Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

A megvalósulás nehézségei Észrevételek egy vetélkedőhöz Életem legfurább szellemi vetélkedőjén a napokban vet­tem részt Mátranovákan, a Ganz-MÁVAG helyi gyár­egységének művelődési há­zában. A jelző ténylegesen az esemény különlegességére vonatkozik, mondattá fogal­mazva azt jelenti, hogy még egyetlen szellemi vetélkedő, melyen részt vehettem, nem változott, nem fejlődött, me­net közben, folyamatában annyit, mint ez, a mátrano- váki. Ezzel viszont — közvetet­ten — dicséretet fogalmaz­tunk meg, amelyre valójában rá is szolgált a salgótarjáni járási hivatal művelődés- ügyi osztálya, amely szinte mind egy szálig mozgósítot­ta apparátusát az akcióra. Munkatársai voltak a játék összeállítói, levezetői, má­sokkal kiegészülve: döntnö- kei. Lelkes igyekezetük, áldo­zatos munkavállalásuk, ru­galmasságuk dicséretes, s a vetélkedőről mint közműve­lődési kezdeményezésről, csak az elismerés hangján szól­hatunk. Olyan hivatali appa­rátus szervezte ezt a járási kiterjedtségű, szellemi párbajt, amely egy esztendeig (a leg­utóbbi napokig) nem tudott, megfelelő, rátermett jelölt híján, közművelődési fel­ügyelőt foglalkoztatni. Olyan apparátus birkózott Mátra- novákon a feladattal, amelyik — utólag már látszik — erőn felül vállalt, igyekezve pél­dát mutatni egy intézmény­nek, egy járási művelődési központnak, mely lényegében, nincs a járás területén. (Ez utóbbihoz annyi kiegészítés kívánkozik, hogy a salgótar­jáni József Attila Művelődé­si Központnak kellene, lévén a járás területén, a járási művelődési központi funkció­kat ellátni.) A mátranováki vetélkedő — ismételten hangsúlyozva a járási kezdeményezés je­lentőségét — több fontos, el­gondolkodtató tanulsággal szolgált, különösképpen mód­szertani szempontból. A játék egészén végighú­zódott a görcsös igyekezet, különböző elemeiben mindvé­gig jelen volt a kellő kiér- leltség hiánya, a rutintalan­ság. Ezt érezhettük néhány kérdés hallatán, amely nem pozitív történelmi hagyomá­nyaink ismeretét kívánta meg feleletül, hanem az ellenkező­jét. Eléggé közismert példá­ul, hogy 1944-ben felrobban­tották Gömbös Gyula szobrát, az már kevésbé, hogy kik, holott számunkra az utóbbi­ak vitathatatlanabbul fonto­sabbak, a fasiszta miniszter- elnöktől, a magyar fasizmus egyik leghírhedtebb alakjá­tól­Az információs játék a lá­tott formában kivételes erő­vel csábította a csapatokat a csalásra, a zsűri kijátszásá­ra. Magam legalább a csapa­tok felét (összesen húszán vol­tak, ipari üzemekből, mező- gazdasági szövetkezetekből) rajtakaptam kisebb-nagyobb manipulációkon. Mindez tel­jességgel érthető. Nincs az az ember, zsűri ugyanis, ame­lyik egy olyan széles terem­ben, mint a mátranováki kultúrházé, át tudná látni, te­kinteni, hogy az elhangzott állítás után melyik csapat nyújtotta fel elsőnek és he­lyesen a táblákat. Emiatt az­tán nehézkessé is vált a já­ték, döcögött a bonyolító gé­pezet s a zsűri a csoportok csalásait elkerülendő, arra kényszerült, hogy felálljon székéről és farkasszemet néz­zen a versenyzőkkel. Megítélésünk szerint nem lett volna haszontalc'n fogás az sem, ha a kérdések után — melyekre nem adtak he­lyes választ a csapatok — el­hangzott volna a felelet. A vetélkedő ismeretterjesztő jellegét erősítette volna, ezek­kel is további ismereteket szereztek volna a versenyzők az 1918—1948. közötti magyar munkásmozgalom történeté­ből. Mindezek után újabb feje­zetet kell kezdenünk. A fenti kifogások ugyanis a játék­nak csak az első, de időben lényegesen hosszabb részét, a tulajdonképpeni elődöntőt jellemzik. A döntőben alapo­san megváltozott a helyzet. Az információs játék elha­gyásával, a helyes feleletek elmondásával és néhány ap­róbb technikai, módszertani változtatással — melyekre egyébként a szünet közbeni beszélgetések, s maguknak a játékosoknak az elégedetlen­sége adtak alapot — pergőbb, izgalmasabb, érdekesebb, hasznosabb, egyszóval pro­fibb lett a szellemi vetélke­dő. Még egyetlen vetélkedő rendezői sem fogadták meg annyira a segítő bírálatokat, tanácsokat, mint ennek, még egyetlen vetélkedő színvona­lában sem tapasztaltam olyan nagymérvű javulást, mint eb­ben. Játékosok és szemlélők örömére, az egész rendez­vény hasznára. Hiszen a szocialista bri­gádvetélkedő közkedvelt köz- művelődési műfaj, egyben rendkívül igényes is. Kényes a hogyanra, a módszerekre Könnyen teremhet rossz köz­érzet a versenyző emberek­ben, mindenféle nemes szán­dék és igyekezet ellenére — ha a játék unalmas, érdek­telen, szellemtelen- Már csak ezekért is kijárt volna a se­gítség az ilyen és hasonló ve­télkedők összeállításában és lebonyolításában jártas nép­művelő szakemberektől. A salgótarjáni járási hivatal művelődésügyi osztálya azon­ban egyedül végezte a mun­kát. Lebonyolításához ka­pott segítséget a mátranová­ki művelődési háztól, amely­nek — köztudott — nincs •szakképzett, főhivatású nép­művelője. Tiszta szándékú, de életem legfurább szellemi vetélkedő­jéről hiányoztak a megyei művelődési központ munka­társai. Nem merek arra gon­dolni, hogy azért, mert nem érdekelte őket. Inkább a tá­volságban, és az időpont megválasztásában keresem az okokat. Salgótarján m zsí- sze esik Mátranovökhöz. És egy vetélkedő számára talán a szombat nem a legmegfe­lelőbb. Egyremegy: a tény, tény marad! Sulyok László Vonzódás él bennem a nép­rajz iránt, úgyszólván ösztö­nösen. Az ország nyugati csücskében, olyan tájon szü­lettem, ahol — ha a nyomo­rúság nem is volt olyan „cif­ra”, mint az északi palóc vidé­ken — a paraszti gazdálko­dás régi formái néhány évti­zeddel ezelőtt még éltek, a te­lepülés, építkezés őrizte az ősi nyomokat, a paraszti élet rendje, a rokonsági viszonyok szigorúan meghatározottak voltak, az emberek élete iga­zodott a jeles napokhoz, az ünnepi szokásokhoz. Szülőhá­zamat (én még annak szobá­jában születtem) 1846-ban épí­tette egyik elődöm, húszéves koromig éltem benne. Akkor új házat építettünk a helyé­re. Nekem még fontak korbá­csot, volt köcsögdudám, jár­tam regülni (nálunk így hív­ták a regőlést), tudom, milyen gonddal, örömmel járt a „ma- sinálás”, és így tovább. Tő­lünk „kődobásnyira” van az őrség csakúgy, mint a régi Sopron megye, ahol némely szokások még ma is élnek. A gyerekkor azonban ha­mar elmúlik. Emlékén túl bennem megmaradt, többi kö­zött, a népélettani munkák, a néprajzzal foglalkozó művek szeretete. Amikor az ember a múltba néz, általuk, kicsit ön­magát is keresi bennük. Fon­tos ez, hiszen manapság a néphagyomány ápolásának sokféle formája dívik, s eb­ben az egyébként hasznos és szép „divatban” itt-ott kísért a felszínesség, néha talán még némi hamisság is. A Kis magyar néprajz a rá­dióban című könyv azok közé a művek közé tartozik, ame­lyek a hagyományápolás ne­mes példája jegyében szület­tek. A könyvet Jávor Kata, Küllős Imola, Tátrai Zsuzsa szerkesztette, dr. Ortutay Gyula lektorálta. Biztosíték ez arra is, hogy a benne foglal­tak szakmai hitelességéhez nem fér kétség. „Ráadásul” olyan műről van szó, amely mindennapi olvasmánynak is gyönyörű, s szinte észrevétle­nül vezeti az olvasót lépés­ről lépésre a magyar és a szomszédos népek közös múlt­jába, hagyományvilágába. Mondhattam volna olvasó helyett hallgatót is. Hiszen a Kis magyar néprajz, amely 1970-ben indult a rádióban, a rádió és a televízió legrégibb műsorai közé tartozik. Amint azt a kiadó az Előszóban ír­ja: „Ortutay Gyula szerkesz­tésével az MTA néprajzi ku­tatócsoportjának kollektívája a paraszti kultúra differenci­áltabb bemutatására törekszik ebben a sorozatban- A köztu­datban ugyanis a népi kultú­rának inkább a látványos ele­mei élnek, pedig a csillogó felszín alatti valóság nem is olyan csillogó, nem is olyan varázslatos, s eredeti környezetéből kiragadva, dí­szítőelemként, divatstílusként alkalmazva hamis képet mu­KIS MAGYAR NÉPRAJZ A RÁDIÓB AN tat alkotóik szellemi hagyo­mányairól, anyagi és társa­dalmi viszonyairól”. A könyv­ben foglaltakat a szerkesztőig a több mint ezer elhangzóig előadásból válogatták ki. Így a mintegy kétszáz előadást tartalmazó mű a korábbi nép­rajzi ismeretterjesztő köny­veknél gazdagabb lett, mert sokrétűbb képet mutat föl a néphagyományból. Miről szólnak ezek az elő­adások? Először is, a paraszti kultúra ellentmondásairól, amely létrehozóik létéből fa­kad (jobbágyok, parasztok, agrárproletárok), a természeti környezetről, a paraszti gaz­dálkodás formáiról, viszonyai­ról, a népi táplálkozásról, a népi mesterségekről. Ismer­tebb témák is szerepelnek bennük, így például a népvi­selet, a népköltészet, a nép­művészet múltja, változó for­mában továbbélő hagyománya. De sokat megtudunk belőlük az építkezésről, népi bútorok­ról, berendezésekről, a közle­kedésről, a paraszti élet rend­jéről, a rokonsági viszonyok­ról, az évfordulókról, jeles na­pokról, ünnepi szokásokról, a néphitről, a népi tudásról, a népmeséről. Gyakran esik szó ezekben az előadásokban a palóc vidék hagyományvilágá­ról is. A könyvet igen hasznos és gazdag irodalomjegyzék egé­szíti ki. (RTV—Minerva, Bu­dapest, 1978). Tóth Elemér Az időjárás krónikásai Száz évvel ezelőtt — 1879. elején — kezdték el Moszk­vában az akkori Petrov szki Akadémia meteorológiai ob­szervatóriumában az időjárás rendszeres megfigyelését. Ma az obszervatórium Mihelson nevét viseli és a Tyimirjazev Agrártudományi Akadémiá­hoz tartozik­Az obszervatórium egyik nevezetessége az irattár, ahol az elmúlt évszázad minden­napjairól őriznek feljegyzése­ket. Csirkov professzor, az akadémia meteorológiai és klimatológiai tanszékének ve­zetője szerint az archívum rendkívüli jelentősége abban áll, hogy a százéves folyama­tos meteorológiai adathal­maz segít képet alkotni a Moszkva időjárásában bekö­vetkezett változásokról. Ezen­kívül a meteorológiai obszer­vatórium irattára rendkívül nagy segítséget nyújt a me­zőgazdasági szakemberek kép­zésében is. Barátunk a könyv A 60. évforduló jegyében, olvasónapló-pályázatot írt ki a Nógrád megyei Tanács mű­velődésügyi osztálya, a Ma­gyar Űttörők Szövetségének Nógrád megyei Elnöksége és a Balassi Bálint megyei Könyv­tár. A pályázatokon azok a Nógrád megyei úttörők ve­hetnek részt, akik valamely könyvfár tagjai. A kitöltött olvasónaplók beküldési határideje április tizenötödike. A legjobb ered­ményt elérő pályázóknak má­jus végén vetélkedőt rendez­nek- A győztesek jutalomtá­borozásban és értékes könyv­ajándékokban részesülnek. A plzeni sörmúzeum A Plzenbe látogató turisták egyik első útja rendszerint a városi sörmúzeumba vezet- A cseh sörgyártás fellegvárában létesített múzeum gyűjtemé­nyét 1972-ben átrendezték, felújították. Azóta 200 ezer, többségében külföldi látogató fordult meg termeiben. A múzeum különleges tár­gyai közül is kiemelkedik az az 1500-ból származó vas­nyakörv, amelybe a sörhami­sítókat zárták. Érdeklődésre tarthatnak számot a sörgyár­tás kezdeteiből származó esz­közök, berendezések is. A múzeum most egy olyan gőz­géppel gyarapodott, amelyet a Plzen melletti Bletná Sör­gyár berendezéséből kaptak. A gép az 1880-as évekből származik. FEKETE GYULA: RÖVID ÉLETRAJZ Dccsi Ilona: Magányosan Megszületett: 1919. május elsejére. Vörös molinóból szabták, s a gondosan rajzolt betűket aranyos festékkel festették ki rajta: 19. KISALFÖLDI VÖRÖS EZ­RED GYŐR, GYÁRVAROS 1919. MÁJUS 1. A gyárvárosi lányok, asszo­nyok kigondolták, hogy úgy lesz az jó, ha minél többen rajta hagyják a kezük nyomát. Hímeznek rá selyem szalagot, amelyet fölül, a zászlórúd he­gyén csokorba lehet kötni, s minden katonánák, ha csak ránéz, eszébe jutnak az ottho­niak. Aranyfonállal szegték be a szalagot, azzal hímezték ki a szöveget is: Nem lesz a tőke úr mirajtunk Pelyhénére az ő betű ju­tott. Még azt sem egyedül hí­mezte, mert a kislánya, Rozi­ka, addig rimánkodott, míg rá­bízta az ő betű két vesszőjét. Május elsején az ünnepi felvonuláson a katonák már az új, felszalagozott zászlóval meneteltek a Cziráky térre. Nemcsak a zásdó volt új, a toborzónóta is; visszhangzot­tak tőle a szűk győri utcák. Érződik is rajta: maszülött katonanóta, melyet nem csi­szolt még ki a használat: Állj be testvér katonának, itt a helyed közöttünk. Tulipánt és piros rózsát a kalapodra tűzünk. Gyertek közénk, nem siratnak majd a győri leányok; dicsőség lesz, ha a Vörös Hadseregbe beálltok! Alkonyaikor idegen repülők jöttek, és gépfegyverrel lőtték a várost. Nem sokkal később elterjedt a dermesztő hír: a komáromi hídfőhöz felvonult munkászászlóaljakat kelepcé­be csalták s lemészárolták a cseh fehérek­Pelyhe György, a Rozika nagybátyja, éjfél körül érke­zett haza, lucskosan, fülig sá­rosán. Nagykabátját a hídon hagyta, mikor a gyilkos gép­fegyvertűz elől a Dunába ug­rott. Csúnyán átfázott reggel óta, egész nap viz*» uhában; szidta, átkozta a teher csehe­ket, s mihelyt kiheverte a náthát, beöltözött vöröskato­nának. Ezekben a napokban kez­dődtek a sorozások, városszer­te. Az ágyúgyáriak bejelentet­ték, hogy nem tartanak igényt a hadiüzemnek kijáró mente­sítésre. Az olajgyár termelési bizto­sa Ponciustól Pilátusig szala- dozott: nem lehet így dolgoz­ni, ha a munkásság javát el­viszik katonának. Végül is tíz felmentésre kapott engedélyt. Épp a fogadalomtételre készü­lődtek a besorozottak a se­lyemszalagos vörös zászló előtt, amikor a termelési biz­tos visszaérkezett a papírral. Tartott a civakodástól, hiszen ötvenke.tten váltak be és csak tíz kaphatott felmentést, hát politikusán kezdte: — Elvtársak, lépjenek ki azok a nagycsaládosok, öt gyereken felül, akik felmen­tést kérnek! Valaki a sor közepén előre­mozdult. De aztán' visszalépett az is. Másodszorra már azzal szó­lította őket a termelési biz­tos: bárki kérheti a felmenté­sét, akinek családja van. Semmi mozgás. — Elvtársak, az egyedülál­lók is kérhetik!... Nem mozdul senki­— Hagyja már őket, elv­társ, hát dolgozunk mink — sírta el magát a nézelődők közt egy fiatalasszony. Pelyhe Rozika kikísérte a nagybátyját az állomásra, a katonavonathoz. A zászló mi­att is, mert a zászlót még egyszer látni akarta, indulás­kor. Mondani nem mondta ak­kor Gyuri bátyjának, de ké­sőbb eszébe jutott, hátha nem is tud róla, és megírta neki: a selyemszalagon az ő betű a Pelyhe család keze munkája, s azon is a két vessző az övé, Rozikáé. A zászló először Hajmás- kérre kísérte el a győri újon­cokat. Rövid kiképzés után onnan indultak tovább, egye­nesen az északi frontra. Kegyetlen háború dúlt; vé­resebb, mint az addigiak. A fehérek nem csupán győzni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents