeált-átdolgo- zott kiadását tartjuk most kezünkben, úgyszólván minden fellelhető jelentős írásbeli dokumentum tudományos elemzését elvégezte, a zenei nyomtatványoktól, kéziratoktól a korabeli leírásokig, vitairatokig, Az írásbeliség előtti korok zenei hagyománya sem maradt rejtve előtte, ahol a dokumentum hiányzott, ott segítette őt a népi emlékezet, a dallamot őrző ember mély ismereté és szeretete. Méltán hasonlítják Szabolcsi Bence zenetörténeti munkásságát a nagy irodalmi példakép Thomas Mann életművéhez, alapállásuk azonossága alapján. Ismeretük az emberi nem történetéről, humanizmusuk meggyőző ereje szintén hasonló. [Mindketten vallják, amit Tliomas Mann fogalmazott rheg örökérvényűen: „Mélységesen mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" Ennek felismerése egyikük számára sem hatott bénítóan. Ellenkezőleg, óriási ösztönző erőt adott a szívós, embert megtartó munkához, imponálóan nagy életművük megalkotásához. Szabolcsi Bence a magyar zenetörténet-írás legnagyobb alakjává vált e felismerés ösztönzése által. Művében, amelynek tudományos értéke az első 1947-es kiadás óta mára teljesen nyilvánvaló — s ezt az avatott szakkritika is rég megállapította — nemcsak a zenetudományok művelőihez szól, hanem a zenei anyanyelv iránt érdeklődő, azt ismerő szélesebb közönséghez. Könyvét azok is élvezettel olvashatják, akik még nem jutottak túlságosan messzire a zenei műveltség megszerzésében. Bevezetésében a magyar zenei fejlődés sajátos feltételeit foglalja ösz- sze. Ezután a középkor, a XVI., a XVII. és a XVIII. század zenéjéről szól a histő- riás énekről és egyházi népénekről, majd a Virgináliro- dalomról, az egyházi műzenéről, illetve a dal- és kórus- irodalomról. Külön fejezetekben foglalkozik a verbunkossal, a népies dalszerzőkkel. Erkellel és a romantikus operával, továbbá a romantika hangszeres zenéjével, Liszt és Mosonyi • munkásságával, a romantikus programmal, a kései romantikával, az átmeneti korszakkal, a századforduló nyugatos visszahatásával. Izgalmas összefoglalót ad a magyar zene megújhodásáról a XX. században, külön méltatva Bartók Béla és Kodály Zoltán munkásságának korszakos jelentőségét. A könyv terjedelmesebb s hallatlanul gazdag részét alkotja az a Példatár, amely a dallamok-zeneművek repertóriumával tette csodálatosan naggyá a kézikönyvet- magyar , zenetörténetünkről. Dicsérjük a kiadói vállalkozást, amely Szabolcsi Bence műveinek megjelentetését célozza, s amelynek ez a második kötete Bónis Ferenc szerkesztésében. Nemcsak a nagy tudós és ember emlékét őrzi ezzel, hanem a zenei műveltségnek tesz kiváló szolgálatot. (Zeneműkiadó, 1979.) Budapest, Tóth Elemér iy
