Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-19 / 15. szám

ABLAKNYIT Á5 A Palócföld legutóbbi szántáról A KRISTÁLYTANBÓL kel­Nagv trondot fordítanak a szakmunkás-utánpótlásra a Szerszámgépipari Művek érsekvad- kerti gyáregységében. A 66 szakmunkástanuló — melyből 24 első éves — korszerű kö­rülmények között sajátíthatja el a vasipari szakmák alapismereteit. A képen Garamvolgyl János szakoktató, Jakus László és Kocsis Gábor által készített munkadarabot ellenőrzi. — babel-felv. — Messze még a hajnal Mikor lesz „karmester” Romhányban? lene kölcsönkérnünk, a kris­tályosodási mag fogalmát. A Paíócföld legutóbbi számát vizsgálván ugyanis ilyen kris­tályosító magvakra bukkan az olvasó. Nem tudom, a vé­letlen hozta-e, vagy a tuda­tos szerkesztői szándéknak köszönhető, hogy a szám je­lentős írásai valamiképp a hit és az életpálya fogalmá­val rendszerezhetők, s a kris­tályrendszerek mélyén vala­hol az értelmes emberi életre törekvés igénye húzódik meg. A legfőbb kérdés azonban az, hogy időszerű-e mindez. Óhaj és szükséglet-e — itt és most, hogy az értelmes em­beri élet kérdését járják kö­rül egy vidéki folyóirat írá­sai ? Véleményem szerint igen. Ez a nevében is táji jellegű folyóirat éppen ebben a vo­natkozásban lépi tűi a fész­kének vallott provincia hatá­rait. Hiszen a Lebensqualität, az életminőség tartalma és jellege ma valóban világprob­léma, a „Hogyan éljünk” címmel nálunk is jelentős sze­repet játszik az utóbbi évek eszmecseréilJfen. A Palócföld új száma úgy állt össze, hogy egy-egy rep­rezentatívnak szánt tanul­mány leszögezi, képviseli a tézist, s a terjedelemben és mondanivalóban is igénytele­nebb írások szolgáltatják az illusztrációt, a variációs lehe­tőségeket. S az egésznek a mottója, lehetne — Laczkó Pál folyóirateleji meditáció­jából —: „Megtanultunk va­lamit: a toleranciát. Növek­szik a tűrőképességünk, a megértésre való hajlamunk.” Ez a rokonszenves — és időszerű — megértésre való hajlam hatja át Sulyok László Ablaknyitás című szociográ­fiai Írását is. Életből vett val­lomások és adatok szembesí­tésével kísérli meg feltérké­pezni, hogy miként jelentke­zik ma társadalmunkban a vallásos meggyőződés, hol vannak a forrásai és milye­nek a kilátásai. A szerző val­lomásával az írás közepe tá­ján találkozunk: „Az ember élete értelmét keresi. Eszmé­ket állít fel, melyekért érde­mesnek tartja létét fenntar­tani. Van aki a hitben, a val­lásban fedezi fel azt az erőt, amely élteti, választ ad kér­déseire, mások a tudományos, de materialista világnézetben találnak megoldást.” Mai éle­tünk tényeinek természetes szemlélete s kendőzetlen be­mutatása teszi igazán érde­kessé ezt az írást. A „Vera nénik titkának” megfejtését ígéri — s közben az Ablaknyitás gondolatait vi­szi tovább — Pintér Károly cikke a Két elhatározás c film „főszereplőjével”, a 74 éves rimóci parasztasszony­ról, Kiss Istvánnéról. Mit üzen ez a filmre vitt élet? „Ne­künk, akik helyünket keresve a világban, mind jobban szem elől tévesztjük az igazi érté­keket.” Kiss Istvánné életé­ben „az ősi hit megtartó erő­nek bizonyult, mint ahogy minden hit az, neveztessék bármilyen néven .. Az értelmes élet kérdésére keresik a választ azok az írá­sok is, amelyek a karrierről, az életpályáról szólnak vala­miképp. S nemcsak a Válto­zó valóságunk ilyen tartalmú tanulmányát érzem idetarto- zónak, hanem az irodalom- és hagyományrovat több darab­ját is. KUNSZABÓ FERENC Kar­rierek című műrészletéből megtudjuk, hogy a jászok földjén a karrier szó koránt­sem olyan rosszalló jellegű, mint a köztudatban. Mint ahogy a tényleges karrierről is másképpen vélekednek, mint az emberek általában. Felmérésében a közhasznála­tú szólásokhoz való viszonyu­lás érdekli. Ennek alapján ál­lapítja meg, hogy a jászsági dolgozók munkatudata jobbá­ra megnyugtató. Életfelfogá­sukat azonban eléggé kikezdte az önösség. S érdekes: első­sorban a mindent akaró fia­talokét, s a kapaszkodó öre­gekét. A jászberényi hűtőgép­gyár vezetősége nem ezekre a „kaparj kurtákra” számít. Szerencsére szép számmal vannak olyanok is, akiknek az a felfogása, hogy a jól végzett munka, az ezért járó méltó fizetség, s a közösség, az üzem dolgaiba való hat­hatós beleszólás önmagában is szép életpálya, ök azok, akiknek felelős ' véleményét nem nélkülözheti egyetlen ter­melő szervezet sem. Akiknek a véleménye gyakran többet ér, mint egy egész halmaz az értekezletek hivatalos hozzá­szólásaiból. Persze, ez utóbbiaknak a szájíze gyakran keserű. Mert nem mindig és nem minde­nütt nyer elégséges megbe­csülést az a magatartás. A Palócföld új számában a morális elem az uralkodó. S ez még a múltra történő ab­laknyitásokra is érvényes. Dénes Géza egy eredetileg ógörög példázatot újít fel — A híd címmel — arról a fiú­ról, aki apjára támad a jus­sért. Az apa feljajdul: „Ne tovább fiam, eddig húztam én is az apámat!” Mert föld nél­kül „szép életpálya” nem le­hetett a múltban. Pulszky Ágost a képviselőségről gon­dolta ugyanezt. Egy száz év előtti nógrádi választást is­mertet Praznovszky Mihály. Elveket cserben hagyni, tak­tikázni, rágalmazni, másokat tudatosan megtéveszteni, a mindent jelentő képviselői mandátumért akkor egészen jól megfért az emelkedett er­kölcsi érzékkel. Az erkölcsi emelkedettség és erkölcsi gyarlóság egybe- játszásáról van szó Krúdy Gyulánál is, amikor nagy­bátyját, Krúdy Kálmánt le­gendás szabadsághőssé álmod­ja. Praznovszky Mihály szor­gos utánjárással szállítja le a híres „gerillavezért” a nem­zeti piedesztálról. De hogy ne­ki van igaza, mindennél job­ban bizonyítják azok a pana­szok és felháborodások, ame­lyeket a múlt századi Nógrád megyegyűlési jegyzőkönyvei­ben olvashatunk. S hogy őrjáratunk teljes le­gyen, hadd idézzünk még egy írást, Kelemen Gábor Őszi virág című regényrészletét. E sorok írója nem tagadja, ne­ki — a magán- és közösségi erkölcs vonatkozásában — ez az írás tetszett legjobban. Nemcsak azért, mert szép, egyenletes ütemű előadásról van szó, hanem azért is, mert lélektani hitellel képes ábrá­zolni, hogy két erkölcsi érték­rend miként ütközik meg egy magára adó emberben. NEKÜNK SZÓLÖ, értékes szám a mostani Palócföld. Átalakuló életünk talán leg­lényegesebb kérdésére nyit ablakot. S elkötelezett fele­lősséggel teszi ezt. De — hadd mondjam meg végül — nem mindig elég műgonddal. A ki­fejtés többször tapasztalható gyarlósága, henyesége a gon­dolat kíérleletlensége nincs mindig összhangban a szán­dékkal. Az átütő hatás irá­nyába a szerkesztői igényes­ségen át visz az út. Romhányról gyakran olvas­hat hosszabb-rövidebb hír­adást az újságolvasó. Rend­szerint azonban a község —, s tegyük mindjárt hozzá: me­gyénk — egyik befejezés előtt álló büszkeségéről, az építési és kerámiagyár hatalmas épít­kezéséről, a Romhány III-ról. A község kulturális életének helyzete, eseményei azonban valahogyan kiesnek a vizsgá­lódás látóköréből: ha még­sem, akkor a gyáriról esik szó. FURCSA, DE IGAZ Mi lehet az oka annak, hogy az állami —, vagyis tanácsi irányítású közművelődés csa­tornái bedugultak, vagy csak — akkor is hébe-hóba — szi­várogtatják át az eseménye­ket? Miért nem hallunk a helyi Mikszáth Kálmán klub­könyvtár munkájáról? — Községünkben az a fur­csa helyzet állott elő, már jó néhány esztendeje tartósan — feleli Tuskó Mihály, a romhá- nyi közös tanács elnöke —, hogy a kerámiának jobb a kulturális tevékenysége, mint a községé. A gyár szakszer­vezeti könyvtárt, klubokat, szakköröket működtet, külön­böző ismeretszerző tanfolya­mokat, előadásokat, nagyter­mi rendezvényeket szervez. A mi intézményünk pedig köny­veket kölcsönöz. Igaz, az alap­területe is inkább könyvtár­nak — körülbelül 80 iiegyzet- méter — felel meg, mint klubkönyvtárnak. — Tehát objektív okok mi­att gyenge a tanácsi közmű­velődés? — Határozott nemmel vála­szolhatok erre a kérdésre. Meggyőződésem, hogy az ered­ményesség és a gyengeség egyaránt személyi kérdés el­sősorban. A helyi üzemekben, politikai, társadalmi szervek­ben, vezetőikben, aktivistái­ban megvan a készség az együttműködésre — például a gyári könyvtárba és nagyren­dezvényeire nemcsak a gyári dolgozók járhatnak, tájékozta­tást kapunk az üzemi rendez­vényekről... Csak a kermester hiányzik, aki összefogná a község és a három gazdasági egység, valamint társközség közművelődési tevékenységét. SIVÁR VALÓSÁG Azon a napon — egyébként a klubkönyvtár mindennap nyitva áll — délután négy órakor nyitott az intézmény. Nyitás után alig egy negyed órával érkeztünk. Mintha jég­verembe léptünk volna, vagy pincehelyiségbe. Hullámos, felszakadozott linóleumpadló, füstös, máló falak. Első gon­dolatom volt: ki innen, de gyorsan! Aztán — munkáról van szó — maradok. A klubkönyvtár függetlení­tett vezetője Varga Istvánné, két és fél éve érettségizett Rétságon, s egyben alapfokú könyvtárosi végzettséget szer­zett. A községgel csaknem egybeépült Kétbodonyból jár át munkahelyére. A viharvert olajkályha szemérmesen nyal­dosó melegében keresve gyógyírt, gémberedett tagja­inkra, beszélgetünk. — Hogyan telnek a munka­napjai? — A könyveket rendezge­tem, kölcsönzők — feleli szo­lidan, sallangtalanul a klub­könyvtáros. — Nagyon össze voltak kutyulva p. könyvek, alig lehetett kölcsönözni őket. Az ifjúsági könyveket azon­ban már teljesen rendbe szed­tem. — Egy klubkönyvtárban vi­szont mást is kellene csinál­ni? — Népműveléssel nem fog­lalkozom, sok lenne a könyv­tárosi teendők mellett, meg egyébként sem kedvelem azt a munkát annyira. Bár néha, amikor több gyerek összegyű­lik, diafilmeket vetítek nekik, vagy mesét olvasok. A klubkönyvtár négy helyi­ségből áll. Ezekben találhatók a szabadpolcok, a helybeli ol­vasást lehetővé tevő asztalok, székek. Egyik termében az if­júsági klub, melyet a tsz KISZ-esei mintegy fél éve már, hogy tataroznak. Nekik ugyanis nincs helyük, segítsé­güket a tanács is szívesen ve­szi, ugyanakkor ők sem jár­nak rosszul. A nyílászárók festése után hamarosan birto­kukba vehetik. — Romhány körzeti köz­pont. Milyen kapcsolatot tart fenn Kétbodony, Kisecset, Szente tiszteletdíjas könyvtá­rosaival, a gyári népművelők­kel, kulturális felelősökkel? — Nem vagyok körzeti könyvtáros ... — Majd röp­ke megtorpanás után: — No­ha igazság szerint körzeti len­ne ez a könyvtár . . . Nem voltam egyik könyvtárban sem. A kerámiába elmentem egyszer. hogy megbeszéljük közös dolgainkat, de hát az ottani könyvtárosnak is meg­van a maga külön dolga. Itt, Romhányban az a legnagyobb baj, hogy minden szét van szórva. Az olvasói létszám is a felére csökkent, amióta megnyílt a gyári könyvtár. MEGOLDÁS KERESTETIK A tanácsi vezetés tulajdon^ képpen tisztában van azzal,' hogy a jelenlegi helyzeten vál­toztatni kell, s azt is tudja, miként. A feladat: a községi, állami közművelődés színvo­nalát magasabb szintre emel­ni, az állagában rossz, de pénzben nem szűkölködő in­tézmény élére „karmestert”, (találni, aki koordinálni, irá­nyítani, szervezni, felügyelni képes a munkát. — Sajnos, szakképzett nép­művelőre egyhamar nem szá­míthatunk — mondja a ta­nácselnök. — Célcsoportos la­kásaink csak ' 1980. második felére készülnek el, s az állást lakással csak akkor tudjuk meghirdetni. Most pedig örü­lünk, hogy legalább könyv­kölcsönzés folyik a közsé­günkben. Messze még a hajnal — ír­tuk a címben, s amikor ezt tettük, lényegében erre a ké­sői megoldásra, kibontakozás­ra gondoltunk. Addig sem ár­tana a tanácsi és a gyári in­tézmények szorosabb együtt­működése. Sulyok Lászlé Dr. Szabó Károly MISTER MACARECfé ÜZLETEI! Fordította: Bába Mihály 18. Nem sok, de annyi mégis, hogy kezdjek valamihez. Nem volt ismerősöm. New York­ban állapodtam meg. kivet­tem egy kicsi, de jó helyen levő szobát. Zárójelben jegy­zem meg, hogy rettenetesen drága volt, egy új felhőkar­colóban. Lengyelországban nektek fogalmatok sincs ar­ról, hogy Nyugaton mennyit kell fizetni egy tisztességes lakásért. Gyakran a kereset felét. — Miért nem szállodában laktál? — Még a legelegánsabb szálloda sem ébreszt az em­berben bizalmat. Ismeretség­re akartam szert tenni, ezért rendszeresen eljártam a tőzs­dére. Persze óvatos voltam, és csak a legbiztosabb értékpa­pírokat vásároltam. Semmi­féle közös üzletbe nem száll­tam be, mert emlékeztem a londoni mosodai tapasztala­tomra Nagyon hamar megis­mertem a tőzsde és a játék mechanizmusát. Még Len­gyelországon is sikerült ke­resnem. Talán az volt a leg- nagyob tranzakcióm. — Nem értem. — Az Egyesült Államok először akart Lengyelország­nak hitelt adni. Ha emlék­szel rá, 125 millió dollárról volt szó. Ennek fele áruhitel lett volna, elsősorban gyári berendezésekre, gépekre, a másik része gabonahitel. Az amerikai sajtó nem sokat írt erről a tranzakcióról, és in­kább csak a politikai jelentő­ségét hangsúlyozta ki. Való­ban az USA gazdasági körei­nek szempontjából nem volt túl nagy jelentősége. Ellen­ben a lengyel sajtó, elsősor­ban a gazdasági kérdésekkel foglalkozók, részletesen meg­írták, hogy milyen árukat és gépeket vásárolnak érte. Egész idő alatt kapcsolatban voltam a New York-i keres­NÓGRÁD - 1979. jonuái 19., péntek kedelmi külképviselettel. Nem volt titok, mit és hol vásá­rolnak és milyen hajótársa­ság szállítja. A feltétel , csak az volt, hogy az árut ame­rikai hajó szállíthatja. — így hát ,— folytatta a barátom —, annyi részvényt vettem, amennyit csak tud­tam annak a társaságnak a részvényeiből, amelyiknek meg kellett kapnia a szállí­tást. És nem csalódtam. Né­hány hét alatt az értékpa­pírok értéke felszökött, akkor eladtam és néhány ezer dol­lárt kerestem rajta. Általá­ban kedveltem a tőzsde játé­kot, de nem akartam ennek révén meggazdagodni, ám feltétlenül be kellett jutnom néhány klubba, abba a tár­saságba, ahová idegen nehe­zen jut be. Szerencsém volt. A pénzem és a nevem révén ezt is elértem. így egy esztendő alatt ké­szen álltam az első nagy ug­rásra. Ez pedig így történt: A nagy amerikai hajótár­saság, a President’s Line, már régen hirdetett minden sajtó­ban. „Milliomosok kirándulá­sa. 45 gondtalan nap a leg- nagvobb luxusban. Látogatás a Hawaii-, Filippi-szigeteken és Japánban. A legelőkelőbb társaság, a legjobb konyha, nagyszerű kiszolgálás. Minden­nap saját kiadású tőzsdelap. Mindez a 27 000 tonnás »Pre­sident Roosewelt« hajón há­romezer dollárért. Használja ki az alkalmat.” Hosszú sor elegáns autó ér­kezet a San Franciscó-i ki­kötőbe. Csodálatosan öltözött nők és elegáns urak szálltak ki belőlük. A hajóinasok ügyesen szedték el a sofő­röktől a kitömött bőröndöket. A vendégek felmentek az óceánjáróra. A bejáratnál a másodtiszt üdvözölte őket. Udvarias mozdulattal mutat­ta a nagy szalonba vezető utat, ahol az üdvözlő coctail volt. Itt a kirándulás résztve­vőit maga a kapitány várta. A pincérek ügyesen hordták a pezsgőspoharakat és a kü­lönböző színű koktélokkal megrakott tálcákat. Senki semmi miatt nem aggódott. Mindenki tudta, hogy ami­kor a hajó elindul hosszú út­jára, minden az utasok ka­binjában lesz, kicsomagolva, kivasalva. Végre megszólalt az indu­lást jelző sziréna. Két vonta­tó kihúzta a hajót a kikötői medencéből. A zenekar vidám melódiát játszott. Az egész társaság a fedélzet sétahídján gyűlt Össze, hogy megcsodál­ja i a nagyszerű város, San Francisco kikötőjének szép panorámáját. Az előkelő tár­saság ezt követően elfoglal­ta helyét az ebédlőben. Az el­ső ebéd rendkívül ünnepélyes volt. Ebéd után az urak be­mentek az egyik bárba egy italra, a hölgyek pedig visz- szahúzódtak kabinjaikba, hogy pihenjenek egy keveset, hogy megigazítsák frizurá­jukat a szépségszalonban és felfrissüljenek az egész éjsza­kára meghirdetett kapitányi bál előtt. Az utasok közül kitűnt egy rendkívül csinos, elegáns férfi. A hajószolgák az uta­sok kérdezősködésére el­mondták, hogy az az úr egy bizonyos mister Henryk Mac A reck, egy dúsgazdag ül­tetvényes fia. Ö maga, tették hozzá bizalmas hangon a szolgák, legutóbb nagy siker­rel játszott a New York-i tőzsdén. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents