Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

Kazys Boruta versei

(szovjet—litván költő)

A mindenség titka

Magyar írók a forradalomban

Éjjel. Mély csend. Csodálatos varázslat.

Egyszerre nyílik ki szemünk előtt.

Pislákolása csillagok hadának.

A mindenség titka alakot ölt.

Hol a vég? Hol a kezdet? Hol a széle?

A szívre mély bánat terhe szakad.

Kis pont csillog ki a végtelenségbe.

A csöppnyi föld. Az ember, a nagy.

Elment a nyár...

Elment a nyár, az ősz jön ridegen, úgy hull a dér, akár ezüstlepel.

Almok nélkül aludj nyughelyeden.

A századok egy napként múlnak el.

Szokolay Károly fordítása

Tamás István:

Feltűrt gallérral

álltunk a parton

Tört csillogásba

rajzoltam neved

Fázósan bújtál

s nem kértél meg, hogy

kővel dobáljam a borzongó vizet

Es nem akartad,

hogy kagylót szedjek veled

Nem tudtam már lehazudni az égről a barázdák szürke hatszögét S míg megvillant a kék emlékek sora a part hallgatott

Egy gesztenyét dugtam zsebedbe melynek virága már hat hónapja halott.

Réti Zoltán: ÚTÉPÍTŐK

Sorozatunkban les- jelentősebb XX. századi klasszikusainknak v az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely híven tovább őrizte a

20-as években a forradalmi gondolatot.

*

Kosztolányi Dezső:

Boldog délelőtt a Vérmezőn

A Vérmező áldott térvényéből, melyet a magyar mártírok vére locsolt, mindmáig csak két feketetáblás oszlop nőtt ki a szegény magyarság számára, ezzel a kiáltó felírással: „Warnung!” A táblán ékes német nyelven — bizonyára a budapestiek iránt való figyelemből, kik mind tudnak magyarul — az olvasható, hogy ide emberfiának tilos belépnie, ez a tér a császári katonaságé, meg az udvari lovászoké, kik reggelenként itt sétáltatják a kövér, cukron hizlalt lovakat. A mező egyik sarkán valami katonai raktárféle áll, a császári építmények stílusában, halványsárgára meszelten, mindig becsukott, fekete-sárga ablaktáblákkal, mellette pedig egy szomorú, köhögős bosnyák posztolt, feltűzött szuronnyal. Lenn a mezőn katonákat „képeztek ki” a közeli és biztos halálra. Évekig néztük ezt a gyönyörű csendéletet. Buda gyermekei pedig sóvárogva bámultak a térre, melyen sűrű fű nőtt, sárga pitypangok aranylottak és néha, mikor a korláton véletlenül beesett a labdájuk, dobogó szívvel arra gondoltak szegénykék, milyen jó labdatér is lehetne egy boldogabb gyermekországban, hol a halál helyett az életre képeznék ki a halandókat. A szuronyos őr azonban oly szigorúan nézett rájuk, hogy hazamentek és éjjel róla álmodtak.

Tisztelettel jelentem, hogy ma délelőtt ezen a téren forradalom játszódott le. A nagy forradalom után egy jris forradalom. Kedves, vértelen és vidám. Tizenegy órakor a napfényes égboltból leszállt ide — ritka vendég — egy repülőgép, mely egyenesen a román harctérről jött. Budapest felett már lankadtan repült, a hosszú út után, mint egy pille. Az óriás pillének tudniillik elfogyott • benzinje. Ekkor tört ki a gyermekforradalom. Egy pillanat alatt tele lett a tér gyermekekkel. Sokéves száműzetés után, se szó, se beszéd, átugráltak a pöttöm legénykék a korlátokon és forradalmi zsivajjal azonnal birtokba vették a tilalmas teret. Nem riasztotta őket többé a bosnyák őrszem sem, ki azóta valószínűleg valamely boszniai faluban pipál. Alkonyaiig hancúroztak

!■■■■■■■■■<

Szende úr

— A SZENDE úrnak adjak?... — kérdezte a behe- mót Csikor, és rám nézett komolyan, mint egy vezérre. Jólesett a tekintete, de a „Szende úr” zavart... Pétert nevezték így, mert szemüveget hordott, ami alól olyan ártatlanul pislogatott, ahogyan Csikor még csecsemőkorában sem tudott.

— Ha kívánja, akkor szól. Ha nem, hát nem iszik!

Péternek mondtam ezt bátorításképpen, hogy igyék, mert szegény fiú olyan bászli volt, hogy nem mert kérni, pedig ő is olyan szomjas lehetett, mint mi. A sárvári anyagot raktuk — nehéz vas- rudak, csövek —, elfárad az ember, ha folyamatosan csinálja.

Péter legyintett. Nem először, ha Csikor Szende úrnak szólítja, mindig ezt teszi; olyan arisztokratikusan tudja csinálni, hogy nem csoda, ha az az állat Csikor nem szokik le a szendeurazásról — és odament a csaphoz, vizet ivott csak azért is.

Csikor röhögött egy sort, azután Ivott a sörből, amit Péternek köszönhetett, mert talán az egész gyárból csak Pétert engedték ki a portások. Szerencsétlen megjelenésű, vézna fiú volt, akiről semmi rosszat nem tételez fel az ember. A munkát tűrhetően bírta, és sohasem vagány- koVott az érettségijével mint Csikor, aki két osztályt járt,

de azt gyakran hangoztatta egészen, addig, amíg Péter nem került hozzánk.

Péter előtt egy Gerendás Árpád nevű fiú dolgozott velünk, persze Csikor egészen másként nevezte: ő volt az „Alföldi”. Buta gyerek volt és Csikornak az ilyen munkatárs kellett. Ennek aztán beszélhetett a kémiáról, mert Csikor agyában valamilyen csoda folytán ebből a tantárgyból megmaradt valami.

Munka közben, a legváratlanabb helyzetekben rontott rá, elkapta hatalmas buta fejét, szigorúan a szemébe nézett és kérdezett: — Oxidáció. .. na, oxidáció? Alföldi megrémült a szavaktól, szabályosan megijedt, leejtette a csövet a kezéből és kömy argóén tekintetemet kereste. Azt hitte, Csikor vádolja valamivel. Csikor istentelenül kinevette és csak azután magyarázta el idegesítsen nagyképű hanghordozással, mi Is az az oxidáció. Alföldi szemében Csikor szuperművelt egyénnek számítolt.

Amikor Alföldit Péter váltotta fel, Csikor pozíciója megrendült. Már az első nap pórul járt az oxidációjával. Péterrel is úgy csinált, mint Alföldivel. Péter nem tudta

mire vélni a dolgot, megijedt ő is, de az másfajta ijedtség volt, szeme mintha azt kérdezte volna: bolond ez? Azért csendesen válaszolt, szó szerint elmondta.

Csikor elsápadt, jó ideig nem szólt, végül ezt mondta:

— Szende úr!? — és rakta tovább a csöveket, néha megállt, Péterre nézett — Szende úr... — mondta és fölnyerített győztesen.

Többet nem beszélt kémiáról, hanem az új bónája az lett, hogy amikor csak alkalma volt Péterhez szólni, folyton szendeurazta. Nem tagadom, volt alapja ennek, mert Péter a szemüvegével igazán úgy nézett ki, mint egy kisfiú, egy szende, nagyra nőtt óvodás.

Csikor valósággal megvadult, mikor a személyzetistől megtudta, hogy Péter egyetemre jelentkezett. Egy reggel kiküldte a vas telepre csöveket rendezni. Óvatosan utána lopakodott, elbújt a csövek közé és egy alkalmas pillanatban Péter elé ugrott.

— Szende úr, diploma kell?! Itt a diploma... Szende űr!

— és pofán vágta sárral. Csinált ennél különbet is. A csőtedep szélén volt egy faépítmény, a „melegedő”, esőben ide húzódtunk, itt szoktunk cigarettázni. Csikor rágyújtott, amikor meglátta, hogy bent üldögél. Égő olajos rongyot dobott a tetejére. Azonnal tüzet fogott. Péter csak szerencsével tudott kiszabadulni.

Péter akkor föllázadt. Csi- kort ostoba állatnak titulálta, és kikérte magának, hogy őt ne szendeurazza senki. Csikor még vadabb lett. Minduntalan a diplomára célzott.

— Szende úr, ha nem sértem meg, méltóztassék megfogni a cső végét... diploma nem kell hozzá... — valahogy így mondhatta, az biztos, a verekedés ebből pattant ki. Péter Csikor arcába csapott. Csikor feldühödött, a hátára kapta Pétert és levágta a mázsára.

— A húszkilós hétszentségit, velem ne játsszon senki, mert agyonvágom... Szende úr! — Folytatta volna az átkozódást, de ijedten abbahagyta. Péter sírt.

PÉTER három hét múlva a személyzetis levelére jött be. Fölvette a pénzt, a munkakönyvét; hozzánk be sem nézett Csikor meglátta a portánál.

— Péter! — kiabálta neki.— Tamási Péter, fölvettek az

egyetemre?

Péter megállt, szólni akart, indult már Csikor felé, de Csikor Géza segédmunkás eltűnt a raktárban. Üjabban alig lehet a hangját hallani.

Sárközi Gábor

itten szabadon, a labda is előkerült, birkózó párok hemperegtek a hosszú fűben. Talán a gyermektanácsot is megalakították ezek a boldog, felszabadult játszadozók. Szüleik — nyugodt budaiak — a rendkívüli eseményre kávés- csöbrökben hozták nekik az uzsonnát. Eddig a főváros sokat vitatkozott azon, kié legyen a mártírok tere. Ma a gyermekek döntöttek, a kicsinyek szabad köztársasága elfoglalta, az élet vonult be a halál helyére.

A döglött militarizmus csúf mezején cigánykerekeket

hánytak és visongtak a kis, nyolc- és tízéves forradalmárok. Szebb halotti tort még nem láttam.

*

Kosztolányi részvétele az őszirózsás forradalomban

Az őszirózsás forradalmat a Nyugat írói szinte valameny- nyien saját vívmányuknak is érezték. Így volt ezzel Kosztolányi is. Az a szétszóródás azonban, amely a Tanácsköztársaság leverése után bekövetkezett, nem előzmények nélkül történt; a részvétel foka és természete Is más volt, a Kosztolányié különösen.

Azonosulása az őszirózsás forradalommal törvényszerű fejlemény volt. Mértéke kezdettől a munka lévén, mindig azokhoz húzott, akik létrehozták, megalkották az értékeket. Verseinek az a polgári radikalizmus nevelt közönséget, amely a szegények és a béke ügyét is felvállalta. A Világ, a Pesti Napló, a Nyugat harcaiban szövetségessé erősödött ez a kapcsolat. Kivált a béke óhajában volt erős a kötés. Kosztolányinak lételeme volt a zavartalan, lázas munka, az irodalmi élet, a siker. Az élet elemi örömeit, jó ízelt, játékait a gyermek ráutaltságával tudta élvezni. A háború mindezt elorozta. Közönsége a háború véres színjátékaira figyelt, s ő állandó remegésben élt szüleiért, becséért, aki megsebesült, s barátaiért. A szörnyűségek érinthető közelségbe kerültek.

Természetes hát, hogy őszinte örömmel fogadta a forradalmat. Öröme azonban csak az első pillanatban volt igazán felszabadult, mert a "'árt békét a forradalom sem biztosíthatta, s a háború elvesztésének konzekvenciáit is sejteni lehetett már. És nem lehetett tudni, hogy a zaklatott, lázas folyamat hol áll meg. Sokan a radikális cselekvésben keresték a kiutat ebből az új válságból. Kosztolányi sem dezertált, szerepeket vállalt, s cikkben is tanúskodik a fordulat nagy emberi lehetőségei mellett. A kultúra és a tőle addig elzárt szegények találkozásától új, egészséges közösségi művészetet remél, s meghatottan figyeli ennek első jeleit a színházban, a játszótereken. (Szemek a homályban, Nevek nélkül, Csúnya Mariska ... szép Mariska.) Pedig ezek az írások már a Tanácsköztársaság idején jelennek meg, Kosztolányi kétségeinek fokozódása közepette.

Ennek magyarázata a részvétel természetéhez is közelebb vihet. Arról van szó, hogy Kosztolányi irtózása a háborútól, békevágya, s szerepvállalása a forradalmakban nem a jövőformálás forradalmi hitének eszmei bázisán megy végbe. Sokkal té- pettebben, fájdalmasabban nézi az eseményeket, mint íróbarátai. Aggodalom tölti el a gyors változások láttán, fe- lelősebb épitőmunkát sürget (munkaprogram). Gyakran beszél az átélt szenvedésekről, s. felötlik írásaiban szemléletének később fölerősödő két motívuma: „Úgyse intézhettek el semmit”, s a „mindenben csalódtunk”.

Ez a kesernyés bölcsesség a politikai cselekvés és közötte bizonyos távolságot létesített, de nem szigetelte el egészen. A jelenlét egy szabadabb lehetőségéhez maga is ragaszkodott, s ennek írói módszerét már a világháború éveiben kiérlelte. „Itt egy ma élő ember, ki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül..így vezette be háborús írásait, s bár avatatlanságát túlhangsúlyozta, az igaz, hogy írásaiban nem a nagypolitikára figyelt, hanem az emberek arcát, furcsa gesztusaikat nézve ismerte fel a lélekben végbement szomorú változásokat. A semleges témákban, a jelentéktelennek látszó dolgok övezetében érezte magát otthonosnak. Ahol a véletlenül szemébe ötlő tények, események tükrözik a pillanat igazságait. A politikumot is tehát, de önkéntelenül, az állásfoglalás direktgesztusai nélkül. .Igen jellemző rá, hogy az orosz forradalomról érkező hírek sem a világpolitikai lehetőségekre irányítják figyelmét: a frontról érkező katonalevelekre kívánud, s az érdekli: „milyen felhők jártak az égen, milyen kendőben tipegett végig a szeptemberi aszfalton egy orosz anyóka... milyen módon nőtt a lárma és az izgalom, míg a zendülésből, a tüntetésből... forradalom vált”. „Valaha olvastam egy verset egy kis gyufaszálról. Ez a lángocska ma is fényesebben világit a lelkemben, mint az orosz forradalom titáni fáklyája.”

Jellegzetesen szépít ez • viszony: téma és szemlélet szabad taláikoizása, ahol tűnődni, ámulni is asnet, s szóhoz juthat a humor, a játékosság is. A .«n..<óré prog- ramos politizálás »*.5! tehát nemcsak kétségei . Úti tér ki. Szépírói ösztöne is ilyen termékeny impresszionizmust sugall. S hogy milyen megejtő remeklésekre képesíti ez a módszer, itt olvasható kis rajza, a Boldog délelőtt a Vérmezőn egymagában is példázhatja.

Igaz, itt a politikum is közvetlenül jut szóhoz, de tessék megnézni, mennyire szerzőiére vall ez a politikum! Hiszen a mezőt, melyet a gyermekek birtokba vesznek a magyar mártírok vére locsolta, a katonaság, a militarizmus, amelytől elveszik, a maga_ fekete-sárga tábláival, az előtte silbakoló bosnyákkal a Habsburg-hatalmat jelképezi. A kisajátítást tehát régi és legális nemzeti érzülettel vonja ártatlan fénybe, s maga az aktus, ez a gyermekforradalom „Kedves, vértelen és vidám”. Semmi sem feszélyezi hát a költőt az esemény rajzában. Fájdalmas árnyalású váddal emlékszik arra, ami volt, hírügynökségi szerepet játszva jelenti, ami most történt, az előzményeket mesélő higgadtsággal, a friss eseményeket elevenebb ritmusban, a boldog kisajátítás üde látványa által gerjesztett köny- nyed derűvel adja elő. S végül e kedves látványt a „csúf militarizmus” halotti toraként interpretálva: a beállítás, az ellentétezés játékos paradoxo- na szinte kedvteléssé avatja az Interpretálás örömét. S miközben eme ártatlan színjáték révén hangulatában elkülönül a forradalom drámájától, annak áramában marad, lényegére igent mond. A maga módján tehát, s ezé« meggyőzően, s ma is élve» hető elevenséggel.

Kiss Ferenc

NÓGRAD - 1979. február 18., vasárnap 9

y

%