Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
A vidám család Részlet ejiy készülő szociográfiából Illés László: Osztály harc és irodalom ' Hirtelen kitavaszodott. Nyári meleggel lepett meg bennünket az április. Nehéz volt ■z átállás. Veréb Pista bácsi nem győzte hordani a szódát a kovácsműhelyből. Valahonnan egy üveg bor is előkerült. Fröccsört ittunk. Nemsokára még egy üveg bor, aztán egy üveg cseresznyepálinka csúszott le a torkunkon. Pista bácsi vállalta a beszerzést. A villanyszerelők, vagy a kőművesek hozták be neki —, azok kijárhattak a gyárból —, nem tudom, de előkerítette. Máskor maga ment ki a közértbe. Injekcióra kell mennem az OTI-ba, mondta a művezetőnek, aztán a kilépővel nyugodtan járt ki-be. Most úgy látszik, erre nem mert vállalkozni. A műhelyablakon ki volt szakítva a rács, ott szedte be az üvegeket. Tizenegy órakor már nem dolgoztunk. A levegőtartályra dobáltunk rá egy ékszíjat tíz meteor távolságból. Sörre játszottunk. ötből ki tud többet rádobni úgy, hogy a karika a tartályon maradjon. Ha bejött egy idegen, abbahagytuk, értelmes arcot próbáltunk vágni, mintha a munkáról beszélnénk valamit, ha elment folytattuk tovább. T.zenkét ó-akor bementem a méreg- ralctárba. Vévgieküdtem a ládákon, elaludtam, Tibi ébresztett fel a műszak végén. A kétórás alvás eltüntette a fejemből az alkohol okozta tompaságot, a zuhany pedig, mintha kimosta volna belőlem végleg ezt a délelőttöt. Döngölő Bandi mellettem öltözik. Esztergályos a nagyműhelyben. Zömök, izmos fiatalember. Egy-két évvel lehet idősebb nálam. — Megiszunk egy fröcceöt — szól át a szekrényajtó fölött. — Mehetünk —, adom meg magam. A kapuban az igazgatóval találkozunk. — Miért nem vágatod le a hajad? — kérdi. — Adjon egy tízest rá! — tzóI vissza Bandi vigyorogva. — Adok egy húszast is, csak vágasd le — mondja az igazgató. — ö volt a csapat intézője, mikor még fociztam én is a gyárban — magyarázza Bandi már az utcán. Most egyik fővárosi csapat labdarúgószakosztályának elnöke. Leülünk a borozóban. — Két fröccsöt — szólok a pincérnek. — A gyerekeid ilyenkor kivel vannak? — Az anyjukkal. — Gyakran eljársz sörözni séges, klassz gyerek legyen. Sokan röhögnek, hogy három gyermekem van. De boldogság is, elhiheted. Este hétkor van lefekvés előtt a közös éneklés. A két kis csaj már előre énekli a dalokat. Meg sem várják, hogy az anyjuk elkezdje. Csak húzogatják a ruháját, hogy jöjjön már. — Ki foglalkozik velük inkább? — Az anyjuk. Én sokat nem vagyok otthon, Ebben a hónapban is hatvan túlórám volt. — Nem sok ez, Bandi? — Én szívesen járok be dolgozni, bármikor. Csak most már kezdem tánni. Láthatod, nekem mindegy. Ha kell, köszörülök, ha kell, esztergálok, vagy hegesztek, ha meg ott nincs ember, akkor tar- goncázok, vagy a szemetet hordom ki. De ezt senki nem veszi észre. Én hiába akarok lelkiismeretesen dolgozni ha... A probléma már az anyagbe- hozafcafnál kezdődik. Olyan dolgok vannak a tervben, aminek az anyaga még nincs is a gyárban. És akkor minket sürgetnek mindig. A főnökök egész nap értekeznek, meg se lehet találni őket a műhelyben. Már annyian vannak ott az irodában, hogy kidőlnek a falak. Egy részeg társaság telepedett mellénk. Alig értettük egymás szavát. A bor elfogyott a poharunkból. — Maradunk? — néztem Bandira. — Gyere, menjünk fel hozzánk! Van otthon egy üveg borom. Bandi felesége nyit ajtót. Felcsillan a szeme, ahogy meglátja, hogy ketten jövünk. A szobába tessékel. — Szép — mondom, ahogy körülnézek. — Sok munka van benne — mondja az asszony. • Körbejárom a lakást. Az egyik szobában gyerekbútorok. Két egyforma kiságy az ikreknek, és egy nagyobb Bandikénak. A falon polcok roskadáslg megrakva játékokkal. Bandiék szobája is pazarul berendezve. Svéd szekrénysor, ülőgarnitúra, tv, szőnyegeik. Minden új. — Mibe került ez a berendezés? — Az apróságok nélkül körülbelül 