Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

A korszakváltás kérdései Napjainkban a közgazdászok .világgazdasági korszakváltás­ról” bőszéinek. A kölcsönös függőség az országok között tovább erősödik. De nem fel­tétlenül kell szakembérnek len­ni, a laikus Is érzi az új helyzetet. Ugyan kivel nem fordul elő, hogy egyszer-egy- azer ösztönösen beletemetkezik az emberiség gondjaiba, s a politikai és gazdasági jelensé­gek összevisszaságából a jö­vőt firtatja? Ezt tette Idén megjelent könyvében Simái Mihály akadémikus is. A ,.Kölcsönös függőség és konf­liktusok a világgazdaságban”, a közgazdász elemzésén túl humán szempontok alapján is méri az emberiség életre va­lóságát, körvonalazza az oly sokszor misztifikált „korszak- váltás” ránk háruló feladatait. Ezekről a kérdésekről beszél­getett Simái Mihály akadémi­kussal Kocsi Margit, a Köz­ponti Sajtószolgálat munka­társa. ' — Annak ellenére, hogy az emberiség veszélyérzete ma mar sokkal nagyobb, mint mond; .; egy évszázada volt, szükségesnek éreztem az ún. globális problémák vizsgála­tát, amelyek a XX. század hátralevő részében és azután is megszaporítják gondjain­kat. Természetesen, könyvem elsősorban közgazdász szem­mel készült, de nem kerül­hettem el a választ arra a kérdésre sem: mennyire ké- pes, illetve lesz képes az em­beriség az új helyzethez iga­zodni, a belőle fakadó prob­lémákon felülkerekedni? J — Ennyire új lenne a hely- , zet, hogy már ez a kérdés is felmerül? — Minden túlzás, dramati- zálás nélkül: számunkra szo­katlanul új. Ha kinyitjuk a szemünket és higgadtan kö­rülnézünk, látjuk: viszonylag számottevő, mélyreható vál­tozások zajlanak a nemzetkö­zi politikai és gazdasági kap­csolatokban, azokban az or­szágokban, iletve országcso­portokban, amelyek meghatá­rozó szerepet játszanak a vi­lágban. A fejlett tőkésorszá­gok fejlődése lassúbbá, el­lentmondásosabbá vált. Sza­badkereskedelmi politikájukat protekcionizmusra cserélik, az együttműködési törekvések helyett vagy azok mellett gyakoribbak a konfliktusok közöttük. Változások men­nek végbe a szocialista orszá­gokban is. A szocialista vi­lágrendszer sokkal heterogé­nebb, mint korábban, ráadá­sul a közepes fejlettségi szint legfelső lépcsőfokát is több állam már átlépte. A most kezdődött fejlődési szakasz hosszú és nehéz lesz, 20—25 évet is igénybe vehet, amíg magasan fejlett államokká válnak. Üj helyzet alakult ki a fejlődő országok körében is. Az emberiség történetében még soha nem fordult elő, hogy a létező államok több­sége — a mintegy 160 or­szágból legalább száz a gazdasági elmaradottság fel­számolását tűzte ki maga és a világ elé, alapvető célként. De új a helyzet abból a szempontból is, hogy az em­beriség, történelme során elő­ször olyan problémákkal néz szembe, amelyek vagy az egész világot, vagy annak egv részét átfogják és meg­oldásuk csak nemzetközi esrvüttműködés révén lehetsé­ges. — Ha jól értettem, ez az a bizonyos kritikus pont jö­vőnk szempontjából? — így igaz. Olyan gondok­ról van szó, amelyeket jgye­dül már nem lehet, kellő fel­ismerés híján közösen pedig még nem tudunk felszámol­ni. Legkézenfekvőbb problé­ma a környezetvédelem, amely a világ valamennyi or­szágát ténylegesen érinti. Az államok e tekintetben egyál­talán nem szigetelhetők el a nemzeti határokkal