Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-09 / 57. szám

A hangszóró mellett Telitalálatok Zsanárói Egy kócbohóc sem tudhat mindent Mi volt a diáknapon? MIKOR VICCEL A MA­GYAR EMBER? Amikor nem teljesen ért valamit és ami­kor teljesen érti azt a vala­mit. Amikor bántja valami, vagy amikor egyáltalán nem bántja az a bizonyos valami. Amikor szorongást érez va­lami miatt, vagy amikor sem­miféle szorongása nincs. Amikor előtte van még va­laminek, vagy amikor már túljutott rajta, vagy éppen­séggel nyakig ül abban a bi­zonyos valamiben. Amikor, nagyon foglalkoztatja vala­mi, vagy amikor egyáltalán nem érdekli ugyanaz a va­lami. Amikor másból van szó, vagy amikor magáról van szó. Minek ezt folytatni? Úgyis tudja mindenki, hogy a magyar ember — nemzetkö­zileg megállapított tény —, mindenből viccet csinál. Ha lehet. És miért ne lehetne? Akár a legnyomasztóbb gondból is, ha már egyszer amúgy is túl­jutottunk rajta. Na, ilyen volt a zsanai tűz- A magyar ember viccfaragó hajlamára azonban nem elsősorban az adott bizonyítékot, hogy a héten, a televíziós szünetna­pon a rádiókabaré kiköltözött Zsanára, az elfojtott gázkút szomszédságába. Sokkal in­kább bizonyíték ez a vicc, amely körülbelül a zsanai óriásfáklyával folytatott küz­delem első heti jubileumán született. „Azt mondja XII. Kovács János tűzoltó a gázkitörés helyére látogató újságírók­nak, amikor a hogyléte felől kérdezik: Én, kérem szépen, Zsanárói szeretnék nyugdíjba menni.” Nem nagy vicc, de vicc! És ez még az óriásfáklya fényé­nél született, éppen ezért jó­adag kritikát is tartalmazott (ugyan mikor oltják már el ?). A zsanai rádiókabaré már kellemesebb környezet­ben és helyzetben aratott je­lentős sikert a zsanaiak kö­rében. És vajon csak a zsa­naiak szórakoztak ezen a ne­héz eseten? Szó sincs róla! Mi mindannyian jót mulat­tunk például a sok helyi spe­cialitást felhasználó műsoron. A Lengyelországban műkö­dő műszaki és ésszerűsítési klubokban munkások, techni­kusok. mérnökök, tudósok dolgoznak együtt a technikai haladásért, az új és korsze­rűbb eljárások meghonosítá­sáért. Ezeket a klubokat a szakszervezetek hívták életre 30 évvel ezelőtt, és azóta a műszaki kamara tudományos- t?chnikai tagozatainak és az üzemeknek a segítségével folytatják tevékenységüket. A műszaki tudás fejlesztése, a kollektívák technikai kul­túrájának emelése mellett a feltalálók, az újítók érdekvé­delme, az újítások bejelenté­se az újítási eljárás figye­Bodrogi Gyulával folytatott interjú — gyaníthatóan — a leghumorosabb részeiben mondott el a legtöbbet arról, ami a zsanai tűz környékén történt azokban az emléke­zetes napokban. Ki tud tip­pet adni széles e hazában pél­dául arra, miként lehetne a magyar úszósportot, atlétikát, gazdasági életet, labdarúgást, környezetvédelmet megerősí­teni? Természetesen, az aki nem ért hozzá. így lehetett, ez a tűzzel is. Aztán a maga­magát kínáló poénsorozat: ki lőtte le azt a bizonyos csa­pot és főként, hányadik lö­vésre, a biztonságot szolgá­ló szigorú rendelkezések, ame­lyek nyomán — ez sem vicc, a bajai páncélos mesélte a kabaréban — éppen azokat nem engedték közel a tűz­höz (a páncélosokat), akiknek le kellett volna lőniük azt a bizonyos