Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
í»-,l *. kl (Mfóia a 'Balatoni ‘Selem'^arV jú lavórrá építették át, mióta felégették nádasait, mióta a déli partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a bűzlő halak ott himbálóznak a napolajflakonok és kipukkadt labdák társaságában a régi öblök helyén, mióta a Balaton már korántsem mindenkié, csak az autóké, — azóta újra a Dunára járunk. Sátorral, guruló üléses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy, szelíden haldokló folyamár saját emberarcú küszködéseire emlékeztet: önmagát emésztő igyekezettel tisztítja önmagát, újra és újra felneveli füzeseit és halait, marasztalná a szürkegémeket és a gólyákat: siklókat és vidrákat nevel, őzeket csalogat, őrzi [őriznéf a természet rendjét, igyekszik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkotort föveny iszapot vérző sebeit: él, fuldokolva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sikerűit legendás kékségében és tisztaságában megmutatkoznia. Nézzétekl kék a Dunai Csakugyan kékT — kiáltoztunk egymásnak fel s alá futkosva a parton, habzsolva, mámorosán úsztunk bele ebbe a vízbe, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, vízügy, vízirendőrség és néha a saját józan belátásunk is. Mi mindent hoz ez a víz! Bécsből műanyag sörösládát, viharban hajókról letört zászlókat, gyékényt, rozsét, papírdobozokat, halászhálót... És néha emberek is kilépnek a partra) feffé; ■ RsJH SiSsflEuW fSnfoTB vörösre. Vasárnap délelőtt tizenegykor menetrendszerűen megérkeztek, és letették a nyugágyakat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy megfigyeljenek bennünket. Páholyból. Ha a faluba kellett mennünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatették a nyugágyakat a szekérútra és faltak tovább. Mert faltak. Libacombot, rántva. Ettek, ettek, — eztán öt óra felé, amikor hűvösödni kezdett, felöltötték nyugigyWt; WTgrtem egyszerit csak — talán a harmadik vasárnap — megszólalt a Dagi: — Mama, szöcskét akarok fogni I jaTBooiwi aie nagy anyasan Zsuzsi. Dagi habozott. — Na, menj szépen, a kislány megtanít szöcskét fogni — Fogjál. De aztán meg a kezed! Zsuzsi robbant közénk a a hírrel: — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjára, négykézláb ugrált a magas fűben. IdőnSimonffy Andrá• t Szöcskefogás Kövérék vasárnaponként érkeztek. A vízről jöttek két egészen egyforma motorcsónakkal. Mahagónibamára festett csónaktestek, valamint szuperprüncögő a végükben. Egyformák azok is. Az egyforma motorcsónakból két egészen egyforma férfi szállt ki, felcipelte a szavannafűre a nyugágyakat (egyformákat), és intett a — mondjam? — két egészen egyforma nőnek, hogy jöhetnek. Jöttek is. Mind a négyen egyformán elhíztak, de amúgy gusztustalanul, hájren- getően. Vol azért egy kis különbség a két asszony között: egyikük hidrogénszőkére fesegyforma kardigánjaikat, és hazaprüncögtek az egyforma motorcsónakokkal a Rómaira. Hozzánk nem szóltak, nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem viszonozták, értetlenül néztek maguk elé, mintha valami különös dolog történt volna velük: ezek köszön- getnek, pedig be sem vagyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyanítok... jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jól van. Csak az ötéves Zsuzsi nem nyugodott. Mert volt Kövérékkel egy fiúcska is. Amolyan ti zenegy-ti zenkét éves dagi. ö ült az egyik nyugágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de eközben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lányom) meg a vendéggyerekek ott kergetőztek, pancsoltak, viháncoltak az orra előtt, de Dagi rájuk sem hederített a ként le-lecsapott, ilyenkor ujjaival óvatosan bepiszkálódott fűvön fekvő tenyere alá, de eredménytelenül. A szöcskék ügyesebbek voltak nála. És soványabbak. S akkor, jó félórányi kísérletezés után különös dolog történt: Dagikám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsinak, fogott három szöcskét, és odavitte neki. Dagikám döbbenten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — dörrent rá a mama (a hidrogénszőke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fogni r- Nem megyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcskékért indult, most már üres gyu- fásdobozba tette őket, úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen! — Köszönöm. Dagi ült tovább a nyugágyban, kezében a gyufásdoboz. De nem merte kinyitni nehogy újra elugráljanak az áhított szöcskék. Időnként a fűjéhez emelte a skatulyát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a rovarok. Meg is feledkeztünk volna a dologról, ha Zsuzsi nem érkezik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! És csakugyan — de taktikát változtatott. Elemelte az üresen maradt libacombos tányért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. — Megvolt pedig! — De sehogy sem tudta húsos ujjacskál közé csippenteni a szöcskéket. Vagy meggondolta volna az utolsó pillanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg, mert a (hidrogénszőke) mama észrevette, hogy ott röpköd a tányér...— Teszed le azt a tányért, te szégyentelen! Még összetöröd! Megőrültél? Azt akarod, hogy máskor ne hozzunk ki ide? Két könnyű pofon csattant, s a Dagi újra elbőgte magát. Visszahuppant a nyugágyba — rá várt —, s attól kezdve meg sem mozdult. Felénk se nézett, a szüleire se — sehova sem nézett, csak újra mereven maga elé, talán pámás térdeire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig. Délután ötkor az egyforma szülők összehajtották az egyforma mintájú nyugágyukat, és betették az egyforma motorcsónakokba. Egyszerre rántották be a motort, egyszerre indultak. Dagi bekucorodott a párnázott ülésre, s hogy elindultak, váratlanul hátranézett. Ránk! Pontosabban: feltok...? Még mintha egy mozdulat parányi szándéka is végigfutott volna izmain: mintha integetni akart volna. Aztán elszégyelte ma gát...? De ez sem biztos, hi' szén zsugorodni kezdtek, s elnyelte őket a szürkéskék pára. A folyó meg hallgatott — Fáradt? — Már nem. Megszoktam a portáskodást Csöndes, nyugodt munka... — Korábban nehezebb volt? Bólint. — Tudja éngem igencsak megdobált az élet. Sokszor gondoltam arra, nincs értelme gürcölni, kínlódni tovább... Aztán... valahogy talpra álltam mindig. Ott volt a fiam, nevelni kellett Huszonegy éves házasság után otthagyott az uram. Elment egy sokkal fiatalabb nővel. Egyedül maradtam. Akkor 16 éves volt a fiam, hát kenyeret kellett adnom a kezébe... Meg a munka. .. Az adott erőt, hitet. — Hol, mennyi ideig dolgozott? — Várjon csak. i 1 Mindjárt utána számolok. Jövő májusban a hetvennégyet kerülöm. Nehéz már pontosan visszaemlékezni... Gondolkodik, töpreng. Látom az arcán, sorba veszi, rakja az emlékeit. Az életét. Kinn már ólálkodik a januári alkonyat Felkapcsolja az asztali kis olvasólámpáit, a fényébe néz, s beszélni kezd. — Az ezredforduló után öt évvel, 1905. május 24-én születtem, itt Salgótarjánban. Apám, anyám is idevalósiak voltak. Apám a tarjám szénbányában dolgozott, bányagazda volt. Ma művezetőnek, vagy frontmestemek mondanák. Anyám otthon dolgozott a háztartásban, öten voltunk testvérek, de ma már csak a bátyám él. A másik három húgomat korán elvitte a nélkülözés, az aligélet, a nyomor. Tüdővészben halt meg kettő, a harmadik meg sápkórban. Bátyám ma 78 éves, 8 is bányász volt. Itt lakik, Tarjánban, a régi Csikós-kertben, Azt hiszem, ma KároEM BEREK, UTAK Éjszaka és hajnal lyi-telepnek hívják. Ha van szabad időnk meg-megláto- gatjuk egymást, hiszen már csak ketten élünk a családból. .. Így hát összetartunk, amennyire lehet... — Hol éltek szüleivel, testvéreivel ? — Egy szoba-konyhás kis lakásban, a régi Fürdő utcában. Azt sem tudom, áll-e még a ház... — Most hol lakik? — Itt, aKol portáskodom. A Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalat garzonházában. — Mennyi a munkaideje? — Én csak amolyan állandó, helyettes portás vagyok. Egy hónapban négy vasárnap és két szabadszombaton dolgozom. Nyolc órát. Van egy váltótársam, a Nagyné. Reggel hattól délután kettőig, illetve délután kettőtől este tízig dolgozunk... — Azt mondta, nehéz élete volt... Félbeszakít, mintha eltalálta volna a gondolatomat Folytatja az emlékezést. — Édesanyám korán meghalt, hatvanévesen. Attól kezdve apám nevelt bennünket, mármint a bátyámat meg éngem, mert a húgaink már nem éltek. A felszabadulás aztán az én életemben is némi könnyebbséget hozott. Nem gondolkodtam én sokat, 1945- ben, hogy belépjek-e a kommunisták pártjába. Tudom, nagy szónak tűnik, de éreztem, ott a helyem. Nem tudnám másképp megfogalmazni. Hiszen alig, hogy kezdtem ráeszmél; kedni a világra, alighogy elkezdtem gondolkodni életemen, sorsomon, rögtön bekapcsolódtam a tarjáni ifjúkommunisták mozgalmába... Éreztem, tudtam, erősen hittem, közöttük a helyem. Nem csak munkásifik, fiatal parasztok, de fiatal értelmiségiek is voltak közöttünk. Egy volt a gondolatunk, közős nyelvet beszéltünk. Megérhettem azt is, hogy beszéltem Lovász Józseffel, Lékai Jánossal. Erre ma is büszkén emlékezem ... Kis szünetet tart, kihúzza az asztalfiókot, matat benne. Piros bőrdobozt vesz elő, kinyitja, mutatja. Selyemágyban a jelvény, a Munka Érdemrend bronz fokozata. — Tíz esztendeje kaptam meg — mondja. — Hogyan alakult az élete a felszabadulás után? — Mikor elváltam az uramtól, a tarjáni szénbányába mentem én is. Először hivatal- segéd voltam, aztán kézbesítő. Hordtam a hivatalos leveleket, meg naponta vittem a bankba a bánya pénzét. Később dolgoztam a nyomdában is, takarítónőként. Miután nyugdíjba mentem, úgy gondoltam, tovább dolgozom. Nem is any- nyira a pénz végett, hanem inkább a munka miatt. Mert nem tudtam volna tétlenkedni. Erős voltam, egészséges, életemben tán háromszor, ha doktornál jártam. Így kerültem ide, a garzonházba portásnak. Lekötöm magam, meg jól jön a nyugdíj mellé az a ids pénz is, amit itt keresek... — Szabad idejében mit csinál? — Varrogatok, kötök, hím- zek. Tévézek, olvasok. — Mit szeret nézni a televízióban, miket olvas? — A híradót, meg vasárnaponként A hetet. Mindig érdekelt a politika; hiszen az embernek tudnia kell, mi történik szerte a világban... Járatom a NÖGRAD-ot, a Nép- szabadságod mindkettőt elolvasom, az utolsó betűig. A fiamtól gyakorta kapok könyveket ajándékba. Jókait, Krúdyt Kosztolányit. Meg külföldi írókat is; Thomas Mannt, Solo- hovot, Tolsztojt... Tudja, a fiam nagyon sokat olvas. Tanult ember. Itt dolgozik, Tarjánban, a Volánnál. Közgazda- sági egyetemet végzett Pesten. O választja ki nekem a könyveket, s ha nem értek bennük valamit, elmagyarázza. — Most mit olvas, Mari néni? — Tolsztoj híres könyvét, a Háború és békét. És közben af°n töprengek, hogy az író akar ezt a címet is adhatta volna neki: Éjszaka és hajnal ... Érti, ugye? — Értem — mondom. Az- tán búcsúzom. Kezét nyújtja. Majdnem felszisszenek. A törékeny, madárcsontú kis öregasszonynak férfiasán kemény a kézszorítása. Mielőtt kimennék az ajtón visszafordulok. — Hány iskolát járt ki? — kérdezem. — Hat elemit. Bólintok, mennék kifelé Utanam kiált: — A nevem... Elfelejtette megkérdezni. Mákos Ferencn•> vagyok. Molnár Lóránt A francia festészet A francia festészet remekel a moszkvai Puskin Múzeumból (Renoirtól Picassóig) címmel kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban. Képeink a kiállításon készültek. Andre Lurcat: Keleti táj Tamás István: ’ B u n d á s komondor éjjen ha kutakba néz a Hold eszelős sápadt szél szűköl szimatol és az égre vonít gonoszul fenyők hókötényes ölén lilák a hajnalok didergő szép kisded iíklöcskéin nótás ökörnyál ragyog ajtók befagyott zára felpattan ezüst pásztorok mély magánya bandukol csillagköves útján eléri küszöbünk rezdül a zsindely lombja felül és nádsípot fújó áhítatban elindulunk keresni egymást f