egymás­tól. Más jellegű, de általá­nos gond a fegyverkezési ver­seny is. Jelenleg az emberi­ség mintegy 400 milliárd dol­lárt fecsérel pusztító eszkö­zökre — a föld 36 legszegé­nyebb országának egy évi jö­vedelmét. Ez az összeg ak­kora, amit a világ ma már nem engedhetne meg magá­nak! Globális probléma az éhség is, jóllehet, „csak” né­hány országban okoz komoly nehézségeket és tragédiákat. Napjainkban mintegy ezer­millió ember rosszui táplált vagy éhezik a világon. — A most felnövekvő nem­zedék — legalábbis hazánk­ban — nem ismeri az éhe­zés borzalmait, a fegyverek veszélyeit. A problémák megoldásából viszont — ha jól számolom —, ennek a nemzedéknek kell igazán kivennie a részét. — Én bízom a fiatalokban. Szerencsére, Magyarországon nem ismerik az éhezést, de sokan szenvednek tőle szerte a világon. A világ lakossága jelenleg 4,3 milliard, ebüol több mint két és fél milliárd ember elmaradott országok­ban él, s közülük csaknem 1,7 milliárd fiatal. Vagyis világ­méretekben gondolkodva, a most felnövekvő nemzedék sajnos ismeri az éhezés ször­nyűségeit. Ami a leszerelésért vívott harcot illeti, az min­ket, magyarokat is közvetle­nül érint, hiszen anyagi esz­közeink egy részét honvéde­lemre kell fordítanunk. Min­denki tudja, ma már nincse­nek sebezhetetlen pontok a világon. Az ENSZ-közgyűlés rendkívüli leszerelési üléssza­kán hallottam: a Szovjetunió és az Egyesült Államok a mai nukleáris felkészültség szint­jén képes arra, hogy az atom­háború első húsz percében el­pusztítsanak mintegy száz­millió embert, lerombolják egymás területén a legnagyobb városokat. A veszélyt tehát ismerjük, meggyőződésem, hogy a történelemben az em­beriség számára most először van meg a lehetőség minden­fajta háborús veszély elhárí­tására. Ez a lehetőség nagy­mértékben azon múlik, meny­nyire találnak követőkre a szocialista országok békekez­deményezései. A nemzetközi erőegyensúlyon alapuló béke helyébe egy szervezett bizton­sági rendszer léphetne, amely nemzetközi megállapodások sorozatára épülne — az euró­pai biztonsági és együttműkö­dési értekezlet záróokmányá­hoz hasonlóan. Ez a béke- rendszer aztán Idővel elve­zethetne a fegyverek nélküli világ megteremtéséhez... — Az álom gyönyörű, ön szerint az emberiség már képes ezt megtenni? — Nehéz erre egyértelműen válaszolni. Alaptermészetem­nél fogva, optimista vagyak. Az azonban tény, hogy az emberiség egésze társadalmi fejlettségét tekintve még nem jutott el erre a szintre, a le­szereléshez, s általában a vi­lágproblémák megoldásához csupán a technikai feltételek biztosítottak. További jelen­tős változásokra van szükség. Azután hatékonyabb együtt­működésre, összhangra, közös tenniakarásra az ember és ember, állam és állam között. És ez még nem az igazi. A világhelyzet változásai sokkal több erőfeszítést követelnek tőlünk, mint amennyit ko­rábban hittünk — és tettünk. De ha mindez megvalósul, lesz gyógyír mindenre. Ünnepi jegyzet Adakozások l\l n pa karácsony — izgalom nélkül, illllCS Mert hiába is harsogja a rá­dió akár ezerszer, Corvin nélkül igen is, hogy van. Legalábbis volt, hiszen az ország leg­nagyobb áruházaként emlegetett létesítmény helyén még avarok dobolhattak eső után, amikor a karácsony már besoroltatott az a- jándékozás türelmetlenül lesett alkalmai kö­zé. Várom is az estét, hogy a fenyőfa alatt a család tagjai vajon miféle meglepetést tarto­gatnak számomra. Bevallom őszintén, hogy szívem egy exportról visszamaradt termék után vágyott egész esztendőben — legyen az bármi, csak exportról maradjon vissza. Alig­ha hiszem, hogy az ajándékok között ilyent találnák majd, hiszen az év végi beszámolók szerint exportból áru vissza nem maradt, leg­feljebb visszaküldték, mint a hibás címmel ellátott levelet. Így minden bizonnyal most is meg kell elégednem a nyakkendővel, s az iz­galom ebből sem hiányzik majd. A család tagjai izgulnak, hogy tetszik-e? A kíváncsiság, mint szakmai ártalom, azonban nem hagy nyugton, roppant érdekel az is, hogy mások karácsonyfája alá mit csempésztek oda. Aranyvasárnapon útra is keltem, s árgus szemekkel figyeltem, hogy az ismerősök hozzátartozói, barátai miket vá­sárolnak, s szorgalmasan gyűjtögettem az el­hullatott számlákat, amelyek híven tudtomra adták: kit mennyire taksálnak. A cédulák között ráleltem egy vaskos pak- samétára is, amelyben oldalakon keresztül állt a lista különböző szerszámokról, ame­lyeket a Budapesti Csőszerelő Vállalat egyik munkása vételezett fel, s köteles arról számot adni, az eszközök megvannak-e még? Miután azonban a leltárt elveszítette aligha tudja számon tartani a vállalat, használatára kia­dott javait. Mint becsületes megtaláló kará­csonyra természetesen visszajuttattam, bár meglehet, hogy a két ünnep között újra sze­rencsém lesz, mert az ember nem szívesen őrizget ilyen hosszú listákat. De nem mindenki kap ilyen szerény aján­dékot. Az egyik igazgató beosztottai bomba­meglepetést készítettek elő. Az ünnep előtti nap a főnök asztalára rakták — szép csillo­gó szalaggal átkötve — a jövő évre kidolgo­zott terv mind az öt változatát. Az ajándé­kozási láz átterjedt a műhelyekre is, s az ott dolgozók úgy döntöttek: kedveskednek a népgazdaságnak, kerüljön amibe kerül. S vé­gigdolgozzák a nyolc órát. A népgazdaság szemei elhomályosultak a meghatódottságtól, erről a körültekintésről, mert igazán nem gondolta volna, hogy az aranyvasárnapot kö­vető héten még valakinek eszébe jut, mert több mint háromszázötven napon keresztül úgyis csak őt emlegették. A róla való meg­emlékezés alkalmából csendesen jegyezte meg: nem készült fel a viszontajándékozásra. Szabadkozott volna tovább nehéz anyagi hely­zetéről, a sok előre nem látható kiadásról, amelynek fedezésére még a KST sem volt ele­gendő. Az ajándékozók azonban beléfojtot- ták a szót, semmiség, majd jövőre! A megajándékozott azonban vízszintesen megrázta fejét, széttárta karjait, mint aki azt mondaná: jövőre se várjanak többet, mert csak úgy tudna meglepetést okozni, ha köl­csön kéme valakitől, abból meg úgyis van már elég. Szép ajándékot kaptak a megye egyetlen főiskoláján tanuló diákok is, egy új létesít­ményt. Volt aki jobban örült volna a tanul­mányi ösztöndíj emelésének, de az ilyen hangadókat rögvest lehurrogták s mindenfé­le kicsinyeskedőnek titulálták. Mert ha a számvitelt ugyan még nem is, de azt már megtanulták, hogy a készpénz sohasem jelent ajándékot. A mondás, mely ilyenkor felidéződik, úgy szól: jobb adni, mint kapni. Bizonyára ezt' egy vérbeli ökölvívó mondhatta először, aki „ajándékaival” vajmi kevés örömet szerezhe­tett a másiknak. A többség is ezt vallja s ehhez semmi köze a ringnék, inkább az ön­zetlenségnek, amely másoknak szerez boldog percéket. Ezért nem értem én meg sose a horgászokat, akik ezekben a napokban is a kapásnak tapsikolnak igazán, s eszükbe sem jutna, hogy karácsonyra a vizek lakóinak ap­ró ajándékokkal kedveskedjenek. Az adako­zás íme így szüli a hálátlanokat. Ezért ut°lag kell menteni azo­kat is, akik jobban szeretnek kapni, mind adni. Mert végül is mind a két oldalnak megvan a maga öröme, még ha egé­szen csekélységekről van szó, akkor is. Néha az embernek az is boldogságot jelent,’ ha valahol helyet kap. ­M. Sx. Gy. Féltő gonddal Hová szalad ez az idő A terepjáró vezetője ká­romkodik: „Az isten verje meg ezt a terepet, s vele együtt mindazon mun­kahelyeket, amelyeket ilyen rohadt nagy hegyekre telepí­tettek!” Miért? — kérdem, bár néhány méter megtétele után tudom, feleslegesen. Hisz’ ömlik a havas eső, s csak csúszkálunk, hörögve erőlkö­dik a gépkocsi motorja, dől jobbra is meg balra a tákol­mány úgy, hogy az ember legszívesebben . gyalogolna. Pálmai Béla, a nógrádkövesdi kőbánya üzemvezetője ugyan intett már előre a „vezérnek”, hogy kiszállnánk, de ő csak nyomta a gázpedált: hol le­heletnyi finomsággal, hol meg úgy, ami belefér. Tény: ne­hezen közelíthető meg ily’ időben a berceli kőbánya, de hál — mondom a sofőrnek — követ inkább a hegyekben bányásznak, semmint az Al­földön; Bosszúsan int visz- sza, az alig lehúzott ablakon át kiköpi szájából a cigaret­tát, s félvállról adja vissza a szavakat: „Rosszul csinálta az isten, hogy oda nem talált ki köveket!”. Megmosolyog­juk, nevet ő is, de — me­gyünk... „Nekünk hatvannyolcig nem voltak efféle gondjaink. Olyan csizmát, bakancsot húz­tunk fel, ami nem csúszik, mert hogy gyalogosan tettük meg ezt a lakástól munkahe­lyig négy kilométert. Most kényelmesebb, akkor jobb volt. Elbeszélgettünk kifelé menet, s már akkor felkészí­tettem az embereimet a mun­kára. Most meg...? Néha imád­kozunk a buszban, ki ne sod­ródjon a fák közé.” Jele Ferenc robbantómester is velünk ült a terepjáróban aznap hajnalán, mikor még pirkadatkor sem jelzett az ég alja. Hóval vegyes eső szi­tált akkor, arcpirosítóan lo­bogott meg-megújuló csapá­saival a szél, s ott fent vala­hol, sejtelmesen körvonalazó­dott elénk a berceli hegy. Az átkok, s örömök hegye. Pálmai Béla statisztikát mond: — A berceliek a bányalét­szám egészét, az összesen az üzemben dolgozók hetven szá­zalékát teszik ki. A hamaro­san beinduló új rekonstruk­ció is e község munkaerejé­nek figyelembevételével raj­zolódott ki. Dinasztiái vannak már itt e mesterségnek. Mert lás­suk csak! A robbantómester így vall: — Apám is kőbányász volt; igaz, nem itt; Szandán, s on­nan is ment húsz évvel ez­előtt nyugdíjba. Káplár László, a tizenöt éve törőgépkezelő azt mond­ja: Apánk, s mi három test­vérek is a kőbányában dol­goztunk, dolgozunk. Folytathatnánk még a felso­rolást hosszan, vége-se-nin- csen. De hadd beszéljen in­kább Jele Ferenc, a százon jóval felüli súlyú mester. „1952. március 1-én kerül­tem a kőbányához, hat ele­mivel meg a két agyondolgo­zott kezemmel. Bunkózó- pakolónak vettek fel; törtem a követ, raktam a csilléket. Aztán ötvenhétben kőfejtő lettem, hatvankettő körül robbantómester, aztán rá nemsokára bányamester, s most néhány éve, saját ké­résemre megint robbantómes­ter vagyok. Tudja, „kimen­tek” az idegeim. — S az egyik legveszélye­sebb munkára alkalmas? — Nézze! Itt eaymagamra kell vigyáznom. Ha valamit elrontok, csak én durranok fel... Ott meg máson is le­hetett nap mint nap felrob­banni... Meditálunk még a jelenlegi állapotokról, a nehézségekről, miközben megfigyelem: az öreg sűrű időközönként nyúl le, s nyomogatja térdeit. — Reuma? — kérdem. — Bányászbetegség ? — Erőltetés — mondja. — Még sztahanovista koromban szereztem, az ötvenes évek­ben. Háromszoros sztahanovista Jele Ferenc. Igaz, otthon, munkából hazatérten, mikor jóízű szilvapálinkával kínált, csak két kitüntetését tudta elővenni a piros dobozból, mert a harmadik átadását „megvétózta” az ellenforrada­lom, de az a kettő kincs ne­ki. — Százötvenhat százalék­ban volt megállapítva a szta­hanovista szint, ugyanúgy, mint a szénbányászoknál. Én tizennégy csille helyett hu­szonnyolcat—harmincat— harmincötöt is megpakoltam, két éven át. Hát ezért... .— hajol le, s újólag megnyomo- gatja térdét. — Tudja — folytatja aztán — akkoriban még kellett a fél kiló szalon­na egy-egy reggelihez. Ro- hadt-kemény dolog ez a kő- bányászkodás, igényli a kaló­riát. Most meg? Rá nem né­zek. •— Pedig most is futná rá a pénz, nemcsak a sztahano­vista fizetésből.;. — Nem áll kapcsolatban ez a kettő. Forintom akkor is volt, most is. Megkeresem az ötezret. Csak tudja, az akko­ri, meg a mostani munkám között lényeges a különbség. — Könnyebb? — Az is... Testi energiát már nemigen emészt, inkább az idegeimet veszi igénybe. Így viszont nehezebb. Elég a parizer is hozzá, no, meg a nagy-nagy nyugalom. — Amiben van része? — ... Kikapcsolódok itthon, elgazdálkodom a kis birto­komon. Persze, télen, ami­kor félig-meddig tétlenkedik az ember, nehezebb. S ilyen­kor gyakran elgondolkodom, mi lesz itt nyolc-tíz-tizenöt év múlva. _ ? — Igaz, az üzem háromne­gyed része harminc év körü­li dolgozókból áll, de azok java nem bányász. Lakatosok, meg egyéb Iparosok, bent ül­nek irodákban. Kérdem én: ha továbbra is csak ezeket a helyeket igyekeznek elfoglal­ni, ki a jó isten megy maid ki a hegybe követ fejteni? ,— Lesznek még olyanok, mint maga. — Bár lennének! S lenne nekik is második otthonuk a bánya, mint nekem. Aki, így érzem már magam, azt is észreveszi, hogy ott, fent, az a kő tegnap nem úgy állt. Mint a konyhában a széket, ha másik sarokba teszik, lá­tom meg a változás. Mi sze- 'retjük a követ, s cseppet sem félünk már tőle. Talán sze­retjük is. Hiszen az adja a kenyerünket. Jele Ferenc robbantómester háromszoros' sztahanovista- sága után hetvenegyben lett kiváló dolgozó. De addigra már elvégezte a nyolcadik osztályt is és 1968-ban leérett­ségizett. Hívták más, jobban jövedelmező helyekre, de ő megmaradt itthon. A most vastag ködöt lehelő hegyek között, miket átkoz a sofőr. — Egyébként sem istenfélő emberek a kőbányászok — mondja az üzemvezető, mert amikor szorult a kanca, ka­rácsony napján is lehúzták a műszakot. — S most nem? — Nincs szükség rá. R ábólint a szavakra a robbantómester, s esv gyönyörűen csillogó. kő­darabot nyom markomba: fogadjam emlékbe! „Tegyem a karácsonyfa alá?” — kér­dem. „Tegye-!” Ott lesz! Karácsony György NŰGRÁD - 1973. december 24., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents