Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

A LEGNAGYOBB ŐRÖM

Lélegzet-visszafojtva, ösz- ■z elszoruló torokkal figyeljük a kerek képernyőn a ritr musosan dobogó-lüktető szívet, az összehúzódó-kitáguló kamrákat, pitvarokat. A bordák börtönébe zárt izomcsomó, a két tüdőfél, a rekeszizom, a szemünk láttára mozog, „dolgozik”, végzi megszokott munkáját. A fehér köpenyes férfi dr. Varga János röntgene» szakfőorvos csendes derűvel szemléli csodálkozó pillantásainkat.

— Diplomámat a Szovjetunióban szereztem meg. Iva- novóban kezdtem el tanulmányaimat 1950-ben. Minek köszönhetem, hogy odakerültem? Mert szerettem tanulni! És talán közrejátszott az a tevékenységem is, amit a felszabadulás után végeztem. Kivettem a részem a diák- mozgalmak szervezéséből a diákszövetségek megalakításából, a MINSZ-ben vezető funkciót töltöttem be, és egyik alapítója voltam a népi kollégiumnak is. ..

A fiatalember Ivanovóban kezdett az orvostudomány tanulmányozásához, majd néhány év múlva átirányították a kijevi egyetemre. Ott szerezte meg a diplomáját kiváló eredménnyel. Hazatérése után az Országos Tbc és Pul- monológiai Intézetbe helyezték, ahonnan rövid idő múlva Mátraházára került. A Heves megyei tüdőbeteg-kórház

igazgatójává nevezték ki 1962- ben, és hamarosan megszerezte szakképesítését is: tüdőgyógyász lett.

— Irodalmi munkásságom Mátraházán kezdődött. Publikáltam az Orvosi Hetilapba és a Népegészségügybe, |zen kívül referense voltam az Országos Orvostudományi

Könyvtárnak, és dokumentációs központnak is, ahová a szovjet szakcikkekről küldtem rendszeres tájékoztatást. Nemrégen számoltam össze a megjelent írásaimat: több

mint ezer van belőlük és a szakkönyvekről írt recenzióim száma meghaladja a százat. Heves megyében töltött életemnek van még egy emlékezetes eseménye. Hiszen ott jutottam hozzá a második szakképesítésemhez is, az

egészségügyi-szervezés tani Oklevélhez.

Az immár kétszeres szakorvost az Egészségügyi Minisztérium 1961. novemberében Moszkvába küldte a központi tbc-kutató intézetbe, ahol előadást tartott. Mátra" házáról 1972-ben jött haza Nógrád megyébe, ahol kinevezték az egészségügyi osztály mellett működő szervezési-módszertani közpofnt vezetőjévé. Tanulmányútak következtek: dr. Varga János járt Jugoszláviában, majd Ivanovóban, ahol három dolgot tanulmányozott: a szovjet orvosképzés rendszerét, az integrációt és a szervezési- módszertani központok tevékenységét. Felajánlották neki, hogy fogadják levelező aspirantúrára. Űjabb öröm érte 1974-ben, amikor az Egészségügyi Világszervezet ösztöndíjával négy hónapot tölthetett Csehszlovákiában. Időközben — egészen pontosan 1976 februárjában — dr. Varga János átkerült a megyei kórház röntgenosztályára, ahol a mai napig dolgozik, jelenleg főorvosként.

— Szeretném elnyerni a kandidátusi fokozatot és februárban lesz esedékes a harmadik szakvizsgám. Most erre koncentrálok minden erőmmel, de természetesen nem feledkezem meg a munkámról sem. Hiszen elsősorban orvos vagyok! És egy orvos számára a legfontosabb dolog a betegekkel való foglalkozás, a gyógyítás... és az a legszebb, a lehető legnagyobb öröm, ha valóban sikerül meggyógyítani és újra egészségesen látni őket!

Tőcsér Julianna

A FELTALÁLÓ ÉS A COELRO

John Reed, az Amerikai Kommunista Párt egyik alapító tagja, a „Tíz nap, amely megrengette a világot” szerzője, Albert R. Williams, a haladó amerikai újságíró — a két talán legismertebb személyiség, akik a helyszínen látták az „orosz csodát”, és akik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom meggyőződéses hívei voltak. De akadt egy harmadik amerikai is, aki felajánlotta segítségét, a feltaláló Charles P. Steinmetz.

Nemrégiben egy amerikai újságíró dokumentumkötetet jelentetett meg Steinmettről.

A feltaláló a General Electric egyik laboratóriumát vezette. Az Egyesült Államok találmányi hivatala 195 találmányát őrzi. Munkásságát Edisonéhoz hasonlítják. A szakemberek véleménye szerint Steinmetz nélkül az energetika nem érhette volna el jelenlegi fejlettségi fokát.

Steinmetz enciklopédikus ismeretekkel rendelkezett, érdeklődési köre csaknem mindenre kiterjedt, dolgozott a New York-i közigazgatásban, publicisztikai tevékenységet folytatott „Amerika és

az új korszak” címmel könyvet írt, amelyben megállapította, hogy a személyiség sokrétű fejlődése érdekében a társadalomnak mindenekelőtt a gazdasági problémákat kell megoldania. „Ä munkás — írta — szabaduljon meg a betegségtől, a munkanélküliségtől, az öregkori megélhetés biztosít- hatatlahságától való rettegéstől.”

Természetes tehát, hogy Steinmetzet izgatták az

1917-ben a távoli Oroszországban lejátszódott

események. Az amerikai

újságokban akkoriban a

bolsevikokról összehordott ostobaságok nem tévesztették meg őt.

1922. február 16-án levelet írt Leninnek, felajánlva segítségét Oroszország villamosításához. Ebben a levélben elragadtatását fejezi ki „attól a figyelemre méltó munkától, amelyet Oroszországban a társadalmi és az ipari újjászületés érdekében, a meglevő szörnyű nehézségek ellenére folytatnak. „Teljes sikert kívánok önöknek, és elérésében nem is kételkedem. Szigorúbban fogalmazva, önök kötelesek sikert elérni, mivel az Oroszország által kezdeményezett “nagy

ügy nem szenvedhet kudarcot” — írta Leninnek,

Válaszában Lenin többek között így írt: „ön mint az elektrotechnika képviselője, mégpedig a haladó technikával rendelkező országok egyikének polgára, meggyőződött arról, hogy a kapitalizmust elkerülhetetlenül új társadalmi renddel kell felvállalni, olyan renddel, amely bevezeti a gazdaság tervszerű irányítását és egész országok villamosítása alapján biztosítja a néptömegek jólétét.”

Az Oroszország villamosításának lenini tervéről az Electrical World című szakfolyóiratban cikket közölt. írásainak végén felhívta az amerikaiakat, hogy segítsenek a képzeletet megragadó terv megvalósításában.

Hamarosan az amerikai sajtó üldöző kampányt indított a „vörös” tudós ellen. de ezzel nem sikerült meghátrálásra kényszeríteni őt. Steinmetz továbbra is aktív segítséget nyújtott Szovjet-Oroszor-. szágnak, többek között ő szervezte meg azt a szakembercsoportot, amelyet a kuznyecki medencébe küldtek.

G. Gcraszimov

Szibéria földjén

ÜNNEP A HÉTKÖZNAPBAN...

Levél érkezett Szibériából, meleg, baráti érzéseket tartalmazó levél. A forradalom ünnepére készülődésről számolt be és arról, hogy a taj- gában leesett az első hó. Az emberek arrafelé igazán szeretik a szép telet Fehérbe fordul ott a világ és csend borul a tajgára, végtelen, nagy csend. Ebben a szépségben igazán ünnep az ünnep. Mert a szovjet földön nagy nap a forradalom győzelmének napja. Egy esztendőn át készülnek a megtartására.

A levél olvasása közben felidéződött bennem, hogy Szibériában jártunk idején sok szó esett az ünnepre készülődésről, lévén néhány hét az évforduló napjától. Vlagyimir Grigorjevics Gyer- jakov a mezsdurecsenszki külszíni bánya brigádvezetője, aki a Szocialista Munka Hőse mondta, hogy milyen felajánlást tett. Az egyébként is nyílt tekintetű, dús, szőke hajú bányász arca derült lett amikor elmondta, hogy egy hét és teljesítik a forradalom évfordulójára tett felajánlást. Tehát jóval előbb a vállaltnál. Ez bizony több miliő tonna szenet jelent az országnak. Így hát minden oka megvolt az örömre, még az is, hogy akár a magasba emeljék, mint kijár a győzteseknek. De olyan szerény emberek a szibériaiak, hogy egyetlen szóval lehűtik az őket ünnepelni kívánókat. Vlagyimir Grigorjevics is szerényen elhárította a köszöntést.

— Az ország dolgozóinak többségét köszönteni lehetne. ..

Nézett, nem bántott-e meg? Az ember legmélyebb gondolatába látó kék színű szeme van. A haja dús és hullámos. Az arcvonása, elüt a Szibériáikétól, mert világosabb színű és a vonása is nyúltabb. Szó került erről és akkor mondta, hogy ő tulajdonképpen ukrajnai születésű. Ez az európai közelség és a számára néhány nap múlva jogosan bekövetkező munkasiker mindenképpen okot adott arra, hogy ha nem több de legalább egy pohárka itallal megköszöntsük Vlagyimir Grigorjevicset. Megtoldottuk érveinket, hogy sem a munkában elért győzelem napján, sem a forradalom évfordulóján sajnos nem lehetünk személyesen jelen. Akkor mondta:

— Ígérem, levélben mindenről beszámolok. . . — Megtartotta a szavát.

Szóval a bányász megkö- szöntése lett a beszéd központja, amivel a jelenlevők egyet is értettek. Amikor pedig köztudott lett Vlagyimir Grigorjevics előtt, hogy a magyar szokás szerint ez a tiszteladást is kifejezi, jókedvűen kijelentette:

— Akkor a magyarok is akár az ukránok... — és fi- gyelmeztetőleg felemelte kezét, kinyújtva mutatóujját. — De kikötésem, hogy az otthonomban történjék!

Így lett nekünk Mezsdu- recsenszk városában a két folyó háromszögében, ahol a tajga ■'öleli át a tájat, pár óra ünnep a hétköznapban.

A város környékén még állnak azok a faházak, amiket régen építettek azok, akik az elsők között vetettek lábat ezen a földön. De a városi házak is felépültek már. Csodálatos ligetes korzók, szép terek, játszóhely a gyerekeknek és emlékmű a forradalomért és a honvédő háború idején a hazáért életüket áldozattak örök emlékére. A városon áthaladva értünk az egyik lakótelepre. Emeletes városi lakások utcáin haladtunk. Lüktetett körülöttünk az élet Az idő is szép volt. Az őszt búcsúztatta a napfény.

Az egyik ház előtt, amelyből sok hasonló száz alkotja a városnegyedet, vendéglátónk várakozott ránk. Ünneplőben volt, mellén kitüntetése csillogott Mentünk a lépcsőn amíg egy fehérre festett ajtó kinyílt előttünk, és kedves mosollyal egy ifjú asszony a lépcsőházból a lakásba vezetett.

Régi orosz szokás szerint a lakásba lépve levettük cipőnket és házi papucsokba léptünk. Nem is ok nélkül, mert amikor a szobába invitáltak láttuk mély süppedő finom mintás keleti szőnyeg borította a padlót. Itt állt elénk a ház asszonya, Irina Plaszkomer Gyerj akova:

— Érezzék magukat otthon. ..

Megélénkült körülötte az élet, amikor mutatta az utat egy harmadik szobába, ahol hosszú asztal gazdagon terítve. Mint az ékszer csillogott a szoba közepén. Felmorajlott a vendégsereg, hiszen csalo- gatón, a csillogó szervírozott asztalon színpompát alkottak a kaviárok, a ropogósra sült tészták, és mint az óriás csokrok uralták az asztalt az ananásztól a szőlőig, minden finomsággal megtöltött gyümölcsöstálak. Mint a parancsnok, szemének egy pillantásával mozgatta az életet Irina Gyerj akova. A férje büszkén az asztalfőn, tekintetével követte feleségét. Amikor poharát emelte, mondta a köszöntője előtt.

— Itthon az én Irinám a parancsnok. ..

Vendéglátás volt Vlagyimir Grigorjevics Gyerjako- véknál a bá'nyászéknál Mezs- durecsenszkben, ahol a két folyó találkozásában, a tajga helyet adott a városnak. Vendéglátás, ahol az őszinte, baráti érzés gyökere kötött össze embereket, hogy igazi ünnepi percek szülessenek a dolgos hétköznapokban is.

Bobál Gyula

♦> ♦> *> ♦:< ♦> *> ♦;* *> ♦> ♦> ♦> v ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> *:• ♦> *:♦ ♦> ♦> v »> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> v ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> »> ♦:

Leningrád.

A Néva vizén az Aurora cirkáló. Történelmi múzeum.

A fedélzet, ahol 1917-ben megalakult a forradalmi hajótanács, ahol 1917. október

25-én este 9 óra 45 perckor figyelmeztető tüzet nyitottak a Téli Palotára.

Szűk lépcső vezet a volt legénységi szállásra. 1917-ben fapriccsek álltak itt. Most matrózok fényképei sorakoznak. A legtöbben már meghaltak.

*

Alekszan'dr Belisev, az Aurora első, világhírű komisz- szárja 1974-ben egyetlen nappal a 81. születésnapja előtt halt meg. Halála előtt még találkozhattam vele.

Több mint öt évtized telt el. Alekszandr Belisev, az Aurora első kommisszárja most a volt parancsnoki ka- jütben ül:

— Mit kíván tudni? Ami

1917. október 25-én történt, az ma már történelem. So- ka'n megírták.

—■ Azokat a részleteket szeretném hallani, amelyek még ismeretlenek. Személyes élményeit.

— 1913-ban kerültem az

Aurorára. Katonai szolgálatra hívtak. Lakatos volt a szakAZ ELSŐ KO

mám, gépész lettem. Részt vettem az első világháborúban, megjártam sok kikötőt, várost, láttam az emberek életét. És hírt kaptam, hogy a háborúban meghalt az öcsém. A hír, a sok látvány és a szüleimtől kapott levelek egyre inkább elkeserítettek. Több mint ötven év távlatából visszaemlékezve az eseményekre, azt hiszem, az én életemben ekkor kezdődött az ellenállás.

— 1917. február 27-én megalakult a munkás- és katonaküldöttek petrográdi szovjetjének tanácsa. Mi történt ekkor a cirkálón?

— Akkor' éjjel választott meg az Aurora bolsevik csoportja a cirkáló pártbizottságának elnökévé. Huszonhárom éves voltam.

— 1917. október 24-én reggel a Forradalmi Katonai Bizottság úgy rendelkezett, hogy a katonai egységeket harci készültségbe helyezi, megerősíti a hidak és pályaudvarok őrségét. Segítségül hívták a Balti Flotta hadihajóit és matrózait is. Akkor, este Lenin munkásruhába öltözve, parókában a Szmolnijba érkezett. Ügy tudom, akkor önt is hívatták a Szmol- nijba.

— 1917. október 24-én este futár értesített, hogy azonnal menjek a Szmolnijba, a Forradalmi Bizottsághoz Lu- kicsov gépésszel, a helyettesemmel. Szverdlov fogadott bennünket. Az üdvözlés után Szverdlov első kérdése ez volt: „Milyen állapotban van a cirkáló?" Majd a második kérdés: „Megbízhatunk-e a

cirkáló matrózaiban?” Miután biztosítottam, hogy a cirkáló harcképes, a matrózok megbízhatók, parancsot kaptam, hogy a Néva torkolatánál veszteglő Aurora a legrövidebb időn belül húzzon fel Leningrádba, a Nikoláj- hídhoz. Amikor elbúcsúztunk, Szverdlov még ezt möndta: „Nagyon remélem, hogy a feladatot végrehajtják, jelentős feladat vár a cirkáló legénységére”. Amikor visszatértünk az Aurórára, a fedélzeten megbeszélésre hívtam az Aurora egész személyzetét. Ismertettem a feladatot.

— Hány személy volt a cirkálón?

— 575 személy legénységi állományban és 22 tiszt.

— A gyűlésen a tisztek is részt vettek?

— Nem. Miután meggyőződtem arról, hogy a legénység mellettünk áll, lementem a hajó parancsnokához és közöltem vele, el kell Indítani a cirkálót a Nikolaj-híd- hoz. A parancsnoik kategorikusan megtagadta a kérést. Nem volt mit tennem, a tiszteket lefogattam, ka j ütőkbe zárattam. Parancsot adtam az indulásra. 1917. október 25-én hajnali 3 órakor már a Nikolaj-hídnál voltunk. Kora este a Katonai Forradalmi Bizottság elnöke érkezett a cirkálóra. Közölte, este kilenckor a bolsevik párt ultimátumot küld az Ideiglenes Kormánynak:

mondjon le. Ha az Ideiglenes Kormány ellenáll, akkor a Péter-Pál erődről vörös rakéta jelzi az Aurora legénységének, hogy figyelmeztető tüzet nyisson a Téli Palotára. A jel késve, 9 óra 45-kor futott az ég felé. Akkor tűz- parancsot adtam... Éjjel 2 óra 10 perckor a Téli Palota már a bolsevikok kezén volt.

Az Aurora fedélzetén Aleksza ndr Belisevvel.

— Mi történt azóta, több

mint fél évszázad alatt önnel, az Aurora volt komiszszár jával?

— Évekig pártmunkás

voltam. Majd középiskolára, egyetemre kerültem és mérnöki diplomát szereztem. Mérnöki munkámért évekkel ezelőtt Lenin-díjat kaptam. Leningrád elektromos hálózatának kiépítése volt a lel adatom. 69. éve® koromban nyugdíjba vonultam.. . Azóta is sokat gondoltam arra, ha nem én vagyok itt a komisszár, akkor egy másik matróz hajtja végre a parancsot. A tett nem egy ember akarata volt.

Az Aurora 575 volt matróza közül 16 még él.

II. Barta Lajo* J