Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)

1979-04-10 / 83. szám

Jó filmek — áldozatokkal Kijutott az áldozatokból a hét tévénézőinek! Voltak köz­tük hétpróbás gazemberek, de leginkább jobb sorsra ér­demes, ,a társadalmi körülmé­nyeknek, vagy saját múltjuk­nak kiszolgáltatott polgárok. Más-más életpályát futottak be, ugyanazzal a — most min­denféle eszmei és erkölcsi mi* násíthetőséget figyelmen kí­vül hagyva — eredménnyel. Az áldozatokból valóságos he­gyet rakhatnánk. Hullájuk, az a mód, ahogyan végeznek velük; mégsem a durvaságot, , az erőszakot éleszti, keményí­ti a serdülő és felnőtt néző­ben, hanem az együttérzést, a tisztességet, a cselekvésire Is képessé tevő jóindulatot. Ez vonatkozik a Magyarokra, a Vörös kányafára, a Mire meg- virradra, de az egészében és alapvetően elhibázott Küszö­bökre is. Szerencsére tehát az erőszakos cselekedetek erő* sizakellenesek voltak. Az elmúlt hét műsorát a filmek uralták. Nem is akár­milyenek. Ügy érzem, nincs — természetesen általánosság­ban szólva — sok rosszat az alkotók és a műsorszerkesz- tők szemére vetni. Felsza­badulásunk évfordulójának előestéjén Fábri Zoltán egy évvel ezelőtt bemutatott mo­zifilmjét láthatták a tévéné­zők. Annak idején lapunk filmkritikusa, dr. Veress Jó­zsef kellőképpen méltatta a produkciót, behatóan elemez­te erénveit. felemlítve apróbb fogyatékosságait. Ezért te­kintsünk el most a bő mél­tatástól, ne bocsátkozzunk is­métlésekbe. Csak annyit szö­gezzünk le újból: élmény volt látni a képernyőn is a filmet, amely méltán kapta címét: a ma svatokról, a ma­gyar nép többségéről szól érett művészi eszközökkel, ci­rádák nélküli egyszerűséggel, hegyenként egészen megrázó erővel. Nem tekinthetjük vé­letlennek, hogy az alkotók már készítik a folytatást, pontosabban e második világ­háborús történetnek az előz­ményét, amely Fábián And­rás, e műben is az emlékké­pekben már fel-feltűnő édes­apja, Bálint életének meghatá­rozó eseményeit dolgozza fel. Az első világháború, a Tanácsköztársaság és a fehér- terror éveiben játszódó film jelenlegi címe: Fábián Bálint találkozása Istennel. A szovjet filmek fesztivál­ja 1975-ös ünnepségsorozatá­nak egyik jelentősnek számí­tó bemutatója Andrej Mihal- kov-Koncsalovszkij egy év­vel korábbi filmje, a Szerel­mesek románca volt. A ro­mánc költői műfaj, s költői maga a film is. A műfaj ér­zelmi hullámzásait, a már- már szent! mentalizmusba át­csapó szerelmi lángolástól a szerelem vesztés iszonyú fáj­dalmán át a szükségszerű megnyugvásig hitelesen kisé­ri végig a rendező. Tagadha­tatlan viszont, hogy több üresjárata van a filmnek, az árvízi dokumentumfelvételek sem illeszkednek az elkép­zelt hatással a történetbe. Azt sem feledhetjük, hogy két történetet látunk, s a máso­dikat — az első szerelmében csalódott férfi házasságát — nyugodt szívvel nélkülöznénk, mert eddigi ismereteinkhez újjal nem járul hozzá. Azt eddig is tudtuk, hogy egy mély. szerelmet nehéz feled­ni, de nem csak el lehet, ha­nem el is kell. Ezt követeli meg az élet folyamatossága. Kifogásaink ellenére kel­lemes szórakozásnak mutat­kozott a Szerelmesek román­ca, olyan tehetséges munká*. nak, amely a szovjet film hetvenes évek közepi ismételt felívelésének kétségtelen le­nyomata. Remek színészi ala­kítás Jevgenyij Kingyinové, Jelena Korenyeváé (őszinte kár nyafogó magyar szink­ronjáért), az ünnepi hét al­kalmából négy évvel ezelőtt Salgótarjánban is járt Irina Kupcsenkóé. Vaszilij Suksin (iró, rende­ző, főszereplő) Vörös kánya­fája egy évvel előzi meg Mi* halkov-Koncsalovszkijét. Tehát már a fentebb jelzett megújhodás darabja, sőt elődje ez is. Erősségét realiz­musa, míves, de nem csinált, költői nyelvezete, életteli, túlzásoktól mentes színészi já­téka jelenti. A gyökértelen ember (kár, hogy pontosan nem fogalmazódik meg oka) megkapaszkodása, a bűnös jó útra térése a szocializmus társadalmi körülményei kö­zött sem egyszerű. Számos előítélet és nem utolsósorban az egykori „haveri” kör gör­dít a jószándék elé áthatolha­tatlan akadályt. Suksin Jego- rát is legyűrik a múltbeli kapcsolatok, s éppen akkor, amikor már új környezete befogadta. írásait ismerve, s e filmje láttán újból előtör a fájdalom: roppant kár, hogy Suksin olyan fiatalon, alko­tó élete teljében távozott az élők sorából. Kivételes ké­pessége volt — sokoldalúsága, írónak, rendezőnek, színész­nek egyaránt érdeklődést ki­váltó. A Küszöbök című hatré&zes ellenállási tévéfilmünk — megítélésem szerint — totális kudarc. Az elemi hitelesség­nek gyakorta még a látszatát is sárba ti pró, képi és nyel­vi közhelyeiket puffogtató, a színészeket vergődésre kény­szerítő —, s' hadd ne sorol­jam még milyen — film. Iz­galom helyett bosszankod­tunk, együttérzés helyett Vá­szoly ogtunk, felgöccentünk, mikor sírnunk kellett volna — legalábbis az alkotói szán­dék szerint. Csupán a kritiku­si tisztesség nézette végig ve­lem a sorozatot, meg az a kárörvendő kíváncsiság, va­jon még mennyi és miféle képtelenséget talál ki az író: Berkesi András és a rendező: Mészáros Gyula. Egyébként e film utolsó ré­szében együttvéve több hul­lát lehetett látni, mint a hét többi más filmjében. Ügy szaporodtak, mint a májusi gomba egy kiadós tavaszi permet után. Szívből örülök, hogy az alkotók a rosszaknak sem kegyelmeztek. Sajnos, a színészeknek sem; jellemek helyett sémákat, élethelyze­tek helyett életkitalációkat kellett megjátszaniuk, s ez kevesebb, mint több siker* rel járt. Pedig tehetségesek a fiatalok: Gáti Oszkár, Téri Sándor, Hűvösvölgyi Ildikó, nem beszélve az idősebbek­ről: Sinkovits Imréről, Kállai Ferencről, Márkus Lászlóról, A közelmúltban elhunyt Bé­kés Rita Is jobb szerepben búcsúzhatott volna. Sulyok László páternek csak annyit kellett mondani: — Nagyapó! Üljünk fel a szekérre! — Üljünk. — mondta nagy­apó, és már feht is voltak azon a szekéren, amit Péter még az élmúlt nyáron fede­zett fel a nagypapa régi csűr- jének egyik zugában. Tehát igazi volt a szekér. Csak két lovacska kellett vol­na a rúd mellé, dehát azokat már könnyű volt odaképzel­ni, akiknek nevet is adtak; az egyiket Viharnak hívták, a másik meg Villám névre hallgatott. Az ostor megintcsak igazi volt. Pattintani is lehetett ve­le, de csak azt. Nem ám a lovat ütni! Mert azok így is elragadják a szekeret. Meg aztán, akik a terhet, az igát húzzák, nemhogy ostort, de a legjobb abrakot kell, hogy kapják. Péter azért egy-egy pattin­tás után rájuk kiálltott: Vi­har! Villám! És mint a szél­vész, repült a szekér. Node hova? Merre? Azt bizony mindig Szeke­res nagyapó modta meg, mert tulajdonképpen ezzel kezdő­dött a mese. — Menjünk a Bodrogon túlra — mondta az öreg —, mert haza kell hozni a szé­nát, amit lekaszálturk, és ta­karosán boglyába gyűjtöttünk. — Gyiha, Villám! — Gyi- te, Vihar! — rikkantott Pé­ter, s ahogy átrobogtak a fa­lun, s elérték a folyót, a lo­vak egyenesen a gázlót ke­resték. Itt térdig sem ért a víz, kitűnő hely az átkelésre. Legalább megdagad a szekéf- kerék, s a lovak patájának sem árt egy kis lábmosás. — Fürödjünk meg mi is! — mondta Péter, de az öreg ingatta a fejét: — Nincs most idő a lubic­kolásra. De, mire ezt kimondta nagyapó, már a túlsó parton, a réteken száguldott a sze­kér, és hipp-hopp már ott Is voltak takarosán boglyába ra­kott széna mellett. Péter adogatott, nagyapó meg rakta a szekeret, s