Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
Jó lenne a moszkvai olimpiára eljutni Egy vetélkedő tanulságai Vasárnapi jegyzet Gyűjtögetők A vetélkedő győztesei: Vanya Attila, Varga István, Juhász János, Horváth János első bé osztályosok, akik a bányaelektrolakatos-szakmát sajátítják el iskolájukban. — kép: kulcsár — — Leningrádot hogyan nevezték a forradalom előtt? Vanya Attila elsőéves bányáéi ektro-lakatos kissé meghökkent a kérdésen. Osztály-, társára, Varga Pistára nézett, aztán szakoktatójára, Pintér Jánosra, a szeme mintha kérdezte volna: — Ki ez a szakállas fiatalember, aki köszönés, bemutatkozás'helyett rögtön kérdésekkel zaklatja az emberfiát... — Pétervárnak hívták. Első Péter alapította, adta meg a választ és jól a szemem közé nézett. Mit tehettem? Röviden elmondtam, hogy egy hír vonzott engem Nagybátonyba, a 209. számú szakmunkásképzőbe. A hír pedig imigyen szólt: az 1978—79-es tanévre hirdetett Ki tud többet a Szovjetunióból Szovjetunióról című politikai vetélkedőt február 1-én tartották Nagybá- tonyban. A hírt Pintér János, az iskolában működő MSZBT tagcsoportjának ügyvezető elnöke egészíti ki: — Iskolánkban 11 csoport indult a vetélkedőn, vagyis tanulóink közül minden ötödik diák. A felkészülés szeptemberben kezdődött és a vetélkedővel még nem ért véget. A megyei döntőre újabb házi versenyt szervezünk az első, illetve a második helyezett csapattagok részvételével. — A megyei csapatba biztosan lányok is kerülnek, úgy jobban mutat a csapat — szól közbe nevetve Attila. — jelenti ki kategorikusan Pintér János. A lányok éppen ekkor érkeztek. Krajcsi Zsuzsanna és Kovács Ilona a második osztályból. — Mi is ott leszünk, legalább annyit tanultunk mint ti, igazságtalan lenne, ha csak a fiúk képviselnék a sulinkat — replikázik Zsuzsa. Varga Pista és Vanya Attila egy ideig nem szól, majd Pista fordul felém: — Ök nem kapnak kérdést? A lányok szinte egyszerre mondják: — Állunk elébe! Egy pillanatra zavarba jöttem. Végül kinyögtem egy kérdést: — Ahhoz, hogy egy divatos szoknyát megvarrjatok, miért kell tudni bármit is a Szovjetunióról? A kérdés ugyan a lányoknak szólt, de a fiúk sem hagyták szótlanul. Pillanatokon belül vita alakult ki. Csak abban egyeztek meg, hogy a kérdésem' rossz és egyáltalán hogyan gondolhatom, hogy a bányaelektro-lakatosok, vagy a szabók csakis a szakmai kérdésekkel törődnek, azon kívül pedig csak esznek és alszanak... Vanya Attila és Krajcsi Zsuzsa szavaiból végül egészen jó válasz fogalmazódott meg. Valahogy így: — Valamennyien jóval a felszabadulás után születtünk. A Szovjetunió szerepét hazánk és a többi szocialista ország életében ismerjük, szégyell nénk magunkat, ha nem így lenne. . . . Látszólag igaz, hogy egy szoknya megvarrá- sához nem kell tudni Moszkváról, Leningrádról, a Szovjetunió sportéletéről stb. —, de csak látszólag! Szerintünk szánalmas szakbarbár az, akit csak közvetlenül a munkája érdekel. Meggyőződésünk, hogy a Szovjetunió ismerete, általában a politikai műveltség, igenis szerepet játszik munkánkban, ha nem is közvetlenül és kimutatható formában, de közvetetten . . . Pintér János derűsen hallgatta tanítványai szavait. Elmondta, hogy a csapat tagjai kivétel nélkül a jó tanulók közé tartoznak, nem csak a vetélkedőn, hanem más témájú versenyeken is lehet rájuk számítani. — Szavaiknak van fedezete — fejezte be végül, majd egy régebbi szovjétunióbeli utazásáról kezdett mesélni. A vetélkedő nyertesei figyelmesen hallgatták, csak Attila szólt közbe: — Jó lenne a moszkvai olimpiára eljutni! — Nem lehetetlen — mond-i ja szakoktatójuk —, az országos döntő I—IV. helyezett csar patai eljutnak a Szovjetunióiba. Van még idő tanulni . . / (sárközi)' Mf»cfanáhnnalábbhaSyott a hobbiiU.U>ldLId.IJdUláz Mintha kevesebben lennének bogarasok, amihez a megyei növényvédelmi állomásnak kevés köze lehet, hiszen azok a bogarak, amelyek ellen kora tavasztól késő őszig tart a harc a földeken vezetésükkel, más kategóriába tartoznak. A minap azon gondolkodtam, hogy gyorsan felhívom telefonon a múzeumbk megyei igazgatóságát, mert egy kis srác gyufásdoboz- ról próbálta a címkét leáztatni. Bizonyára ő volt az utolsó gyufacímkegyűjtő, s az ilyet meg kell őrizni az utókor számára. A papír- szalvéta-hajtogatók ideje is lejárt, amihez nem csupán a papírral való takarékosság járult hozzá, hanem éttermeink igénytelensége is, hiszen a legtöbb helyen megelégednek egyszerű lapokkal. Így a szülők a vasárnapi ebéd kellékei közül már a nebulóknak nem a szalvétát csúsztatják zsebükbe, hanem valamelyik evőeszközt. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a kanalakká specializálta magát. A konyhaszekrény fiókjában berendezett tárlaton akad már fából és alumíniumból készült, sima és cikornyás, lyukas és tcmör, kicsi és nagy kanál. Mint elmondotta, nem jellemző rá, hogy az utóbbival enne. A bélyeggyűjtés viszont továbbra is népszerű, mind többen csatlakoznak a mozgalomhoz. S hogy mennyire változnak a szokások, ezt példázza: már nem csak albumokban gyűjtik, hanem kis könyvecskékben is. S mert ezekbe a bélyegeket bele is ragasztják, aligha hihető, hogy cserére szánnának belőlük. A filatelisták azt tartják: nem olcsó mulatság, amit ők űznek, sokan meg is bélyegzik őket ezért. Természetesen nem a hazai bélyeggyűjtőket fenyegeti veszély, annál is inkább, mert a magyar bélyeggyűjtők rendszeresen találkoznak, külön szaklapjuk van, s időnként még kongresszust is tartanak, ahol időről időre megállapítják: nincs mit szégyenkezniük a magyar bélyeggyűjtőknek, mert nemzetközi téren is. jegyzik őket. Jól tartja magát a barkácsolás is. Akik e hobbinak hódoltak, korábban „fusizók” nevet -viseltek. S mert az idegen kifejezések használata ma már egyre inkább kerülendő a hétköznapi beszélgetések során is, ezért kapták a barkácsoló elnevezést. Sőt, nem egy helven külön műhelvt is kialakítottak számukra, mert a háztáji és kistermelők támogatása nem csuoán a mezőgazdasági szövetkezetek és az ÁFÉSZ-ek kiváltsága, az ipari üzemek is részt kértek belőle. Főként az anyaggal, eszközzel való segítés jelent sokat a barkácsolóknak, akik ellentétben a zöldségtermesztőkkel, eddig egyetlen alkalommal sem tettek panaszt felsőbb szerveknél amiatt, hogy a termékek felvásárlását még nem szervezték meg nekik.- Ebből is látszik, hogy gyakran elegendő a kevesebb is. Nem úgy az új, rohamosan terjedő hobbinál, a pénzgyűjtésnél. Az Országos Takarékpénztár felmérése szerint az utóbbi években megsokszorozódott a gyűjtők száma, s bár ők nem tömörülnek semmiféle szervezetbe — kivéve a megrögzött numizmati- kusokat, akik többre tartják a százéves bankókat — mégis gyarapszik gyűjteményük. Kollekciójuk egy-egy értékes darabja ötszáz forintot is megér. Ellentétben a bélyeggyűjtőkkel, évente nem adnak ki katalógust, de az árfolyammal rendszeresen tisztában vannak. Ügy tűnik: mégsem igaz teljesen, hogy a hobbiláz lelohadt volna. A minap olvastam •egy középkorú férfiról, aki főként márkás italokat, nyugati cigarettákat gyűjtögetett, akár egy szorgalmas méhecske, mígnem másfél év szabadságvesztésre ítélték jogerősen. A tanulság: a szenvedély űzésének is megvannak a maga veszélyei. Mint például a vízparti horgászoknak, akik hiába mennek a salgótarjáni vásárcsarnokba, mert csak sült halat kapnak. S otthon csak üggyel-bajjal tudják megmagyarázni, utolsó érvként azt hozzák elő, hogy meleg víz mellett próbálkoztak a horgászszerencsével. A legfrissebb divat a vélemények gyűjtése. Nem kell hozzá különösebb befektetés, s néhány gyár gazdasági vezetői azt mondják: a szabad idő hasznos eltöltésére kiváló lehetőséget nyújt. Annál is inkább, mert manapság csak azok a hobbik tartják magukat, jme. lyeknek van valami haszna is. E követelményt figyelem előtt tartva kerülnek a MÉH- telepekre olcsón megkapható alkatrészek, amelyek után egyébként anyagbeszerzők járják az országot. \\fr-wr döntöttem: felcsapok a gyűjtők kő-' '-'ny rébe, ne illethessenek azzal a váddal, hogy elfecsérelem kevéske szabad időmet is. A rossz példák csokorba kötését láttam csábítónak, ez még egy új hobbi, kevesen hódolnak neki. Megértettem, hogy miért. Mentem tsz-be, állami gazdaságba, üzembe és intézménybe. Mindenütt megmosolyogtak.' Rossz példát gyűjteni? Ki hallott már ilyet? Tűt keresni szalmakazalban ? Így maradok a gyufacímkénél.' M. Szabó Gyula ) Siker Miskolcon A minap rendezték meg Miskolcon a Tanácsköztársaság 60. évfordulójának szentelt III. országos szövetkezeti versmondó verseny észak-magyarországi területi döntőjét, amelyen szép nógrádi siker született. A megyei döntőkről minden megyéből tíz versenyző jutott a miskolci vetélkedőbe. Innen nem jutott tovább egy hevesi és szabotles-szatmári versenyző sem, Borsod megye és Budapest csapatából hárman-hárman vághatnak neki az újabb akadálynak. A legjobban a Nógrád megyei szövetkezeti versmondók szerepeltek, akik közül négyen szereztek jogot a részvételre a márciusban, Szegeáen sorra kerülő országos döntőre. . Befejezik az orvosi lakást Bujákon tavaly nagy előbbrelépésként értékelték, hogy az óvodát huszonöt hellyel sikerült bővíteniük. Bár az építkezés a tervezetthez képest fél évet késett, a gyerekek zömét sikerült felvenni az óvodába. A helyzet így sem rózsás, mert Bujákon még mindig sok óvodás korú vár elhelyezésre. Gondot jelent az orvösi lakás korszerűsítése. Évek óta dolgoznak rajta. Várhatóan az idén befejezik. A lakosság jelentős mennyiségű társadalmi munkát végzett. Ezen felül a költségek meghaladják a kétszázötvenezer forintot. Emellett az idén szeretnék befejezni Bujákon az általános iskola felújítását és közel százezer forintot szánnak járdák építésére. Kitüntetés Tereskéért Mit szabad egy hishözségnek? — Csakis a tudás számít! Ha ismét a fiúk győznek, ők mennek a megyei versenyre Barátság Magyarországgal A Mongólia és Magyarország közötti gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatok évről évre eredményesebbek. A Magyar Népköztársaság szakemberei közreműködtek számos mongóliai mező- gazdasági és ipari üzem létrehozásában. így többek között magyar segítséggel épült az ulánbátori ruhagyár, a szon- ginói biokombinát, a darhani húsipari kombinát, a szuhe- bátöri és a közép-góbi-si- vatagi geológiai állomások. Magyar szakemberek irány- mutatása alapján épül ki az országban a vízügyi igazgatóságok rendszere. A segítség azonban nem csak szakemberek, hanem kedvező feltételű, hosszú lejáratú hitelek nyújtását is magában foglalja. A kapcsolatok igen előnyösek Mongólia számára a most folyó tervidőszakban is. Magyar együttműködéssel épül a Kerlen—Báján Ulan-i öntö- zőrenc**zer, amely lehetővé teszi a Kerulen folyó sokoldalú hasznosítását. Párját ritkító, ha nem egyedülálló kezdemény híre vitt a megyeszékhelytől távoli Tereskére. A Nógrád megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága legutóbbi ülésén döntött egyelőterjesztés felett. Az előterjesztésben egyebek között ez áll: A Tereskei községi közös Tanács, a Minisztertanács 1977- ben született határozata alapján, a község gazdasági, társadalmi fejlődése, valamint a lakosság érdekében huzamosabb időn át végzett tevékenység elismerésére „Tereske, illetve Szátok községekért” elnevezéssel kitüntetés alapítását tervezi. A kitüntetést és a vele járó ezer forint pénzjutalmat elsősorban a kimagasló társadalmi munkát végző személyeknek akarják odaítélni. Az előterjesztő megjegyzi még: „a rendelettervezetben törvénysértést nem észleltem, mindezek alapján előterjesztem az alábbi határozati javaslatot .. * A határozati javaslatot a megyei tanács végrehajtó bizottsága elfogadta, a kitüntetés alapításával egyetértett. Makrai István tereskei tanácselnöknek a krónikás viszi meg a friss, kedvező hírt. Az értesítés, a megyei tanács hivatalos közlönye később ér oda. A csendes öröm perceit éljük, s ha nem is beszélünk róla, mindketten ugyanarra gondolunk: lám csak, mire képes egy mai kisközség! Vagyis kettő, mert Tereskére, a közös tanács igazgatása alá tartozik az elnök szülőfaluja, a szomszédos Szátok is. Mert ez az igazi kérdés: mire képesek a szátokiak, tereskeiek szülőföldjükért, falujukért? Amelyből a keresők naponta elindulnak a közeli, távolabbi munkahelyek felé, Rétságra, Romhányba, egyre többen az épülő, fejlődő kerámiagyárba. A kitüntetésalapítás önmagában nem jelentene mást, mint egy különös-érdekes esetet. Talán még a provincializmus vádját is Tereske felé dobhatná valaki, aki így vélekedik: „Miért éppen Tereske, Szátok? Alapítson kitüntetést előbb a nagyobb község, a város, a járás, a - megye ...” A minisztertanácsi rendelet mitsem érne olyan helyen, ahol a közömbösség az úr. Makra Istvánnal együtt emlékezünk. Egy hetvennégyes közös falugyűlésen a két községből mindössze 25 ember vett részt. Akkor az elnökben még az a gondolat is felvillant egv pillanatra: érdemes elmondani a beszámolót? Azért elthondta. Egy év múlva már több mint százan voltak a falugyűlésen, de éppen abban az évben megszüntették azt a „helyi gyakorlatot”, hogy a villanyoszlopok közül csak minden negyediken volt lámpatest. Városias fény öntötte el esténként Tereskét. Aztán utat, járdát építettek, „egy év — egy út” ütemezésben. Évente mindössze 110 ezer forint áll a közös tanács rendelkezésére útépítésre. Mire elég az? Most a Felszabadulás út korszerűsítését tervezik, ehhez megyei segítséget is kapnak, ígéret szerint. Tavalyelőtt még nagyon szerény eredményt értek el a tereskeiek, szátokiak a társadalmi munkában. A megyei összesítés szerint az utolsó tíz község között voltak. A nagy- bárkányi tapasztalatcsere nyomán és egy új keletű megyei tanácselnöki rendelet alapján, új lehetőségek nyíltak a társadalmi munka értékelésére, szervezésére. Ma a tanácstagok vezetik azokat a kis füzeteket, amelyekbe minden lakos neve után beírják, mit végzett egy esztendő alatt. Sokat változott Tereske és Szátok csupán egy esztendő alatt is! A helyi szervező erő, a pártszervezet, a népfront, a tanács, a tanácstagok köré olyan alkotóerő csoportosult, amely lehetővé tette például az egyik legnagyobb szabású helyi vállalkozás — az orvosi objektum létesítését. Most a kétharmadánál tartanak, jeleskedett itt sok tereskei, meg szátok: szakember és volt, aki pénzt ajánlott fel. A munkában ezzel á gondolattal vettek részt a helybeliek: „Egyszer az életben van lehetőségünk arra, hogy orvosi rendelőt, orvoslakást, miegyebet építsünk magunknak. Nem maradunk ki a munkából!” Jöttek a szátokiak Is, az érdek, a munka közös. Tereskén a lakosság nyolcvanöt százaléka vett részt eddig az építésben, Szátokról hatvanöt család képviseltette magát. Ide kívánkoznak a nevek, azoké, akik eddig is, ezután is sokat tehetnek és tesznek ezekért a kis falvakért, szülőföldjükért, otthonukért, amelyet mindennél jobban becsül, szeret a tereskei, meg szátoki ember. Vigyinszki Vendel tanító tavaly miniszteri kitüntetést kapott a társadalmi munkáért, egykori iskolamestere, munkában társa, segítője a negyven éve Szátokon tanító, s idén nyugdíjba készülődő Kal- csó József tanító, Franka István kőművesmunkával, Po- rubszki István saját betonkeverővel, állványzattal, munkával segítette az orvosi objektum építését. Aztán a töbu biek — valamennyit felsorolni nincs elég tere a krónikásnak: Rákóczi Imre, Makrai Elek, Kapor János, ifjú Petényi László, Lisinszki Károlyné vezető óvónő, aki szocialista brigádokat, szülőket szervezett, például az óvoda nyári karbantartására. * Tavaly a két község több mint nyolcszázezer (!) forint társadalmi munkát végzett. Két esztendeje hatvanhat forint volt a lakosonkénti eredmény, az idén félezernél is több. Ezért van értelme a kérdésu nek: mire képes, mit szabad egy kisközségnek? Vagy kettőnek, Tereskének és Szátoknak, ahol az önmegbecsülésre, az értéket teremtő ember elismerésére kitüntetést alapítottak. T. Pataki László ] NÓGRÁD — 1979. február 11., vasárnap 5
