Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)

1979-05-22 / 117. szám

Népmesék a Tudományos Akadémiáról Mesefil a kecskeméti műteremből Hullámzás Egyes kritikusok, miként erre az ÉS legutóbbi számó* ban utalás történt, búcsúkri* tikát írnak (jobbik esetben nem a műsor az oka), mások bejelentik, hogy egyoldalúan felbontják érvényben levő há­zasságukat a televízió A hét című műsorával (az ok: a mű­sor nem vállalkozik semmire), megint mások arra fanyalod­nak (Üj Tükör), hogy egy ré­gen lerágott csontot Darvas Iván színészi bravúrját (Egy őrült naplója) értékeljék. De ugyan minek, s kinek legfő­képpen? Hiszen Darvas alakí­tásáról könyvtárnyit írtak már a színikritikusok. A témasze­génység vezetheti ugyanakkor a másik kritikust arra, mert kritikát mindenképpen „adni kell”, hogy a Szabó család hosszúságú Onedin család egyik kiragadott epizódját (A sárgaláz) tűzze tollhegyre. Ugyan mit is tehetnének? Amikor hetek telnek egyetlen igazán vérbő televíziós vállal­kozás nélkül. Márpedig — nem kell hozzá nagy ész — a televízióban új­rajátszott, mert a moziban már régen bemutatott akármilyen jó mozifilm sem lehet témája a tévékritikának. S ugyanez vonatkozik — könnyű belátni — a színházi közvetítésekre is. Az átdolgozás, az adaptálás, szerencsés esetben valamilyen más műfajban már játszott, megjelentetett műnek az adap­tálása természetesen szorosan a televízió műfajába épül. De hol van ilyen? A kritika tanácstalansága a témaválasztást illetően — a kritika maga. Nincs mit kriti­zálni, vagy csak nagyon nehe­zen kiválasztható az, amiről érdemben érdemes szólni; a televízió műsorpolitikájának a gyengeségére utal. Ezek után nézzük meg közösen, mit adott az elmúlt héten a tele­vízió nézőinek? Kedden One­din, s ezen kívül néhány is­meretterjesztő film, a kette­sen az ifjúsági osztály kezde­ményezéseként (az egész hét egyetlen kezdeményezése!) a Fiatalok estje című nyitott műsor. A kezdeményezésnek vegyes visszhangja volt a né­zők körében. A jegyzetíró fér­fiasán bevallja, hogy éppen ezt az egy műsort nem látta (családi ok), de még nincs veszve semmi. Folytatása kö­vetkezik. Lesz belőle több is, és talán nem is kell mindjárt az elején messzemenő követ­keztetéseket levonni egy kez­deményezés sikeréből (siker­telenségéből). A második adás­nap kiemelkedő pontja egy sportesemény; Fortuna Düs­seldorf—FC Barcelona. A spa­nyolok győztek, de micsoda meccsen! Ezenkívül ? Semmi értékelhető. Üjra az ismeret- terjesztés uralta a képernyőt (talán a TIT-tel kötött szerző­dést a televízió?), s végezetül egy olasz—francia film, a Va­gányok éjszakája. Kicsit eljárt felette az idő, de hát, édes istenem, amúgy sem televíziós kritikára „érdemes” alkotás az éppen húszesztendős filmalko­tás. Ugyanez mondható a csü­törtökön bemutatott Goldoni- darabra (Mirandolina), amely a Vígszínház előadása volt felvételről. Az első maradandó élményt mégis ezen a napon kaptuk, mindazok, akik a sportfilm­fesztivál néhány filmjét néz­tük a kettesen, öt kisfilmet — nagyrészt nyilván televíziónak szánt alkotást — mutatott be a tévé, s közülük is kiemelke­dő volt az ausztrál Hullámok hátán és az osztrák Táncos a Dunán. Egyet lehet érteni a szűkszavú, s kicsit botladozó nyelvű tévékommentátorral, hogy a nagy sidneyi tömeges futás (tízezrek kocogtak) a sport ünnepe volt. A dunai táncos tulajdonképpen vízisíző akrobata sportoló, vízisí nél­kül. Különleges élményt nyúj­tó. nagyon hatásosan fényké­pezett film volt az osztrákok versenyfilmje. A sportfilm­fesztivál (ugyancsak vendég a televízióban) másnap már a műsor kiemelkedő pontjának számított. Kár, hogy a folyta­tás elmaradt, s a hét többi napja már a fesztivál kisfilm- Jei nélkül, a sokkal szárazabb ismeretterjesztés jegyében telt el. Ezen javított némileg a békéscsabai Németh Éva sző­nyegtervező iparművészről készített, elsősorban bátor szókimondásáért becsülhető portréfilm (Kútvölgyi Katalin rendező és Kernács Gabriella szerkesztő). A film rámutatott néhány bántó ellentmondás­ra: iparművészeti kultúránk önmagába zárt világ, az ipar rossz ízléssel kiválasztott ter­mékeket gyárt, s egyáltalán, mindazok, akik a termékek gyártásáról döntenek — híjá­val vannak a legfontosabbnak, az ízlésnek. Az iparművészeti bemutatókon minden van — az üzletekben ezekből semmit sem talál a vevő, következés­képpen „nincs iparművésze­tünk’’ — fejtegette nagyon meggyőzően Németh Éva. A második részhez érkezett el a múlt héten az a televízi­ós alkotás (ez legalább vál­lalja saját magát), amelyet Jó­kai Mór Mire megvénülünk című regényéből készített Horváth Ádám. Miután még jó néhány rész hátravan, ér­demben erről sem lehet szólni. Annyi azonban máris érzékel­hető, hogy a főszereplők szö­vegmondásában erőteljesen ér­ződik a papíríz, amivel első­sorban azt szeretném kifejez­ni, hogy gyakorta felolvasás­nak tűnik a vontatott dialó­gus. Igazi izgalmat is elsősor­ban néhány ismerősnek tűnő soproni, győri, pozsonyi kapu­bejárat kelt az emberben; hogy vajon jól gondolja-e, ezt, vagy azt az utcarészletet már látta valahol. Almási Éva, Raksányi Gellért, Kern And­rás a mellékszerepekben azon­ban sok mindent feledtet az emberrel, szerencsére. Mi volt még? Egy döntetlen, ami „a görögöknek jó”, s az­tán egy magyar film, a Veri az ördög a feleségét (a mozi­filmekkel foglalkozó kollégák elmondták, amit kellett), és a derék Derrick, akiből soha­sem lesz Columbo, de valaki már ezt is elírta előlem. (T. Pataki) Tizenhárom héten át szom­batonként az esti mese mű­soridejében egy-egy olyan rajzfilmet láthatnak a tele­vízió nézői, amelyek mind­egyike egy tudatosan össze­válogatott sorozat része, feje­zete. Népmesét ugyan már százával jelenített meg a té­vé, a mostani szériához ha­sonlót viszont még sosem su­gároztak sem az „Esti mese” műsoridejében, sem pedig egyéb program keretében. Az egyenként hatperces rajzfilmeket a Pannónia Ani­mációs és Rajzfilm Stúdió kecskeméti műtermének mun­katársai készítették. Mikulás Ferenc, a kollektíva vezetője készséggel számolt be az elő­készítő Időszak legfontosabb eseményeiül. — A Magyar Televízió fel­kérése alapján kezdtünk hoz­zá a népmesesorozat elkészí­téséhez, Jankovich Marcell vendégrendező irányításával. A legkörültekintőbb munka mindéi? bizonnyal a népme­sék kiválogatásakor folyt. Ezeket a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató-cso­portja végezte; az általuk feldolgozásra javasolt 25 nép­meséből végül 13 megfilmesí­tésére kaptunk lehetőséget. Ez 30 ember egyévi tevé­kenységét igényelte. Sokak számára talán érthe­tetlennek tűnik, miért éppen a kecskeméti műterem kapta a népmesék megfilmesítésére szóló megbízatást? Nos, az előző időszak eredményeiben kell a miértre keresni a vá­laszt. Az első, kiemelkedő teljesítményük a 26 részes, NSZK-beli és jugoszláv cé­gekkel közös vállalkozásban elkészült „Egér a Marson” cí­mű sorozat volt, melyet 1977- ben és 1978-ban a tévé is műsorára tűzött. Szintén az elmúlt évben vetítették a szó­rakoztatva ismeretterjesztő „Vízipók, csodapók”, 13 ré­szes, 6—S perces epizódokból álló sorozatot. — A szombatonként! nép­meséket valamennyi korosz­tály megtekintheti. A tündér­mesék — Macskacicó, Zöld üszs*rüftflggsjfis®!€ A z ember, ha egyetemista, vagy főiskolás büszkélked­het sok mindennel. Dicsekedhet rengeteg szabad idejével, amely elegendő arra is, hogy önképzéssel gyarapítsa tudását, ne csak a szakmájában legyen otthon, legyen tisztában mindennel, ami a körülötte levő világban történik. Büszke lehet rá, hogy megtalálta igazi hivatását, érdekli a tanított, a megtanulandó anyag. Elégedetten szól­hat tanulmányi előmeneteléről, vázolhatja terveit, mihez kezd majd a diplomaosztás után. Mondom, számtalan oka lehet a büszkélkedésnek, kivéve egyet. A tanulás nem ép­pen anyagi hasznonnal járó ténykedés. A különféle ösztön­díjak aligha elegendők hozzá, hogy az egyetemista ügy éljen diákévei alatt, mint a tanulás helyett a munkát választó kortársai. Az előzőek alkotják képletünk egyik oldalát. A másik felére pedig soroljuk oda a vállalatokat, az üzemeket, a gazdálkodóegységeket tehát, amelyeknek képviselői alka­lomról alkalomra szívesen beszélnek az utánpótlás hiányá. ról, arról, hogy nem találnak elegendő fiatalt, akik pótol­hatnák a meghatározott munkakörökből hamarosan nyugdíj­ba menő tapasztaltakat. A képlet két oldala között létezik egyenlőségjel. Az azonosságra tehát van lehetőség, mégpedig a tanulmányi szerződések segítségével. Látszólag minden nagyon egysze­rű. A vállalat megállapodik a diákkal, hogy a tanulmányok idején havonta segíti őt egy bizonyos összeggel, kiegészítve hatalmasnak éppen nem mondható jövedelmét. Az egyete­mista, vagy a főiskolás pedig vállalja, hogy diplomáját leg­alább a szerződésben meghatározott ideig az őt támogató cég szolgálatába állítja. Természetesen oly módon, hogy friss képzettségének megfelelő feladatokat kap. Lehetőséget tehát a bizonyításra. Az elmélet tehát kézenfekvőnek sejtet mindent. Csak ezúttal is az a fránya gyakorlat az ami módosít a kedvező képen. íme két példa: Az egyetemista tudása, előmenetele sej­tetni engedte, nagyra hivatott szakember lesz belőle. No­sza, megkereste hát őt egy nagyvállalat, s felajánlotta kös­senek tanulmányi szerződést. A hátralevő két esztendőre létre is jött a kapcsolat, a felek aláírásukkal szentesítették a megállapodást. A munkábaállásig nem is volt semmi baj. A vállalat pontosan fizetett, a diák jól tanult, sőt nyaran­ként be-belátogatott leendő munkahelyére, hogy ismerked­jék a gyakorlattal. Aztán megkapta a diplomáját, jelentke­zett a cégnél, felvették, besorolták, bemutatták — jól indult tehát minden. Kapott egy íróasztalt, s mondták, ismerked­jék a munkával, ö pedig ismerkedett. Egy hónapig, fél évig. Tisztában volt már mindennel, de csak nem érkezett a méltó feladat. Szólt a főnökének, ám a felettes csak szét­tárta a kezét. Nem tehet semmit — érvelt —, rajta múlik a legkevesebb, hibáján kívül vettek föl mást, vagy egy év­vel ezelőtt a neki kiszemelt helyre. Azt tanácsolta, várjon 4 NOGRÁD- 1979. május 22., kedd nyugodtan, majd csak elmegy valaki nyugdíjba. A pálya­kezdő becsapottnak érezte magát, de tenni semmit se te­hetett. Munkaköre illeszkedett képzettségével, nem vádol­hatta hát szerződésszegéssel a vállalatot. Csendben új he­lyet keresett, s talált. Szerencséje volt. A másik cégnek égető szüksége volt a tudására, így azt is vállalta, hogy visszafizeti a korábban kapott ösztöndíj, a kilépés miatt meg nem szolgált részét. Más eset, más körülmények: két esztendeje dolgozott már a lány, amikor elhatározta, továbbtanul. Jelentkezett, ám a papír beadása előtt annak rendje és módja szerint alá kívánta íratni vállalata vezetőjével. Az igazgató min­denbe beleegyezett, csak egy kikötése volt. Kössenek tanul­mányi szerződést, a lány kötelezze magát, hogy tanulmá­nyai befejeztével visszatér régi munkahelyére. A fiatal nem átallott kérdezni. Affelől érdeklődött, hogy szüksége van-e egyáltalán a cégnek egy leendő szakképzettsége szerinti szakemberre. Bölcs mosoly volt a válasz és egy jó tanács. Ez utóbbi arról, hogy bízza csak rójuk a dolgot. Mit rész­letezzem, évek múltán sem volt szükség a lány tudására, őt is besorolták a szerződésnek megfelelően, s nem a sok munkába fáradt bele. Az említett példák alanyait tehát utolérte a fiatal pá­lyakezdőknél nem ritkán előforduló rajt: a feladatok hiá­nya, a munkanélküliség. A két eset a vállalatok felelőssé­géről szólt a tanulmányi szerződéseknél, noha található, minta a diákegyezség felrúgására is. Hogy mégis a szerve­zetet említettem annak egyetlen oka: a vállalatoktól elvár­ható a körültekintés az utánpótlásteremtés. Pontosabban inkább elvárható, mert a fiataloknál is követelmény a fe­lelősséggel teli döntés. Felelősséget említettem már csak azért is, mert a ta­nulmányi szerződés (a neve se mond mást) szerződés. Meg­követelhető tehát esetében is, hogy csak akkor köttessék meg, ha valóban szándékában áll a feleknek, hogy kielégít­sék egymás igényeit. A.z érdekek mozgatják tehát itt is a szándékokat, s az indítékok csak akkor vezethetnek ered­ményre, ha az érdekek valóságosak, s felismertek. _Az ösztöndíj, s a fejében vállalt munkábaállás jó le­hetőség, ám csupán alkalom. Az alkalom valóra váltása ad­ja jelentőségét, jó esetben tehát az a tény, ha a fiatal tudá­sa és a vállalat igényei később is találkoznak egymással. Ha tehát az ösztöndíj valóbanelőleg, s a későbbi teljesedésre tényleg szükség van. P ersze senki se kényszeríthető, hogy érdekei ellen cselekedjék, ha megteheti. Se a volt diák, se a vál­lalat. A szerződésszegésnek léteznek beváltható szankciói. Csakhát az előzetes felmérés, a körültekintő dön­tés megelőzheti a kényszerítést. Sőt. Meg kell, hogy előzze a tanulmányi szerződéseknél, már csak azért is, mert ese­tében fiatalról, a tudását először hasznosítani szándékozó pályakezdőről van szó. Az első tapasztalatok pedig, keli-e mondanom, sokszor egy életre meghatározóak a munkában. in. p. Péter —, az állatmesék — A kismalac és a farkasok —, a napjainkban gyűjtött székely népmese — Méhek a vonaton — mellett ugyanis olyan epi­zód is megtalálható, mint a május 12-én vetített, Mátyás királyról szóló „Eb, aki a ka­nalát meg nem eszi”. Ez a tanács persze nem azt jelen­ti, hogy a felnőttek elégedje­nek meg a gyerekeknek szóló meseműsorokkal. Már dolgo­zunk egy olyan összeállításon, amelynek epizódjai kimondot­tan a felnőttekhez fognak szólni. Ebben a sorozatban egy-egy fejezet 10 percig pereg majd a képernyőn. A színvonalas népmese-fel­dolgozások iránt egyébként rohamosan nő az érdeklődés.’ Ezt kielégítendő, már csinál-; ják a diafilmeket, kifestő­könyv is készül, a MOKÉP aa egyes fejezetek összedolgozá­sával egész estét betöltő film forgalmazását tervezi. A Móra és a Corvina könyvkiadók programjában pedig — a fil­mek grafikai anyagának fel­használásával — mesekönyv, kiadása szerepel. Jocha Károly Európa-díjas együttes Európa-díjat kapott a debreceni építők Hajdú táncegyüt­tese. A szép elismerést Debrecenben a Kölcsey Ferenc Művelődési Központban adták át, ezt követően az együttes gálaműsort adott /Wőí tévé aid #f Satu sík 21.20: Színházi album. „Horesnyi László lesz az Album vendége, s ez alka­lomból Váradi György hosz- szabb interjút készített vele, — ismerteti műsorát a szer­kesztő Virág Katalin. — A soron következő színházi be­mutatók előtt ellátogattunk Győrbe, ahol Osztrovszkij: Vihar című darabját próbál­ják. Részletet mutatunk be a próbáról és megszólaltatjuk Harag Györgyöt a Kolozsvár­ról érkezett vendégrendezőt, valamint a főszerepet játszó Törőcsik Marit is. A pesti Vígszínházban Heller A 22- es csapdájának próbáján is ott voltunk. Megszólaltatjuk a híres regény színpadra alkal­mazóját Kern Andrást és Kapás Dezső rendezőt is. Vé­gezetül a Várszínházban kö­tünk ki Shakespeare Amit akartok avagy vízkereszt cí­mű darabjának bemutatója előtt. Itt is beszélgetünk a rendező Iglódi Istvánnal va­lamint a zenét szolgáltató Omega együttes vezetőjével Benkő Lászlóval. ÍRÓPORTRÉ A mai mongol irodalom leg­ismertebb és legjelentősebb egyénisége, az 50 éves, állami­díjas Cevegmidin Gajtav. A költő 1929-ben született, pásztorcsaládban. Elvégezte a közgazdasági technikumot, egy ideig az állami tervbizottság­ban is dolgozott. A tanárkép­ző főiskolán 1952-ben fejezte be tanulmányait, majd külön­böző lapok munkatársa, tudó­sítója lett. Gajtav igen fiatalon, alig 18 évesen, 1947-ben jelentkezett első verseivel. A mongol iro­dalmi életben igen hamar fel­figyeltek, rá. Költészetének fő témaköre a szülőföld, a forra­dalom, a mongol hazafiak és a munkásmozgalom vezér­egyéniségeinek munkássága; Több versében Marx, Engels és Lenin életének állít emlé­ket. Nagyobb elbeszélőkölte­ményt írt Csolbajszanról és Szuhe Bátorról. Költészetében szívesen alkalmazza Maja­kovszkij verstechnikáját. Az elmúlt évtizedekben si­keresen próbálkozott prózával is. Elbeszélései népszerűek. Művészi alapállása: szakadat­lan törekvés, kutatás, hogy megértse és híven ábrázolj« korunk életét.

Next

/
Thumbnails
Contents