Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

Két emberöltő Terenyén Háromutcás falu volt... Dejtári tanúságtevők Történelem — karnyújtásnyira VAJON, milyen lehetett Kisterenye 60 esztendővel ez­előtt? Háromutcás falu volt, szegény emberek laktak ben­ne. Olyanok, akikben már forrt a gyűlölet, akik már nagyon unták a háborút és nagyon unták, hogy mindig a nyakukon üljenek. Nem tudom, milyen volt az fi kora májusi nap. amikor a 6. hadosztályt szállító vas­úti szerelvények befutottak az. állomásra- Ennek épülete már akkor is nagyjából olyan volt, mint ma. A monar­chia korabeli szabvány sze­rint épült, s több mint való­színű, abban az időben is füstfakította, sárga volt a fa­la. A szerelvényről acélszürke egyenruhás vöröskatonák szól­tak le, akik a román frontról érkeztek, hogy felmentsék az ellenség nyomása alól a sal­gótarjáni iparmedencét. A környéken hétköznapivá vált a tányérsapkás, lábtekercses bakák, derékig érő, kis bun­dájú lovasok látványa. „Is­tentelenek ezek”, gondolhat­ta néhány mamóka, „nem tisztelik ezek már a báró űr parkját sem!” „Máglyába”’ rakott puskák, tajtékos, pá­rolgó, lóról lepattanó, bőrka­bátos ordonáncok között itt, is, ott is feltűnt egy karcsú, hosszúkás arcú, harminc-egy- néhány éves fiatalember, tá­nyérsapkában, kis sötét ba- júszkával, olykor hosszú kö­penyben, máskor sötét zub­bonyban. Oldalán revorver- táska, parolijára kihajtva a fehér inggallér. A hadosz­tály politikai biztosa. Arról volt nevezetes, hogy koráb­ban lázadásért letartóztatta, a tisztikar egy részét és őri­zet alatt szállította a főpa­rancsnokságra! A neve: Mün- nich Ferenc... A hadosztály Év végén kötetben A közelmúltban megrende­zett ifjúsági mozgalmi emlék­ülésen született meg az ötlet, hogy az elhangzott előadások, valamint a már meglevő ar­chívanyagok felhasználásával egy kötetben lásson napvilá­got Nógrád megye ifjúkom­munistáinak hat évtizedes mozgalmi története. Az ötlet a megvalósulás útján halad, je­lenleg a KISZ Nógrád megyei bizottsága és a segítő szervek az összegyűlt anyag rendezé­sét, feldolgozását végzik, s ezenkívül várják az újabb in­formációkat, a KlSZ-alapszer- vezetek és -szervek illusztrá­cióit. A könyv bevezetője után az első fejezetben kap helyet dr. Molnár Pál előadása, vala­mint az ezt illusztráló és ki­bővítő dokumentumok, ame­lyek az ifjúsági mozgalom megalakulását és az 1945-ig terjedő időszak eseményeit elevenítik fel. A második részben lesz található Tóth Erzsébet munkája az 1945— 1957 közötti évekről, míg a harmadik fejezet a KISZ tóttá az intervenciósokat, de miután elvonult, azok újból megindultak, s Kisterenye gazdát cserélt- Azon a nyá­ron még kétszer foglalták el a községet, egyszer a magya­rok — vissza, — azután, újra a Tanácsköztársaságot vérbe fojtó idegenek. Akkoriban már nem nagyon mertek az emberek arra a tizenkilences májusra hangos szóval em­lékezni. VISSZAÁLLT a régi „rend” s a helybeliek csak a Solymossy-birtokon, meg a bá­nyákban találtak megélhe­tést. Már akiknek munka ju­tott a „boldog békeidők” kon­junktúra szülte nyomorában. A felszabadulásig „csak” né­hány sztrájkkal írták be Kis­terenye nevét a történelem­be. A felszabadulás után az el­ső jelentős esemény a gépál­lomás átadása volt, melyen Kádár János is részt vett. Ugyanebben az időben épült fel a Népkertben — ez lett a kastélypark új neve — a község első óvodája. Az ötvenes évek elején a „széncsata” újabb fellendü­lést hozott. Ezzel kapcsolat­ban nőtt a község lakosságá­nak száma és nőttek az igé­nyek is. A bányász-sajátház- akció keretében több mint kétszáz lakást építettek, ek­kor alakult ki többek között Kossuth-telep is­A nagyközség — mert a terjeszkedő település kiér­demelte ezt a rangot — te­rebélyesedett. Túl az úton is, házak emelkednek. Általá­nos iskola, korszerű, hetven­öt férőhelyes óvoda, gimnázi­um, bölcsőde orvosi rendelő és fogászati szakrendelő, ÁBC-áruház, modern neve­lőotthon, s mindehhez veze­tékes ivóvíz- és községi csa­töfob mint húszéves tör­ténetéből, eseményekben bővelkedő korszakáról ad­nak számol Végezetül pe­dig a kutatómunka anyagai, korabeli újságcikkek, fotók, falragaszok és egyéb illusztrá­ciók szerepelnek a kötetben. Csupán néhány érdekesség a készülő könyvből. Az első ifjúsági lap, a Munkásifjúság 1898-ban jelent meg, igaz a rendőrség közbeavatkozására rövidesen megszüntették. A megye első KIMSZ-szervezete 1919. júniusában Balassagyar­maton jött létre a KMP me­gyei vezetőinek segítségével. Az alakuló gyűlésén több százan részt vettek, s július­ban már 33 községben műkö­dött KIMSZ-alapszervezet. Majd a Tanácsköztársaság megdöntése után az illegalitás nehéz körülményei között folyt a munka. A megyében 1926- ban alakult meg a KIMSZ kerületi bizottsága Lovász József és Horváth József ve­zetésével, majd KIMSZ-sejtek jöttek létre Salgótarjánban, tornahálózat épült fel. S a fejlődés tart tovább. A gyermekotthonnal szemben a megye egyik legkorsze­rűbb általános iskolá­ja épül, több mint száz lakás építését tervezik, s az egykori gépállomás, ké­sőbb a Mezőgép-üzem, majd az SKÜ gyáregységére ala­pozva, a közeljövőben átadás­ra kerül az új, hétszáz dol­gozót foglalkoztató csőgyár. Az egykori háromutcás te­lepülés úthálózatának jelen­tős része pormentesített, s úgy beszélik, jövőre beveze­tik a gázt. A kisterényeiek nem felej­tettek. A településen emlék­mű őrzi a 60 évvel ezelőtti események dicsőségét. S az egyik utcát, — mely a tanács­ház sarkánál szalad neki a dombnak — Münnich Fe­rencről nevezték el. Nem hosszú utca, talán tíz ház az egész- Egyik oldalán járda nyújtózkodik, s az idő­ette épületek közé két szép modern családi házat építet­tek az 1/A és 1/B szám alatt. Az utca elején közkút szol­gáltat vezetékes jó vizet, s a porták előtti tartályok a szervezett szemétszállításról tanúskodnak. Bizonygatva, hogy lépésről lépésre közele­dik a falu a város felé. A SZÉPEN helyreállított Solymossy-kastély — kertjé­ben akkor is pávák rikoltoz- tak, — az úton túl levő kis- kastély — most az ÁFÉSZ irodája. — a dűledezőf élben levő iskola a körjegyzőségből lett tanácsház, és egynéhány további öreg épület, meg a legöregebbek emlékezete, ami még őrzi Kisterenyén a 60 évvel ezelőtt történteket. Körülöttük új település szü­letett, mai életünk egyre méltóbb foglalataként. —gáspár— Vizsláson, Kisterenyén, So­moskőn, Somoskőújfalun és Szécsényben. A második világháború alatt a kerületi bizottság nem tu­dott működni, a sejtek között alig volt kapcsolat. Tevékeny­ségük ez időben főként az ideológiai munkában, a tanu­lásban és az illegális irodalom terjesztésében merült ki. A felszabadulásunkat követő években, 1957-ig három olyan ifjúsági szervezet működött a megyében, amely a munkásha- talam Konszolidációjának tá­mogatójává vált Majd a forra­dalmi erők újjászerveződésével sor került 1957. március 21-én a Kommunista Ifjúsági Szövet­ség megalakulására, s májusra már 86 alapszervezet működött 2788 taggal. Ma pedig már több mint 18 ezren tagjai a KISZ-nek, nagy önállósággal, a pártszervezetek irányításá­val dolgoznak, részesei annak a munkának, mely megyénk gazdasági, társadalmi felada­tai megoldására irányulnak. (t) Való igaz: több vér omlott egyetlen olyan első világhá­borús napon, amelyen a mo­narchia tábornokai egymás­nak azt jelentették — sem­mi jelentős esemény nem tör­tént — mint, amikor a nép­forradalom azok ellen fordult, akik felelősek voltak a ten­gernyi, négyévi háborús szen­vedésért. A népek a magyar vidéken a kastélyt, a jegyző- séget, a csendőrt, a jegyzőt, s mint a népnyúzók utolsó em­berét — a boltost látták az elnyomatás megszemélyesí­tőinek. A Gergely-naptár sze­rinti 1918. október 31-én győzött a vértelen őszirózsás, polgári demokratikus forra­dalom, s nem változtatott ezen a tényen az sem, hogy még aznap este a Hermina úti Róheim-villában a gyű­lölt rendszer egyik legfőbb, szimbóluma, gróf Tisza Ist­ván — vo}t frontkatonák golyójától meghalt. özvegy Varga Gáborné, dejtári asszony innen számít­ja a forradalmi időket. Var­ga Gábor, csakúgy mint sok dejtári, pataki társa ezekben a napokban érkezett haza a front­ról, a rettenetes szenvedése­ket jelentő hadszínterekről: Piavé, a Kárpátok, Doberdó ■ környékéről, sokan orosz ha­difogságból. A forradalom hí­re ide is eljutott. Balassa­gyarmaton november harma­dikén ünnepi nagygyűlést hív­tak össze a népnek azzal a céllal, hogy a város lakos­sága csatlakozzék a Magyar Nemzeti Tanácshoz. Ezen a napon a házakat fellobogóz­ták. Dejtár férfiemberei meg egyre-másra érkeztek haza­Dejtár, Petőfi utca 4. Für­ge mozgású, idős asszony fogadja a látogatót. A ház körül a kert, a ki öreg ed és- megújulás átmenetét formáz­za. Az ötven esztendeje ül­tetett nagy diófa kivágva, fel­darabolva várja a sorsát, lej­jebb a gyümölcsösben meg fiatalabb ágak nyújtják a márciusi napfény felé duz- zadozó rügyeiket. Varga Gá­bor, a dejtári tizenkilences direktórium elnöke éppen ti­zenhárom esztendeje halott. Nyolc gyerekéből hat ma is fi, nagyobbik részben távol a szülőfalutól, Pesten. Hogy emlékszik Varga néni azokra a napokra? „Sebesülten, meg tüdőhuruttal jött haza a frontról az ember.. • Milyen volt? Mint más. Talán csen­desebb szavú, kevés beszé­dű, megrágta mit mond, ezért is szerették. Meg azért, mert mindenki emberfiával tisz­tességgel szólt, embert nézett mindenkiben. Jöttek hozzá a jó emberei, azokkal sokat be­szélgetett.” Vargáék tizennyolc vé­gén, tizenkilenc elején nem itt laktak, hanem egy régi házban a körjegyzőség (ma a tanács székel ott), közelében, azzal átellenben. „Akkor már három gyerekünk volt. Az első még tizenháromban született. A második tizenöt­ben, a harmadik tizen­nyolcban- Amíg az ember oda volt, azt a néhány holdat, amit a két családból össze­hoztunk, bérbe kellett ad­ni. .. Nem mondott nekem az semmit, csak egyszer, már ti­zenkilencben volt az, hogy így szólt — ha siketül, amibe fogtunk mi népek, jó vilá­gunk lesz! A direktóriumba is úgy választották, hogy mindig sokat tudott az élet­ről. Akkoriban meg különö­sen sokat olvasott, beszélt az emberekkel. Nekem ott voltak a gyerekek, ő meg mindig talpalt és őhozzá is jártak éjjel-nappal.” Dejtáron, amikor a Tanács- köztársaság védelme megkö­vetelte, a hazatért fiatalok­ból, nagyrészt nőtlen-gyerek­telen frontkatonákból gyor­san megalakult a dicsőséges vörös század. Tíz tagja ma is él a községben, a környéken. Varga Gábor útja a rend- fenntartás, a hatalomgyakor­lás, a proletárdiktatúra köz- igazgatási területére vezetett- Mit érzékelt a harcokból, a küzdelmekből, a fordulatból Varga néni? „Láttam én, hogy gondok gyötrik később, amikor már újra nagyobb hangja lett a régieknek. Ak­kor egyik éjjel arról beszélt nekem, hogy neki az Ipolyon túlra kellene menni... Nem mondta miért, de én érez­tem, hogy nagy veszély fe­nyegeti. Nekem akkor sem mondott semmit és ő sem ment sehova. Maradt a régi házban. Éjszaka törték ránk a csendőrök az ajtót. Megverte az egyik a puskatussal a pad­lót, és annyit mondott csak — „Varga kell!” Mennie kel­lett, ment ellenkezés nélkül. Gyarmatra vitték, ezer sze­rencséjére, ’ későn érkeztek oda, a többieket már elszál­lították a hatvani homokbá­nyába- Azt mondják, ott agyonlőtték valamennyit és rájuk húzták a homokot.” Szigorú szűkszavúsággal szól a dokumentum: „Varga Gábor, dejtári di­rektóriumi tag. 1888. március 12. Balassagyarmati ügyész­ség, 1919—1920. Társadalmi | osztály elleni izgatás, kom­munista magatartás miatt elítélve”. Rettegettek, rettenetesek voltak azok az éjszakák, ami­kor Varga Gábor újra a csa­ládjától távol volt: amikor halomra ölték az embereket és a legválogatottabb mó­don: amikor nagyon kevés kellett ahhoz, hogy valakit elvigyenek: amikor száz meg ezer férfi vált földönfutóvá, bujkálóvá, szökevénnyé, ami­kor a legderekabbak mély Illegalitásban tovább dolgoz­tak: amikor a homokbányák, kiserdők, kivégzőhellyé vál­toztak. „öt akkor ott tartották a gyarmati börtönben és ké­sőbb elítélték nyolc hónapra. Amikor kiengedték, naponta ellenőrizték a házat, őt és en­gem is, a gyerekeket, roko­nokat, éjszakánként csend­őrök állták körül a házat, féltek tőle és őrizték is, ne­hogy újra kezdjen valamit az ő fajtája. A fiam mondja, hogy ő látta a képét Pesten, a Duna mellett van a köz­pont, ott van kiakasztva egy nagy kép róla. •. Azért én egyszer elmegyek és elk -rem, haza hozom Dejtárra. Hogy itt legyen, karnyújtásnyira. T. Pataki László ! visszaszóld­Hat évtized története Nevük: Március 21. FEHÉR KRÉTÁVAL heve­nyészve felrótt sorok virítanak messziről az egyik gépen: Is­ten veled acélgyár, elegem van belőled! No, már aki ezeket a bú­csúszavakat idekaparta, abból alighanem az „acélgyárnak”, a Salgótarjáni Kohászati Üze­meknek is elege lehetett, mert innen, a kovácsoló és öntöde gyárrészleg „B” üzeméből az utóbbi hónapokban jó pár em­bernek Útilaput kötöttek a tal­pára- Jól dolgozni csak becsü­letes, tisztességes, megbízható emberekkel lehet. S aki ez erényeknek híján van, az — így vélekedik a nagy gyár is — keresse máshol boldogulá­sát­Ilyen gondjai szerencsére nincsenek a „B” üzem Már­cius 21. brigádjának. Arannyal többszörösen kitüntetett kö­zösség ez, s nagy múltra visz- szatekintő. 21 közösen telt esz­tendőt hagytak már hátuk mö­gött. Sikerekkel, kudarcokkal vegyesen, bár előbbiből bő­vebben kijut. Szántóvasat, csőperemet ké­szítenek. S nem is akárhogyan, hiszen számokkal már alig- alig kifejezhető a selejt. Azért néhány tized százalékkal még így is tudtak javítani. Űjítással, jobb minőségi munkával, társadalmi akciók­kal, az energiával való okos bánásmóddal a 230 ezer fo­rintot is meghaladó összeget spóroltak össze a gyárnak az elmúlt év során. — Sokszor csak a figyelmen múlik — mondja Szeles István brigádvezetö-heiyettes, szántó­vashengerlő. — Míg meleg­szik a vas, addig kikapcsol­juk a gépet, ne járjon hiába drága pénzen. A kemencét se kell túlfűteni, sok „pénz” elég­het abban is fölöslegesen. S ha valaki ezekről elfeledkezik, azért vannak a többiek, hogy figyelmeztessék: kapcsold ki a géped, koma! Viszont arra már igazán egyikük sem számított, hogy öt balesettel lesz terhes az esztendő. Csordás István pél­dául hiányzó kollégáját he­lyettesítette, ám hiába volt a jó szándék s igyekezet, nem ismerte a fogásokat, meglett a baj egy-kettőre. Azt se „ter­vezhették be” előre, hogy az üzem rázkódásától magától el­induló anyagmozgató kocsi ke­reke Lipták János lábfején gördül át, s eltöri az ujját. Magyar János a kísérleti gyár­tásnál járt pórul. Próbálgatta, hogy kellene megoldani a dol­got, hogy minél többet adjon ki az anyag, meg haladós is legyen a művelet, megsérült. — Hát, nem termett ne­künk babér a munkavédelmi versenyben — hagyja rá Gur- man László csiszoló. — Az ördög tudja, hogy van ez, de valami mindig becsúszik, akár­hogy vigyáz is az ember­A brigádtagok többsége a környező falvakból utazi4< na­ponta a gyárba. Gurman Lász­ló egyenesen Csitárról- Az 6 műszakja nem 8 óra, hanem utazással együtt 12. Merthogy napi 4 órába jön a közlekedés. — Gondoltam is már rá, hogy valahol közelebb ke­ressek kenyéradó helyet, de- hát 17 évesen jöttem én ide, világéletemben ezt csináltam- Most meg csak úgy vegyem a kalapom, és elköszönjek? Nem olyan könnyű az! Kiss T. Imre is utazó sors­társ. Bár ő csak hét végén ül vonatra, aztán irány Derecs­ke! Ahogy ő mondja: megyek a hétvégi házamba. Rendes, családi otthona az persze, de neki valóban, csak a hét végi üdülés, pihenés háza. Nem könnyű hát közös ren­dezvényre összehozni a Már­cius 21. tagjait. A helybéliek még csak maradnának, de az utazóknak bizony sürgős az indulás. Pedig de jók is a közös ün­nepek! A Zója-ligeti bogrács- guiyásos bankettet még most is emlegetik. Asszonyostul, gyerekestül mertek el rá, jól érezték magukat. — Másabb a viszony, a kap­csolat közöttünk, örömtelje- sebb a viszontlátás egy-egy közös rendezvény után — mondja Szeles István. — Ha nagyobb az összetartás, jobb ízű a munka is. Végül is itt töltjük a nap felét. Nem min­degy az, milyen kedvvel! Ök nemigen emlékeznek már, miért éppen a Március 21. név mellett döntöttek. A magyarázatért azonban nem kell csak a szomszédba, a szerszámkiadóba menni. Köny­nyebb munkára oda helyezték át a brigád alapítóját, húsz éven át vezetőjét, Kokinda Jánost. — Évforduló volt akkor is, a Tanácsköztársaság kikiáltá­sának 40 éves évfordulója. De nemcsak ez adta az ötletet. Többünk családjában is akad­nak olyanok, akik részt vet­tek az akkori eseményekben. Nekem apám is, nagyapám is tettekkel támogatta a mun­káshatalmat. Nagyapámat a románok meg is botozták a tokaji vásártéren, mert hogy onnan származunk mi el. — Az én apám javakat osz­tott szét az uradalomban a szegénységnek — folytatja Kiss T. Imre. — Harmadma­gával együtt akarták kivégez­ni a tanácshatalom bukása után. Szerencséjének, no meg egy jóakarójának' köszönheti elz életét. VALAMENNYIEN PÉLDA­KÉPNEK tekintjük a vöröska­tonákat — fűzi a szót Szeles István is. — Hősök voltak, ál­dozattól vissza nem riadók. Életük példaadó mindünknek. Szendi Márta NÓGRÁD — 1979. március 21., szerda 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents