Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
Hámos Vilmos FARKAS ANDRÁS: Fiú hecshcgidávol Orsoyai Emil: BOHÓC Ki nemsokára majd porondra lépsz, most öltöződben ülsz és hallgatod a cirkusz vágyott, drága, szűrt zaját: a tapsot, cintányért, * a nagydobot. Tzek az áltnodások percei, megcsttloQ, * elringat a kinti nesz. Fűrészpor szálláos, mint a képzelet, MOSOLY szűk folyosód: a pillanat felett S mit tükrödben látsz, fáj a smink ataU: bohócmosoly csak, görbült, cifra masak, olcsó, mint előtted a tégelyek. £t torz pofát vágsz, aztán fölkacagsz, ... |..|f ■»; Aga Ti niMt ... f .I fif {. / .frml "«W, iw íKvV OMnűJttrl «TW RBXG. Feltámadás öcsémmé] egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Az esztékótól indultunk, a tejüzemig sínen maradtam, ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta, hogy ne, fáj! Tovább síneztünk. — Gyűjtsünk közösen? — kérdezte. — Miért, mennyid van már? — Negyvenhat forint. — Nekem ötvenkettő — mondtam. — Jól van, de én még meglocsolom a Pankát is, meg a Sipöczéket. — Én meg a Vanyus Marit. — Azoknál csak tojást kapsz úgyis! Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt, mint az esztékától a nagymamáékig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp esek arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért... De bor se kell nekik ahhoz, hogy belekössenek két, ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apóm fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek! A cigánysor végién elkanyarodott a sitt, a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk tovább. — nw»lti»i> neki. — A KnoHéHmál ki se ■wettern a dugót, — foiytatta, mintha nem is szóltam volna. — Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a ma— De ke csak nagy er tzt— Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok! Futottunk a kapuig... Aztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáékhoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának, ha jói emlékszem, kölnit vittünk, volt mikor konyharuhát, egyszer kötényt is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forintokat, hogy legyen a kölnire meg a borra. Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk? Aztán csak annyit mondott, hogy takonymasinák vagyunk. Borral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csaltunk sokat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre... Most biciklin tekerek a sín melletti földúton. öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigáriy- soron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján... nincs barack... igaz, szép frizura sincs. Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocscr kxm, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, vízzel töltöm őket, vissza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kreriencen a pakK kártyát keresi szemem, hsába. Kortyolgatom a bort, egyesegyedúL Maradok még vagy fél órát és elköszön öle. Nem a sínek feíé, a Körte irányba indulok. Megtöltetek egy literes üveget oJasarizling- Sel, és kitekerek a temetőbe.----V -« M»« « - — — ~ uocaotn jottPiTV naspapa ■— mondom a RSdknpMn. And kfttan i dugót, ée tetőzni kezdem a okiéi. — Nehogy mán kilocsád! — lép elő a szomszéd sír keresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és megfogja a kezem. Kisétálunk a temető kapuján. A Körtében háromdecit kér, nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze, a cigaretta! Kér valakitől egy szálat, tüzet is hozzá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat. nehogy lemaradjak. — Minden jót, Piszkei bácsi! — mondják neki többen, ahogy megyünk kifelé. — Isten velük! — mondja nekik nagyapa. A vurstliban fölfizet a ringlispilre, egyszerre három menetre. Indul a ringlisuil. láncok feszülnek, lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha, mosolyog is. Aztán az eget nézem, ott messze madarak repülnek, én is madár vagyok, úgy érzem. A harmadik menet után kiszállok, a nagypapa sehol. Indulok a boros sátor felé. hátha..., de nem. A céllövöldés- nél találok rá, csokomyi mű- rózsát lőtt nekem, míg madárkod tam. Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobunk rongylabdákat, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót. Még egy menet a ringlispi- len. Boros sátor előtt a nagypapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém. — A nagymama örülni fog a rózsának — mondom hazafelé. Az udvar végén förészbakl Lovagotok rajta. Nagypapa rúzsét vég, nagymama alszik. — Ne keltsük fél — mondja,' A rúzsét a spartieät mellé rakja, kezem fogja és indatank a temető félé. A sírhoz érve, se aBŐ, gc beszéd, eltűnik. Kutatom nyomát, hiába. Á szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs. — Nagypapa! Nagypapa! — kiabálom, aztán hallóm folytatom: — Jövő hüsvétkor la t — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre. I Derkovits Gyula emlékezete «: a fájdalom, az öröm, a az egész életét, az egyén a nak magukba mindent, hogy szenvedés. S, amit érzékeik- sokaságét. Mintha külön szer- később hatványozottan fejez- kel megélnek, sorra számba vük lenne rá ezeknek az em- zék ki műveikben”, veszik a rész ismeri így meg bereknek, úgy fognak föl, zár- Har,nr^ Márta A tetőn a macska félelmetes árnya lopódzkodik az önfeledten tollászkodó veréb felé. A nyitott ablak párkányán légzés, rajta darabka szárazkenyér. Az ablak előtt álló Eérfi híreket olvas, s az őt Eigyelő nő arca eltorzul az ^gódástól. Derkovits Gyula ebben az 1930-ban készült, a Végzés cinét viselő festményében sűrítetten mutatja fel azt a szo- -ongásokkal teli korszakot, ímelyet a világgazdasági válság, az éhezés, a kilakoltatások és a fasizmus Európára /etődő árnyéka jelentett, 'lines ebben a festményben semmi elbeszélés, sem irodaira, tulajdonképpen cselekvés sem. Csak ábrázolás. Az élő- ényeknek és a tárgyaknak >lyan, a létezés szükségszerű- légeit felmutató, egymáshoz /aló viszonyát adja a festő, imi feszültté, gondolatokat szülővé és érzelmeket elindí- ;óvá teszi a képet. Derkovits irett művészete általában :gy-egy viszonylag egyszerű relyzetet, pillanatot ábrázol, im azon belül a valóság lé- íyegi sűrítését adja. A' művész 85 éve, 1894. iprilis 13-án született, és segyvenéves korában halt neg. Kényszerűen apja foglal- cozását követve asztalosmes- erséget tanult, majd önkénesnek jelentkezett az első vi- ágháború frontjára, ahonnan íadirokkantként megbénult >al kézzel, tüdőbajjal és csa- ódott, fáradt lélekkel tért 'issza. 1916-ban Budapestre .öltözött és lényegében ettől íz időtől kezdve foglalkozott •endszeresen a művészettel. A anulóévek után szűk tizenöt ív állt a rendelkezésére, íogy művészetét kibontakoztassa, remekműveit . megteremtse. Rendkívüli alkotó volt, eredendő tehetség, aki a különböző esti tanfolyamokon és szabadiskolákban tanultak után hihetetlen szorgalommal és gyors előrehaladással sajátította el a festészet alapelemeit. Megismerte az izmusok magyarországi formáit, s Kernstok átmeneti hatása után gyorsan megtalálta saját kifejező eszközeit. Egész emberi alapállása, sorsa érzékennyé tette a társadalmi valóság iránt. Mint a kommunista párt tagja, eszmeileg tudatosan és felkészülten járt a világban, festői tehetségét ezáltal valósíthatta meg igazán korszakos művekben, „össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval — vallotta —, mert az embernek bizonyosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességünk az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, teljesítem is ezt, mikor aktualitásukat tudomásul veszem”. Valóban teljesítette, s miközben bizonyos polgári szakmai körökben elismerést szerzett művészetével, a hivatalos művészetpolitika minden lehetőségtől megfosztotta, művészetét nem értékelte, sőt elítélte. Derkovits állandó létbizonytalanságban, hihetetlenül fojtogató légkörben adott híradást a művészet nyelvén saját koráról. Szinte valószínűtlen, hogy olyan beteg és meggyötört testtel hogyan tudott naponta vászon elé ülni és a külső elismerés értékvisz- szajelzése nélkül nagy művek egész sorát létrehozni. Derkovits Gyula marxista felkészültséggel és egészen rendkívüli emberi tapasztalattal tájékozódott a világban. Számára osztályának, a munkásosztálynak korszakos, ábrázolása nem azt jelentette, hogy képein elgyötört, megnyomorított munkások rémlenek fel. Egy önarcképben, a befagyott ablak táblájában megvillanó szuronyban, az őrbódéban leselkedő fegyveresben éppúgy a korról szólt, mint a homokszállítők, a csónakosok, vagy a hajókovács megfestésekor. Derkovits Gyula, mint említettük, eredendő tehetség volt, de nem vakon és megszállottan alkotott. A legnehezebb emberi körülmények között is munkáihoz a rajzok, a festményvázlatok egész sorát készítette. Szinte pontról pontra követhető, hogyan alakult ki a végső mű szerkezete, szoros, feszült kompozíciója, miként formálódott a gondolat és nyerte el végső képi formáját. Következetes életművet hagyott hátra, olyan festészetet, amely egy szörnyű kor lenyomata, s művészileg, emberileg mégis felemelő. Munkássága annyira egyedi és olyan öntörvényű, hogy szinte követhetetlen. Nagyságát a vele kortársként alkotó másik nagy proletárfestő, Dé- si Huber István így jellemezte: „Vannak küldetéses emberek, költők, politikusok, írók, művészek, akiknek életintenzitása messze túlhaladja kortársaik életét. Akikben tömörülnek a dolgok. Az osztály, a nép, a nemzet érzelmei. Akikben összefut minden, ami a nagy egységekben Végzés.