50—80 ezer forint. — Szép, tényleg szép minden — ismételgetem. — Igen. csak la <an már a gy« íekei nem fogjak megismerni az apjukat — szólja el magát az asszony. Egész idő alatt —, amíg ott voltam — ez á mondat járt az eszembe. Bandi mindent megszerzett a családjának, csak közben elszalasztottá azt a pillanatot, mikor a fia először kicselezi őt a labdával a téren, mikor a két kislány ránevet az elefántra az állatkertben, mikor a gyerekek először mondanak valami szívderítőt, mikor nem a fáradtság ingerültsége szól belőle, ha a feleségéhez beszél, szóval elszalasztottá az élet megrendítő-szép pillanatait Havi hatvan túlóra mit is jelent? A két szabad szombat feladását, két vasárnapét, legalább két éjszakáért, amikor 16 órát tölt egyfolytában a gyárban, vagy napi négy- órákra elosztva négy napot, vagyis a teljes szabad Időt és cserébe — Bandi 15 forintos órabérét számolva — plusz 1000 forintot havonta. Alig vártam a másnapot, hogy Tibivel beszélhessek erről. — Te érted ezt? — Hogyne érteném — mondta, miután türelmesen végighallgatott. — Ml, prolik, szeretnénk megmutatni, hogy mi is vagyu.’k valakik. Ezt várja tőlünk a társadalom. Nő a megszerezhető javak köre. Aki számít valamit ebben a világban, annak sok holmija vaj. — És ez az érték az életünkben, Tibi? Gondolj csak bele. Nem valami helyett van ezekre a dolgokra szükség? Valami helyett, ami hiányzik az életünkből? — Lehet — mondta Tibi elgondolkodva. Később értettem meg ennek az elgondolkodásnak az okát. Tibiék kocsira gyűjtöttek. Az utolsó pillanatban ejadta a kiutalást. Mikor náluk jártam, maga után húzott a verandáról. — Beállítottuk a kocsit a szobába, nézd meg! Űj szekrénysor a falon, melegpadló, új rekamié, új függöny, villan y varró gép. Egy új fényképezőgép, nagyítógép, és egy új kabát Tibinek. Ez lett az autóból. A falakon, polcokon apró tárgyak. Gyárban fuserált ágyú, benne pálinkásüveg, szintén gyárban készített falilámpa, asztali díszek. Mindegyikről meg tudnám mondani, melyik munkatársunk készítette. Szinte megszólaltak a bútorok: „Kompenzálni akarunk valamit. Valami helyett állítottak ide minket”. Halmos Ferenc A szocialista és népi demokratikus országok irodalmai immár több évtizedes múltra tekintenek vissza, a munkásirodalom, a proletárirodalom fázisai után magukba olvasztották az antifasiszta küzdelem, a népfront szellemiségéi, s a nyílt osztályküzdelmek korának lezárulásával egyre 'nkább az egy- ségesülő szociálisra társadalom össznépi érdekelt fejezik ki művészi eszközeikkel. A közéleti elkötelezettség meghatározó jegye napjaink szocialista irodalmának, amely fokozódó mértékben fordul a sokoldalúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség etikai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lényegesen másképp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országokban, ahol osztályharc folyik és a munkásosztály a háború utáni korszak több fázisán áthaladva — úgy tetszik — új és éleződő küzdelmek előtt áll. Feltűnő vonasa az újabb- kori osztályharcnak és az azt kísérő irodaim» jelenségnek a radikális anaichizmus szellemének újbóli előretörése. Az ultraradikalizmus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, elszigetelni törekszik a munkásosztályt. E múltból is ismerős történelmi tanulságnak nagy szerepe lehet az említett övezetek kommunista kultúrpolitikája mai gyakorlatának kialakításában. Természetesen mindenütt sajátos körülmények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mintegy szemléltető például ezúttal a nyugatnémet szellemi élet egy-két jelenségét felidézve utalnánk a munkásirodalom- — szocdalistairodalom-prob- lematikára, amely a politika nyelvezetén a munkáshatalom stratégiája és a szövetségi politika viszonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő eseménye volt több mint másfél évtizede, midőn a „Gruppe 47” elnevezésű progresszív polgári csoportosulás lehanyatlása idején egy üj írói kör, a dortmundi „Gruppe 61” lépett a színre. Tagjai munkások, vagy a munkáslétből „feltört” írók voltak (nálunk is jól ismert közülük Max von der Grün), akik érdes nyelvezettel szóló műveikben meglepő dolgokat közöltek a gazdasági csoda bűvöletében meló után? — Nézd, a fizikai dolgozóknál nincs előtérben a kultúra. Dolgozik az ember, hogy mindennapra meglegyen, amit megesznek, megisznak. Én nagy vagány voltam, de mióta családom van, mindent megteszek, hogy ne én legyek a legutolsó. Volt olyan hónap, hogy hat van-hetven órái túlóráztam. — Azt, hogy tudták kifizetni? Csak harmincat szabad, nem? — Hát más néven. Célprémium, meg jutalom. Más nevet adtak neki. Kettőkor hazamentem, visszajöttem éjszakára másnap kettőig. Szabad szombat, vasárnap mindig bent voltam. Másképp nem telik mindenre. El akarok menni nyaralni három gyerekkel a Balatonra. Mibe kerül az? Mennyit kell azért dolgozni, hogy egy év alatt összejöjjön? De azért én optimista vagyok. Föl kell nevelnem egy vidám családot. Huszonnyolc éves vagyok. Amíg dolgozni tudok, rendesen el fogom végezni, amit kell. Három gyerek, apukám, az már kötelesség. Rómeó és Júlia Pásztón A pásztói Lovász József Művelődési Központban ma este hét órakor mutatja be a Népszínház társulata Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiáját. A Irím-i vidám színeit is érvényre juttató, lendületes, jó ritmusú előadást Ruszt József rendezte, akt a korábbi években a kecskeméti színház igazgató-főrendezőjeként hívta fel magára a szakma és a közönség érdeklődését. A tragédia címszerepét két Ktítal színészre, Papadimitriu Athinára és Pel- sőczy Lászlóra bízta. További fontos szerepet játszik a tragédiában Eszes Sándor, Váradi Vall, T. Nagy András és Gálán Géza. Takáts Gyula: Tragédia Epidaurus színpadán Bemutató előli ? Itt a királyok és a filozófusok már mind sorba álltak. Sorba és készen! hogy milyen legyen a világ! Amott a próféták és a szegény emberek, az intézmények és a szemetesek is fölsorakoztak: hogy milyen ne legyen a világi Kezükben cédulák csigája: a szerepek. Es most, mint hajdan a jelre a kórus, — mert a színház, mint kagyló a tengerig tárult, — megszólaltak váratlanul a mindig néma halak és a kakasülő márványpatkója fölött, a ligetben, elhallgattak egyszerre mind az éneklő madarak. A halak szava, mint a szél: nincs vizünk! A madarak némasága, mint a halál: nincs már egünk! A szereplők dermedten összenéztek. Es akkor a legnagyobb földi körré tágult e színpad, de az abroncs tűrte meg o terv s a rendézök kézéi! Es az egyet-képezö, le és föl égighajló két félgömb homorú kupolájának kék kárpitja alatt rendületlen álltak a tragédiához készült színfalak! Acs Jenő: — Hol laktok most? — Kaptunk lakást, mint nagycsaládosok. Én mindent meg akarok adni a gyerekeknek. Majd eljössz hozzánk, meglátod, hogy neveljük őket. Abban is rend van. Megvan a napirendjük. A fiamnak soha nem kell mondani, hogy mit csináljon. Tudja, mikor kell tanulni, mikor kell feljönni a térről. Igaz, az anyja sokat foglalkozik vele. Tavaly tornászni járt, az idén úszni vittük el. Kell ez, hogy egészNyarak után < A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt, napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk görcsös, derekuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett. Nyarak után ködölt a pára, nyirokkal, sárral jött az ősz, ködölt a pára Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénítette őket, a jégbe súlykolt föld fölött. S most, smaragdsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világít hosszan, mint a folt. élő jóléti társadalommal. Különösen kezdeti műveikben leleplezték a munkásosztály viszonylagos anyagi ellátottsága mögött meghúzódó kegyetlen fizikai és szellemi kizsákmányolást, szavakba foglalták az újabb társadalmi megrázkódtatások első jeleit; egy régen elfelejtett témát; a munkásélet rajzát nyújtották dokumentális nyerseséggel. A csoport a Fritz Hü- ser alapította Archív für Arbeiterdichtung (A munkásköltészet levéltára) körül tömörült; egy évtized után azonban, a 70-es évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-ban egyre inkább élesedő osztályösszeütközésektől, újabb Írói törekvések •ajzottak ki soraiból Max von der G.ün me) ett főleg Günter Wahraff, Erika Runge és mások elégede'lenek a csoportban eluralkodott, s az osztályhareos szemléletről lemondó irányzattal, az „ipari munka világa” keserű hangú megéneklésével, a technikai civilizáció fogaskerekei kört őrlődő emberről szóló, de határozott távlatok nélküli művekkel. Ezért létrehozták a Werkkreis — Literatur der Arbertswelt (A munka világa irodalmának alkotóköre) elnevezésű csoportosulásokat. Érthetően fellépett soraikban is a „balos” kizárólagosság hirdetése, a szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság, az afféle vélekedések, hogy kizárólag a munkásírók körére támaszkodva kell megvívni a küzdelmet a tőkés kulturális manipulációval szemben. A rendkívül heterogén szándékok és törekvések bizonyos mérvű rendeződését, tisztázódását —, ha közvetetten is — befolyásolja a Német Kommunista Párt fokozatosan kibontakozó művelődés- politikájúnak kisugárzása, amelyről a 60-as évek elején, a párt illegalitása ideje-i meg nem lehetett szó. Az NKP 1974. tavaszán Münchenben tartott és irodalmi kérdésekkel foglalkozó konferenciája az osztályharc bonyolult viszonyai közt tevékenykedő munkáspárt kultúrpolitikája alapvonalait vázolta fel. A Grazban működő munkásművelődési központnak a munkásirodalom mibenlétére vonatkozó körkérdéseire sok német nyelvű munkásíró adott választ, s a wuppertáli Peter Hammer Verlag adott ki egy ilyen gyűjteményt értékes irodalomtörténeti tanulmányok kíséretében 1973- ban, Arbeiterdichtung (Munkásköltészet) címmel. A nagy szátnú nyugatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tetszik — e kiadványból tárul fel előttünk teljes szélességében az az eszmei spektrum, amely tükrözi nagyon gyakran a tétovaságot, a reformista illúziókat is, pl. egyszerűen a munkásosztály létezésében való kételkedést, de azok véleményét is, akik nem hisznek a „szociális partnerség” hamis jelszavában, akik látják és tudatosan elemzik az osztályellentéteket, s akiknek nyíl* tan vallott írói té.'Vriizésük: a társadalmi viszonyoknak dolgozók érdek 3ben történő megváltozása. így válhat ez a munkáslrodalom egyre inkább, a lényegét illetően eszmeiségben megragadható szocialista irodalommá, amely a felszabadulásra vágyó nyugatnémet munkásosztály, s valamennyi kizsákmányolt réteg érdekeiért harcol. Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a francia „munkásirodalom”-ban is. Érthető, ha publicisztikában, irodalomkritikában lényegesen élesebben merülnek fel itt az ideológiai harc kérdései és fogalmai, mint nálunk, hiszen az osztályharc ott a mindennapok alapvető tartalma. Teljesen alaptalanok ugyan az ultraradikális körök részéről elhangzó vádak, miszerint a szocialista térfél irodalmát és irodalomkritikáját az opportunizmus jellemzi; ugyanakkor az is tény, hogy nálunk sokkal nagyobb figyelemmel és megérzéssel kellene tanulmányozni azokat a történéseket, amelyele a nyugati és a fejlődő országokban lezajlanak, s amelyek irodalomban és művészetben a munkásosztály és más elnyomott osztályok felszabadulásáért folytatott küzdelmének megnyilatkozásai. Az ottani ideológiai harc helyes módszereinek és célkitűzéseinek meghatározásában mi is segíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk tanulságait és annak hasznosítását a jelenlegi kultúrpolitikai munkában. Szalay Ferenc festőművész képeiből nyílt kiállítás Budapesten, a Csontváry-teremben.
