Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
S zäzvalaKSny RTomlt«'nyi vonatcsattogás. Százvalahóny kilométernyi hegedűszó, szünetekkel. Salgótarján—Budapest. Személy. Mindenütt megáll. Minden állomáson és megállóhelyen. Dohányfüst. Vágni lehetne. Zsúfolt a kocsi. Hét vége. Ütőn, hazafelé. Nem tudom, hol szállt fel az öreg cigány. Lehet, hogy még Tarjánban. A hegedűjét Zagyvapálfalva után vette elő. Csillogott a szeme. Az ablak alatt levő, lehajtható asztalkán üveg bor. Szemelt rizling. Mielőtt elővette a hegedűt, többször meghúzta az üveget. Gondolok egyet, melléje telepszem. — Mióta játszik — kérdem, a a hegedűje felé intek. Csodálkozva néz, aztán hümmög egy sornyit. Látja, rágyújtok, ő is előveszi az ütött-kopótt dóznit. Papírt rak a térdére, két ujja közül pergeti a dohányt. Sodorja a papírt, nyálazza, végighúzza rajta két ujját. Szája sarkába illeszti a frissen sodort cigarettát. Mielőtt meggyújtaná gyorsan kínálom a Sympho- niával. Szégyenkezem; az imént, amikor rágyújtottam, nem kínáltam meg. Fejét rázza. — Hagyja csak. Évtizedek óta töltőm, sodrom a cigarettát. .. — így jobb? — Nem kell másmilyen, csak ez a sodort.. Szótlanul fújjuk a füstöt. Vizsgálgatjuk egymás arcát. Kérdi, mit csinálok, hol dolgozom. Megmondom neki. Szemében bizalmatlanság. — Nem szeretem az újságírókat — mondja ki nyersen a gondolatát —, olvasom a lapokat, látom, sokszor milyen nagy feneket kerítenek a dolgoknak. Beszélnek egyszerű emberekkel, aztán úgy mondatják őket a nyomtatásban, Emberek, utak Hegedűszó a vonaton = Leginkább uBrtfcBítetJ Igen szeréten. Bár nem olyan jó, mint amit az asszony főzött. Lánykarában, de gyakran hívták főzni uradalmakba, lagzikba... Újból kínálom a Sympho- niával. Szabódik, aztán mégis elfogadja. Én a sodrottal kínlódom, aztán valahogy meg- pödröm mégis. Köhögök az első slukk után. Mosolyogva ahogyan ilyen, velem hasonszőrű sohse beszélne... Hatvannégyben, mikor még saját zenekarom volt, jött egy újságíró. Kikérdezett minket, aztán néhány nap múlva csak olvastuk elhülve az újságban, miket, hogyan írt rólunk... Mintha bizony mi a Dankó Pista utódai lennénk... Pedig csak egyszerű cigány- zenészek voltunk... Nagy nehezen mégis sikerül szóba elegyednem vele. — írhat rólam — mondja, de a nevemet ne írja ki. Elég lesz annyi, hogy tarjáni vagyok, ott születtem. Apám, nagyapám is muzsikus cigány volt. Mindegyik tudott ími-olvasni. Én is jártam iskolába, kijártam a hat elemit. .. — Milyen volt az élete? Vállat von. — Mint a többi cigányzenészé — mondja. — Jártuk az országot. Játszottunk falusi bálokban, lakodalmakban, búcsúkban. Ötvenötben önálló zenekarom lett. Hatvannégyig muzsikáltunk együtt. Aztán szétszéledtek, mindegyik a saját útjára lépett — mondja sóhajtva. — Család? — Négy esztendeje temettem az asszonyt. A gyerekek nagyok. Két fiú, két lány. Megnősültek, férjhez mentek. .. — ők is muzsikálnak? — Nem. Szakmája van mindegyiknek. A két fiam Pesten él, Csepelen. Ott dolgoznak. Egyik lányom Sátoruivuuja. aljaújhelyre ment ^ férjhez, a — Látom, nem szokta... Én másik az ország túl«) végé- tizenöt éves voltam, hogy be, Zalaegerszegre. Így hát fújni kezdtem a füstöt. Nem egyedül maradtam, mint a passzióból vettem vágott do- szál ujjam. De megvagyok, hányt. Akkor még újságpa- Már nem lépek fel sehol, csak p£rba csavartuk. így volt a otthon játszom, magamnak, jegolcsóbb. Mert igencsak meg utazás közben. szűkös volt az élet. Nagyon Tűnődik, aztán büszkén nehéz. hozzáteszi: Felemeli az üveget, kor— Tudja, örülök is, hogy a gyerekek közül egyik sem lett zenész. Mert csavargó élet a cigánymuzsikusok élete... — Dolgozik valahol? Rázza a fejét. — Már nem — mondja. — Két éve, hogy nyugdíjba mentem, őr voltam, éjjeliőr. Egy íarjáni gyárban, kint, a város szélén. — Mit csinált az őrködés alatt? Nesm volt unalmas? Hiszen előtte ide-oda járt az országban, muzsikálni... — Ha szép volt az idó, az udvaron voltam. Sétáltam föl-alá Elnézegettem a hegyeket, figyeltem az éjszakát. A város szélén éjjelente mindig nagy volt a csönd. Olykor elhúzott a közeli országúton egy-egy autó. Elgondoltam, kik ülnek benne, hová mennek, milyen lehet az életük. .. — Mit csinál szabad idejében, mondjuk, vasárnap? — Ha nem utazom Pestre, a fiúkhoz, olvasgatok, meg tévézek. Délben elmegyek a Kővárba, ebédelni, aztán a temetőbe, az asszony sírjához. .. — Mit ebédel vasárnaponként a vendéglőben? tyint. — Játszanék magának — mondja, s nyúl a hegedű után. Végigsimít rajta. — Ez is öreg már, mint a gazdája. Apám faragta, amikor tizenöt éves voltam... — dünnyögi maga elé. Felemeli a fejét. — Mit akar hallani? — Mindegy.' M ár az első futamok után meghökkenve hallgatom. Amikor elindultunk, az öreg Dankó-nótákat játszott, meg afféle csinált műdalokat. Ez a zene más. Furcsa, nyugtalanító. Félbeszakítva a játékát, meg is kérdezem: — Hallott Paganiniről? Bólint. — Még gyerek voltam, amikor egyszer apámmal a fővárosba vetődtünk. Elvitt egy szabadtéri hangversenyre, ott hallottam ezt a zenét. Bennem maradt. De azóta most játszom először. Apám mondta, hogy egy világhírű hegedűs zenéje ez. A Boszorkánytánc... Budapest. Keleti pályaudvar. Kezet szorítunk. Hiába kérem, a nevét nem árulja el. Molnár Lóránt Szokolay Károly: A ridegségről Hamlet: Bánj mindenkivel érdeme szerinti melyikünk kerüli el a mogyorópálcát? Bánjon velők saját embersége és méltósága szerint. Bizony nem ment ridegségtől a szivünk. Várárkot ástunk önmagunk körül s a felvonóhidat oly ritka pereben bocsátjuk csak le, mert van ám azért szivünk, de hányán elhaladnak addig tornyunk alatt, mint özek a magányban. Felelj, barátom, némák mért vagyunk? Ö nem a népért és más népekért hallgatunk gyakran; értük szólni könnyű, de cselekedni azért, ki közel van: futó barátért, fel-felvülanó kedves arcok mögötti lélekért, ki kért tőled, csak ezt-azt, s megígérted, „Igen, hogyne! Holnap feltétleniUr S ő vár, csak vár, talán évekig is, — hát nehéz lenne nem feledni el? He mond azt: Itt él s óvja a közösség, nem mentségünk a rideg szív, barátom, Gyűljön fel értük a képzeletünk, s lássuk meg azt is, amit nem mutatnak: félszeg panasz elhallgatott szavát, • szívük titkát szemük szögletében, álmatlanságuk konok gondhegyét, miről nem szólnak, mert a lényeget, néhány adatot ismételnek egyre — ö nézz mögéjük, sóvár képzelet, s adj nekik, szív, többet az érdemüknél1 Megújulóban az ifjúsági dalosmozgalom Aki szereti a fiatalok közös énekét, s hangversenyekre jár, esetleg maga is énekel valamelyik együttesben, tanúja lehetett annak, hogy a rádió Éneklő ifjúsági hangversenyei sem a dalosoknak, sem a közönségnek nem nyújtottak valódi élményt. Nem is nyújthattak, hiszen nem azért szervezték. A rádió számára készítendő hangfelvétel volt a cél, s a cél eleve meghatározta a többi körülményt is. Nemcsak a szó szoros értelmében véve gépiesen — a rádió felvevőgépeinek alárendelve — zajlottak ezek a hangversenyek; ritmusuk, hangulatuk is gépies volt. A gyerekeknek katonásan, pisszenés nélkül, szigorú időrendben kellett fölvonulniok a színpadra, szorongva kellett énekelniük, mert ha nem sikerül a felvétel, hosszú évek munkája veszítheti el értelmét, s a végén legföljebb föllélegeztek, de nem örülhettek igazán, hiszen teljes bizonytalanságban várták a döntést, amelyre csak hetek múltán számíthattak. Talán már el is felejtették az egészet, amikor iskolájuk megkapta a hivatalos értesítést, amely az esetek döntő többségében azt tartalmazta, hogy „a kórus felvétele, sajnos, nem sikerült”. Igazi mozgalommá nem válhatott ez az Éneklő ifjúság. Az iskolai éneklő közösségek többségét nem vonzotta, s azok közül is, akik egyszer belekóstoltak, nem egynek örökre elment a kedve attól, hogy ismét vállalkozzék a szereplésre. Sok-sok bírálat, vita, s a valóságos helyzet elfogulatlan felmérése után határozta el a Kórusok Országos Tanácsa, hogy megreformálja az ifjúsági dalosmozgalmat. Vessünk azonban előbb egy pillantást a hagyományokra: Lassan fél évszázada, hogy Kodály munkássága nyomán megfogalmazódtak az Éneklő ifjúság alapelvei, s kialakult az iskolai énekkarok rendszeres ünnepi találkozóinak gyakorlata. Előbb alkalmanként rendeztek ifjúsági hangversenyeket, majd az első margitszigeti Éneklő ifjúság sikere nyomán 1934-től az egész országban elterjedt ez a név, s a névvel együtt a mozgalom is. Az Éneklő ifjúság énekkarai a népdalból megszülető új magyar kórusmuzsikát vitték diadalra, s hangversenyeik formai újdonsága az volt, hogy nemcsak az egyes kórusok énekeltek külön-külön, hanem egy-egy nagyszabású kánont a résztvevő összes kórus közösen énekelt el. Az éneklés így vált igazán közösségi élmény- nyé. Rendeztek még néhányszor éneklő ifjúsági hangversenyt a felszabadulás után is, a mozgalom azonban fokozatosan elnémult. A hetvenes évek elején a rádió élesztette fel az Éneklő ifjúságot, az általuk választott út azonban, mint láttuk, nem vezetett célhoz. Az Éneklő Ifjúság módosított rendszerében a Kórusok Országos Tanácsa új szervezeti kereteket dolgozott ki az ifjúsági dalosmozgalom számára. A mozgalom gazdái a megyei kórusszervezetek és az ifjúsági szövetség megyei szervei lesznek, hiszen ők ismerik legjobban saját hagyományaikat, lehetőségeiket, együtteseiket. A Kórusok Országos Tanácsához ezekben a hetekben sorra érkeznek az értesítések az egyes megyékből, hogy alakulófélben vannak, vagy már meg is alakultak az ifjúsági dalosmozgalom irányító stábjai, amelyekben helye van a megyei tanács művelődésügyi osztályvezetőjének, a megyei KISZ-bizottság kultúrfelelősé- nek, a KÓTA-titkárnak, a vezető ének-zene szakfelügyelőnek és minden mozgalmi, vagy zenei szakembernek, aki szívügyének érzi az Éneklő ifjúság talpra állítását. Alapvető célja a módosított rendszernek, hogy a kórusok tagjai örömmel énekeljenek, sehol másutt meg nem szerezhető élményt kapjanak az Éneklő ifjúság rendezvényein. Tömegeket akarnak mozgósítani, de úgy, hogy a mércét nem állítják lejjebb A művészi színvonal és a széles társadalmi bázis egységének biztosítéka lehet, hogy két, egymással párhuzamos vágányon jelölték ki az utat: ünnepi fesztiváljellegű kórustalálkozókat is rendeznek, s vetélkedőket, versenyeket is. A fesztiválokon megszerezhetik a közös éneklés élményét azok is, akik nem szeretnek, vagy valamilyen oknál fogva nem akarnak versenyezni, a vetélkedőkön pedig mindenki előtt megnyílik a különböző babérok megszerzésének lehetősége. A rádiós szereplés nem a legfőbb elérendő cél lesz, hanem csupán az egyik természetes következménye a kiemelkedő művészi teljesítménynek. A legjobbak ezenkívül hanglemezfelvételen, jutalomtáborozáson, országos, vagy nemzetközi kórustalálkozókon vehetnek részt. Ezeken a versenyeken választják ki az országos diáknapokon szereplő kórusokat is, de a diáknapi szereplésre olyan kórust is meghívhatnak, amely „csak” a fesztiváljellegű találkozón énekelt szépen. A középiskolás énekkarok számára már ebben a tanévben életbe lépett az új forma, s minden jel arra vall, hogy az ifjúsági dalosmozgalom valóban megújul. Az Éneklő ifjúság módosított rendszerét a következő tanév elejére kidolgozzák az általános iskolás kórusok számára is. Gustaw Zemla kiállításáról Balogh Elemér