csapot. Konyári Já­nos őrmester és a bajai pán­célos, Barta László főtörzs­őrmester, bizony kabaréba illő módon került tűzközel- be- De a bajai páncélos le is lőtte a csapot, mindannyi­unk nagy megkönnyebbülésé­re, az egykori, jelenlegi és jövőbeni bajai páncélosok (e sorok írója is onnan szárma­zó hadastyán) örök dicsősé­gére. RENDHAGYÓ KABARÉ VOLT ez a Hozsanna Zsana című, a zsanai Ády Endre Művelődési Házból. És ép­pen mert „zsanai különki­adásként” került hallótávol­ságunkba — a valóságnál semmi nem lehet humoro­sabb — sikeresen elkerülte az öncélú viccelődést. Elkerül­te a műsor nagyobbik részé­ben, de nem minden pont­jában. Vagy nem volt elég humor a zsanai kútban, vagy arról lehet szó, hogy a vic­ces szerzőket még a tűz sem fogja. A vicces szerzőt elsősorban a humor különböz­teti meg a humoristától. A humor teljes hiánya. A szó­vicces megoldásokra törek­vés lelőhetetlen, elfojthatat­lan, sok ágban kilövellő energiája. Bizony nem jutott elég muníció a zsanai kaba­réban Zsanárói. Az említet­lemmel kísérése is a felada­tuk. E klubokban kiállításokat rendeznek, versenyeket szer­veznek, amelyeken sok százez­ren vesznek részt. A verse­nyek győztesei a „racionali­zálás mestere” kitüntető cí­met kapják. Az ésszerűsítési tervek gyors megvalósítása, az újítások bevezetése évente sok-sok milliót jelent a len­gyel népgazdaságnak. AZ eredményes működén egyre népszerűbbé teszi a műszaki klubok munkáját. Ez megnyilvánul a taglétszám növekedésében is. Jelenleg 5847 ilyen klub működik Lengyelországban, összesen félmillió taggal. tek mellett Bárdy György ma­gánszáma, , még a színvonalas és kihelyezett kabaréról lé­vén szó, a közönséggel 'kap­csolatot tartó műsorszámok között szerepelt. Egy mon­dat — egy szívrepesztő „röhögtetés”, ez volt Bár­dy György magánszáma, tele iróniával (társadalmi kriti­kával, valósággal, azaz hu­morlehetőséggel, amelyet kel­lően ki is használt a kaba­réközönség kedvence). A zsanai tűznél szolgálatot teljesítő szeretett férj irán­ti aggódást, Csala Zsuzsától hallottuk, s itt még „zsinór­ban voltunk” a műsor témá­jával, s talán még a színvo­nallal is, de Sinkó Péter írá­sa (Pécsi Ildikó előadásában) már nem tartozott a zsanai telitalálatok közé. Mit tagad­juk, közismert tény, hogy a páncélosok sem mindig talál­tak telibe Zsanán. Miért kérnénk számon éppen a vicc embereitől? Az aggódásból, így egymás után minden­képpen sok volt, hiszen a két egymást követő szám, nagyrészt „ütötte egymást”. És éppen ez a szám próbált mindenképpen aktuális len­ni, jó nagy kitérőt téve a zsanai tűztől a nemzetközi gyermekév alkalmából ren­dezett és a televízióban is be­mutatott gáláig az Erkel Szín­házba. Hogy mégis mentsük, ami menthető tételezzük fel, hogy a szerzőt a gála és a zsanai tűz közötti hasonlóság megragadásában az égés (le­égés) ténye vezérelte. Kár, hogy ez a poén nem jutott eszébe Sinkó Péternek­A MARTON FRIGYES RENDEZTE kabaré szóvivő­je kellemes, friss hangon vit­te a szót (Selmeczi Tibor), a műsor zenehiányát Felföldy Anikó pótolta némileg egy igazán jó kupiéval (Csupa szex...), Harsányi Béla és G. Dénes György dalának elő­adásával. Mindent összevet­ve: a zsanai tűzelfojtást 'kö­vető megkönnyebbült felsó­hajtásunkba a rádió segítsé­gével jókora nevetések ve­gyültek. Mai tévéajánlatunk 16-55: ......Felhangzik majd s zavam” Bevezető műsor a március 23-án kezdődő hét héten át tartó V. országos vers- és pró­zamondóverseny elé. A még tavaly nyár elején meghirde­tett versenyre minden eddi­ginél többen jelentkeztek. A selejtező versenyek még az ősszel lebonyolódtak. Véget- értek a megyei döntők is az ország 23 helyszínén. A döntő­re megmaradt 50—60 legjobb versmondó az idén januárban „edzőtáborban” alakította ki a hamarosan induló adások pontos programját. A soro­zat elsődleges célja Radnó­ti Miklós költészetének átfogó népszerűsítése. A bevezetőben Vas István költő, a verseny zsürielnöke jelenik meg ven­dégként, és egyúttal filmjelen­tést láthatunk a tatai „Rad­nóti-versmondótáborból”. Három előzetes vélemény­nyel találkoztam a diáknap amatőr művészeti bemutató­inak színvonaláról. Egyesek, kötve az £bet a karóhoz, va­lamiféle profinívót vártak. Mások azt mondották (fő­ként pedagógusok), hogy már annak is újjongva tap­sikolni kell, ha a pódium­ra merészkedő nebuló ne adj’isten kínkeserves dano- lászásba kezd, hiszen már a szándék is igen tiszteletre méltó. Az aranyközéputasok pedig Coubertin báróra hi­vatkozva, a győzelem nélkü­li tisztes részvételt, a siker és a kudarc közötti lavíro- zást vallották. Aztán rögtön elsőként szín­padra lépett Pitt és Patt, (durrogtatták poénjaikat, harsogtatták a diáktorkokat), majd egyikük bölcsen, „slusszpoénként” megjegyez­te: egy kócbohóc sem tud­hat mindent. Igaz, ők anya­nyelvűnk cikornyáira értet­ték a megállapítást, de bi­zonyára nem veszik zokon, ha az alábbi néhány meg­jegyzéshez mottóul válasz­tom idézett kijelentésüket. (Csipkerózsika-álom ?) Kezdjük talán azokkal, akik nem voltak ott, egészen pon­tosan a 211. számú Ipari Szakmunkásképző Intézettel. Stílszerűen: egy intézet sem tudhatja, mikor rendezik a megyei diáknapokat? (Idén tizedik alkalommal tartották meg a bemutatókat. Előzőén az iskolákban selejtező, vá­logató versenyeket rendez­tek, ahonnan a legjobbak kerülhettek a megyei műve­lődési központban vasárnap megtartott seregszemlére, il­letve innen az országosra.) Vagy a 211-esben a taninté­zeti mérce oly magas volt, hogy senki nem bírta átug­rani? Vagy az intézet több száz diákja közül senkiben sincs egy icipici „művészi” hajlam? Vagy éppen Csip­kerózsika álmát alussza a közművelődés ? Mindenesetre Nagybátony- ból. Balassagyarmatról, Pász- tóról, Kisterenyéről, Szé- csényből és természetesen Salgótarjánból több mint ötszázan eljöttek. És ez min­denképpen dicséretes. Már csak azért is, mert egészé­ben véve színvonalas és kellemes hangulatú diáknap részesei lehettek. Több mint tíz órán át szólt a zene, énekeltek, verset mondtak, beszélgettek, ismerkedtek. Persze, művészeti bemutató­ról lévén szó, az sem mind­egy, hogyan. (Előbb a színjátszókról.) Pitt és Patt tréfái nyitó számként szerencsés válasz­tásnak bizonyultak, úgy­mond’ befűtötték a termet. Ezért is volt meglepő, mi­kor utánuk pontosan húsz fekete népi öltözékű lány egy moldvai népballadát ele­venített meg. Nem vitatom a hagyományok ápolásának jó szándékát. De egy diák­napi rendezvényen alkalom­hoz, korhoz illőbb téma bi­zonyára sikeresebb lett voj- na. Nem is szólva az elég­gé vontatott, egyhangú elő­adásmódról; a látottaknál föltétlenül több van az együttesben. Ezután lépett színpadra Kukafalvi Mihók és népes társasága, hogy az ész és a szerencse eseteiről példálózzék. Molnár Zsu­zsa, Mihók alakítója külö­nösen elnyerte jómagam és a nézősereg tetszését. Ügye­sen, sokoldalúan tálalta a népi „hős” egyszerűségét, na­ivitását. Lelkesek voltak se­gítőtársai is, önfeledten for­málták szerepüket, ötletes betéteket, epizódokat láthat­tunk. Mindezek ellenére néha döcögött a cselekmény, nem volt igazi tempója, s rossz a háttéri díszlet. Vé­leményem szerint, a darab megérdemelne egy átgondolt, finom korrigálást, némi „po­fozást”. Az említett produk­ciókat a Szántó Kovács Já­nos Szakközépiskola diákjai mutatták be. Rajtuk kívül még a szintén balassagyar­mati 217. számú Ipari Szak­munkásképző Intézet szín­padának Rejtő-adaptációját láthattuk. Játékos ötletek­kel telitűzdelt, néha túlsá­gosan is gördülékeny, de mindenképpen érthető és él­vezetes volt a produkció. Színvonalában meglehetősen különböző a szövegmondás, néhány szereplő beszéde a magyarórák versfelmondá­saira emlékeztetett, míg má­sok könnyedén, gátlás nél­kül tolmácsolták mondan­dójukat. A zsűri e két utóbbi együttest úgynevezett alapminősítésben részesítet­te, ami feljogosítja őket bár­milyen szintű versenyeken való részvételre. Pitt és Patt pedig egy-egy bronz okleve­let vihetett haza. Mégis hi­ányérzetünk maradt, mivel távol tartotta „magát” a színpadoktól a mai élet (di­ákélet), apolitikusak voltak az előadások, voltaképpen a néhány gagszerű moralizálá- son túl nem sokat adtak a műsorok. Kevesebb cécó- val, több „valóságigénnyel” jobb és hasznosabb produk­ciókat kerekíthettek volna. * Egyik kezemen meg tud­tam számolni, a harmincegy versmondó közül, hányán választottak ma élő költőt, írót. Móra, Ady, József At­tila, Karinthy volt a „slá­ger”. Csupán Mészöly Mik­lós Jelentés öt egérről és Emesto Cardenal Marlyne Monroe-ért című versei (Iványi Zsuzsa és Mátyási Zsuzsa előadásában) lógtak ki a sorból. Természetesen, ez önmagában még nem baj, ám ha csupán a rafi­nériát nézzük, a gyakran hallott és tökéletesen ismert művek legkisebb vétségei azonnal tettenérhetők. Így járt a Szeptember végén és a Kései sirató című versek két előadója is. Érdemes megszívlelni Fodor Tamás előadóművész szavait, aki a zsűri elnöke volt: a legmeg­felelőbb témaválasztás, fél siker. Macskási Ferenc, a 217. számú ISZI tanulója jó lóra tett, valóban elhitette ve­lünk, miért is olyan az a bizonyítvány, amilyennek Karinthy megírta, okoskodó- magyarázkodó stílusával vé­gül is meggyőzött bennünket arról, megérdemli az arany oklevelet. Igen érdekes kí­sérletet oldott meg Sótér Magdolna. Móra Ferenc „szögediesen megírt” Sza­kadsz-e már cérna? című prózáját palóc dialektusba transzponálta. Élvezetes volt még többek között Mihalik Zsuzsa A kék pöttyről szóló elbeszélése, Manga János szerény-halkan, de érthető­en elmondott Bolond Istók­ja, Alapi István Mikszáth- novellája, Majlik Erzsébet Hétfejű tündére, Csik Anna Móra-elbeszélése. Summáz­va: egy-két kivételtől elte­kintve a várt színvonalnál valamivel jobbra sikeredett' a diákok versmondóverse­nye. (Egy, s más a zenéről). Elő­re elnézést kell kérnem, mi­vel az alábbi néhány észre­vétel meglehetősen hiá­nyos. Adódik azon egyszerű törvény felismeréséből, mely szerint képtelenség egy sze­mélynek, ugyanabban azv idő­ben két különböző helyszí­nen megjelennie. Ugyanis, a versenyek egymással pár­huzamosan zajlottak, s míg a művelődési központ sze­rény hajlékú klubjában áhí­tattal hallgattam a versmon­dókat, addig a színházterem pódiumán az énekkarok és kamarakórusok pergették műsorukat. így erről lema­radtam. Csupán az ama­tőr csoportokra és szólisták­ra hagyatkozhatom, akiket láttam és hallottam. Legnépszerűbb hangszer: a citera. Elismerésre mél­tó e népi hangszer szeretete, mégis egy nonstopprogram minden harmadik száma­ként nagyjából hasonló fel­készültségű citerásokat hall­gatni, kissé unalmas. Az „oázist” számomra a Bolyai gimnazisták által előadott hegedűszóló, a triószonáta, a polbeategyüttes, a Szán­tó Kovács János Szakközép- iskola énekesei Molnár Zsu­zsa, Vasas Gyöngyi, Surányi Gabriella jelentették és tu­lajdonképpen még hosszasan lehetne sorolni, hiszen ösz- szesen csaknem félszáz pro­dukciót láthattunk e nívós kategóriában. A Stromfeld Aurél Szakközépiskola két diákja Csatlós László és Szilvási Tibor az El a ke­zekkel Vietnamtól! című dal előadásával lettek emlékeze­tessé, elgondolkodtatásra késztető, mai kérdéseket fel­vető szövegükkel arattak si­kert. Az énekkarok és kamara­kórusok bemutatóinak szín­vonaláról hadd beszéljen a zsűri döntése. A tizenöt együttes két-két arany, illet­ve ezüst, valamint kilenc bronz oklevélen osztozkod­hatott. Legsikeresebben a Bolyai János Gimnázium női kara és a Balassi Gimnázi­um vegyes kara szerepelt. (Végezetül). Több diák is panaszkodott, nem sírva- ríva, de jogos elégedetlenség­gel: az évenkénti kettő-há- rom-négy bemutatón, verse­nyen kívül nincs lehetősé­gük találkozni a közönség­gel, a kritikával, kevés az iskolákban a velük való tö­rődés. Nem művészi karri­erálmok mondatták ezt ve­lük, hanem személyiségük sokoldalúbbá tételének, mű­veltségük gyarapításának igénye. S bár április végén mintegy kétszázan utazhat­nak a sárospataki országos diáknapok eseményeire, gon­doljunk az itthon maradot­takra is. És törődjünk töb­bet velük! Tanka László Nevelési értekezletekről Március végétől április kö­zepéig tartanak az általános és középiskolákban a tava­szi nevelési értekezletek. Csütörtök délelőtt mindkét iskolafok vezetői és a témá­ban együttműködő szervek képviselői részvételével tájé­koztatók hangzottak el. Pá­linkás József általános isko­lai vezető szakfelügyelő a munkára nevelés kérdésköré­ről, Gazsi Tamásné középis­kolai tanulmányi felügyelő a tanórán és az iskolán kívü­li nevelési feladatok és az új dokumentumok értelmezésé­ről, végrehajtásáról tartoA előkészítést. 4 NÓGRÁD — 1979. március 9., péntek (T. Pataki) Az ősmozdony modellje A zalaegerszegi 407-es Munkácsy Mihály Ipari Szakmunkás- képző Intézet diákjai kétezer óra társadalmi munkával el­készítették George Stephenson „Rocket” nevű gőzmozdonyá­nak 1:5 arányú hiteles modelljét. Műszaki klubok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents