Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-23 / 302. szám

A nagymama A békességért vigyázza a ... Ezernyi novella, humoreszk, riport jelent meg a nélkülöz­hetetlen nagymamáról. Anké- tot is rendeztek a dolgos nagymamiról, akire ró lehet bízni az unokákat, a háztar­tást. mindent. Persze, szín­darabok hőse is lett. Én sem akartam kimarad­ni a nagymamákat hozsanná­zók közül, ezért felkerestem özvegy Csermelyeinél. A het­venkilenc éves nagymama tisz­tes ősz haja a legújabb fod­rászdivat remeke volt. Egy­szerű, korához illő aranylamé házi ruhában fogadott, és reszkető hangon, kedvesen kérdezte. miközben tűsarkú papucsában a bárszekrényhez tipegett. — Mit óhajt Inni? Mondtam, antialkoholista vagyok, mire ő lehajtott fél­deci rumot. — Szeretem az újságírókat — mondta —, egyik kollégá­ja olyan kedvesen írta meg, hogy én nem vagyok semati­kus nagymama, aki pótolja a drága bejárónőt, aki ingyen agyondolgozza magát és mia­latt a család a terített asztal­nál ül, ő a sámlin ülve ka­nalazza a levest. Valóban nem vagyok olyan. — Hogyan él egy nem se­matikus nagymama? — Nagyon egyszerűen. Reg­gel felkelt az egyik unokám, és ágyamhoz hozza a reggelit. Közben megérkezik az újság, megnézem, mi megy a mozik­ban, színházakban, hol lesz aznap divatbemutató. Délelőtt fodrász, kozmetika, bevásár­lás. Délben mór vár az ebéd. A vejem készíti el, aki nyug­díjas. Nagyon jól főz, csak néha elsózza a levest. Azután lepihenek egy kicsit, a ve­jem ilyenkor abbahagyja a mosogatást, mert tudja, hogy nem szeretem az edénycsö­römpölést hallani. Tudja az illemet és csak akkor folytatja, amikor elmegyek bridzselni, vagy a szabónőhöz. Kellemet­len, hogy nem lehet próba köz­ben kártyázni. Így rengeteg időt veszít az ember A telefon csilingelőse szakí­totta félbe a beszélgetést. Fel­vette a kagylót. — Te vagy az, drágám? Nem, ma nem megyek ki az ügetőre, vendégem van. Fo­gadd meg nekem .a harma­dik futamban a Sehonnait, mondjuk, ötven forinttal. Es­te? Valami zenés helyre me­gyek. Tudod, az én koromban már kell egy kis szórakozás. Szervusz. — Hol is hagytuk abba? — fordult felém. — Ja, igen, sza­bónő, bridzs. Mindig megha­gyom, hol vagyok, hogy a kisebbik unokám utánam jö­hessen és hazavigyen. Este, ha nem megyek sehová, köny- nyű vacsorát eszem, ezt már a lányom csinálja. Azután ol­vasás, televízió, néha kiadom a vejemnek a másnapi mos- nivalót és a jól eltöltött nap tudatával lefekszem. Gratuláltam a nagymamának aki betett a zenegépbe egy kazettát. — Nem akar egy kicsit táncolni? — Sajnos, nem tudok. Megértőén bólintott: — A maga korában nem is csodálom. No, majd, ha nagy­papa lesz... Palásti László Számoltltal a nii szakmunkásképzésről A szakmunkásképzési ter­vek végrehajtásának folya­matos ellenőrzésével, segíté­sével jelentős tevékenységet fejtenek ki a megye üzemei­nek párt- és gazdasági szer­vei karöltve a szakszervezeti bizottságokkal a nők szakkép­zettsége érdekében. Az el­múlt két esztendőben több mint háromszorosára nőtt a szakmunkásképzésben részt vevő nők száma. Az összes szakmunkásokhoz viszonyí­tott arányuk ennek ellenére még mindig alacsony. Míg az 1971—72-es oktatási évben 1488 dolgozó nő végzett szakmunkás-tanfolyamot, az 1977—78-as évben számuk megközelítette a 2200-at. A következetes propaganda- munka eredményeképpen a Salgótarjáni Ruhagyárban például a munkásnők fele szakmunkás. A Romhányi Építési Kerámiagyárban az elmúlt évben végzett 43 ke­rámiaszakos közül 23 volt a nő. A szakmunkásképző in­tézetekben is javult a lányok aránya: 1972-ben 24,7 száza­lék, az elmúlt évben 34,4 szá­zalék volt. Az üzemekben a női szak­munkások nagyrészt a hagyó, mányosan női szakmákban dolgoznak. Nemcsak a nők szakmai érdeklődése, hanem a munkahelyek igénye is meglehetősen szűk területre korlátozódik. Az 1977—78-as tanévre az üzemek 1474 fiút, s mindössze 428 lányt igé­nyeltek a különféle szakmák­ban. Gyuri bácsi, Erzsiké néni és Gyuri. A Belohorecz család Csendes, szinte kihalt en­nek a völgyben meghúzódó kis falunak, Sámsonhózának utcája. Belohorecz György ha­tárőr tizedesnek — aki éppen otthon tartózkodott ottlétünk idején — olyan ez a hangu­lat, mint a határ őrizete. Ak­kor is, most is egy-egy madár repül el a gallyakról, vizes, ne­héz hócsomók hullanak a fák alá az ágakról. A különbség talán annyi, hogy kint a ha­táron hidegben kedvenc kí­sérőjével, a kutyájával vi­gyázza a határt Belohorecz György, most itthon kedvesei­vel meleg szobában váltanak szót a mindennapok örömei­ről, gondjairól. — Most már több az öröm, mint a gond. Egyre jobban fogynak a centik, mint a fu­tóknál. Karácsonykor már csak 29 nap marad hátra... Akár hiszi, akár nem, szép volt ez a két esztendő... Az apa, aki nyugdíjasa a termelőszövetkezetnek, beteg ember, egy oklevelet vesz elő. Az elsőt, amit a fia mun­kája elismeréseképpen kapott a határőrségtől. Törölgeti, for­gatja, mutatja: — Hiába, büszke az em­ber az ilyesmire... S mindjárt azt is megtud­juk, hogy Belohorecz György határőr tizedes rajparancs­nok, az egység élenjáró ka­tonája, az egység élenjáró ra­jának a parancsnoka. Ehhez csak gratulálni lehet! Határőremlékek elevened­nek fel a beszélgetés során. Komolyak és tréfásak. Olyan például, mint annak a cseh­szlovák állampolgárságú asz- szonynak az esete, aki Sáto­roson nem tudta a vonat aj­taját kinyitni. A vonat elin­dult, majd megállt a Somos­kőújfalui állomás bejárati jel­zője előtt, ott kiszállt, s ma­gyar területről indult a vá­gányok között vissza. Gyuriék természetesen igazoltatták, be­vitték az őrsre, ott derült ki a tréfás eset. Az asszonyt át­adták a csehszlovák hatósá­goknak, s így, egy kis kerü­lővel jutott vissza családjához. Komolyabb esetek is szó­ba kerülnek. Magas a Na­rancs, s napi átlagban 10 kilo­métert megtenni ezen a te­rületen, bizony nem könnyű dolog. Katonás, férfias telje­sítmény!, Télben, sárban, vagy éppen tikkasztó hőségben. A szolgálat után a szabad idő eltöltése. Nappal katonai, po­litikai foglalkozások, a kutya kiképzése — mert van ked­venc kutyája is — s utána a rex, a sakk, magnó, olvasás, televíziózás. — Megtalálható nálunk minden,, ami egy fiatalember szórakozását kielégíti. Külö­nösen szolgálat után még ez is sok. Közbe-közbe szól az idő­sebb Belohorecz György is. A tizedes édesanyja pedig gyümölcsöt meg édességet pa­kol fia táskájába, mert las­san elérkezik a búcsúzás ide­je is. A tizedest hívja a kö­telesség! — Amikor a fiammal itt­hon beszélgetünk mindig azt mondom neki, hogy van mit féltenünk, van mit védenünk — szól közbe az apa. Nézze­nek csak szét ebben a kis fa­luban. Igaz, elvándorol a fia­talság, mert nincs üzemünk. Ennek ellenére az utóbbi években több mint száz új ház épült a községben. Egy éve tiszta, egészséges, jó ivó-- víz csurog a csapokból az ut­cán és a lakásokban egyaránt. Nagyon jó az utunk. Esőben sincs sár. Igaz, azért a jár­dára nagv szükség lenne. Több mint húsz személvsénkocsi van a faluban. A rádió, a televízió ott van minden csa­ládban. Igaz, ezért dolgozni is kell, de a sámsonháziak szeretnek dolgozni! Még vala­mit. Mi szlovák nemzetiségi­ek vagyunk. Régen alig lehe­tett megszólalni anyanyelvűn­kön. Most meg? Már az óvo­dában is tanítják a nyelvet. Mi büszkék vagyunk arra, hogy elismernek bennünket, szlovákokat... Ebből csak azt akarom kihozni, hogy a fiam az internacionalizmusért is katona a határon... Valamennyien érezzük, hogy egyszer a tárgyra kell térni. Arra, hogy karácsonykor Be­lohorecz György határőr ti­zedes nem lesz a családban, s az egyszem gyerek hiány­zik majd az anyának, az apá­nak, a sámsonházi rokonság­nak. Az anya, Erzsiké néni mintha érezné a csend okát, maga töri azt meg. — Mi tudjuk, hogy a fiú a békességért vigyázza a ha­tárt. Igaz, éjjelenként sokat sóhajtok rá, hogy kint van a hidegben. De tudom, köteles­ségét teljesíti. JVIost is sír­tam, amikor csomagoltam... de ez ezzel jár. Lesz itthon fa. Alatta a sok ajándék. Gyurkának is. Hiányzik majd, de belenyugszunk, hogy a miénkre, a mások békességé­re, a nagy család érdekében őrzi a határt. Tudjuk, hogy a békét védi, és éppen ezért megnyugszik az ember. Még az édesanya is! Aztán oldalra fordul, zseb­kendőt vesz elő, letörli szeme alól azt az egy csepp köny­nyet, ami nem gurult le az arcán, hanem ott maradt, s csillogott, mint ma este csil-. log majd a cslllagszóró... — Nálunk is lesz fa —* veszi vissza a szót vidámab­ban a tizedes. Lesz alatta ajándék is. Erről elöljáróink mindig gondoskodnak. Én ma­gam már megszoktam az ün­nepi szolgálatot, tavaly is a határon voltam a legszebb, a legünnepibb percekben. De ilyenkor fokozottabb felelős­ség a határ őrizete. Jobban oda kell figyelni. A katona számára annál rosszabb, ha hazagondol, mert ahogy mi mondjuk: ilyenkor jön be a probléma. Summázva: teljes embert kíván a határ őrizete, ami itt nálunk is sérthetet­len. .. oOo Belohorecz György tizedes,' rajparancsnok, az egység élenjáró katonája ezekben a percekben veszi át azt a kará­csonyi üdvözlő lapot, amit szü­lei küldtek címére. De már készül. Tudja, hogy ma éj­szaka nem otthon, a családja,' nem is az őrsön, a kis közös­ségben tölti idejét, hanem hű­séges kutyájával járja az or­szág határát, vigyázza a bé­kességet. Talán a Narancs nyúlványain eljut hozzá is a kedves melódia, ami éppen a rádióban, vagy a televízióban csendül fel valahol a békéről, amit most ő fegyverrel a ke­zében véd... Somogyvári László A búcsú pillanata (Bábel László felvételei) Útnak indították az ötvenezredik... Jövőre lesz 10 esztendeje an- egyik legkorszerűbb terméké­ig hogy a Salgótarjáni Ko- nek, a dexiON—Salgó perfo- hászati üzemek megkezdte ráu eIemek gyártását. Bár kez_ detben, amíg nem ismerték meg, addig akadtak, akik nem A vonat északra A z erdőből behozták a fe­nyőfákat, friss a színük illatoznak a piacon. Az erdészek hosszú éveken ke­resztül gondozták, hogy szép sudárrá nyúljanák és kará­csonyra elvigyék a lakásba a természet szépjét. Nem beszél róla az erdész senkinek, de amikor a fenyves szegélyén el­csattan az első baltacsapás, összeszorul a szíve. De felen­ged attól a gondolattól, hogy az embereknek örömet okoz a fenyő. A kisunokája, a Gergő is, hogy repdes az örömtől, amikor meglátja a fát. Talán a léptei lettek nehezebbek és a fejetartása búsabb, amikor hátat fordított a favágóknak. Még nem volt, hogy ne nézzen ki az elárusítóhelyre is. Tá­volból, hogy észrevétlen ma­radjon, vizsgálta az emberso­kaságot. Arcukról olvasta az érdeklődést a fa iránt. Meg­sejtette abból a várakozó örö­met. Aztán továbbállt észre­vétlen, beleveszve a város for­gatagába. Az erdő az ő világa. A múltkoriban, amikor az asztalán levő papírtömeg mö­gül felállott, felsóhajtott és halkan mondta munkatársai­nak: — Kimegyek az erdőre, mert szemmel is kell látnom, miről beszélnek ezek a számok . . . A tekintetekből megérezte, hogy megértik őt, hiszen taní­totta velük: az erdésznek az erdőt elsősorban szemmel kell látni. Az erdészt ilyen úton a váltakozó érzések kísérik. múltkoriban éppen a megdöb­benés fogta rabul. Fagyos, pá­rás levegő csapódott a Na­rancsra. A légáramlat rázu­hant a Salgóra is, fel egészen a Medves-laposig. Vastag jég­páncél rakódott a fákra és a súly alatt derékba törtek. Ha­sogató jajongássá lett az erdő. Szakadtak a sudár bükkök ágai, földre zuhant a büszke tölgy, letarolt mezőként ha­tott a nyírjes, a fenyő földig hajolva szinte nyögött a jeges súly alatt. Az erdész nézte, hangtalan fájdalommal a ter­mészet ádáz viaskodását és in­kább önmagának súgta: — Mégis az ember győz . . . Azt mondták, hogy Huszár Károly, az erdész, a vihar okozta kár után megszállott­ként dolgozott munkatársai­val, hogy helyrehozzák, amit a pusztításból helyrehozhatnak. Tóth Józsefnek, a Salgótarján környéki erdészet vezetőjének a helyettese Huszár Károly, kötelességtudó, csendes em­ber. Éppen Tóth József mond­ta tisztelettel telített hangon róla szólva, hogy a magába- zárkózottságig szerény. De ő, aki mellette is nevelkedett ve­zető erdésszé, tudja leginkább, mi érték van e szerénység mö­gött. Amikor szükséges, biztató tekintet, tiszta csengésű szó, szolgálatkészség, tisztelet min­denki iránt, és öröm. Az erdész sok-sok el­foglaltsága mellett, város kör­nyékén élve olyan megbízatás­sal is bír, hogy megkedvelhes­se az emberekkel az erdőt. Odahívja őket jól érezni ma­gukat. E célból építenek aztán szép, berkeken vezető erdei utakat, megpihenni az utas­nak padokat, fedelet a vihar elől elbújni. Végig a Pipis- tetőtől a Kercsegig csalogató e szép rendszerezése a termé­szetnek. Hát, aki járt már fenn a Salgóról fáradhatatlan csör­géssel siető nevesincs patak völgyének kaviccsal szórt sé­tányán, át az ősi bükkösön, ki egészen a fenyvesek sűrűjéig, — aki járt, felfrissülve tér meg onnan. Szokta mondani az erdész: — Hiszen éppen azért tesz- szük, amit teszünk, hogy az ember megpihenjen ott . . . Igen, igaz ami az erdészt is aggasztja, hogy védeni kell még e szép és okos erdei al­kotásokat néhány csínytevésre hajlamos embertől. Az is igaz, hogy egyre kevesebb ezek száma. Huszár Károly őrködni is, megpihenni is jár­ja, ha szabad az ideje az er­dei ösvényeket. Felvidul, ami­kor magukat jól érző embe­rekkel találkozik. Jólesik a dicsérő szó is. A Ceberma völ­gyén járta legutóbb útját, amikor vándorral találkozott. indult Nem erre jártassal, mert lát­szott, bizonytalan volt eliga­zodni az erdő mélyén, szava is másképpen csengett az ittenie­kétől, de érdeklődés volt te­kintetében, kíváncsiság a hangjában: — Merre járok? Merre ve­zet az út a város felé? De szép is itt minden! Gondos emberi kezek nyoma minde­nütt . . . Kiderült, hogy a városban tanácskozó biológustársaság egyike nézett be az erdő mé­lyébe, beszívni annak illatából, elringatózni annak csendjében. Huszár Károlynak, az erdész­nek, átmelegítette vérét a di­cséret. Ilyenkor derült az ar­ca, apró mosoly bujkál szürké­be fordult bajsza alatt és újabb erőre kap. Megérte, megéri a fáradság, erősödik benne újból és újból a gondo­lat. Tél van már az erdőn, csen­des nyugalmat árasztó tél. Le­vitték a karácsony iának-valót is a városba. Nem hallatszik a balta csattogása. A Kómátor koronáját köd takarja. Ilyen­kor az erdész, ha dolgát vé­gezni járja a csendes erdőt, emlékezik is. Vas : legyéből az északi tájakra induló vo­natra emlékezik. Ott ült egy pádon, az ismeretlenbe haladó ember érzésével. Aztán eszébe villan, amikor a vasi dombok helyett a merészebb hegyek néztek rá és ismerkedni in­dult a háborús sebeket viselő erdővel. Emlékezik Bulyovszki Miklósra, a baráttá lett bizta­tó szavára. Lengyel Palira, a bizalmat nyújtó vezetőjére, majd a kerületekben az erdé­szekre. Tőzsér Palira, Gyulá­ra. Hallja Dudás Géza szavát, a bizalomkeltőt és látja az er­dőért dolgozó emberek vala­mennyiét, akik megszállottként végezték munkájukat, hogy felnőjjön az erdő, kigyógyul­jon betegségéből. A Kómátor alatt egy bo­kor védelmében egy pa- docskát állítottak föl. Amikor Huszár Károly odaért, jóleső fáradság fogta el. Fű­ből párnát készítve leült a padra. Mérte az addig meg­tett útját? Ki tudja, tekintete messze kalandozott. Egy ölyv vijjogva hasított ki a ködből, fácán bújt a sűrűbe. Apró, fi­nom pelyhekben esni kezdett a hó. Az erdész felriadt, ott­hagyva múltba járó gondolata­it és a mába fordult. Tekintete egy fenyőre tévedt. Az unoká­ja, Gergő jutott az eszébe. Egy gallyacskát vágott neki és el­indult hazafelé. Léptei meg­gyorsultak, a lába nyoma ott maradt a frissen lehullott hó­ban, mint ahogyan keze nyo­ma az erdőn . . . nagy jövőt jósoltak ennek a terméknek. Miután azonban a szakemberek megismerték, év­ről évre emelni kellett a ter­mék gyártási módszereit, s most, a napokban egyik jelen­tős állomásához érkezett a gyár közkedvelt terméke: útra indították az 50 ezredik ton­na DEXION—Salgó szerkezeti elemet is. A DEXION-üzem dolgozói évről évre mindig újítottak valamit a DEXION-gyártáson, ami vagy a gazdaságosságot, vagy a termelékenységet javí­totta. A dolgozók ezen túlme­nően alkalmazkodtak minden­féle rendeléshez, így a kis té­telű rendelések kielégítéséhez is. Ez év első negyedében 146, a másodikban 128, a harma­dikban 260, s most a negyedik negyedévben 130 darab külön­böző nagyságú és igényű meg­rendelés kielégítésére vállal­koztak. Igen jó szolgálatot tettek az ország raktárfejlesztési prog­ramjának megvalósításához hiszen az eddig elkészült 50 ezer tonna DEXION—Salgó szerkezet mintegy 3,5 millió köbméter raktártér korszerű kiépítéséhez»adott lehetőséget. Bobál Gyula NÓGRAD — 1973. december 23., szombat 5 A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents