Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-01 / 283. szám

Filmjegyzet Ecsegrői Csécsére és fordítva PENDLIZŐ” PEDAGÓGUSOK Huszadik század Gyógyszerész unokanővé­remtől hallottam először ezt a kifejezést: pendliző... Sa­ját bőrén tapasztalta jó pár éven keresztül, mit jelent egyszer itt, máskor ott lenni; nélkülözni a megszokottságot a munkahelyben, a páciensek­ben. Avagy mire megszokna valahol, már máshová szólít­ja a kötelesség. És amikor új gyógyszertár épült (szol­gálati lakással) az egyik ba­ranyai községben, a letelepe­dést választotta. Azokról a pedagógusokról, akik más tantestületeknek „segítenek be” az ott hiány­zó szakjukkal és ezért vál­lalják az utazást, csak jobb jelző híján mondható, hogy „pendlizők”, hiszen van ál­landó munkahelyük. Átjá­róknak, ingázóknak még in­kább nevezhetnénk őket — bár ha ezt halljuk, megint nem pontosan arra gondo­lunk, amit ez a munka je­lent. De több a külső óra­adónál is. 36 százalék javulás! Csécsén Mikuska István is­kolaigazgató mondja el, mit hozott számukra az idén el­kezdett együttműködés a szomszédos ecsegi iskolával. — A számok felől megkö­zelítve: 32,8 százalék volt a szakosan leadott órák száma tavaly, most 68,9-re emelke­dett. Ének és gyakorlati ki­vételével minden tárgyat sza­kos nevelő lát el — egy ki­lencfős tantestületben a cso­dával lenne egyenlő, ha ez a „kölcsönös segítségnyújtás” nincs... Gondot jelentett az is, hogy egyes tárgyakból nem tudtunk elég órát adni saját szakjukból néhány nevelőnk­nek. Ősztől Kiss András rajz szakos a ciklusonkénti 43 órá­ból 19-et Ecsegen tanít, Pet­rovics Éva magyar—orosz sza­kos 46 órából 18-at „vendég­szerepei”. — És kik jönnek Ecsegrői ide? — Pénzes Edit fizikát tanít 9 órában, Nagy Gábor György né élővilágot 10 órá­ban. Nem „idegen pálya” — A számokkal kezdtem — de nem csak statisztikaszépí- tő szerepe van ennek az újí­tásnak, hanem sokkal többet ér. Az új nevelési-oktatási terv bevezetése indokolttá1 tette, sürgette, hogy keressük a megoldást a szakos ellátott­ság javítására. A nevelők jól érzik magukat a szomszédos tantestületekben is. Az óra­rendszerkesztésnél maximáli­san figyelembe vettük az el­járók és átjárók érdekeit, a buszközlekedést. Télen kissé nehezebb lesz az utazgatás, plusz terhet jelent. A gyere­kek öröme, a szakmai „nye­reség” mellett az év végén célprémiummal is igyekszünk honorálni munkájukat. Ecsegen amíg az óralátoga­tásról, megbeszélésről visz- szaérkező igazgatónőt, Takács Lászlónét várom, éppen az egyik „vendégtanárt” hívják ki a gyerekek — de már nem azt mondják: „A csécsei ta­nár bácsival szeretnénk be­szélni. .Pénzes Edit, aki pedig Csécsén is tanít, csak az átszállás vesződségét em­líti nehézségként. — Felsőtoldról jövök és át kell szállni a csécsei buszra. Gyakran kell várakozni. De én nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mivel nem szí­vesen tanítottam volna más tárgyat, hogy az óraszámom meglegyen... Nagy Gábor Györgyné, aki éppen a másik faluban van, korábban annak a testületnek volt a tagja, így nem idegen a pálya számára. Ötletcsere, közös továbbképzés — Most aránylag jól állunk, jó ez az esztendő — kezdi Ta­kács Lászlóné a „csapatössze­állítást” értékelni. Tavaly 32 százalékos volt a szakos ellá­tottság, idén 67 lett, a 14 fős testületben csak három kez­dő képesítés nélküli van. A korábbi években ennél sokkal rosszabb volt a kép. A négy ingázó kartárs alakítja, for­málja a két tanári gárda vi­szonyát, egységesebbek a ne­velési eljárások, cserélődnek a módszerek. Az ötleteket vi- szik-hozzák, van összehason­lítási alap azoknak, akik így párhuzamos osztályokban ta­níthatják ugyanazt az anya­got. Űj színt hozott isko­lánkba a rajzoktatással Kiss András, a gyerekek is örül­nek ennek a változásnak. A magyar, a matematika és az alsós munkaközösséget a két testület együtt alakította ki. Én azt mondhatom, kár, hogy csak most került sor erre a megoldásra... Első hallásra nem tűnt kü­lönösnek: néhány tanár a szomszéd községben is ad pár órát. Pedig a javuló szám­adatok mellett tartalmi vál­tozások segítője is ez a meg­oldás. És ami még nagyon figyelemre méltó: az Ecseg és Csécse közötti együttműkö­déshez hasonló egyre több he­lyen van megyénkben. Plusz tehervállalás, tudatos mun­kaszervezés és nem kevés ru­galmasság kell hozzá, hogy sikerüljön. De megéri... G. Kiss Magdolna Mai iévéaj átt latunk 20.25: Don Juan és a kovcndég A több száz évvel ezelőtt élt irgalmas rendi szerzetes és híres drámaíró Tirso de Molina, akit Lope de Vega és Calderon társaságában emle­getnek, elsőként írta meg a „forró dél Faustjának”, a sevillai szédelgőnek, Don Jü­annak történetét. Tirso de Mo­lina Don Jüanja korántsem negatív figura. Inkább a rene­szánsz korabeli ember életteli, minden vallási korlátot le­dönteni kész típusa. Don Ju­an a Rajnai András rendező révén feldolgozott tv-játék- ban de Molina színdarabjára és egyúttal Baudelaire ötle­tére építve a Pokol bejárata előtt ad számot tetteiről. A nagy hódító nem tekinti ma­gát bűnösnek. Az asszonyo­kat vallja csábítóinak. Don Juan szerepében Juhász Já­cintot láthatják nógrádi né­zőink remek díszletek és egy sor szépséges nő társaságában. Szabadidő-központ nyílt Budapesten Gyermekműsor — popzene — fiim Október közepén új — és újszerű — szórakoztató-mű­velődési kombinát nyílt meg Budán. Szép sétával is érde­mes megközelíteni a helyet: a MOM — a Magyar Optikai Művek — Csörsz utcai kul- túrházát. Itt jött létre a min­denki számára nonsti >p, egész napos, komplex programot nyújtó Szabadidő-központ. Szombat—vasárnap mindenki megtalálja itt az ízlésének valót — rendkívül kedvezmé­nyes belépődíjért, minthogy a vállalkozást operatív bizott­ság támogatja erkölcsi és anyagi vonatkozásban is, s ebben részt vesz a XII. kerü­leti pb, KISZ és Tanács, a Fővárosi Tanács, az Állami Ifjúsági Bizottság és a Lap­kiadó Vállalat is. A kormány közművelődési programjának sikerre vitelé­ből más-más módon veszik ki részüket a különböző intéz­mények és orgánumok. Az Üj Tükör című hetilap például olyan kis létszámú közművelő­dési klubokat patronál — amelyek kis településeken, vagy munkahelyeken lévén, nem találtak más formát a megalakulásra. A most meg­nyílt Szabadidő-központtal pe­dig egész családok színvona­las szabadidő-töltését is előse­gítik. Vasárnap délelőttönkint szí­nes gyerekműsorok lesznek, majd népművészek foglalkoz­nak a kicsinyekkel, rajzolnak, gyurmáznak velük. A meg­nyitón á tévéből megismert népszerű Levente Péter — azaz Móka Miki — és fiatal színésztársai mulattatták a legifjabbakat. S hogy a szü­lők is nyugodtan szórakozza­nak, művelődjenek: az egész napos műsor szünetében együtt megebédelhet a család ugyanitt — üzemi-étkezdei áron. Vasárnap délutánonkint fél háromtól négyig, premier előtti vetítésen tekinthetik 4 NÓCRÁD — 1978. december 1., péntek meg a legújabb magyar és külföldi filmeket — a vetí­tést este nyolckor megismét­lik. öttől hétig élőműsor lesz. Az első alkalommal a Nyírfa és rozmaring című folklórmű­sort mutatták be, magyar és szovjet népi táncosok, éneke­sek közreműködésével. A jövőben — kettőtől fél háromig — beszélgetésre hív­ják meg az érdekes, nyaktö­rő hivatást űzőket, autóver­senyzőket, kaszkadőröket és másokat; e sorozat címe: Já­ték a veszéllyel. Este héttől divatbemutató­kon tekinthetők meg a leg­újabb modellek. Az első al­kalommal a Magyar Divat In­tézet vonultatta fel kollek­cióját. Egyéb műfajok bemutatását is tervezik. Elsőként Kaján Tibor grafikusművész rajzai­ból rendeznek kamarakiállí­tást. A sakk kedvelőivel pe­dig szimultánt játszik Haj- tun József mester —, s köz­ben Portisch Lajos dedikál. Külföldi utakról mutatnak be diapanoráma-műsort a vi­lágjárók — elsőként a vasas­szakszervezetbeliek. További elképzelés szerint cigányzené- szek-zenekarok között rendez­nek versenyt; a szakemberek­ből összehívott zsűri a leg­jobbaknak Lavotta-gyűrűt ad át. Gondoltak az idős, nép­szerű színészek jutalomjáté­kára is. És kirakodóvásár is lesz — még karácsony előtt —, amikor kiváló népművé­szek állítják ki fafaragvá- nyaikat, cserepeiket, szőttesei­ket; amelyeket meg is lehet vásárolni. November 15-től popszom­batokat rendeznek a KISZ kb-vel közösen. Neves zene­karok lépnek fel, s van dis- cokoncert, jazz-, popzene, folkbeat — ami csak érdekli a fiatalokat. Aki pedig a ko­moly zene híve, meghallgat­hatja a lemezklubban a leg­újabb komolyzenei felvétele­ket. Pércli Gabriella Megosztotta a bírálókat Bertolucci-film hősköltemé­nye, a Huszadik század. A mű nagyon korán jutott el hozzánk, nem sokkal a vi­lágpremiert követően. A kri­tikusok — a szocialista és a kapitalista országokban egy­aránt — általában lelkesedtek érte és a nagy teljesítmény­nek kijáró „hurrá”-val fogad­ták. Csak két véleményt ik­tatok ide bizonyítékképpen. Két mondat a Pravdából: „.. .Bertolucci sokszínű film­freskója, több mint hét évti­zedet foglal össze. Az élénk, bonyolult filmkockák — hol dühvei és gonoszsággal, más­kor lelkesedéssel és ihletett- séggel vannak telítve; a drá­mai, szarkasztikus és roman­tikus képeken Bertolucci be­mutatja a nép harcának leg­élesebb mozzanatait, a sze­génység, az igazságtalanság, a fasizmus ellen, s megismerte­ti velünk a munkások osz­tályöntudatának növekedését.” A Rinascita minősítése: ,.A filmben tanúi lehetünk Ber­tolucci festői látásmódjának. Szemével valósággal cirógatja a tájat, s rajongva idézi fel a nyár varázslatos színeit, s a téli ködöket is. A táj és az ember mindig funkcionális egészet képez, eltéphetetlenül egybefonódik. Bertolucci erő­feszítése, hogy a prózától, amely a film regényszerűségét adja, átlépjen a költészet szférájába, sikerrel járt.” Hogy miért említek mégis bírálói megosztottságot? Azért, mert akadtak olyanok is, akik fanyalogtak, sőt két. magyar szakíró terjedelmes tanulmányban bizonygatta, hogy „a király meztelen” és a Huszadik századnak nagyobb a füstje, mint a lángja. Fő­képpen két súlyos kifogás merült fel. Az egyik: a rende­ző a fasizmust a nemi elté­velyedéssel azonosítja, társa­dalom- és történelemszemléle­te ilyenformán hamis. A má­sik: a szokatlanul hosszú al­kotás szerzője innen-onnan, merít — finomabb szóval: idéz, durvább kifejezéssel: kölcsönvesz — motívumokat világnagyságok filmjeiből (Jancsó Miklóstól is!), tehát a Huszadik század semmikép­pen sem nevezhető felfedező erejű munkának. Nem akarok — és nem is tudnék — igazságot osztani. Egy érdekes — és beszédes — statisztika azonban még a fogadtatás fontos adalékának számít. Köztudott, hogy mos­tanában egyre kevesebb a mo­zilátogató Ügynevezett táb­lás házakkal csupán egy-két kommerszdarabot vetítenek. A Huszadik század hatása ná­lunk frenetikus. Szinte min­denütt tömegek tekintették meg, a kihasználtság — efféle filmek esetében legalábbis — példátlan. Mert ha az Ab­béért szétszedik a filmszínhá­zakat, vagy A nagy balhé elő­adásait élénk érdeklődés kísé­ri, nem csodálkozunk. Ám egy ízig-vérig politikus — és több mint hat órán át tartó — film nem szokott „sláger” lenni. Most az. Ebből a tény­ből is levonhatunk bizonyos tanulságokat. Azt mindeneset­re, hogy a közéleti mondani­való nem törvényszerűen el­riasztó: a „sűrű politikum” kifejezetten érdekli a közön­séget. Magam azt sem hiszem, hogy a Huszadik századért a filmben látható — kétségkívül merésznek mondható — eroti­kus jelenetek miatt állnak sorba a jegypénztáraknál. Ezek a betétek Bertolucci művének csekély töredékét teszik ki. Az előadásokon vi­szont nincs vándorlás, szék­csapkodás, elégedetlenkedés. A fentiek alapján — úgy tetszik — védőügyvédje va­gyok a filmnek, pedig nem ezzel a szándékkal írok róla. De most már valóban követ­kezzék a személyes vélemény. Két férfi — Alfredo és Ol- mo — kapcsolata, barátságuk és viszálykodásaik fejlődés- története áll a cselekmény középpontjában. Alfredo a maradiságot ‘akarja konzer­válni, Olmo a haladás híve (mindez osztályhelyzetükből is következik). A századelőn születtek s mindazt átélték, amit szenvedésben és erő­szakban annyira gazdag ko­runkban a világ jelenségei iránt érdeklődő ember egyál­talán átélhetett. Szerintem egyáltalán nem baj, hogy az olasz rendező nem szelídítette meg a körképet. Igaz, freskó­ján így sok visszataszító moz­zanat kapott helyet, ám ezál­tal válik teljessé és hitelessé a „lenyomat”. Elvégre nem más mozgatja az érdekharcok rugóit, mint az igazság és a hazugság. Ebben a küzdelem­ben robbannak az indulatok és nagyon nagy a tét. Volta­képpen nincs megállás soha, mint azt az epilógus tudtunk­ra adja. A megöregedett fér­fiak még mindig csatáznak — csakúgy, mint egész életük­ben. Ami hiányérzetet kelt: az előadásmód helyenként feles­legesen terjengős, a mellék­szálak időnként túlságosan aprólékosan bonyolítottak. Ha szabad más műfajból ha­sonlatot említeni: Bertolucci „késlelteti” a poénokat, s az­tán kicsit részletező módon, tálalja őket. Kicsit leegysze­rűsített a folyamatok rajza is, annak ellenére, hogy a ren­dező minden lényeges társa­dalmi és egyéni mozgásfor­mát belezsúfolt a példázatba. A hatásokat illetően: ma már elfogadott gyakorlat, hogy a rendezők kalaplevéve tiszte­legnek azok előtt, akikre fel­néznek. A magyar film kö­zelmúltjából is sorolhatnék néhány ilyen esetet. A Husza­dik század egyes kritikusok által kárhoztatott képsorait, magam ilyen gesztusnak te­kintem : meggyőződésem sze­rint szó sincs plágiumról. A kibomló vörös zászlók való­ban Jancsó Fényes szelekjé- re emlékeztetnek. Baj ez? Nem baj. Bizonyos, hogy még sokszor fo­gunk ilyen beállítást látni. Nem „egy az egyben” vette át a motívumot a rendező: a je­lenet logikája diktálta a meg­oldást. Akár utánérzés, akár „másolás”: nekem tetszik. A szerep játszók közül Ro­bert de Niro (Alfredo meg­személyesítője) és Gérard Depardieu (Olmo életre keltő­je) elsőrangú teljesítményt nyújt. Mindketten divatos sztárok, ennél azonban többet mond, ha azt írjuk: remek színészek. Jó, hogy a Huszadik század bemutatásra került nálunk. S az is jó, hogy a film ürü­gyén vitatkozunk művészet­ről, életről, politikáról. — s — f „Városos” emberek Ady a századfordulón írt egyik cikkében „városos” Ma­gyarországról álmodott. Hogy ő és akkor milyennek képzel­te Magyarország lehető fejlő­dését, az két kötetre való publicisztikájából több olda­lban kiderül, de engem ez az egy szó — „városos” — na­gyon megragadott, éspedig nemcsak hangzása és íze miatt, hanem azért is, mert többrétegű értelem rejlik mögötte. Sokkal több, mint ami belefér egy rövid megha­tározásba, például abba, amit egy neves szociológus így fo­galmazott meg elismerésre méltó frappáns rövidséggel: „Az urbánusságot a civilizált fizikai és társadalmi körül­mények, s a művelődés tág lehetőségei jelentik”. Nem­igen tudnék rövidebben jobb meghatározást találni, de az Adyé valahogy mégis több — egyetlen szóban. Jelenti ez a szó azt is, hogy az ország te­le van várossal, de azt is, hogy az élet e városokban vá­rosias, továbbá jelenti... Mit is jelent? Jómagam nagyon erősen berzenkedtem nemegyszer, amikor ilyen vagy olyan in­dokkal arra akartak rávenni, hogy szabad időmben barát­kozzam a velem egy lépcső­házban lakó emberekkel, csa­ládokkal. És berzenkedésemet körülbelül így foglaltam sza­vakba: „Az, hogy X-szel vagy Y-nal egy lépcsőházban la­kom, merő véletlen; és ez a véletlen rejtheti azt a lehető­séget is, hogy találok közöttük olyan embert, aki nekem ro­konszenves, s akinek én is ro­konszenves vagyok, de jelent­heti azt is, hogy puszta vélet- lenségből csupa számomra el­lenszenves vagy legjobb eset­ben közömbös emberrel ke­rültem egyazon lépcsőházba, akik számára én is közömbös vagy éppen ellenszenves va­gyok. A fizikailag azonos hely nem jelent világlátás-, ízlés-, érdeklődésbeli rokonságot vagy azonosságot. Hagyjanak ne­kem békét az ilyen erőltetett kollektivizmussal!” Ma is tartom magamat ehhez a véleményhez, hozzá­téve azt, hogy ez nem jelent sem embergyűlöletet, sem nagyképűséget, sem az elemi udvariasság hiányát — ez ma­gától értetődik. S mindez ma­gától értetődik mindaddig, amíg az egyformán morzsoló­dó hétköznapokról van szó, amíg szidom a szomszédot, mert bőgeti a televízióját, vagy az alattam lakó nénit, mert még a lekvárosbuktát is fok­hagymával süti és bűzlik az egész lépcsőház. Politikailag, társadalmilag, anyagilag kon­szolidált világunkban ilyen dolgoknál súlyosabbak csak nagyon ritkán (partcsuszam- lás, árvíz, tűzvész, földrengés stb), vagy eddig még nem, s remélhetőleg sohasem (hábo­rú stb) fordultak, illetve for­dulnak elő. De ha olyan igazi, valódi városlakókra gondo­lunk, mint amilyenek példá­ul a legendás calais-i polgá­rok voltak, akkor biztosak le­hetünk benne: a városáért életét elsőként felajánló Eustache de Saint-Pierre az angol megszállást megelőzően talán szívből utálta azt az öt polgárt, aki azután vele együtt hajlandó volt életét ad­ni Calais-ért, de akkor és ott, abban a vészterhes időben a város falai alatt eggyé váltak. Távolról sem akarom dra­matizálni, a könnyzacskókra apellálva beállítani ezt a vá­rosszeretet. De érdemes el­gondolkozni azon, hogy mit szerethettek városukon a példaként felhozott calais-i polgárok. A falakat szerették? A macskaköves utcá­kat? Az akkori „ur­bánus” körülményeket? A több mint hatszáz év előtti „civilizáltságot”? No igen, bi­zonyára azt is. De a várost a városlakók teszik várossá. Eustache de Saint-Pierre egé­szen biztosan morgott, ami­kor kiderült, hogy a városla­kók közösségét képviselő köz­ségtanács — mondjuk — még öt évig nem tud pénzt szánni egy új posztóház építésére, s magam is morgok, mondjuk azért, mert Salgótarjánban még mindig nincsen crossbar. Node mi köze ennek a város- szeretethez? Mi köze ennek, ahhoz, hogy én brlassagyar- mati (calais-i, sztálingrádi, li- dicei, debreceni vagy soproni) polgárnak érzem és tudom ma­gamat? Morgok, mert tehetem, s bár mástól, kívülállótól nem tűröm el, én szidom, mert ez más: a magamét nyugodtan szidhatom. S éppen ez a kife­jezés — „a magamé” — ad kulcsot ahhoz a tényhez, hogy a tévébőgetős, ellenszenves fráter, meg az évente ötven ki­ló fokhagymát felhasználó né­ni éppúgy az én városom pol­gára, mint én magam. Tehát bármi furcsán han­gozzék is, olyan helyzetben, amikor a város egészéről van szó, magam is elsősorban a bőgetős szomszédot, a fok- hagymaszagú nénit szeretem, s nem a város épületeit, nem a parkok kedves platánfáit, nem a crossbart, nem a táv­fűtést, nem a gázbojlert. Azt hiszem, hogy Ady „vá­rosos” álmából ilyesféle gon­dolatok (s félve írom le: ér­zelmek is) kibányászhatók. (kemény)

Next

/
Thumbnails
Contents