Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)
1979-03-01 / 50. szám
A hangszóró mellett Az alázatos Komfort -- harangszóval lYem „ ünneplős kultú t Darvas Iván AZ ALÁZAT, s így az ALÁZATOSSÁG is, nem feltétlenül jelent elvtelen megalkuvást. Jelenthet — szerencsés esetben — önkéntes alárendeltséget, kellő önismereten és tárgyismereten alapuló magatartást, sőt, ennél is többet. Hitvallást a hivatásról, amelynek törvényeit az alkotó művész, ez esetben Darvas Iván színművész, önmagára nézve kötelező érvénnyel és alázattal elfogadja. Ez az alázatos közeledés a színházi feladatok megoldásához azonban csak azoknak adatik meg, akik miként Darvas Iván is, tisztában vannak azzal, hogy' a művész elsősorban részese a művészetnek és nem valamiféle fordított viszony van kettejük között. Ezt a viszonyt felismerni könnyebb, mint megtartani minden percben és órában, minden pillanatban a színpadon és a színpadon kívül. Ezt gyakran csak véres verejtékkel sikerül a művésznek önmagába építeni. Szilágyi János Kettesben című sorozatának folytatásaként hétfőn a Kossuth adón lehettünk tanúi a Darvas Ivánnal elhangzott beszélgetésnek. A nagyrészt már sokak előtt ismert életrajzi adatoknál, szerencsére, nem sokat időzött Szilágyi János. A „növendékpálya” félbehagyásáról, a háború* utáni művész színházbeli évekről, az ottani „felhőtlen színészi boldogságról”, majd a Madách Színházban eltöltött, nem mindenkor sikeres évekről, az 1957-es letartóztatásról, a börtönhónapokról érintőlegesen esett szó. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy a darvasi szóhasználattal „hányattatott” élet és évek után milyen volt az újrakezdés? Töprengő, nehezebben fogalmazó művész került újra színnadra, akiben a hosszú távoliét alatt elvégzett, nyilvánvalóan kellő alázattal lefolytatott önvizsgálat megerősítette azt a felelősségérzetet, amely Darvas Ivánt azóta is minden művészi megnyilvánulásában jellemzi. Szilágyi János néhány kérdése igyekezett is ezt a felelősségérzetet rejtő diót feltörni, de például a bérletezés rendszere körüli hosszas elidőzés úgyszólván semmivel . sem vitte közelebb a beszélgetőket a célhoz. A bérletrendszer gyötrelmeiről amúgy is sokat hallott, olvasott a közönség. A rendszer gyakorlati átalakításáról szóló beszámolókra meg hiába vár. JÓVAL KÖZELEBB KERÜLTÜNK a művész felelősségérzetének megismeréséhez akkor, amikor a beszélgetés a megszenvedett igazságokat érintette. Érdemes idézni Darvas Ivánt: „úgy látszik, nekem olyasfajta idegrendszer adatott, amely alkalmas arra, hogy megkeresse mindenfajta szenvedésben azt, ami hasznos..A beszélgetés egyik legmélyebb rétegéhez is éppen itt értünk el, amikor a szenvedéssel együttjáró lelkiismeret- furdalásokra vonatkozó, de sajnos hányaveti módon feltett kérdésre a művész egyetlen szóval válaszolt: „voltak”. Talán Itt lehetett volna feltörni a diót. közelíteni ahhoz; milyen áttételekkel kerül a színészi játékba az egyénként átélt lelkiismeret- vizsgálat és -szenvedés? A kimondott szó utáni drama- turgiailag tökéletes csend azonban így Is sokat mondott. A lehetőség tehát jórészt kihasználatlan maradt ezen a ponton is. Helyette az obiigát kérdéskörön belül —, „van egy szerepálmod: rendezni szeretnél” — maradt a beszélgetés. A rendezés iránti vágyról csupán csak any- nvit érdemes megjegyezni, amit Darvas Iván is fontosnak ítél: primér fontosságú csak az volt számára, hogy színész legyen a hányattatások és eltanácsolások-tiltá- sok ellenére is. A rendezői feladattal való találkozást Itt is a legteljesebb szakmai alázattal ítéli meg. S, ha ezen a nyomon halad tovább a beszélgetés talán többet tudunk meg Darvas Iván művészi alkotómechanizmusáról. Az elszalasztott lehetőség következő pontjaként érezhette a hallgató azt, amikor a beszélgetők a bérlet- rendszerhez hasonló „örökzöld” problémához érve — a negyven hatodik előadást is úgy kell játszani, mint a bemutatót — egy Tímár Józsefről szóló anekdotával lezárták a kérdést. Darvas Iván így legfeljebb a játékmechanizmusáról tudott „vallani”. Másszóval arról, hogyan tudta megállni, hogy a „raffi- náltan röhögtető” Tímár magán játékaira a színpadon egyáltalán ne reagáljon. Filmezésről, darabírásról és a páratlan hosszú sorozatot megért Egy őrült naplója további sorsáról esett még szó kettejük között. Az egyórás beszélgetés negyvenedik percében értek el olyan mélységet, amelyre kezdettől fogva kíváncsi volt a Darvas Ivánt ismerő hallgató. „IGYEKSZEM ALÄZATOS LENNI” vallotta Darvas Iván, és Szilágyi János kérésére a színházzal kapcsolatban ki is fejtette mire gondol: a színház, a színész bizonyos üzenet közvetítésére vállalkozik, s aki saját valódi, vagy vélt értékeinek bemutatását helyezi előtérbe, másokat is megakadályoz abban, hogy az üzenet a színházi integrálódás törvényei szerint a nézőhöz eljusson. Ilyen művész nem akar lenni Darvas Iván. Nem ilyen. „Nagyon szeretek boldog lenni...” mondja a ki tudja hányadik életét kezdő művész és mi örülünk annak, hogy boldog. (T. Pataki) MISTER MACARECKt ÜZLETEI] A Fordította: Bába Mihály 53. Hallani sem akart róla. Közben emeltem az árat. Végül tízezernél elérzékenyülten megváltak tőle— Zlotyival, vagy dollárral fizettél? — Természetesen csak dollárról volt szó. De így is megérte. Tudod, mennyi ennek az értéke? Egy vagyon! — Marysia beszélt rá, hogy vedd meg? — Ellenkezőleg. Amikor hatezernél tartottam, kihívott az udvarra, és kért, hogy ne vegyem meg. Küldjük be Szczecinbe a képet a szakértőkhöz. Én persze tudtam, hogy akkor a múzeum ráteszi a kezét és sohasem látom viszont. Marysia ekkor azt mondta, hogy vegyem, ha akarom, de ő nem akar tudni erről, és sajnálja, hogy betértünk oda vizet inni. Az öreg gazda meg csak azt hajtogatta az alku után, hogy annyi pénzt adtam érte, hát csak meg ne bánjam, és őt meg ne büntesse az isten, hogy a jó cselekedetéért kapott Krisztus-képet annyi dollárért adta el. — És volt nálad annyi pénz? — Nézd, Európában mindig kell az embernél lenni néhány dollárnak, apró kiadásra, mert itt csekkel nem lehet fizetni. És most éppen jól jött. — Különösen annak a parasztnak. — Neki is, nekem is. Ha nincs nálam annyi pénz, el- szalasztom ezt a kitűnő alkalmat. Felálltam még egyszer megnéztem a képet. Valamit nem értettem- Andrea del Sarto Michelangelo és Raffa- elo tanítványa volt. Hogy lehetséges az, hogy a mesterek nem szignálták képeiket, a tanítványa pedig aláírta, s az máig is olvasható? — Nos? — kérdezte vidáman Henio. — Nagyszerű alkotás, mi? Levettem a szemüvegemet, hogy még közelebbről megtekintsem az aláírást. Füstszagot éreztem. Mintha füstölőből akasztották volna le. — Hol tartottad ezt a képet? — Irhába csomagolva, a csomagtartóban. Szczecinben bepakoltam a bőröndömbe, és azóta nem vettem elő. Miért kérdezed ? — Füstszagú. Olyan érzésem van, hogy ez a kép füstölőben volt. — Ez rendben is van, hiszen a berlini múzeum az NÖGRÁD — 1979. március 1., csütörtök ostrom alatt leégett. Volt ott elég füst* Ez a logikus magyarázat nekem nem felelt meg. Tizennyolc év telt el azóta, és a füst még mindig érződne? Hihetetlen. Hirtelen egy ötlet jutott eszembe. Az ajtó felé indultam. — Balra a negyedik ajtó a WC — nevetett Henio. — Biztosan a füsttől... Nem fedtem fel a tévedését, nem szóltam. Lementem a szálloda fodrászához, és egy üveg acetont vettem és kértem, egy darab vattát is— Nos, rendben? — kérdezte nevetve barátom, amikor visszamentem. — Köszönöm rendben. Elővettem az üveget és a vattát. Megnedvesítettem az acetonnal és óvatosan a festményhez érintettem. A felső festék lejött, s alatta megjelent a világos-vöröses szín. Henio kétségbeesetten nézte, hogy mit csinálok, de már nem törődtem vele. Már a kép felületét dörzsöltejn, még gyorsabban jött le a festék, mint a vászon széléről. Kirajzolódott egy furcsa alak. — Mit csinálsz — kérdezte kiáltva Henio. — Tönkreteszed a képet! — Ellenkezőleg — válaszoltam. — Andrea del Sarto Raf- faelo tanítványa volt, biztosan a mester által festett vászonra festette művét. Sokkal nagyobb lesz a kép értéke, ha maga Raffaelo festette. Az acetonnal áztatott vattával bedörzsöltem a képet és percek alatt nyomtalanul eltűnt Andrea del Sarto festménye. Egy giccsfestő „művét” tartottam a kezemben. — Miez? — kérdezte Henio kétségbeesve — Hires „mű”, rengeteg változata ismert. Szarvas, háttérben a vörös, ’ lemenő nap. Kétlem, hogy Amerikában a műgyűjtők verekedni fognak ezért a képért. Viszont megnyugtatlak, nem lesz problémád a kép kivitelével! Henio egy pillanatra megállt, mint egy sóbálvány. Az ajtóra tábla kerül: ma délután nincs kölcsönzés — a könyvtárban egyre „barátságosabb” az idő, a polcok előtt széksorok mégis arról vallanak, hogy látogatókat várnak. Halmi Ildikó, a dejtári könyvtáros fényt derít a kissé rejtélyes esetre: a helybeli iskolások vers- és prózamondóversenyét rendezik meg délután. Több, mint harmincán neveztek, a pedagógusok szervezték a versengést, a könyvtár szívesen ad otthont ilyesminek. Mondhatnánk, hogy a gyermekév jegyében — de könyvtárainkra mindig is jellemző volt a „gyermekcentri- kusság”. Két értelemben is: a kölcsönzésen túli progarmok zömét óvodások, Iskolások részére alakítják ki és a leghűségesebb olvasók, leggyakoribb látogatók is közülük kerülnek ki. Dejtáron tavaly 290 olvasóból csak egyharmad volt felnőtt, a többiek az Iskolások, fiatalok. Miközben ismerkedem a közelmúltban felújított, korszerűsített könyvtárral, a nemrégiben ide költözött vezetőjével és kis „segédkönyvtárosával”, l^ét év körüli kislányával, megérkezik a család harmadik tagja, Blayer Jenő — a község függetlenített népművelője. — Népművelő-könyvtáros állást hirdettek ősszel, komfortos lakással. Nem csupán az utóbbi vonzott — bár korábban nem csináltam még hasonlót, érdekel a népművelés. Salgótarjánban mindketten a megyei könyvtárban dolgoztunk — Ildinek is részben új ez a munka a feldolgozórészleg után, hiszen itt „mindenesnek” kell lenni, kicsit népművelőnek is. Neki van végzettsége hozzá — én tavasszal jelentkezem továbbtanulásra. — Könnyebb lesz, ha pár hónap múlva a kicsit felveszik óvodában — itt bölcsőde nincs, be kell hoznom gyakran magammal. Szerencsére, jól el tudja foglalni magát, nem zavarja sem a kölcsönzést. sem a foglalkozásokat. A Olyan ostoba arcot vágott, hogy sajnáltam, hogy nem örökítettem meg- Letettem a képet, aztán Henióhoz fordultam, aki még mindig bénult volt. — Végre tudom, hogy a kedves donnádnak miért volt könnyes a szeme, amikor elbúcsúztatok. — Miért? — nyögte ki végre a barátom. — Egyszerűen egy bizonyos amerikai milliomos ostobaságán siránkozott. — Nem értem. — Mindjárt eszedbe juttatom. Egyszer, amikor beszélgettünk, és amikor megkérdeztem, hogyan kerestél olyan tekintélyes összeget, azt válaszoltad, hogy „az emberi fösvénységen és telhetetlensé- gen. Azon, hogy a gazdag ember még gazdagabb akar lenni, és nem szalaszt el semmiféle alkalmat, hogy a nálánál szegényebbet kifossza a maradék vagyonából-” Lehet, hogy nem pontosan idéztem aranymondásodat, de az biztos, hogy hűségesen visszadtam értelmét. És mond csak, mi mást akartál te tenni azzal a paraszttal, akihez oly „furcsa véletlen” folytán vezetett el a képzőművészeti főiskola hallgatója? Vaild be, hogy rendkívül tehetséges tanítványra találtál benne. Még a tanítómesterét is jégre vitte. Az én kedves barátom, az ügyes, és egyben gazdag amerikai egy pillanatig úgy nézett rám pislogó szemével, mint aki .szeretne megérteni valamit. Végre elszálltak a felhők a homlokáról, szája szögletébe lopakodott a mosoly. Aztán hirtelen hangosan felnevetett. Henio a fotelbe vágta .magát és sokáig, hangosan nevetett. Aztán erőt vett magán, felállt, teletöltöt- te a poharainkat. Még mindig nevetve koccintottunk, aztán egy hajtásra megitta a konyakot, és az mondta: — Micsoda ország! Milyen nagyszerű ország! Milyen csodálatos asszonyai vannak! (VÉGE) lakásunk közel van — a „centrumban”, a templom mellett. Így gyakran van részünk hangos harangszóban. Ebédet adagonként 11 forintért hordunk — kicsit drága, de jó, hogy egyáltalán van ilyen lehetőség. Ennyit az. új körülményekről. .. — Milyen volt az első hetekben a beilleszkedés, a kapcsolatkeresés ? Nem lehet könnyű mindennel, mindenkivel megismerkedni.. — Azt éreztük, hogy segíteni akarnak — a tanács, a pártszervezet, a határőrség, az iskola, a KISZ-fiatalok — kölcsönösen megkerestük egymást. A községről igyekeztünk minél többet megtudni, hogy ne lógjanak a levegőben a programok, az igényekhez, lehetőségekhez igazítsuk elképzeléseinket. Például már az elinduláshoz tudrfi kellett: milyen sok a kijáró, főleg a fiatalok, hogy a hétvégeken a családok zöme otthon szokott maradni, hogy sokan foglalkoznak háztáji zöldség-gyümölcs termesztéssel, hogy sok az autó, így egy-egy jobb programért néhány faluval arrébb Is elmennek, Balassagyarmatra bejárnak — de ide is számíthatunk más községből ellátogatókra, csak egyeztetni kell. Ha azt akarjuk, hogy a közművelődési „szolgáltatások” beépüljenek az emberek mindennapos életébe, ha nem „ünneplős kultúrát”, időnként egy-egy „nagyrendezvényt akarunk — és nem ezt ! — akkor ezek alapján kell tervezni. Ahogy az eddigi, néhány hónapos tevékenységről beszélgetünk, az 1979-re szóló elképzeléseket sorolja, úgy tűnik, a fenti helyes alapelvet a gyakorlatban is igyekeznek megvalósítani. Sok területen az előző népművelő már elindi- tott kezdeményezéseket, alakított közösségeket. — Nagy „nyereség” szákiunkra, hogy az iskola testnevelője. Bagó László jó diszkóműsoraival több alkalommal szerepel. Az ifjúsági klubunk benevezett a Korszerű műveltségért, művelt ifjúságért pályázatra. Hétfő, szerda, péntek a klubos napok. Ezek közül hétfő a kötött programoké általában — politikai vitakörök, TIT-előadások, a másik két napon a játék, a vetélkedők, a tévénézés mennek, vagy lemezeznek, magnóznak, a tévéjátékot használják. Tánc? Havonta egyszer van, diszkóval. Most szervezzük a fiatal szülők klubját — a lakásépítés, lakáskultúra, a gyermeknevelés, az életmód témái szerepelnek majd, a Vöröskereszttel, a védőnő segítségével, pedagógusok felkérésével. Az a baj, hogy túlságosan elfoglaltak a pedagógusok, sokan nem helybeliek. Az iskolával együtt újra indítjuk a fotószakkört, a sportkörrel közösen asztalitenisz falubajnokságot. A mezőgazdasági könyvhónapra a zöldség-gyümölcs termesztéséről és főleg az értékesítésről iktattunk be egy programot. Kedveltek az élménybeszámolók, a vetítéssel egybekötött előadások — a napokban Moldoványi Ákost várjuk, aki franciaországi élményeiről fog szólni. Nagytermes rendezvények? Nemrégiben volt egy kamaraszínpadi előadás: Az anyós ellen nincs orvosság címmel — a nézők úgy vélekedtek, hogy a színészek tisztességesen játszottak, nem nézték le a kis létszámú, falusi - közönséget. Évente három\ színházi estét, hat gyermekelőadást terveztem — az utóbbiban báb- és meseszínház egyaránt lesz. — A könyvtárban — veszi át a szót Ildikó — 4200 kötetünk van. Elég jó a gyermek- és ifjúsági irodalom — csak mindig sok kint van... Az óvodától az Iskolán át az ifjúsági klubig minden réteget el szeretnék érni a közös rendezvényekkel. Még csak az elején tartunk — de hiszen nem régen lettünk dejtáriak... G. Kiss Magdolna SZABADÍTS MEG A GONOSZTÖL ...és ne vígy minket a kísértésbe! Űj színes magyar film Nógrád megyei bemutatói: III. 1—2. SZÉCSÉNY 3—4. BALASSAGYARMAT G—7. SALGÓTARJÁN „Ki tudja, holnap mire ébredünk?” — szól az érzelgős dal ICarády Katalin hangján a mállott falú, sivár tánciskolában. A táncolok is kopottak, szomorú szeműek. Ae élet perifériájára szorult emberekről szól ez a történet a háború utolsó hónapjaiban. Emberekről, akik a szörnyűségek zűrzavarában is a szépet, a jót, a boldogságot keresik a maguk módján, ha álnokul, hazugan, néha gonoszul is. Megrázó, kegyetlen világ ez, amelyet Mándy Iván: „Mélyvíz” című színműve nyomán Sándor Pál rendező a maga sajátos hangulatteremtő erejével állít elénk. Az operatőr Ragályi Elemér. A főszereplők: Kútvölgyi Erzsébet, Kern András, Psota Irén, Garas Dezső, Andorai Péter, Margittay Ági, Major Tamás és Rátonyi Róbert. *1
