Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-29 / 74. szám

A Hangszóró mellett Pacsirta és vilátfszinház A kritikusi „önkény” köti össze két műsorszám fonalát: a rádióban (Petőfi) vasárnap délelőtt hallhattuk Nagy An­na színművész önértékelő — helyenként bizony önmarcan­goló — vallomását színházról, életről, szerelemről, szerepek­ről, vagy inkább egyetlen nagy filmszerepről, a Pacsir­tában alakított csúnyácska lányról, és a négy esztendeje tartó Madách színházbeli mel­lőzöttségről, annak feltétele­zett és kétségtelenül nyomon követhető, okairól. Nagy Anna nem a színházi világnap kor­szerűségéhez kapcsolódva val­lott a színházról, nem is a világban végbemenő színházi változásokról, csupáncsak a saját változásairól, s arról, miként látja ő ma, a magyar színházi életet, milyennek — elsősorban művészként, mellő- zöttként, „összeférhetetlen” színésznőként­A színházi világnap alkal­mából összeállított nagyon színvonalas rádióműsor csak két nap múlva, az időszerű­séghez kötődve, tehát kedden hangzott el a Kossuth adón. Mindenképpen „önkényesked­ve” lehet csak együtt emle­getni ezt a két igazán érdekes, szép rádióműsort. A szépség — csakúgy, mint Nagy Anna esetében a büszkén vállalt csúnyaság — azonban nem minden. Azt mondja erről a színésznő: mindig elébemen­tem azoknak, akik csúnyának véltek. Azaz, nem csupán vál­lalta -külsejét, de belső tartá­sában sem változott csak az­ért, hogy szebbnek lássák, mint amilyen. Színházában négy éve nem kapott megbí­zatást, a Madáchot mégsem akarja elhagyni, mert úgy gondolja, hogy ez a színház mentes az erőszakos-divatos rendezőktől, akikkel nem tud­na együtt dolgozni. Miért ér­dekes ez? Mert más színház­ról mond véleményt — sze­mélyeskedés nélkül- Mint, ahogy elgondolkodtató az a megállapítása is — és egy­ben a hazai színházi életre vet éles fénycsóvát — misze­rint biztatást kapott mellő­zöttségét látván másoktól, a Madách „ellenségeitől”, de ő maradt, nem akart tartozni sehova. Itt meg a színházi vi­lágnapon nyilatkozó Kállai Ferenc egyik mondata „ugrik be”, aki azt mondta: a szín­házban a szép néha nagyon csúnya körülmények között születik. De a színháznak mégis az a dolga, hogy az embereket ne bolondítsa, ha­nem megbékélni segítse a vi­lággal. A jegyzetíró ide-oda kapko­dása, igyekezet arra, hogy a magyar színházi élet helyzeté­ről valami keveset felvillant­son. Ha már az egyórás idő­tartamú színházi műsor ezt a kérdést úgyszólván teljes ter­jedelmében elvetette-elhagyta, ő tudja, miért. Kétségtelenül elfogadható koncepció egy műsorban a színházi világna­pon a világ színházairól, a világszínházról beszélni bőbe- szédűen, s a hazai színházi életet éppen csak megemlíte­ni. Nyilatkozott ebben a mű­sorban sok mindenki, aki ma —, de főként tegnap, a hatva­nas években — hatással volt a színházra- Telefonbeszélgetése­ket hallottunk a nagy rende­zővel, Wajdával, a nagy drá­maíróval, D'ürenmatt-tal, aki nem foglalkozik a mai szín­házzal, mert nincs mit hozzá­tennie. Ez egyben azt is je­lenti, hogy a mai színház nem haladta túl az ötvenes, hatva­nas évek színházát, amikor Mai févca járt latunk 20.00: Fórum. „A ma este jelentkező, kül­politikai vitaiműsorunkban a napirenden szereplő, legége­tőbb problémákkal foglalko­zunk ismét, — mondja Chru- dináik Alajos szerkesztő. i— Vagyis a Közel- és Távol- Kelettel, Kína Vietnam elle­ni agressziójával, a SALT- tárgyalások menetével, az iráni forradalom belpolitikai fejleményeivel, a kurdok fegyveres lázadásával és még egy sor más fontos kérdés­sel. A hazai újságírók mel­lett részt vesznek a vitában a Bonnból. Párizsból és Moszk­vából egyenes közvetítésben jelentkező tudósítóink is”. A nézők az adás napján 10 órától a 170-170-es telefonon, 18 órától a 173-444 és a 143- 333-as telefonon tehetik fel kérdéseiket. igazán nagy drámák kerültek a közönség elé. A Színházi világnap című műsor, amelyet Osgyáni Csa­ba szerkesztett és vezetett — a legfontosabb pontokat jól ki­emelő tablót nyújtott a hall­gatónak, igazi rádiós teljesít­ményként, Szántó Judit színi­kritikus-esztéta szikár, lényeg­re mutató hozzáfűzéseivel és jó néhány egykori nagy szín­házi siker rögzített hangképé­nek bejátszásával. Eredeti vé­leményt mondott az említette­ken túl Arthur Miller is, aki szerényen csak New York színházi életéről szólt a telefon­ba, s kiemelte, hogy vélemé­nye szerint, a mai színház egyik legnagyobb hibája, hogy nem kelt rokonszenvet a né­zőben az ábrázolt téma iránt, csak gúnyt. Nincsenek tragi­kus érzelmek és ez nem ve­zet sehova. A tragikus valami­féle stabilitást föltételez, s a világban jelenleg éppen a sta­bilitás a legkevésbé jellemző vonás- Ami most folyik —, mármint a színházban, művé­szetben — az „a régebbi ér­tékrendszer lerombolása” — vélekedett a drámaíró. Mit mondott erről magyar színházi vonatkozásban a műsor? Annyit mindenesetre megkockáztatott — anélkül, hogy miként a nagy külföldi szerzőket, a magyarokat is fel­hívta volna telefonon —, hogy színházi világunk megmereve­dett _ (vagyis megint csak el­marad a világban végbemenő áramlatoktól), újratermeli a régit. Néhány vidéki színház vállalkozott kezdeményezés­re, újra, valami másra, „ mint; ami eddig volt. A folyamat elkezdődött egy változatosabb színházi kiállás felé haladva, de ezzel együtt is érvényben van a megállapítás: színházi világunknak nagyot kell moz­dulnia. És erre már készül is. ■Ügy legyen- Kállai Ferenc már említett különnyilatko- zata a színházi világnapon, vagy Wajda „rendezői utasí­tása” a műsorban, miszerint a színházban együtt kell dob­banni a szívnek a színpadon és a nézőtéren, és a Pacsirta sorsát vállaló Nagy Anna mondata a mellőzöttség szám­űzetésében: „úgy is színész lennék, ha a nevemet nem ír­nák ki” — sokáig megmarad a színházszerető rádióhallga­tóban. (T. Pataki) Népművelő—fehér köpenyben Meg kellene ragadni a lé­nyeget: leírni, hogy babonáz­zák meg a harsogó színű, vi­dám gyermekrajzok a bete­geket, kiragadva őket egy idő­re a betegségük (körül forgó gondolataikból. A lényeget? — akkor talán azt, hány ezren fordulnak meg egy-egy évben a salgó­tarjáni Madzsar József me­gyei Kórházban, hány százan dolgoznak itt, hány filmet, ki­állítást nézhettek meg, meny­nyi könyvet olvashattak el az elmúlt évben... Vagy azt, mit is jelent egy ilyen intézmény­nél a művelődési bizottság, hogyan működik, milyen le­het fehér köpenyes népműve­lőnek lenni,, aki a maga mód­ján és eszközeivel ugyanazt szolgálja, mint az egészség- ügyiek — azaz a gyógyítást. Közművelődés a kórházban — egyszerre hálás és nehéz téma ez. Megyénknek e téren nincs „szégyenkeznivalója”: a balassagyarmati és a salgótar­jáni kórházak az elsők kö­zött vannak országosan, ahol a kultúrát tudatosan a gyógy­kezelés szolgálatába állították, ahol függetlenített népműve­lőt alkalmaztak. De azt azért nyugodt szívvel nem írhatjuk le, hogy mindenki nagyon lel­kesedik ezért — óvatosabb, őszintébb fogalmazással arról azonban szólhatunk, hogy pol­gárjogot nyert a művelődés ügye, a kórház vezetése támo­gatja. — Nem szeretnénk „bizott- ságosdit” játszani — olyan embereket kértünk fel erre a munkára, akik tenni is akar­nak, tudnak a művelődés ér­cekében, operatíven. Sokáig ■’nem volt teljesen tisztázott többek előtt, mit is kell csi­nálni itt a népművelőnek — ma már többen átlátják — maga a népművelő is jobban érti, érzi, mi a .dolga — mondja- Dr. Cseplák György bőrgyógyász főorvos, a műve­lődési bizottság elnöke. Kór­házi szobájában beszélgetünk a csendespihenő idején, barát­ságos szamovárzúgás mellett. Az egyik szekrényről kiderül, valóságos kis múzeum — itt gyűlik a készülő kórházmú­zeum írásos képes anyagainak egy. része — elsősorban a köz- művelődési események meg­örökítései. A képek között böngészve a népművelővel, Szűcs Lászlóval közösen idé­zik vissza a kezdeteket, az első lépések után a mai hely- ■ zetet, feladatokat számba vé­ve. Cseplák főorvos egy folyó­iratot mutat — a Rajztanítás egyik számát, amelyben a gyermekrajz-kiállítások pozitív hatásáról írt. Az ő ötlete volt a becsületkönyvtárak létesíté­se Is, különösen azokon az osztályokon, szinteken sürget­ve, ahol hosszabb ideig tar­tózkodnak a betegek. Kollé­gája, Jármay Pál urológus fő­orvos kezdeményezte, hogy ne maradjanak üresen a folyo­sók fehér falai — így jött lét­re egy, majd három szinten a galéria — az elképzelések szerint az üveges, hosszú át­vezető folyosót, a fizikoterá­pia felé állandó „kiállítócsar­nokrak” _ fogják használni. Fotókiállítás évente négyszer, képzőművészeti tárlat 4—5 al­kalommal van. A gyermekraj­zok — ottjártunkkor éppen japán gyermekek alkotásai — különösen nagy közkedveltség­nek örvendnek. Buta dolog lenne azt kutatgatni,- vajon közrejátszik-e a művészetek útján kapott öröm, élmény a gyorsabb gyógyulásban — egészen biztos, hogy a több hétig kórházhoz kötött felnőt­tek és gyerekek ha furcsáll- kodva, asodálkozva ismerked­nek is meg a kiállításokkal, nemegyszer maradandó él­ményt kapnak. És az egész­ségügyi dolgozók — orvosok, nővérek, a „nagyüzem” 1300 fős gárdája — mindennapos munkájuk sorában szívesen megállnak pár . percre egy-egy kép előtt, ötven—száz fő részt vesz általában a megnyitókon, bármennyire zsákbamacska is, mit kapnak a kiállított képek­kel. A becsületkönyvtárakban nincs katalógus, beírófüzet — de sok helyütt mégis mintha szaporodnának a könyvek, nem sok tűnik el. Van, aki az ott végigolvasott művet be­tegtársaira hagyja a gyógyu­lása után — a hatékonyság nehezen mérhető, de azt, hogy értelme van ezeknek a folyosón felállított kis köny­vespolcoknak, már kevesen kérdőjelzik meg. Mindez a másfél-két órai beszélgetésnek csak rövid sum­mája — egy igen komoly té­ma híján: ez az önálló kór­házi rádió. Elkészült már egy műsorblokk. sok hasznos egészségnevelő, ismeretter­jesztő résszel, a szórakozást és a művelődést is segítve — ezt szeretnék továbbfejleszteni, mindig friss, színes, tartalmas adásokat sugározni. Ebben sok orvos adhat segítséget' — bár­mennyire leterheltek. sokan szívesen teszik ezt, örömmel segítik a közművelődési tevé­kenységet. — Mit lehetne jobban? — kérdezgeti magától, tőlem a fiatal népművelő, amikor le­kísér a kacskaringós kórházi labirintuson át a kapuig. — Jelentkeztem továbbtanulni, igyekszem fegyelmezettebben, jobb időbeosztással végezni a tennivalómat. Azt egyre job­ban tudom, látom, mit kér­nek, várnak a betegek. Az itt dolgozókról szinte alig be­széltünk — a szakmai képzé­sük, tanfolyamok, ideológiai képzés, névadók, . ünnepségek — a mindennapos munka ré­sze. Nehezebben mérhető, de nagy felelősséggel jár, hogy mit tudunk adni a pár hétig itt fekvő betegeknek. Van, aki itt lát először igazi festmé­nyeket. .. Népművelő — fehér kö­penyben .. az orvos, aki a fo­lyosón örömmel válaszol a beteg kérdéseire, aki nem bosszús, ha képzőművészeti csevegésre hívják, útiélmé­nyeiről beszámol, felvilágosító előadást tart és a kórházi mú­zeum anyagát gyarapítja; a népművelő, aki lót^fut a be­tegek között, megáll, ha kér­dezik— Laci, legközelebb mit vetítenek, milyen kiállítás lesz — csak együtt tehetnek ele­get a közművelődési felada­toknak. Ezt itt egyre többe» tudják. G. Kiss Magdolna Szendi Márta szocsi riportsorozata (III.) Ne menj, Mari, leesel! Ünnepi alkalomra terítet- ték az asztalt az 1435-ög szo­bában. — Ezt se hittem volna ta­valy, hogy Szocsiban tartha­tom a következő születésna­pomat! — nevet az örömtől kipirultan Juhász Lászlóné, a ZIM alagútkepiencei bri- gádvezetóje. S, akikkel e jeles, ünnepen összekoccinthatta poharát: Végih Gyuláné, a ZIM öntödei mérlegkezelője, Szabó Já- nosné, a kórház szülészeti főn öv éré — a turistacsoport asszonyainak legalább három­negyedrésze gz ő segédleté­vel hozta világra gyermekét — és Papanitz Sándomé, a ZIM főkönyvelője. Most először került az or­szághatáron túlra Végh Gyu­láné. 33 éve dolgozik a gyár­ban, becsületben, tisztesség­ben, jó helyre talált hát a ju­talom. — A fiaimnak olvasott ré­gi mesék jutnak az eszembe, amikor ebben a csodálatos tájban gyönyörködöm — mondta. — Különleges, me­seszerű a vidék. Nem tudom eleget nézni a tengert. Ha­talmassága . lenyűgöző. Min­dent apróra elmesélek otthon az uramnak, de azt hiszem, nem tudja igazán elképzelni, hiszen ezt látni kell! — Hatalmas iramban épül a város — teszi hozzá Szabó Jánosné. — És jó ízléssel, szé­pen díszítik az épületeket. Az Ahun hegyi kiránduláson kaukázusi virágokat szedtem, lepréselem, úgy viszem haza. örök emlék lesz az nekem, de még a gyermekeimnek is kincs. — Sose gondoltam volna, hogy egyszerű munkásember létemre még megláthatom ezt a hatalmas országot — fűzi a szót az ünnepelt, Juhászné is. — Hogy felülről nézhetem a habos felhőket, keskeny csík­ként az utakat. Feltűnő, hogy milyen tiszta, rendezett a város. Nem láttam szemetet, csikket eldobva az utcán. Ezt bizony mi is megtanulhat­nánk! Egymás szájából veszik a szót. Saját élményét akarná mind a többiek kincsévé ten­ni. Mindnyájuk vágyát fogal­mazza meg Papanitzné, ami­kor mondja: — Jó lenne, ha most kezd­hetnénk egy új, teljes hetet Hiszen most kezdjük igazán felfedezni a várost. Csak ma leltünk rá a partmenti fás sétányra, mily szép pedig az is! Bárány Istvánná, Marj néni, a varsányi tsz mázsálója után sűrűn kattognak a fényképe­zőgépek. Hiába, ritkán lat­nait errefelé palóc népvise­letet, .. NÓGRÁD - 1979. március 29., csütörtök — Nem azért jöttem én eb­ben, hogy kitűnjek — magya­rázza Mari néni. — Otthon is népviseletben járok. Szűk ruha még életemben nem volt rajtam. Meg is akarták venni rólam az ingvállat, de én megmondtam: nem tudja ezt maga kedves megfizetni, annyi munkám van benne! Mert magam varrtam, rán­coltam, hímeztem az egészet. Féltették, lebeszélték ott­hon: ne menj, Mari, még le­esel! Jaj, hogy te így min­denbe belevágsz! De már őt visszatartani nem lehetett. — Otthon egy parasztasz- szony elképzelni sem tudja, mi víz lehet a tengerben. Ilyen sok víz fölött repülni! Szélét-hosszát nem láttuk. Mari néni egyébként is sze­reti a természetet. Pesten, amikor a Parlamentbe hív­ják az Országos Nőtanács ülé­sére, mindig gyalog megy végig a Duna-parton. Hogy láthassa a hegyeket, a folyót. Piatrik Klára, a Salgótarjá­ni Ruhagyár balassagyarma­ti telepének meása is sírva ment haza karácsonykor. Örömében csordogáltak a könnyei, mert akkor szóltak, hogy mehet Szocsiba, ha ked­ve van. Hát már hogyne len­ne! — Csaik az a kár, hogy el­felejtettem már, amit az orosz órákon tanultunk — mondja. — Igaz. elhoztam a szótárat, de* nem sok hasznát tudtam venni. Még szerencse, hogy a szemnek nem kell tol­mács. A szépben minden nyel­ven gyönyörködhet az ember. Kipirosodott szemekkel toppan be Mari néniék szo­bájába Kevicziki Sándomé, a nagylöci tsz borjúgondozója és Hársfi Mária, aki ugyanott főkönyvelő. — Elveszítettük egymást a városban — mesélik most már megkönnyebbülve. — Igaz, hazataláltunk mind a ketten, csak azért pityereg- tünk, hol keres most, merre jár utánunk a másik? Kérdem Keviczkinét, mi­ről számol be otthon először. — Az még odébb lesz. — szól határozottan. — Először is a borjútelepre nézek ki, mert nyugtalanít már, nincs-e valami bajuk a jószágoknak, Hársfi Mária gyakorlott uta­zó. Bejárta már a Szovjetuni­ót, az NDK-t, Csehszlováklát, Lengyelországot, Jugoszláviát, Görögországot. Idén Spanyol- országba készül. — Embereket, szokásokat, tájakat megismerni — ez a legjobb dolog a világon — mondja. — Szeretem a nép- művészeti tárgyakat. innen is viszek haza a gyűjtemény­be. Gondolataink már egvre • gyakrabban kalandoznak ha­za. Közeledik a búcsú napja. S bármi szépet, csodát fo­gadtunk is magunkba, húz már a hazai föld. így lehetett ezzel kedves, fiatal idegenvezetőink. Erika is. Mert Ferihegyi landolá­sunk után percek óta beszélt már a TU 154-es mikrofonjá­ba, csak éppen — meghatott­ságában — a gombot felejtet­te el benyomni. (Vége) Új tanternk a nemzetiségi iskoláéban Szeptembertől megkezdődik az új tantervek fokozatos be­vezetése a nemzetiségi tanítá­si nyelvű általános iskolák­ban. Az oktatási miniszter most megjelent utasítása a horvát-saerb, a szerb-hor- vát, román és a szlovák tanítási nyelvű iskolákra vo­natkozik. Az új tantervek leg­fontosabb vonása, hogy nő az anyanyelven tanított tantár­gyak száma. Az 1,—4. osztá­lyokban a magyar nyelv és irodalom kivételével vala­mennyi tárgyat arTyanyelvü- kön sajátítják el a kisdiákok. A felsőtagozatosok pedig az anyanyelv és irodalom, a tör­ténelem. a földrajz és az osztályfőnöki órán kívül az ének-zenét és ahol nyelvi ké­pesítésű szaktanár van, ott a rajzot és a technikát is a nemzetiségi nyelven ismerik meg, tanulják. AZ ERŐD HADIJÁTÉK valódi lőfegyverekkel Üj, színes magyar film március 29-től a Nógrád megyei mozik műsorán. Fényképezte: BÍRÓ MIKLÓS Zenéjét szerezte: PRESSER GABOR HERNÁDI GYULA kisregénye alapján rendezte: SZINETÁR MIKLÓS Főszereplők: Tanay Bella, Bács Ferenc, Osztcr Sándor, Benkő Gyula, Benkő Péter, Madaras József, Rajhona Ádám, Kovács István, Tarján Györgyi, Bordán Irén, Né­meth Nóra, Hernádi Judit. Bemutatók: III. 29—IV. 1. BALASSAGYARMAT IV. 2—4. SALGÓTARJÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents