Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely híven tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Ady Endre: ROHANUNK A FORRADALOMBA XJtólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzelmei tervünk: a Munka, Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. Ady Endre portréja — saját kézírásával. A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülönb élet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvigabban. Héztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kínáltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. Minden a Sorsé, szeressétek. Öt is, a vad, geszti bolondot. A gyújtogató, csóvás embert, Ümak, magyarnak egyként rongyot. Mert ö is az Idők kiküldöttje S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közössé. Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat. Egy isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük, ölés s tisztítás vágya gyűl itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük, Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját'a reggeleknek: Budapestnek futás utcáin S falvak csöndjén, dühök, remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pasztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha: Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Egy „izgatás” előzményei r Verssel üvöltök be á politika kakofóniájába . . . Hogy bűnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes”. s Több mint egy évvel a vers megírása után tette ezt a nyilatkozatot a Világ hasábjain Ady Endre, méghozzá abból az alkalomból, hogy „osztály elleni izgatás” miatt a szegedi ügyészség vádat emelt ellene. Ady tehát vállalta a vádat, vállalta a versét, mint ahogy jól ismerte azokat az okokat is, amelyek mindkettőt kiváltották. Nevezetesen 1912. május 23- ról, a budapesti százezres munkástüntetésről van szó, amely rajta kívül más koszorús költőinket is pennafogásra ihletett. A véderőjavaslatokkal szemben és a parlamenti obstrukció Tisza-féle erőszakos letörése elleni tiltakozásul a szociáldemokrata párt vezetősége harcos politikai tüntetésre hívott fel, amely akkorára sikeredett, hogy a későbbiekben ugyanez a vezetőség próbálta mederbe terelni, majd lefújta az egészet. Addig azonban hat halott maradt a pesti kövezeten és az az immár ki nem törölhető benyomás és tudat, hogy a munkásosztály tud és képes érdekeiért, a választójogért, a szociális haladásért roppant erőket csatasorba állítani. 1912-re Ady már világosan látta a hazai társadalmi képleteket, erővonalakat. Az új időknek új dalaival való dévényi betörés érzelmi forra- dalmiságától ekkorra már nagyjából eljutott a politikaivilágnézeti revolúcióig, a Hunnia úri trágyadombját a magyar ugarról eltakarító társadalmi forradalom vállalásáig. S nem csak egyénisége, örök elégedetlensége, a soha meg nem elégedés hátországot és támaszt kereső élet- szomja vezette a tömegek harcának igenléséig, hanem a hazai valóság megváltoztatásának igénye is. Ezért találta meg az utat és a módot a munkásmozgalommal való fegyverbarátság vállalására. Ez a barátság úgy nagyjából 1908-ból datálódik. Az 1905—1006-os kormányválság Idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyarországon egyedüli erő, mely képes tömegeket megmozgatni. Ez az, ami lenyűgözte Adyt, s még egy felismerés segítette közeledését a munkásmozgalomhoz — olyan felismerés, amely ez idő tájt Európa egészében is csak kevés látónak adatott meg, az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletárvezetéséről szóló lenini tételre ismerhetünk a következő sorokban: „Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant a lateiner néppel, a birtoktalan, vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt, vagy külön-külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli . . . Magyarországon ... a proletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgár helyett, s minden szabadságkérdést úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania”. Tévedés ne essék, Ady nem volt szocialista. Polgári radikálisnak nevezhető inkább. Mégis, a korabeli progresszió jelesebb gondolkodóival egyetemben, makacsul hitt egy elképzelt rendteremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet volt, s nem is a századelő rossz süte- tű germanizált szociáldemok- ratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt ez, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiókpolgárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztályérdekeinek tudatosítására és kiharcolására. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk; Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találtatott nálunk ez időben egy olyan színvonalas, ám szűk körű értelmiségi elit, amely Adytól függetlenül és egymást kölcsönösen befolyásolva fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elméletével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudományi Társaságban, a Huszadik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thália Társaságban, a Vasárnapi Társaságban, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában tömörült gondolkodók, publicisták és szociológusok megnyilatkozásaiban az Adyé- hoz hasonló gondolatok visszhangoznak. Nem volt véletlen tAiát az a szoros elvbaráti kapcsolat, amely a szellemileg rokonokat, Ady Endrét és a radikális Jászi Oszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő „vezérem” kitétellel illette, a politikus szociológust, a legnevesebb harcosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Rohanunk a forradalomba című vers is található, Jászi Oszkárnak, „vezérem és testvéremének ajánlotta. A verset magát pedig a szociáldemokrata párt egyik vezetőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23.-i' események után született. Ekkor már „Budapestnek futós utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek” — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indulatokra. A • két versszak nyugodt szigora, ténymegállapító ökonómiája csak kiemeli a „dühök" és a „csönd“ odáig nem tartható ellentétét: ez volt az utolsó vereség, „S, ha most támadnak, le nem vernek”. Miért? A forradalomnak minden feltétele adott: az objektív . .a Duna-tájon/ Legbujább a harag vetése”) és a szubjektív is („Már összefogva az új itt áll /Glóriásan és fölkészülve”). Sőt, a következő versszak Tisza István parafrázisa is az utóbbi felvétel meglétét húzza alá: az uralkodóréteg vaksága maga is hozzájárul „Hunnia úri trágyadombjá”-nak elkerülhetetlen elhamvadásához. Figyeljük'*meg az ötödik versszak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még haladó polgári oldalról sürgetett szövetségi politikára: „Ma még tán egymást összetévesztjük,/ Holnap egy leszünk, észre se vesszük”. Ez a két sor egyben finom utalás Ady és a munkásmozgalom nehezen született testvéresülésére. A Csizmadia-ügyre, s arra a bizalmatlanságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri-lateiner-forma- újító költő-publicistát a mozgalom fogadta. A május 23-i eseményekből, és szocialista eszmék általa megismert erejéből, radikális értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból' levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejezte ki: „Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szé- gyenes alku után meg fbgják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák- fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük, s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében”. Derer Miklós V ftál rendezni egy filmről az alkotók jelenlétében, meglehetősen hálátlan vállalkozás, kivált, ha a bemutatott film egyértelműen rossz. De azért kíváncsi vagyok, elvégre negatív példá. ból is lehet tanulni, pontosabban: okulni. A vitavezető és a film rendezője a középső asztalnál beszélget. Kólás üvegek. Félkörben a hallgatóság már izgatottan fészkelődik. Végre a vitavezető köszönti a megjelenteket, akik vették a fáradságot..., és a rendezőt, aki úgyszintén. Ezzel át is adja a szót a rendezőnek. A rendező köszönettel átveszi, de ő inkább azt szeretné, ha a jelenlevők mondanák el véleményüket, mert úgy érzi, helyette már beszélt a film. (Rosszul érzi. Filmje sem mondott semmit.) Hosszú, kínos szünet. A vitavezető segíteni próbál. Javasolja, hogy a problémát er. ről és erről az oldaláról közelítsük meg. Végre egy fiatal lány jelentkezik. Tetszett neki a film. DE... sok mindent nem ért. Én sem. A többiek úgy látszik, igen, most nem mosolyog. Szemöl- dókét összehúzva maga elé mered, félig tagadóan, félig helyeslőén bólogat, jelezve, hogy az öregúmak „részben” igaza van. Feladom. A francia és latin idézeteknek a felét sem értem, pedig lám ezek közelítik meg leginkább a lényeget. — Figyelemre méltó, bár kissé eredeti megközelítés — mondja a vitavezető. — De talán lépjünk tovább! Az előzőnél, úgy látszik, senki sem tud okosabbat mondani. Dermedt csend. Csak a kékpulóveres tollának sercegése hallatszik, ö még tartogat valamit. Kétségkívül ő lesz a nagyágyú. Most_ már mindenki őt figyeli. De még nem szól. Felemeli fejét, tekintetét lassan végighordozza a hallgatóságon. Néha megáll egy-egy- arcon. Most engem néz: Elsüllyedek. Szólnom .kellene, de most már elvi síkon mozog az egész, nevetséges lenne a problémákat leegyszerűsíteni. Pedig kiváncsi lettem volna a rendező véleményére. mert hangosan derülnek a felszólaláson. Legjobban egy kékpulóveres férfi. Ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna valahol. Ott ül szemben a rendezővel, időnként sokatmondóan összenéznek. Egyre többen nyilatkoznak. Egy tanárnő azt javasolja, hogy a filmet tegyék tananyaggá a középiskolai filmesztétikai oktatásban. Másvalaki szerint, ilyen vaskos gondolatokkal nem szabad megterhelni az ifjúságot Szólnom kellene, amíg nem késő. Mégegyszer végiggondolom a látott filmet. Igen, ez az! Egyszerre tisztán és egyértelműen megfogalmazódott bennem az egész. Felemelem a kezem. Miért is ne? Elvégre vitatkozunk. Hogy itt van a film rendezője? Na és! Annyi bátorság csak van bennem, hogy a szemébe mondjam az igazat.. „ ami gyenge, az gyenge! A kékpulóveres észreveszi, hogy jelentkezem. Most mindjárt szól a vitavezetőnek. Na, várjunk csak! Szóval, miért is gyenge ez a film? Igen... ez és ez a film hibája — erősítem magamban. Hiba? Nem csak én értettem rosszul? — villan át az agyamon és már húzom is le a kezem. Próbálom újra átgondolni a dolgot, de úgy érzem, igazam van. Persze a stílus..., no igen. Vita ide, vita oda, nem szabad durvának lenni, márpedig nyíltan az alkotók szemébe vágni, hogy filmje alapvetően rossz, ez mégiscsak durvaság. Talán, ha átalakítanám véleményemet kérdéssé. Ha például úgy fogalmaznék, hogy „vajon nem hibája-e a filmnek” ez és ez? Igen, ez így jó. Erre kénytelen lesz válaszolni. és ha tévednék, az is inkább megbocsátható. Közben újabb nevetés moraja fut végig a termen. A kékpulóveres kezével takarja el az arcát, de remegő teste elárulja, hogy nevet. Most noteszt és tollat vesz elő, szór. galmasan jegyez. Biztosan újságíró. Kisujjában van a film egész értelme és persze, jókat derül mások melléfogásain. Egy idősebb férfi emelkedik szólásra. Filozófiai eszmefuttatásba kezd, Nietzschét, majd Hegelt idézi. Nem tudom követni a gondolatmenetet. A lényeghez azt hiszem nem sok köze van, de úgy látszik, mégis; mert a kékpulóveres Szerencsére a kékpulóveres továbbvitte tekintetét. Most a mellettem ülő lányt nézd, azt, akit a legelején kinevettek. Lesüti szemét, de arcán a pír elárulja, hogy zavarban, van. A vitavezető órájára néz.' — Azt hiszem, erre a továbblépésre, majd csak otthon kerül sor. He-he... — aztán, mert látja, hogy senki sem nevet, elkomolyodik.. — Ügy értem, hmm.” azt hiszem, azoknak a mély gondolatoknak, melyeket ez az alkotás —, melyet azt hiszem, nyugodtan nevezhetünk az utóbbi idők legjobb.. „ illetve legproblematikusabb filmjének — felvet, le kell ülepednie bennünk, és... (Letörli a halántékán gyöngyöző verej tékcseppeket)... azt hiszem, mindenekelőtt köszönettel tartozunk a film rendezőjének, aki jelenlétével még emlékezetesebbé teszi... öööö tette, ezt a mai vitaestet. Azt hiszem ezzel műso..., Illetve hát, beszélgetésünket — figyelembe véve az idő múlását —, be is rekeszthetjük. Természetesen, akinek még van..., vagyis, aki esetleg szeretne még hozzáfűzni valamit a látottakhoz, illetve, akinek még van kérdése az... ööö... felteheti. Azt még megvárjuk. He-he-he... hm. Izgatottan figyelem a kék- pulóverest. Az ilyenek mindig kivárják a legmegfelelőbb pillanatot, hogy aztán - minden elsöprő hozzászólással he. lyére tegyék az összes kérdést. Egyelőre csak mosolyog. Maga elé néz és mosolyog. Nyilván a vitavezető mondatain. Na, most..., de nem. Csak egy pillanatra nézett fel, tollát és jegyzetfüzetét zsebrerakja, lehajtja fejét és valamin ismét elmosolyodik... — Hát akkor, mára befejeztük. Nyugodalmas jóiccakát! He-he-he! — mondja ki a végszót a vitavezető. A mellettem ülők megköny- nyebbülten sóhajtanak fel. Nekem valahogy nincs kedvem elmenni. Szemmel a kékpulóverest keresem, de már nem látom. A lépcsőn egy ismerős lány karol belém. — Szia! Na, mit szólsz? Láttam, hogy jelentkeztél. Mit akartál mondani? 1 — Ä, semmit! Nem lényeges. — Mondom csendben és már nem i.s a kékpulóveresre vagyok! dühös. Pintér Karoly NÓGRÁD — 1979. február 4., vasárnap if
