Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)

1979-04-21 / 93. szám

SZÍNHÁZ! ESTÉK

B A K H U S

Ügy kezdődik és úgy végződik tsz az előadás, mint egy ellenállhatatlan, sodró lendületű komédia. Az erőteljes és mozgalmas kezdés azonban csakhamar lelassul. Valóságos állóképpé merevedik a látvány, melyet aztán néhány perccel később vásári hangosság, táncos betét old fel. A szereplők ízes „szaftos” kur- jongatásokkal jelzik vidámságukat. dévaj gondolataikat. Csak az a kár, a legtöbbjének nem értjük a szövegét. így aztán hiába a sok hejehuja, a remek muzsika, kívülreke- dünk a színpadi ujjongáson.

E néhány sor is megérezteti az olvasóval, hogy a szolnoki Szigligeti Színház újabb vállalkozása, az ismeretlen _ magyar szerző Bakhus című népi komédiájának előadása a megvalósítás művészi színvonalát illetően meglehetősen egyenetlen. Kidolgozatlan,

roppant „lapos” jelenetek váltakoznak benne jól átgondolt, szellemesen megvalósított, fennen számyalókkal. A második felvonás közepén, a Jupiter által félholtra sújtott Bakhus meggyógyítása körüli ügyködésben rendező, színész krö- zusként szórja szét ötleteit, szellemének, tehetségének sziporkáit. A rendező Horváth Jenő ezekben a jelenetekben — látszik — felülkerekedik a 200 éves anyagon, tetszése szerint formálja, bontja ki tartalmának különböző __ rétegeit. Itt jegyezzük meg: őt dicséri a XVIII. század közepén írott darab megmentése, vagyis az az átdolgozás, amely lehetővé tette e pálos eredetű iskoladráma mai bemutatását és viszonylagos élvezhetőségét. Az átdolgozó és rendező Horváth Jenő a régi, legendás történetek felidézésével nagyon is újkori és valóságos történetekről mesél. Az istenek harca a hatalmon levők értelmetlen és nevetséges torzsalkodása, kiskirályok nagykirálykodása; Jupiter főisten és engedetlen fiának, Bakhusnak ellentéte a testben, lélekben és szellemben elaggott tekintélyuralomnak és a vadhajtásaival együtt is emberibb, rokonszenvesebb vigalomnak, a derűnek és az életerőnek az összeütközése. Bakhus, ez a parázna, dévaj szatír belepusztul apja haragjába, de afféle Krisztus-elődként a végérvényesen beálló halál előtti pillanatban a néző tudomására hozza: „feltámadok”. S hogy mennyire igaza van legidőszerűbben a kétnapos húsvét bizonyíthatja. Bakhus ma is közöttünk jár,

híveket toboroz magának, s ezt a tevékenységét, éppúgy, mint a darabban és természetesen írása idején, ma sem fogadhatjuk egyértelmű helyesléssel.

A rendezés legnagyobb erényének e gondolat kiemelését tartom. Mellette szól az ízlésesség is. Kifejezi a korabeli darabok szokásos vaskosságát, ugyanakkor mértéket is tart. Azonban — mint már céloztunk rá a bevezetőben — nem bírja végig „szusszal” az előadást, időről időre kifogynak a patronjai, s nem szárnyal olyan vásári hangossággal, har- sánysággal az előadás, mint maga a darab megkívánná.

Voltaképpen ezek a kifogások a színészek többségére is vonatkoztathatóak. Két igazán kiemelkedő teljesítménynek lehetünk tanúi. Ivánka Csaba delirium tremens-es borbélya és Hollós Frigyes orvos-istene (ő játssza egyébként a tengerek istenét is) színészi remeklés, olyan, amire a kabinetalakítás kifejezést használják a színházi világban. A címszereplő Fonyó István alig marad el kettőjük teljesítményétől. Erős, hatalmas, szeretnivaló, jóságos és egyben rontó istenséget formál a bor atyjából. Sarlai Imre főistene kellően szenilis, látva és hallva őt, igazságként fogadjuk el Bak- husné asszonyság, Ariadna (Koszta Gabriella) szavait: Elkelne már egy kis fiatalítás ott, az Olymposon.

A darab — mely minden értéke ellenére inkább drámaés színháztörténeti kuriózum ma, mint teljes, megszokott élmény — kevés lehetőséget kínál a színészek számára. Három-négy „megírt” szerepe, ha van mindössze. Ezeket viszont a már említett színészek jól meg is játsszák. A többiek mindvégig statiszták maradnak, inkább öltözékükkel hívják fel magukra a figyelmet — például az istenek —, mintsem szavaikkal, játékukkal.

Gombár Judit jelmezei remekül sikerültek. Kifejezik a rendezői szándék többirányultságát; idézik a középkori iskoladrámák hangulatát, a magyar paraszti világot és a játék, a gondolatok mai érvényességét. S az előadást a mához — természetesen tartalmán kívül — elsősorban a jelmezek kötik. Bizonyos mértékben Székely László szerfelett szegényes díszlete, amelynek elemei egyként emlékeztetnek létrára, fenyőfára vagy tévéantennára. Szegény az eklézsia — mondják a templomi tárgyalási jelenetben, ám, a színpadot látva, úgy látszik, szegény a színház is.

A salgótarjáni József Attila Művelődési Központban látott Bakhus előadás csekély örömet szerzett. Fenntartás nélkül csupán annak örülünk, hogy megismertetett bennünket egy hajdan elterjedt és népszerű színjátékformával, az iskoladrámával. Új színt jelentett az évad darabjainak sorában.

Sulyok László

Jánossy Ferenc: Pajkos, kocsival (akvarell)

Régi magyar mulatságok

Jelenet a darabból. Bakhus oltja.

(Fonyó István) ismét szomját

— bábéi felv. —

„Egy szép napon —, de hiszen a napok mind szépek — ...” — kezdi Chagall Életem című könyvének egyik elbeszélését. Igen mind szépek, s talán azért, mert mindegyik nap különbözik a másiktól. Nemcsak a ..jeles na- pok”-kal van ez így, hanem a hétköznapok hosszú sorával is. Manapság a megváltozott életritmus következtében hajlamosak vagyunk egyik napot olyannak tekinteni, mint a másikat, s néha bizony bánkódunk a magunkterem- tette egyformaság, egyhangúság miatt.

Minden népnek megvannak

a maga „jeles napjai”, így nekünk, magyaroknak is. Vigalmak, mulatságok, szokások sora fűződik hozzájuk. Sok százados hagyománykincset

őriznek. Ebben az értelemben. múltunk szerves részét jelentik, ismeretük hiányában magunk vagyunk szegényebbek. Bogdán István Régi magyar mulatságok című könyvében az ünnepnapokról számol be. azokról a szokásokról, amelyek megkülönböztetnek bennünket más népektől, de egyúttal össze Is kötnek velük, hiszen e szokáskincsben sok azonosság, még több hasonlóság fordul elő.

Milyenek a mi régi magyar mulatságaink? Mindenesetre színesek, társadalom- és technikatörténeti elemeket őriznek, gazdagok néprajzi szempontból, egy részük idegen- forgalmi, néprajzi látványosságként és vonzerőként napjainkban is tovább él.

Bogdán István könyve a népszerű ismeretterjesztés iránti igényt elégíti ki. Korábbi könyve, a Régi magyar mesterségek 1973-ban jelent meg, benne a múlt munkanapjait. s főleg a városi nép munkálkodását, mesterségeit hozta közel az olvasóhoz. Jelen művében pedig elsősorban a föld népének ünnepnapjait gyűjtötte csokorba. Mindkét könyvének anyagát korábban elhangzott rádióelőadásaiból válogatta. Előhang- jában írja: „A régi magyar mulatságok sokágú gyökeréből szöktek szárba. Részint a gazdasági élethez kapcsolódó kalákamunka, részint a jeles napok, részint pedig az »élet három szüksége*1 és más családi események adtak alkalmat a mulatságra”. E meggondolásból a szerző a fejezeteket részben a naptárhoz kötötte, másrészt alkalmi csoportosítást végzett. A könyv értékét emeli, hegy egy-egy témához a fontosabb

forrásokat is közli a szerző, módot adva ezáltal az adott témában való további elmélyedésre.

A régi magyar mulatságok ismertetése a szürettel kezdődik és a tánccal végződik. Ami közte van: a fonó, a fosztó, a disznótor, a karácsonyolás. a farsang, a hústvéto- lás, a pünkösdölés, az aratóünnep. a keresztelő, a lakodalom, a halotti tor. a névnapolás, a vendégeskedés, a vásár, az áldomás, az ivó. a hecc. a kártyázás. Egy egész emberi élet a bölcsőtől a koporsóig, illetve egy egész szomorú-víg esztendő vízkereszt- tőd szilveszterig. A szokások tájanként is változnak, ki- sebb-nagyobb különbségeik jellemzik az adott táj népét, viszonyait.

Bogdán István könyve természetesen sok nógrádi mulatságról. szokásról is említést tesz. hiszen ezen a tájon hosszú ideig elevenen éltek e hagyományok. A húsvétol ásnál említi például az „aranyos vizet”, a fiéregűzésben realizálódott gonoszűzést (Ipolyság), de más mulatságokról is szól a pünkösdöléssel. a keresztelővel. a tánccal, de csaknem minden más mulatsággal kapcsolatban is.

A mulatságok szokáskörének ismertetése mindenki számára érthető, élvezetes stílusban történik. A fejezeteket tömören összefoglalják a szokáskör történeti fejlődését a honfoglalástól, vagy még az azt megelőző időtől a kereszténység felvételétől napjainkig.

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978.).

Tóth Elemér

wtssssssssj^sysssssssssssssm*.

Kulcsár János:

Marie Chartiers vétke

„Az asszony férje, s a nővér | fivére odaveszett;

I Nem lelte a tűz s a romok ! közt

Szüleit már a gyerek.”

I

I (Brecht; Gyermekhadjárat 1939. Eörsi István ford.)

F

rancia lány volt Marie Chartiers, aki észrevétlenül morzsolgatta

volna életének színehagyó éveit, ha el nem botlik az erkölcs útvesztőiben, s bűnével .együtt szárnyára nem kapja nevét is a hír. Fontoskodó rendőri tudósításban találkoztam ügyével magam is. Suta kis csalónak bizonyult, így nem a társaságbeli csirkefogókat megillető, csak- kezdőbetűs nyilvánosság járt neki. Én sem érzem hát kötelezőnek, hogy nevét elhallgassam vagy megváltoztassam, amikor most elmondom történetét, évtizedekkel azután, hogy vétkére fény derült.

Álmos provance-i kisvárosban élt tizenhat esztendős koráig. Apja szőlőt kapált, híg vörös borát vedelte, vagy új kormányt alakított a kávémérésben óraszám. Marie szalagdíszes, kerek dobozokkal loholt a jobb házakhoz a zsémbes kóró-száraz tante egérszagú boutique-jából. Esténként kelengyéjét varrogat- ta otthon, míg egyszer el nem jött érte a szerelem.

A szerelmet Vincent-nak hívták, pepita öltönyéhez nyesett bajuszkát és uraságoktól levetett modort viselt. Egyébként a francia irodalom klasszikusainak díszkiadásaival házalt, hervasztó sikertelenséggel. Tulajdonképpen, semmit sem ígért a lánynak, Marie mégis elutazott Párizsba, a pacsuliszagú szívrablóval. Igazán csak önmagát okolhatta, amikor egy ködös délelőttön egyedül ébredt a kültelki szállodácska nyirkos dunyhája alatt. A folytatás túlontúl ismerős: Marie az utcára került, mind mélyebb és mélyebb bugyraiba alávergődve a nagyvárosi éjszakának. Mikor már végképp nem volt nyugta a rendőröktől, vidéken próbálkozott, így vetette Marseille-be a sors.

A partot döntögető, tarajos tenger, az opálosan kéko

NÓGRAD - 1979. április 22., vasárnap

fedelű égbolt, a kikötőnegyed délszaki lüktetése, habzsoló nyugtalansága szinte megbabonázta Marie-t. Naphosz- szat bámulta a füstölgő acélkolosszusokat, gyönyörködött a pillekönnyű, fehér motorosokban, hallgatta a sirályok rikácsolását, álmélkodott a halárusok egymást túlharsogó lármájában, gyönyörűséggel szívta be még a szennyes vízben rothadó cölöpök nehéz szagát is. Éjszakára sem vált meg a kikötőtől; kamrácskát bérelt egy rakodómunkás özvegyénél, aki napi néhány sou fejében szívesen hunyta be akár mindkét szemét is, amikor esténként Marie-hoz vendég zörgetett be. Igaz, a lány csöndes lakónak bizonyult, s látogatói sem csaptak soha botrányt. A nagy óceánjárókról jöttek, Marie azonos hévvel rajongott valamennyiükért, egynél több barátot épp ezért, sohasem tartott kikötéstől kifutásig. A mindenkori egyetlent viszont úgy körüldongta asszonyi vibrálással, ahogyan a szögletes, szegényszagú, meddővé szikkadt matrózfeleségek sohasem lettek volna képesek.

Szerte az égig torlódó óceánokon. Grönland partjai

mellett, a Jóreménység fokánál, vagy Dél Keresztje alatt Máriáért ölelték álmukban a tengerészek az ütemesen hintázó függőágyakon, s minden kikötőben neki válogattak tömpe ujjaikkal csillogó-ragyogó, bazári csecsebecsét. Amikor aztán egy-egy lomha hajóőriás nehézkesen horgonyt vetett Marseille-bem, a fedélzetről jól láthatták a távolban Marie keszkenőjét, amint újjongó üdvözlést lengetett a mólóról.

A

laposabban számon tartotta az érkezések időpontját, mint az admi- ralitás aranykézelős tisztjei. Minden gőzössel megjött valakije, pedig tudjuk, hogy a béke utolsó éveiben milyen sok hajó túrta a tengerek hullámait... Épp ezzel a bőséggel kezdődött a romlás. Még inkább talán azzal, hogy Marie játszani akart. Elkérte a lepényhalárus kofa láncának pár hónapos csecsemőjét, a családba nyolcadik éhes szájként hívatlanul érkezett kis Pierre-t. Üveg ab- szint a nagyanyának, tucatnyi olcsó szivar a szárazdokk környékén lebzselő férjnek, csinos ingecske, szalagos rékli a picire — és Marie már-már magáénak Is

mondhatta volna a tengerparti nyomorúság legifjabb várományosát.

Dél felé kikötött a Bretagne, alkonyattájt pedig otthonos fütyörészéssel nyitott be a félhomályos szobácskába Jean, az óperenciákról megtért tengerész.

— Vigyázz, — suttogta Marie, s még ujját is felemelte, figyelmeztetően. — Fel ne keltsd!

— Ki a fenét keltenék fel? — ütközött meg a matróz.

— Hát Pierre-t, a fiúnkat. 11 A fiadat...

A hajós csak állt szerencsétlenül, sapkáját forgatva izzadt tenyerében. Számolgatni próbált, kétségbeesetten nógatva, nehéz paraszteszének csikorgó kerekeit. Hiába semmi kétség, a lánynak igaza van. Bizony, bizony. Arra riadt fel, hogy Marie szelíd szemrehányással közelebb húzta a picihez:

— Hát meg sem akarod nézni? Nem is vagy rá kíváncsi? Pedig mennyire hasonlít rád!

A csecsemő, a mit sem sej tők békességével aludt a pólyában. Nem volt nehéz észrevenni, hogy szakasztott apja. Marie és Jean talán még sohasem töltöttek együtt olyan tökéletes éjszakát, mint akkor. Hetek múlva, mikor a Bretagne felszedni készült horgonyát, Jean minden nélkülözhető frankját a szobács- ka asztalára rakta, s azzal a szent fogadalommal búcsúzott, hogy a hajóról is küld pénzt minden hónapban a fia

eltartására.' Marie kikísérte a

matrózt a kikötőbe, s amikor felbődült a jól ismert hajókürt, lelkesen integetett fogalommá vált kendőjével, de gondolatai közé már befész- kelődött a kísértet, melynek még nem tudta a nevét.

A démont valójában haszonlesésnek hívták, s tulajdonképpen még a kisvárosi tante boutique-jának küszöbén szegődött a lány nyomába. Eddig észrevétlenül sompolygott mögötte, most viszont elérkezettnek látta az időt, hogy magához ragadja a lány sorsának irányítását. Tükröt nyomott Marie kezébe, mutatóujját pedig végigvezette a mind láthatóbban kiütköző ráncokon, a lágy szürkeségű szempár meg az örökké mosolygó száj körül.

— Hervadsz, babám, — károgott a fülébe. — Legfőbb ideje, hogy gondoskodj a megélhetésről öreg napjaidra. Ma még minden szavadat készpénzre váltják ezek a derék tahók, de holnap?

Marie-nek eszébe jutott a szülővárosa szélén látott szegényház, s nyomban megfogadta a kísértő szavát. Ettől kezdve még pontosabban vezette külön kis kikötői naplóját, s konok következetességgel sarcolta a visszajáró apajelölteket, egyiket a másik után. Kezdetben maga is csodálkozott azon, hogy tiltakozó szó sohasem esik, szemrehányást nem kap, kéz sem emelkedik ütésre soha, de aztán elkezdett megérteni valamit az örökké vízen járó,