ami­kor készen voltak, a rudalló- kötéllel le is kötözték a ra­kományt. Aztán vissza. Teherrel márcsak lépésben mentek a lovak, s amikor a folyóhoz értek, hirtelen úgy megálltak, mintha legyökere­zett volna a lábuk. — No, itt már baj van! — mondta nagyapó, s vakarni kezdte a füle tövét, mintha onnan akarna kikaparni vala­mi okosságot. — Mi baj van? — kérdez­te Péter. — Hát nem látod? — mu­tatott a folyóra az öreg. — Amíg odajártunk, emelkedett a vízszint. Szegilong felett va­lami dinnyés ember biztosan belepisilt a Bodrogba. No, ezen már nevetni is le­hetett volna, de erre most nem volt idő, mert nagyapó vette kezébe a gyeplőt, és még az ostort is, s elkiáltotta magát: — Gyi-ha, Vihar! Gyi-te Villám! A két ló nekifeszült a hám­nak, s gázolni kezdtek át a vízen. — Meg ne álljatok! — ki­áltott nagyapó, — mert ab­ból nagyon nagy baj lehet. Ugyanis a folyó medre ho­mokos. Elég egypercnyi leál­lás, hogy a rakott szekér süllyedni kezdjen, s akkor vége: nem hogy a két ló, 'de hat bivaly se húz ki innen. — Gyi-ha! Gyl-ha! — pat­togott az ostor, de , hiába. A lovaknak hasig ért a víz. Habuckálnak, feszítik a há­mot, de a szénával rakott szekér csak leáll a folyó kö­zepén. 4> NOCRAD - 1979. április 10., kedd Szekeres nagyapó Gyermekév „Ha én felnőtt volnék it Se szeri, se száma a nem­zetközi gyermekév alkalmá­ból tett különféle felajánlá­soknak, ünnepségeknek. Na­ponta érkeznek szerkesztősé­günkbe hírek, melyek a gyer­mekév hazai, megyei prog­ramjairól tudósítanak. Valaki egyszer úgy fogal­mazott, hogy „akcióban gaz­dag ország vagyunk". Tény, hogy kevés ■ pontja van a vi­lágnak, ahol olyan nagyará­nyú megmozdulás kísérne egy-egy jó ügyet, mint éppen nálunk. 1 Meglehet, kissé „divattá vált" a különböző akciókban vcáó részvétel, de a jószándé­kot nem lehet elvitatni. Néha azonban egy-két „lapáttal ’ többet is ráteszünk a kelleté­nél. így történhetett — köze­li példával élve —, az a fur­csaság is, hogy a „Televíziót minden iskolának!” akció meghirdetése után, olyan ta­nyasi iskolába is küldtek te­levíziókészüléket, ohová a vil­lamos áramot még nem vezet­ték be. Nos, a nemzetközi gyer­mekév idején sem árt körül­tekintőnek lennünk, nehogy a külsőségek mögött elvésszen a lényeg. Egy akció sohasem lehet önmagáért, nem lehet cél, csupán eszköz! Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, mert az alábbiakban egy olyan — közvetlenül c> gyermekekre irányuló — vállalkozásról lesz szó, melynek nagyszerűsége épp abban áll, hogy a gyer­mekév apropójából egy folya­matot indít el, amely remél­hetőleg nemcsak az 1979-es évre korlátozódik. Nevezetesen a salgótarjáni Kossuth Művelődési Házba kaptunk meghívást a napok­ban ,egy szakmai bemutatóra. Az öblösüveggyár Tempress színjátszó csoportjának négy tagja — Bazsó Erzsébet, Koz­ma Mária, Csaba Péter és Csank Csaba — mutatta be gyermekműsorát, a meghívot­taknak. A szakmai bemutató elsődleges célja természetesen az volt, hogy a jelenlévő pe­dagógusok, óvónők, népműve­lők megismerjék ezt az új „szolgáltatást”. A színjátszó csoport fiataljai ugyanis fel­ajánlották, hogy műsorukkal bárhová szívesen elmennek, ahová meghívják őket. Talán elegendő, ha ennek a „kultu­rális társadalmi munkának” a jelentőségét két közismert ténnyel érzékeltetjük. Egyik a színvonalas gyermekműsorok hiánya, másik a hivatásos elő­adóművészek „tarifája”. A — A teringettét! — mond egy kacskaringósat nagyapó, de már csúszik is le a bille­nő szénásszekér tetejéről, be­le a vízbe, a lovak mellé. Az­tán elő az éles zsebkést, s már vagdalja is az istrángot, a nyaklót, hogy a nagy baj­ból legalább a lovakat ment­se. Végül Péter unokáját is a nyakába kapja, s úgy ér­nek a túlsó partra, mint a kiöntött ürgék. — A lovak kiúsztak, nagy­apa? — kérdi riadtan Péter. — Ki, azok — mondja most már megnyugodva nagyapó. — De a szekér! Mi lett a szekérrel, nagypapa? — esik ki egy pillanatra a meséből a kisunoka, s az öreg kérges tenyerével csap a lőcsre: — Ihol-e. Hiszen rajta ülünk, nem? — Uhöm — bólogat Péter. Egy pillanatra elrévedezik, majd azt mondja: — Kihú­zattuk traktorral? — Hol volt még akkor a traktor, amikor ez a szekér leült a folyó közepén azon a nyáron — mosolyog az öreg —, s kisunokája megkérdezi — Hát ez igaz mese volt? JT ogy igaz-e? — lépett x le az öregember a szekérről, majd leemelte unokáját is, és a korhadozó szekérderékra nézett: íme, a jel — mutatott egy rozsdásO' dó drótra. — Eddig volt a vízben. Ezt a drótot akkor tekertem rá, amikor kihúztuk őkéimét... Dávid József csoport tehát egyúttal hiány­pótló szerepet is betölt. Nem kell különösebb jóste­hetségnek lenni ahhoz, hogy feltételezzük, a nevelők élnek majd a lehetőséggel. De, va­jon hogyan fogadják a műsort a gyermekek? A szakmai be­mutatón erre is választ kap­tunk, bár a Rákóczi úti Álta­lános Iskola elsősei ezúttal kisebbségben voltak a felnőt­tek között. A „Ha én felnőtt volnék” című összeállitás elsősorban Óvodások és alsó tagozatos is­kolások számára készült. .4 műsor szerkesztő-rendezője — Molnár Ernő —, jó Ízléssel, irodalmi igényességgel válo­gatta össze a verseket, prózai részleteket, dalbetéteket. De nyugodtan mondhatjuk, hogy az előadók is, hiszen a leg­jobban szerkesztett műsor is „halálra ítélt”, ha az előadók nem tudják... • Szándékosan szakítottuk, félbe a mondatot. Gyermek- műsor esetében nem elegendő csupán jól előadni a szöveget. Legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb, hogy az előadók képesek legyenek kontaktust teremteni hallgatóikkal. És a csoport tagjai ezt is tudják! Nem színpadon akarnak ját­szani, mégcsak nemis pódiu­mon, hanem a gyerekek kö­zött, a gyerekekkel. Ami a műsor szerkezetét illeti, az elsőbbség a dalé, a közös éneklésé. (Weörös Sán­dor versei szinte kínálják a megzenésítést.) Változatosak, hangulatosak a prózai betétek is. Talán csak a címadó no­vella — Janikovszki Éva írá­sának dramatizált előadása — hosszabb és „nehezebb” a kelleténél. Ügy illik, szóljunk az egyé­ni teljesítményekről is. Bazsó Erzsébet méltán tartozik az ország legkiválóbb amatőr versmondói közé, a gyermek­verseket is kitünően tolmá­csolja. A csoport másik erős­sége Csaba Péter, aki az ama­tőr polbeaténekesek között szerzett magának hasonló ne­vet. Csank Csaba elsősorban színjátszóként ismert, tehetsé­ge jól érvényesült az említett Janikovszki-feldolgozásban. A gimnazista Kozma Mária még „újoncnak” számit, ezért is volt meglepő, milyen bizton­sággal mozog a gyermekek között, . A „Ha én felnőtt volnék"- címü összeállitás nem több és nem kevesebb annál, mint­hogy a gyermekek számára' negyven percen keresztül él­ményt nyújtson. Olyan él­ményt, melyhez hasonlóra gyermekeinknek a gyermekév után is szükségük lesz... p. k. Mai tévcaján lat un k 21.15: Filmszem. Ebben a hónapban lsen gazda* filmtermésről számolhatunk be a nézőknek —, mondja a műsor rendezője Kovács László, — Így a héten bemutatásra kerülő Ok­tóberi vasárnap című filmről, amelyet Kovács András rende­zett Juhász Gyula történésszel be­szélgetünk Szálast hatalomátvéte­lének történelmi hátteréről. A Ki­nek a törvénye című filmről pe­dig a rendező Szőnyl G. Sándor nyilatkozik a kamerák előtt. Rész­letet mutatunk be Gyarmati Lívia Kilenc emelet című filmjéből. Két ritka csemegét Is tartogatunk ez­úttal: a Tanácsköztársaság ldejé. bői való az egyik, úgynevezett i.agltka" a háború ellen, a el­me: Őfelsége a király nevében. A másik film most került elő a raktárak mélyéről, a szovjet szak­emberek hozták magukkal: rövid tudósítás arról, hogy a magyar politikai foglyok Kun Béla is tar­sal megérkeznek a Szovjetunió­ba. Ismertetjük a „Csillagos nerc" című szovjet fllmösszeállftást, amely a repülés teljes történeté­nek áttekintésére vállalkozik. Foglalkozunk a szlnkronfílmek készítésével is a debreceni szink­ronfilmszemle alkalmából, majd végül egy olasz animációs filmet mutat be a tv. Feledhetetlen esztendők Az MSZBT gondozásában a közelmúltban jelent meg az a kiadvány, amely a Szov­jetunióban végzettekkel készült riportokat tartal­mazza. Természetesen csak néhányukat szólaltatták meg, hiszen ezeknek az ösztöndíjasoknak a száma több ezer. Amint azt a bevezető­ben is olvassuk, immár há­rom évtizede annak, hogy magyar ösztöndíjasok ta­nulnak a Szovjetunió kü­lönböző felsőfokú intézmé­nyeiben. Ez a folyamat 1948-ban kezdődött s tart napjainkig, illetve folyta­tódik a jövőben. Akik a Szovjetunióban járnak tu- ristaúton, a hatalmas or­szág számos városában ta­lálkozhatnak olyan ma­gyar fiatalokkal, akik ép­pen most ott tanulnak. Az ország valamennyi megyé­jéből — Nógrádból Is — napjainkban is sokan vég­zik tanulmányaikat szovjet egyetemeken, főiskolákon, különböző szakokon. A tanulás, a választott szakma, tudomány elsajá­títása itthon sem megy ki­tartó munka. esetenként nehézségek nélkül. Még inkább így van ez. ha — többnyire csak az első idő­ben — nyelvi nehézségek is adódhatnak. A Szovjet­unióban végzett szakembe­rek azonban évtizedek során immár munká­jukkal bizonyították és bi­zonyítják, hogy meg­feleltek a várakozásnak, igen komoly felkészültség­gel bírnak. S természete­sen. életre szóló élmények­kel térnek haza. s részt vesznek a két ország né­pei barátságának elmélyíté­sében. Életre szóló barát­ságok alakultak és alakul­nak ki, házasságok is kö­tődnek. Hogy adatot is említ­sünk, 1977-ig több mini 4100 állami ösztöndíjas végzett a Szovjetunióban, 75 százalékuk műszaki, tíz százalékuk közgazdasági ké­pesítést szerzett. A többi­ek társadalomtudományi, orvosi, művészeti ágakban végeztek. Közülük válogatottak ki azokat, akik az MSZBT- kladványban közölt ripor­tokban szólnak emlékeik­ről, arról, mit köszönhet­nek a Szovjetunióban foly­tatott tanulmányaiknak. A riportokban több neves személyiség is megszólal. A kiadvány anyagát. Szath- mári Károly állította ösz- sze. A riportokat Bíró Te­rén Kósa Csaba, Légrádv Eszter, Magyar László, Miklós Dezső. Neuman Ilo­na, Szabó Iréné, Szenes Imre, Szüts Dénes, Sztan- kay József, Várkonyl Mar­git készítette, illetve ma­guk a volt ösztöndíjasok. A kiadvány lektorálását Bakcsi György végezte, aki A Nyevszkij fényei cl-- mű Írásban számol be szovjetunióbeli tanulmá­nyairól, emlékeiről. Lírai sorokban vall leningrádl emlékeiről, professzorairól. Köztük például Gyesznylc- kijről, Gorkij „jobbkezé- ről”, Dlmsicről, aki Her- zenről adott elő, s szemé­lyesen ismerte a szovjet korszak nagy íróit, Kasz- torszkljról, aki Doszto­jevszkijről beszélt hallga­tóinak, Marja Leontyevna Szemanováról, a neves Csehov-kutatóról. Maga a város is fogva tartja azóta is. Mint írja: „Imádtam kóborolni Leningrádban. Még nemrég Is fel tudtam sorolni aNyevszkijen levő intézményeket... Nincs m'ég egy ilyen út a világon — ezt vallom ma is.” A kiadványban huszon­hat riportot olvashatunk, mind-mind más életutat tükröz. Valamennyiben azonos azonban az a sze­relem, amely a bennük szereplőket a Szovjetunió­hoz fűzi. (te)-------------------------------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents