Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

A megyeszékhely melletti Salgóbánya az egyik legnépsze­rűbb kirándulási helyünk. A vár tövében levő turistaszállás cs étterem menedéket ad a nagy hidegben, télen útrakelők- nek is. A környezet, a hely szépsége kárpótol a fáradságért, melyet az ideutazásra, túrára szántunk. — kép: kj — Eredményes újítások A Nógrádi Szénbányáknál már elkészítették az idei újí­tási feladattervet, melynek végrehajtásától legalább ak­kora, vagy még nagyobb eredményeket szeretnének elérni, mint 1978-ban. A leg­fontosabb témák megoldói ré­szére ezertől háromezer fo­rintig, összességében több mint százötvenezer forintnyi különpénzt állapítottak meg. A múlt évben egyébként a bányászat különböző terüle­tein dolgozók ötszáznegyvenöt javaslatot nyújtottak be; kö­zülük négyszázkettőt haszno­sítottak. 1977-hez viszonyítva harmincegy százalékkal nőtt az újítómozgalomban részt­vevők aránya, kiknek kéthar­mada szocialista brigádtag. Az újításokból származó ered­mény várhatóan meghaladja a kilencmillió forintot. Nők a FÜTÖBER-ben ' X FÜTÖBER nagybátonyi gyára dolgozóinak egynegyede lány, asszony, akiknek hu­szonkét százaléka végez fizi­kai munkát. Az utóbbi esz­tendőkben szerepük az üzemi élet szinte valamennyi terüle­tén megnövekedett. A három aranykoszorús brigád közül kettő női. A pártszervezet­ben tizenhét, a KISZ-ben tíz, a szakszervezetben hetvenhét nő tőit be valamilyen vezető funkciót, s hármójuk mun­kásőr. Munkájukat becsülete­sen, szorgalommal végzik, mit a gyár vezetősége messzeme­nőkig elismer. 1974. és 1978. között — példaként — a női dolgozók bérfejlesztése 30,8 százalékot tett ki, szemben az összdolgozók 25,4 százalékos arányával. TÖBB KELL A JÓINDULATNÁL a kfonplpmcnu már nemcsak a nemzet­rUAVUlUlllliliy közi sportteljesítményekre — sikerekre, kudarcokra — figyel, hanem arra is, hogy hol helyezkedik el egy-egy termék, vállalat, iparág az egész népgazdaság, a világranglistán, miként alakulnak mun­kánk külgazdasági feltételei. Nem a látványos sikerek sorozata tanított meg erre, hanem egy kedvezőtlen kö­rülmény: a nemzetközi cserearányok robbanásszerű vál­tozása, amely mintegy 20 százalékkal devalválta a ma­gyar munka külpiaci értékét, s egyebek közt a gazdasági egyensúly megbomlására, eladósodásra vezetett. Az or­szág rendszeres külgazdasági vesztesége évente nem ke­vesebb, mint amennyit összesen lakás- és szociális épít­kezésre, ruházkodásra költünk. A tetemes kár közvetle­nül, vagy közvetve mindenkit érint, megszüntetése vala­mennyiünk közös feladata. Helytállásunk a nem éppen könnyű nemzetközi versenyterepen, mondhatjuk nemzeti ügy, társadalmi érdek. A nemzetközi gazdasági verseny eredménye éppen olyan egyértelműen mérhető, mint a sportküzdelmeké. Igaz a teljesítmények nem centiméterekben, másodper­cekben, gólokban fejeződnek ki, hanem rubelben, dollár­ban, forintban, milliárdokban. A versenybíróság helyett pedig a vevő dönt, megmondja: számára ez, vagy az a termék ennyit és ennyit ér. A konkurrens világcégek egymásra licitálva — nem mindig sportszerű eszközökkel — versenyeznek a vevő megszerzéséért, annak pénzéért, a nagyobb haszonért. S a piaci értékítélet komplex mó­don tükrözi a minőségről, a korszerűségről, a piacon szer­zett tekintélyről, a szállítási határidőről, a hitelfeltétel­ről stb. kialakult összképet. A sportteljesítmény az elitnek küzdelem, a közönség­nek látvány, izgalom, szórakozás. A gazdaság ezzel szemben elsősorban nem az egyszeri kiugró csúcsokat, hanem az ismétlődő sikereket honorálja. Az egész kol­lektíva hozzáértését, küzdőképességét, kitartását „csúcs­formáját”. Olyan „tömegsport” ez, amelyet a praktikus haszon és nem a látványosság, a pillanat feszült izgalma jellemez. Vagyis a nemzetközi verseny tömeges vállalá­sára van szükség. A nagyobb erőfeszítések és a szigorúbb követelmé­nyek igényének puszta ismétlésével nem jutunk messzire. A hatékonyság fokozásának, a termelési szerkezet fej­lesztésének jelszavát kell mindenütt helyileg, testresza- bott feladatokban konkretizálni. Ehhez már széles kör­ben megkezdték a különböző iparágak, vállalatok, ter­mékcsoportok jelenlegi helyzetének és a jövőbeni fejlesz­tésének alapját képező felmérő, elemző munkát. Ez az országos méretű és politikai jelentőségű műszaki-gazda­sági kezdeményezés megérdemli a nagyobb nyilvánossá­got, a társadalmi támogatást. A vállalatoknál most összegyűjtik valamennyi té­mába vágó információt, ami a szakemberek „fejében”, a társszervezeteknél, a statisztikában, a publikációkban fellelhető. Nagyon fontos az alkotó légkör, a tárgyila­gosság az információk számbavételénél, rendszerezésé­nél. Fontos továbbá, hogy minél több tapasztalt szakem­bert vonjanak be ebbe a munkába A lényeg persze még­is csak az: megismerik mit kezdjenek az adott termék­kel? Sorozatnagysága, műszaki-minőségi színvonala, gyártási idő- és költségigénye mennyire marad el a nemzetközi élvonaltól? Mennyi időt, pénzt, eszközt kíván a felzárkózás, milyen a piaci kilátás stb. A kérdések újabb kérdést szülnek. Tárgyilagos le­het-e mindig a vállalat? Képes-e felelősséggel kimondani egy termék halálos ítéletét? A tapasztalatok szerint nép­gazdaságig jelentős téma esetén, 180 fokos fordulatra az érdekelt szervezet maga nem képes, kormányzati ál­lásfoglalás szükséges. A kombájn- és a traktorgyártás megszüntetése példa rá, hogy a logikus központi döntést is csak új vezető és új szervezeti felállásban tudta vég- rehatajni. Vagyis a belső ellenállást, mindenkor csak hatásos külső kényszerítő erő képes legyőzni. Kivételes esetekben központi döntések és intézkedések is kellenek. Többnyire elég azonban a gazdasági nyomás, a jó szabályozás. Feltéve, hogy szakítunk az eddigi, gyakor­lattal, s a szigorú követelmények a jövőben nem ké­pezhetik alku tárgyát. Miután pontosan tudjuk, hol vagyunk és hová tar­tunk, következhet az erők felosztása, a feladatok lebon­tása, a belső munkamegosztásban, a szervezettségben rejlő lehetőségek hasznosítása. Az ösztönzésben tapasz­talható egyenlősdi elleni harc a tennivalók, a felelősség differenciálásával kezdődik. A kiugró teljesítményekhez, a középszerűség visszaszorításához kapjanak bizalmat, bá­torítást, felhatalmazást a többre képes emberek és kol­lektívák. A verseny — akár kis kollektívákban, akár nemzetközi méretekben — csak így törhet ki az érdekte­lenség szorításából és válhat spontán, erőtlen próbálko­zásból tudatos mozgalommá Széchy Tamás edző, aki a magyar úszósportot már- már a világ élvonalába hozta fel, a kudarcokról nyilat­kozott valamelyik lapban. Mondanivalójának lényege, hogy a sportban ugyanazok a gondok, bajok feszítenek, mint a társadalomban. Papp Laci küzdőképessége a ring- ben, a szemtől szembeni harcban valamikor vitán felül állt, edzőként mégis a perifériára, az Öbuda Tsz-be szo­rult vissza. Mert, ha valaki tehetséges, tudja mit akar és határozottan kiáll igazáért, felerősíti környezete ellen­állását. Ez a fajta belharc már nem mindig folyik sport­szerű eszközökkel és a vagdalkozásban a legjobb öklöző is taktikai hibát véthet, kikezdhetővé válhat. Széchy ku­darcaiért szívesen okolna másokat, de magát hibáztatja: fellazította saját, szigorú törvényeit. Ez a felismerés teszi őt erőssé és a magyar úszósport jövőjét illetően biza­kodóvá. Mindez csak azért került szóba itt és most, mert jól érzékelteti, hogy társadalmunk, gazdaságunk talán leg­nagyobb visszahúzó ereje a középszerűség. A kényelem, a maradiság, a tehetségtelenség e közös megjelenési for­mája lefojtja az újító, kezdeményező és vállalkozókész­séget, visszatartja a kiugró teljesítményeket és fékezi az általános színvonal emelkedését. Olyan szemléletbeli tor­zulással van dolgunk, amelynek egyik leghatásosabb el­lenszere a differenciált ösztönzés. Az 1979. évi népgazdasági terv szerény egyszázalékos reálbér-növekedést irányoz elő. Pusztán ez nem tesz le­hetővé mindenütt erőteljes anyagi ösztönzést. Azzal is számoljunk, hogy az új évben sok család életszínvonala stagnálni, egy szűkebb köré némileg csökkenni fog. Mégis nagyon fontos, hogy minden üzemben, műhelyben, brigádban a béremelést ne a növekvő fogyasztói árak el­lentételezéseként kezeljék, hanem a nagyobb teljesítmény, a jobb munka ösztönzésére fordítsák. Ezt teszi egyéb­ként a terv is: hatékonyságtól függően differenciál. Lesz­nek olyan vállalatok, ahol 7, és lesznek olyanok is, ahol csak 3 százalékkal emelkedhet a névleges bérszínvonal az új esztendőben. 0 iriinrilllrlfnnl 82 igyekezetnél minden szin­ti jlJ} llUUltl IIIU1 v íen ^s valamennyi poszton többre van szükség. Tudatos erőfeszítésekre, céljaink el­érését szolgáló kezdeményezésekre, vállalkozásokra, tevé­kenységünk szüntelen megújítására. Olyan bővített újra­termelésre, amelyre nem a rutinelemek puszta megismét­lése jellemző, hanem amelyben kifejeződik szocialista rendszerünk magasabbrendűsége, a kisebb-nagyobb kol­lektívák, az egyének mind magasabb szintű önmegvaló­sítása. Az ilyen öntevékeny, cselekvőkész, alkotó légkör kibontakozását tegye lehetővé és ösztönözze minden irá­nyító és vezető, s az ehhez szükséges politikai, tudati feltételek megteremtésén munkálkodjanak a párt- és a társadalmi szervezetek. Kovács József A nyugdíjba vonuló első titkárt a járási pártbi­zottság ülésén búcsúz­tatták. Mondták, hogy a cserhátsurányi termelőszövet­kezetben éppúgy ismerik, mint Nógrádkövesden a kő­bányászok. Tudják az utat, amelyet a hajdani gyári mun­kás végigjárt. Mindig is tisz­telték elkötelezettségét, hogy a legnehezebb időben is ki­tartott hite, meggyőződése mellett. Becsülték munkáját, harcát, szigorát és embersé­gét S megértették tévedéseit is. Andó Gyula Baglyasalján cseperedett emberré. A szoba-konyhát tízen lak­ták. Bőrén érezte a der­mesztő hideget, az éhséget, a nyomort. Dehogyis tudta, in­kább csak megsejtette, hogy a sok nélkülözésért nem az éhbérért dolgozó gyári mun­kások, nem is a munka nél­kül tengődő bányászok, ha­nem a Horthy-rendszer a fe­lelős. Az illegalitásban dol­gozó kommunisták Sulyok András, Mérő Lajos, Eczet András, Godó Lajos nyitogat- ták a szemét, hogy jól lássa, megértse mindazt, ami körü­lötte történik. —■ A háború alatt gyárban dolgoztam— Kisebb-na­gyobb feladatokat is kaptam. Rongáljuk meg társaimmal a szalagfűrészeket . . . Baglya- son a kisvasúinál törjük ösz- sze a forgatóplatnyikat, hogy akadozzon a szénszállítás . . . Mind megcsináltuk. Hogy mi­ért? Nem gondoltuk azt mi igazán végig — mondja eltű­nődve. • • » A „továbbszolgálatos” titkár Hanem a katonai szolgála­tot 1944. őszén már tudatosan tagadta meg. A bányatelepet körülölelő erdő, sötét pince­zugok takarták, rejtették. Már jól bennjártak a télben, ami­kor beállt az udvarba Tóth Gyula, a szökött katona, egy szekérre való, jó fegyverrel. Godó Lajos vezette őket a karancslejtősi ellenállókhoz. Cigarettára gyújt és nézi a bodorodó füstöt. — Hát igen . . A felsza­badulás egyszerre új helyze­tet teremtett. Segítettünk a szovjet katonáknak. Megin­dult a munka, az élet . . Ügyeltünk a rendre, bár rend­bontó, izgága ember nálunk nem sok akadt . . . Az alakuló párttaggyűlést a községházán tartották. A pártvezetőségbe választották Andó Gyulát is. Esténként Baglyasalján benépesült a párthelyiség. A jövőt formáló tervek között mind több szó esett a napi tennivalókról. A vasút helyreállításáról, a szén­ről, a bányászok ellátásáról, mert az éhes ember kezéből könnyen kiesik a csákány. Közben részt vett az 1945-ös választások előkészítésében a salgótarjáni iparmedencében. Szécsényben, Endrefalván, Kis- hartyánban a pártnapokon eml berek százainak beszélt az el­jövendő, új világról. Balassagyarmatra, füg­getlenített pártmunkásként 1946-ban került. Egy eszten­dő, ha eltelt, jött újra a sal­gótarjáni járásba. Alics Já­nos, Rátkai Tibor, Tőzsér Gyula, Kovács József, Zagy­varónáról Uj János, Megye­házi Lajos segítették, bátorí­tották a munkában. — Sokféle tanulságot adtak nekem a hatalomért folyó harc küzdelmes évei. Közülük talán a legfontosabb, hogy egyedül aligha jut valamire az ember. Az emberért az emberekkel együtt lehet és kell is dolgozni — mondja hosszasan gondolkodva. — Nem lehet igazán jó pártmun­kás az, aki lebecsüli az alap­szervezetekben folyó munkát... Aki nem érzi, nem érti meg a mindennapi kis győzelmek fölötti örömet, s akinek a ku­darcok könnyen kedvét sze­gik .. . Pártiskolán, politikai főis­kolán tanult. A megyei párt- bizottság osztályvezetője volt, majd az ellenforradalom ut;jn gondjaira bízták a pásztói já­rást. Négy év múlva, amikor újra visszakerült a megyei pártbizottságra, sikeresen be­fejezték a mezőgazdaság szo­cialista átszervezését. Az emlékezés derűt csal ar­cára, szemébe. — Nemrégiben az egyik szövetkezeti elnökünk pana­szolta: levegőhöz is alig jut, annyira sok a munka. Mivel vigasztalhattam volna? Hi­szen a dolgunk tényleg nem kevés és gyakran kegyetlenül nehéz . . , Mert hát minden időszaknak megvannak az eredményei, de a gondjai is. S mégis azok a gazdák, akik annak idején első, tétova lé­péseiket tették a szövetkeze­tek felé, mit' nem adtak vol­na, azért ha látják a mostani gondokat.. A fejlődés, a gya­rapodás gondjait. A balassagyarmati járásban is a fiatal termelőszövetkeze­tek erősítésén fáradoztak, amikor 1964-ben Andó Gyulát első titkárnak választották. A mezőgazdasági üzemek többsé­ge ma eredményesen gazdálko­dik. A tagok megelégedésre az Urbankovicsok, a Berta Ist­vánok, a Papp Lászlók, a szö­vetkezeti mozgalom „öregei” jól együtt dolgoznak a fiatal, képzett szakemberekkel. Bér­ceién, Érsekvadkerten a gép­állomások helyén ipari üze­mek jöttek létre. S a dré- gelypalánki ipari szövetkezet alig tízesztendős múltra te­kint vissza, de a termelési értéke már százötvenmillióra rúg. Megváltozott a falvak képe, az emberek élete. r— Nem csináltunk mi az­ért mindent olyan jól... De­hogyis — küld egy kézle­gyintést a szavak után. — Ma sok mindent máskép­pen tennénk... Talán a foglalkoztatási gondjainkon is másképpen enyhítenénk. De hát beszélni mindig köny- nyebb, mint tenni a dolgun­kat nap nap után, felelősség­gel mérlegelve lehetőségein­ket, s a következményeket is . . . Több évtizedes mozgalmi múlttal a háta mögött sem szégyellt tanácsot kérni a pártmunkásoktól, az alapszer­vezeti titkároktól, a vezetőségi tagoktól, a sokat látott, sokat tapasztalt párttagoktól. A tit­kári értekezleteken, alap­szervezeti vezetőségi ülése­ken, taggyűléseken, tömegpo­litikai tanfolyamokon egyfor­mán otthon volt. Fiatal mun­katársaival is gyakran be­szélgettek arról, hogy egye­dül a felkészültség kevés a pártmunkához. Annak elköte­lezettséggel, az emberek iránti mélységes felelősségérzettel kell párosulnia. — Soha nem adtam igazat azoknak, akik a pártmunka, a politikai munka lényegét ab­ban látták, hogy terjedelmes jelentéseket írjanak —, ma­gyarázza hévvel, meggyőző­déssel. A mi erőnket az alapszervezetek, az ott dolgo­zó kommunisták, a velük együttartó üzemi munkások, szövetkezeti tagok ezrei je­lentik . . . Szinte naponta dönteniök kell, hogy mi a he­lyes és helytelen. A mi dol­gunk pedig az, hogy segít­sünk nekik A tanácsok azonban mit sem érnek, ha nincs mögöttük elegendő he­lyiismeret, a politika ismere­te és becsületes szolgálata . . . A pártbizottsági ülésen a tőle megszokott nyíltsággal mondotta, korától még vállal­hatná az aktív pártmunkás Ötvenkét esztendő nem túl­ságosan nagy idő. — Csakhogy mindenkép­pen választanom kellett —, mondja. — Már korábban is, de az utóbbi két esztendőben különösen sokat zaklatott az asztmám, a szívem . . . Fel kellett tennem a kérdést ma­gamnak: tovább dolgozom és az egyre növekvő tennivalók lassan-lassan felemésztik egészségem maradékát is. Vagy kérem a nyugdíjaztatá­somat, és segítem a munkát, a járás jól felkészült, fiatal vezetőit, ahogy tudom . . . Az utóbbit választotta. Ab­ból a meggondolásból, hogy ezzel szolgálhatja legjobban a párt, a járás, saját maga _ és családja ügyét is. A családét, amely mindig biztos, erős tá­maszként állt mögötte. A pár­tét, amelynek több mint har­minc esztendeig volt munká­sa, s amelyet nyugdíjban is tovább szolgál tudása, hite, kommunista meggyőződése szerint. oOo Újsághír: A Magyar Nép­köztársaság Elnöki Tanácsa Andó Gyulának több mint három évtizedes eredményes munkássága elismeréséül nyugállományba vonulása al­kalmából a Szocialista Ma­gyarországért Érdemrend ki­tüntetést adományozta. V. G. NÖCRÁD — 1979. január 7., vasárnap \ i

Next

/
Thumbnails
Contents