Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-16 / 296. szám

Vass Imre: Ha arra jársz Ha arra jársz a lágy verőkön majd nézz szét mit is látsz Látod-e körös-körül a világ zsongását hallod-e az ölelkező csönd apró hangjait érzed-e a nagyfejű virágok bóbiskoló csókjait. Ha arra jársz a lágy verőkön majd állj meg s idézz kicsit Tapintsd meg a kékség ragyogását heveredj szétterülő pihenéssel a füvek árnyékába s figyeld a föld szagát. Ha arra jársz a lágy verőkön majd kelj föl menj tovább Lépd át a vén fák béna lombját s visszatérve feszes kőházadba meséld el, hogy megszabadultál. Egy diszkós vallomásai — Nem szeretem a diszkó­zenét... — mondom kissé bi­zonytalanul Bagó Lászlónak. — Provokálni akarsz? Ne hidd, hogy a diszkós a más ízlésű fiatalokat, azokat, aki­ket a komoly zene vagy . a jazzmuzsika érdekel, nem ér­ti meg. Erről szó sincs! Tőlem sem idegen az értékes zene, az olyan zene, amelynek nem a szórakoztatás a legfőbb célja; hitem szerint a fiatalok sem kizárólag szórakoztató ■ ze­nét hallgatnak. Egy-egy nép­szerű komoly zenei „sláger”, mint például a d-moll toccata és fúga a legtöbb fiatalnak is­merős, szívesen hallgatják. Az persze igaz, hogy a fiatalok nagy része a zene szó alatt elsősorban diszkózenét ért. Az én ízlésem nem különbö­zik a legtöbb fiatalétól, egy diszkóstól, azt hiszem, ez természetes. Ha Beethoven vagy éppenséggel Benny Goodman érdekelne, nem lennék, sőt: nem lehetnék diszkós. Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt mon­dom: a legtöbb diszkós, , a „menőket” is beleértve, nem dicsekedhetne túlságosan a zenei műveltségével. Szerin­tem nincs is szüksége rá. A legtöbb fiatalt nem érdekli, hogy a nóta milyen hangnem­ben van, Esz-dúrban, vagy c-mollban... Egyáltalán: a zenetechnikai kérdések n«m a diszkóba valók. Oda szóra­kozni jár az ifjúság. Ismer­kedni, táncolni, beszélgetni. Funkcióját tekintve nem kü­lönbözik lényegesen a hajdan­volt ötórai teáktól.' — A diszkóklubok gazdái­nak nem egészen ez a véle­ményük. .. — A botrányokra gon­dolsz? Előfordulnak; mindig akad néhány srác, akiknek nem elég a kóla, pálinkát rej­tegetnek zsebükben, titokban iszogatnak, közönségesen vi­selkednek. Néhány kamasz idétlen viselkedéséből kö­vetkeztetve hamar megszüle­tik: „ilyenek a mai fiatalok...” Állíthatom, hogy a többség kulturáltan akar és tud is szórakozni. A baj gyökere szerintem nem itt van. A diszkó jelentőségét a vendég­látóipar fedezte fel. Nem volt nehéz... Más jellegű mű­sorokon jó, ha pár fiatal lé­zeng, a diszkó pedig minimum 100—150 ifjú embert vonz. Mégpedig olyan „emberkéket”, akiknek érdeklődési köre, ide­áljai stb. nem alakultak ki; akiket formálni lehet. Iga­zán nem akarom bántani a vendéglátósokat, de kötve hi­szem, hogy céljuk az ember- formálás lenne... Nyáron meglátogattam néhány híre­sebb diszkót a Balaton part­ján. Mit mondjak? Az egyik helyen 16 forintért mérték a kólát, a „beugró” sem volt ol. cső mulatság. Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó eszpresz- szónak csakis ilyen árakkal érte meg. Sajnos, a legtöbb művelődési intézmény szük­séges rossznak tartja a disz­kót, a benne rejlő lehetősé­gekkel alig számolnak. Disz­kó ürügyén pedig sok más műsort is be lehetne csem­pészni. — Ügy hallom, hogy a diszkósoknak ezentúl vizs­gáznia kell. Gondolom; nem a vendéglátóipar kezdemé­nyezésére. .. — Valóban nem. Jómagam is egyetértek azzal, hogy fele­lőtlenség lenne „akárkit” disz­kósnak kinevezni. Nem elég a jó felszerelés, a lemezek, „szövegelni” is tudni kell. Talán túlzásnak hat: de nem árt némi pedagógiai érzék sem... — Neked ezzel nem lehet különösebb gondod, hiszen tudomásom szerint pedagógus vagy Dejtáron... — Testnevelő tanár vagyok. Bármilyen furcsán hangzik is, nevelői tapasztalataimat mint diszkós is felhasznál­hatom. Az emberismeret, a röntönzőkészség szinte elen­gedhetetlen feltétel. De visz- szatérve a vizsgához: nem árt, de a mostani szisztéma nekem nem tetszik. Egy pél­da: az egyik diszkóstól azt kérdezték meg, hogy mikor épült a fehérvári püspöki pa­lota. Szerintem ez nevetsé­ges, még akkor is ezt vallom, ha tudom, hogy a kérdéssel az illető általános műveltsé­gét akarták feltérképezni. Hat elemivel persze nehéz jó mű­sort csinálni, az ilyen kérdé­sekre válaszolni tudók azon­ban még lehetnek csapnivaló diszkósok... A vizsgának egy jóval egyszerűbb, s talán ha­tásosabb módszerét ajánla­nám. A vizsgáztató bizottság hallgasson meg két-három műsort a helyszínen, kérdez­zenek meg fiatalokat, azután lehetne dönteni, kiadni a mű­ködési engedélyeket. — Neked nincs vizsgád? — Nincs... majd akkor jelentkezem, ha az előbbi módszert bevezetik... — Népszerű vagy? Szeretik a fiatalok a műsoraidat? — Erre válaszoljanak a gyarmati meg a környéki srá­cok .. Ismerkedjünk a jazzmuzsikával! (8. befejező rész) Korábbi köz­leményeink­ben sok rosz- szat elmond­tunk a swing- korszakról, mégis azt vall­juk — sok szak­kritikussal el­lentétben —, hogy a modern jazznek a 40-es évektől napja­inkig tartó tör­ténete nem je­lent valami merőben más' a swinggel szemben; a ce­zúra csak lát­szólagos. El­lington, Count Basie, Roy Eldridge, Les­ter Young mű­vészete már a swingkorszakban is jelezni tudta a jövő útját. Az em­lített muzsikusok (és még so­kan mások) nem egy részle­tesen kidolgozott elmélet alap­ján utasították el a swing egyre laposodó világát, ha­nem egészen egyszerűen ko­rukat akarták kifejezni. Az adekvált kifejezéshez pedig nem „illett” a Big Band „jól fésült” hangzása, a frazírozás unalmas egyöntetűsége. Az Miles Davis eszközök a swingben gyö­kereztek, a mondandó egy megváltozott, zaklatott világ­ban. (Európában háború dúlt, s az amerikai katonák kö­zött sok-sok néger...) Szimptomatikus, hogy a mo­dern jazz mesterei jól kép­zett, iskolázott muzsikusokból verbuválódott; az autodidak­táknak végleg befellegzett. A tanultság, műveltség abban is kifejeződött, hogy az új stí­lus zenészei „kezdték magu­kat komoly muzsikusoknak, sőt művészeknek tekinteni, nem csupán előadóknak”. Charlie Parker, Thelonius Monk, Dizzy Gillespie és a többiek nem tettek közzé ki­áltványokat, értekezéseket az új muzsikáról, „csak játszot­tak.” (Monk még hozzáteszi: „Senki sem tartott előadáso­kat”.) ^ De mit játszottak? Mi volt zenéjükben az újdonság, mely hosszú évekre, egészen nap­jainkig, a free jazz feltűnéséig meghatározta a jazzmuzsika fejlődését? Ha részletes elemzésre nincs is terünk, a fő tendenciákról szólhatunk. Egyik döntő változás: meg­változik az improvizációs ideál. A bebop (az új stílus neve; hangutánzó szó, amely a zene egyik ritmikus eleméből ered) úttörői felhagytak azzal a megszokott gyakorlattal, hogy improvizálják vagy variálják a dallamtémát. Ehelyett a té­ma alapjául szolgáló harmó­niai bázisra kezdtek variáció­kat játszani, sokszor teljesen új melódiákat teremtve, né­ha pedig az eredeti témát csu­pán új akkordok basszushang­jaiként szólaltatták meg, el­lendallamot rögtönözve. (Jó Miért üvöltözünk? Mindannyiunkkal meges- hetik, hogy bizonyos dolgok­ra nem találunk elfogadható választ, netán melléfogunk a felelettel: némely jelenség előtt csak állunk értetlenül- értelmetlenül népies egysze­rűséggel szólva: bámulunk, mint borjú az új kapura. Mindezt azért mondom, hogy az ultramodern-gondolkodá- súak valamelyest próbálják megérteni (elnézni) konzer­vatívnak tűnhető szemlélete­met, melynek csíráit a nem­régiben rendezett Piramis­koncerten vetették el ben­nem a velem egykorú, huszon­ötödik életévük felé közeledő fiatalok, akik a rockparádén olyasminek a létéről adtak bi­zonyítékot, amiről már sokan azt gondolták, kihalt a mai ifjúságból: a „világmegváltói” lendület, fáradhatatlanság, lel­kesedés, tüzesedés és a többi. Akik nem lehettek jelen, azok kedvéért néhány tollvo­nással megkísérlem felvázolni miről is maradtak le. A szín­padon a minden feltűnéshaj- hászás nélküli group, előttük a rendezők és rendőrök sor­fala, majd azok előtt a mint­egy háromszázfőnyi, közön­ség, akik másfél órán át egy­helyben állva-ugrálva-ringa- tózva, s mindezt gyakori üvöl­téssel-ja jongással-sikí tás- sal kísérve élvezték a pro­dukciót. Egyesek rituális mozzanatokat gyakoroltak, mások a plafon felé nyújtóz­kodtak, kettesek egymás ke­zeit szorongatták, a többiek pedig vagy fölvették a rit­must, vagy csak álltak és bá­multak; mint, ahogyan azt néhány sorral előbb már leír­tam. De példaként elmondhattam volna annak a diszkóestnek a történetét is, amely ha film­szalagra kerül, esélyesként jegyzik a „Hogy mik van­nak?” fesztiválon. De nem jegyzik sehol. Mert a részt­vevők érdeke, hogy" az ifjúsá­gi klub zártkörű rendezvé­nyeiről („Belépés csak klub­tagoknak!”) információk ne szállingózzanak ki. Magam is a takarítónő jóvoltából must­rálhattam végig a csata utáni képet: fölborított székek, asz­talok, imitt-amott egy-egy sál, sapka, kesztyű, sőt egy télikabát, benne S. G. sze­mélyigazolványa (?), üres üvegek, penészedésnek indu­ló szendvicsdarabok; a falon plakátkiállítás, forradalmá­raink arcképeivel. Remélem, ez a legkirívóbb esetek közé tartozik, s jócs­kán vannak kivételek, köve­tendő példák, több mint amennyit most hirtelenjében élménytáramból elő tudnék kotorni. Ahol nem csak támo­gatják a fiatalok szórakozá­sát, a klubokat, hanem oda is figyelnek, mi történik a fa­lakon belül, mi lesz a sorsa a forintoknak. — Igen, ez így helyes — mondják az előbbi története­imre az „ultramodernek”. — De nem szabad ezen fenn­akadnunk, vegyük tudomás''1, hogy a mai fiataloknak szük­ségük van arra, hogy koncer­teken, diszkókon kiüvölthes- sék magukat, sikítozz'anak. Ez hozzátartozik életvitelük­höz. Hát akkor, hadd üvöltöz­zenek ! Magam is azt mondom: ha bárkinek úgy tartja kedve, hadd üvöltözzön. Mégis, érde­kelne a válasz: miért (mitől) tartja úgy a kedve? S miért tartózik ez a viselkedésmód a tinédzserek életviteléhez? Ad absurdum vive: miért csak ezeken a rendezvényeken ta­pasztalhatunk néhány fiatal­tól akkora energiát, amely ké­pes lenne kimozdítani a vilá­got forgásából? Ezekre a kér­désekre is illő lenne választ keresni, bizonyos helyeken. Csupán kitérőként említem, hogy kevés üvöltöző ifjút lát­ni, amint éppen extázisba jön a munka örömétől, s legalább olyan hévvel, igyekszik meg­tanulni szakmája fogásait, mint a menő /Slágerek szöve­geit, s nem csak koncerten meri kinyitni a szóját, ha­nem mondjuk egy ifjúsági parlamenten is. Azt hiszem, kiderült az ed­digiekből. hogy az efféle ön­kifejezésnek nem lehet egye­düli formája, egyetlen lehe­tősége a villanyoltás utáni ritmikus üvöltözés. Jóllehet, néhány fiatal úgy érzi, ez az életelixírje. S mire tévedésére rádöbben, talán már késő. Tanka László VADGALAMB Szárnyal, szüntelen szár­nyal. A repülés szimbóluma — gondolom — a sólyom, vagy a sas. Pedig de szépen röpül a vadgalamb is... Szin­te hasítja a levegőt, s az ég alatt csillognak a gyöngy-, opálszín tollak. Mély buruk- kolásuk sajátosan hangula­tos. Vadgalambok. Gyermekko­runk szép, felejthetetlen ma­darai. Emlékszem, gyermekko­runkban — kisiskolások vol­tunk — öcsémmel a falu ha­tárában* az erdő alatt túlél­tünk egy törött szárnyú kis vadgalambot. Hazavittük, fülű jazzrajongók könnyedén felismerhetik a beboptémák mélyén a swingkorszak sokat játszott slágereit — kissé át­alakítva, „rafinált” ritmizálás- ban, bonyolultabb akkordok­kal.) A hangszerek szerepe is átalakul, különösen a ritmus- hangszereké. A dobjáték sza­badabbá, levegősebbé válik, kevesebbet törődik a metri­kus súlyok érzékeltetésével, a zongora pedig végleg meg­szabadul az „esztám” kíséret­től. Minden szakíró megegyezik abban, hogy a bebop kiemel­kedő mestere Charlie Parker (1920—1955) altszaxofonos mű­vész volt. Játékáról külön cikksorozatot lehetne írni, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy hatása a mai napig ér­ződik. Háború után készült felvételei (Gillespie, Miles Da­vis, Bud Powell, íilax Roach és mások társaságában) ma­radandó értékűek. A bebop után keletkezett stüusok (mint például a „cobl” és a többi), valójában a Minton’ Playhouse (Harlem egyik szórakozóhelye volt, ahol Parkerék játszottak) „forra­dalmát” mélyítették el, fej­lesztették tovább. Nem vitás, hogy a legfőbb „eszme” már készen állt a negyvenes évek­ben, melynek fragmentumait olyan muzsikusok és együtte­sek váltották valóra, mint Mi­les Davis, Dave Brubeck kvar­tettje, Gerry Mulligan, John Coltrane vagy a nemrégiben feloszlott világhírű M. J. Q. A sort bőven folytathatnánk gyógyítgattuk. Búzával, rozs- zsal etettük. Egészen megsze­lídült. Vállunkra, tenyerünk­re szállt, kezünkből csipegette a magot. Ugrált föl-alá a szobában; az asztalokon, a székeken. Mikor már gyógyul- gatott a szárnya, fölrepült az, ablakpárkányra is. Egy na­pon reggeli szellőztetés után nyitva felejtettük az ablakot. Galambunk felröppent a pár­kányra és huss! kiszállt az ab­lakon. Szárnya alá kapta a messzeséget, a végtelen eget. Azt hittük, soha többé nem látjuk. Kicsit elszomorodtunk. Másnap már ott ugrált az ab­lak előtti fán, várva az ele­mózsiát. örültünk. a ma oly népszerű Ornette Colemanig és tovább... Miféle „eszmékre” gondo­lunk? íme, néhány: szorosabb kapcsolat a kortársi muzsiká­val (egyik következménye az atonalitással való kacérkodás) bizonyos rockelemeknek, ke­leties hangzásoknak (sőt: ke­leti filozófiáknak) a beépíté­se; általában: egyfajta „nyi­tottság” a többi modern mű­vészetek, filozófiák irányában. Nincs módunk arra, hogy a fentieket példákkal és elem- zésekkeT illusztráljuk; arra sem, hogy az időközben „nagykorúvá” vált európai és magyar jazzról szóljunk. So­rozatunk célja pusztán a fi­gyelem felkeltése volt. Dave Brubeck zongoristával vall­juk, hogy a „jazz úgyszólván az egyetlen ma létező művé- szeh amelyben van egyéni szabadság, s amellett van kö­zösségi érzés is. .. A jelenlegi jazzban az a legfontosabb, hogy a csoporton belül fenn­tartja az összetartozás érzé­sét. .. Nem is mindig a ze­nén. fordul meg a dolog. Azon fordul meg, hogy emberi ér­zések árama köti össze a ze­nészeket és a közönséget”. Ügy véljük, hogy a Bru­beck emlegette „áramra” ma különösen szükség van — ezért is próbáltuk erre az ízig- vérig modern művészetre fel­hívni az ifjúság figyelmét. Sárközi Gábor Meggyógyított vadgalam­bunk naponta visszatért. Ké­sőbb magával hozta a párját is. Egy reggel pedig megér­keztek vele fiókái is. Ker­tünkben „iskoláztatta” a kis galambokat, ott tanította őket a röpülésre... Falum határa tele volt ta­vakkal. Öcsémmel és bará­taimmal oda jártunk ki hor­gászni, tanítás után. A vizek­ben ide-oda cikáztak a Kis halak: küszök, öklék, kárá­szok, keszegek, törpeharcsák, compók. Egy késői őszi délután is kint üldögéltünk az egyik ta­vacska mellett. Kezünkben a pecabot, s lestük az úszót, Hirtelen egész csapat vadga- iamb jelent meg a tó fölöst. Köröztek, ide-oda szálldostak. A vezetőjük, a többinél na­gyobb testű, gyöngytollú ma­dár egyszer csak lecsapott a víztükörre. Csőrével végig­szántotta a víz hátát, hirtelen egy pillanatra alámerült, majd csőrével kiemelt egy kis kárászt... Megirigyelte vol­na a kárókatonák, a halászsa­sok tudományát? Máig sem tu­dom. .. Mutatványát még kétszer-háromszor megismé­telte; sikere láttán a többi vadgalamb is kedvet kaoott a „halvadászatra...” Egyik a másik után csapott le a tó tükrére, s emelte ki az apró kis halakat... Vajon közöttük volt-e a mi galambunk, pár­jával és fiókáival? A madarak halászata vagy fél óráig tartott. Aztán, aho­gyan jöttek, olyan hirtelen szálltak el. Még ma is látom magam azon a késő őszi. tél e'eji dél­utánon, amint egy kis fahíd korlátjára dőlve, öcsémmel, társaimmal együtt a csodál­kozástól tátott szájjal figyel­jük azokat a csodamadara­kat. .. Szárnyal, szüntelen szár­nyal. Az ég alatt csillognak a gyöngy-, opálszín tollak. Bu- rukkolásuktól visszhangzik a táj... Vadgalamb. Gyermekko­runk szép, felejthetetlen ma­dara. j NÓGRÁD — 1978. december 16., szombat 5 i

Next

/
Thumbnails
Contents