Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
Bognár Zoltán: A forradalom katonái. Andrej Ljadov: A SZOBA (részlet) r Ä gyár komszomolista brigádja a védnöksége alatt álló kolhozban dolgozott. Vlagyimir Petrovics — vagyis, akkor csak Vologyka Koroszti- lev, a nemrégen leszerelt gyalus — megismerkedett ott egy lánnyal. Egyik este, a tánco- lókat nézve, kinn ült a klub előtt, amikor a lány odament hozzá és megkérdezte, hogy odaülhet-e mellé a pádra. A fiú zavarba jött; gyorsan én esetlenül odébbhúzódott. A lány felnevetett: — Ne féljen, nem harapok! Nem volt szimpatikus ez a szilajság. Vologyát kissé bosz- szantotta, de maga a lány is zavarba jött, és mintegy bo. csánatkérően ezt sugallta: — Ne higyje, hogy mindig: mindenkivel ilyen vagyofcl — ránézett és így szólt: — Soha nemtáneot : : lOgy U fog elmenni, hogy nem táncolt . ; . Hát, vettem magamnak a bátorságot . . . Elvörösödött, beleharapott az ajkába és lehajtotta a fejét. Furcsa volt, hogy ez az erős, telt mellű, szőke hajú, enyhén napbarnított lány egy perccel ezelőtt még érett, független, önmaga értékével tisztában levő asszonynak tűnt. Vologya futólag megérintette, majd a tenyerébe vette a lány bizalommal átengedett kezét. A megismerkedés, udvarlás, egymás megismerésének hosz- szú idejét helyettesítette ez a beteljesült pillanat. Ezután már szerelmesek voltak. Vologya minden szabadnapján találkozott Rajával az autóbusz-pályaudvaron, de gyakran hét közben is elvergődött hozzájuk, munka után valami adódó stoppal, vagy csak úgy legyalogolva azt a liz kilométernyi távolságot, hogy egy-két órácskát együtt legyen vele. Januárban összeházasodtak, majd a tékozló parasztlakodalom után felköltöztek a városba Vologyáékhoz, ahol ezután a fiú anyjával hármasben éltek a kommunális lakás kis szobájában. Raja belépett egy varrodába, esténként pedig technikumba járt, s tekintettel arra, hogy mind a tíz osztályt elvégezte, mindjárt a második évfolyamra vették fel. A várossal is ugyanúgy volt, mint Vologyával — rögtön a közepébe vágott a dolognak. Ugyanazzal a gyorsasággal és tehetséggel vette át a városi élet ritmusát, amellyel a világon mindent csinált: ahogy mosott, ahogy kifestette a lakást, vagy kacagva — „Ugyan mamácska, hát ez is kor? Divatosan kell öltözni, ráér még beállni az öregasszonyok közé!” — átalakította az anyósa kabátját. Gyakran mondogatta Vologyának az anyja: „Rátermett, nagyon rátermett a te Rajád. Nézem, nézem, és eltölt az öröm . . . meg egy kicsit az aggodalom is: csak ki ne égjen!” Ám indokolatlan volt ez az aggodalom, mert Raisza energiái ki- meríthetetlenek voltak. Amikor az egyik szomszéd arról faggatta, hogy miért nincs gyermekük, Raja rákacsintott: — Nyugalom, beterveztük! Vologya elvégzi a technikumot, én is, akkor aztán szüiök neki egy kis vitézt. Minden úgy történt, ahogy akarta. Így volt ez a gyerekkel is, bár az igaz, hogy nem fiuk, hanem lányuk született. Rögtön kinevezték művezetőnek, ahogy elvégezte az iskolát; Vologya azonban maradt a gyalugépnél, és kijelentette, hogy másmilyen munkát nem is akar. Ekkor robbant ki köztük m első veszekedés. Igazából azonban csak ké* év múlva, anyja halála után — Raisza egyik zajos névnapi ünnepségén, a sarokba húzódva halt meg — értett« meg Vlagyimir Petrovics, nogy szakadék keletkezett köztük, és akárhogy is próbálják megakadályozni, napról napra csak mélyülni fog. Még ezután is volt néhány boldog, közös napjuk — különösen, amikor beköltöztek az új lakásukba; Vlagyimir Petrovics önfeledten fúrt-fa- ragott késő estig; Raisza meg a boldogságtól ragyogva dirigálta a szállítómunkásokat. Ám ez a rövid boldogság is véget ért, amikor kiderült, hogy Vlagyimir Petrovicsnak csupán egy talpalatnyi hely jut a lakásban, ahol éppen csak felszerelhet magának egy falatnyi kis gyalugépet, egy kis satuval; cigarettáznia meg csak a nyitott ablaknál lehet, de ott is csak úgy, hogy a hamutartót a kezében tartja, mert arról, hogy a lakkozott bútorra tegye, szó sem lehet. Raisza a szeme láttára változott. Fennhéjázóvá vált, hangjában fensőbbség csengett. Vidéki rokonait fokozatosan elhidegitette magától, távol tartotta az összejövetelektől; helyettük új, Vlagyimir Petrovics számára érdektelen emberek kezdtek hozzájuk járni. Egyre többször maradt bent a gyárban munka után, vagy ment el látogatóba a Főnök, höz olyankor, amikor Raisza „fogadónapot” tartott; ha meg hazament, akkor azzal rontotta el a hangulatot, hogy mindúntalan pontosította a háziasszony — férje munkájának fontos, tudományos jellegére utaló — fellengzős célzásait; „Tréfál Raisza Pavlovna, hisz gyalus vagyok! Gyalus!” Ebből mindig nagy botrány kerekedett, ahogy elmentek a vendégek. Ezek eleinte kizárólag Raisza monológjai voltak, de egy idő utón Vlagyimir Petrovics is kezdett odamondogatni: — Jól ■ van, jól, szakember vagy, előre mész, már művezető vagy. De miért vadít meg, hogy a férjed munkás? Hát te, honnét kerültél ezekbe a „felső körökbe"? Eh . . . Büszkélkedik a liba! Hát azokban a te művelt köreidben nem tudják, hogy a munkások nélkül túró sem lenne a világon? Raisza vendégeinek az „ösz- szetétele” megint változott. Egyre ritkábban jöttek a régi barátnők, helyettük a különféle kapcsolódó szakmák »fontos emberei” telefonáltak neki, vagy libegtek be hozzájuk személyesen. Hála Raisza: energiájának és kapcsolatainak, a lányuk minden nyáron valamelyik rangos úttörőtáborban, vagy szanatóriumban nyaralt, ők meg külön-külön, Raisza délre utazott, ő pedig egy ismerős erdésznél, az erdő sűrűjében megbúvó két tavacskában horgászva töltötte a szabadságát. Egyszer, amikor Bulgáriába készülődve Hajsza össze , magolta a holmiját, Vlagyimir Petrovics kifakadt. Áz egyik színdarabban eat mondják: „Engedjétek Duny- kát Európába!” Hát itt van; megy. Akkora gubancot fésül a fejére, mint egy szénaboglya, kivörösíti, belakkozza a körmét, aztán, gyerünk elkápráztatni Európát! . . . Raisza sokáig kiabált, aztán mikor kimerítette az egész szitokkészletét, Vlagyinür Petrovics békéltetőén dörmögte: — Jól van, ne haragudj! Lehet, hogy kicsit erősebben fejeztem ki magam , . . De hát, ném vagyunk idegenek. .. Még nem egészen. Csak egyet magyarázz meg: a múltkor a televízióban szerepeltél: „A mi termékeink, a mi modelljeink . . .” Én elnézlek téged is, meg az ismerőseidet is . . . Legalább egyetlenegyikőtök, csak a vicc kedvéért, felvenné a saját „termékét”. Azt már nem. Isten bizony, direkt figyelem — lassan szakember leszek —, hogy az egyik Lengyelországból, a másik Magyarországról, a harmadik Franciaországból öltözik. Még a televízióban is külföldi ruhában szerepeltél. Eszedbe sem jut, hogy ez Kész röhej? De hát, hogy lettél te ilyen? . . . Feszélyez, hogy a férjed munkás. De az én „termékemet” —, amit ezzel a két kezemmel csinálok ni — megveszik Csehszlovákiában, Magyarországon, még nyugaton is. És dicsérik! Így áll a dolog! Vlagyimir Petrovics állandó szemrehányást tett magának, mert idejében nem kapott észbe, hogy merre is tart Raisza, és azért is, mert már soha nem tudja számára érthetővé tenni a dolgot, és így a veszekedések csak keserű könnyekbe, makacs hallgatásba fulladnak. Pedig mennyi szép dolog lehetne: gyengédség, az egymás sikerei fölötti öröm, a másik sikerének öröme — minden. De a gyengédség helyett jött a megszokás, a másik sikere fölötti öröm helyett . . . néha összerándul a bennsője . . . Bratka László fordítása ÜNNEP! JEGVZET Inf ót Van egy ismerősöm, aki önmagában T felér a világ összes titkosszolgálatával, olyan friss értesülésekkel császkál tarsolyában, hogy falkában követik az információra éhezők, hátha elejt egyet-kettőt közülük. Elsők között tudta meg, hogy hazafelé készülődnek az űrhajósok, évekkel ezelőtt jó- előre jelezte a közelgő cserearányromlást, s határozottan szögezte le: nem ad egy évet az új főkönyvelőnek. S valóban, hazatértek az asztronauták, kiráz a hideg, ha a világgazdaságban bekövetkezett változásokra gondolunk. Csak a főkönyvelővel kapcsolatos információja nem fedte a valót, mert azóta csaknem tíz esztendő telt el. Pedig a hír, amire alapozott — ellentétben a Kovaljonok és Ivancsenkov űrkettősre vonatkozóval — nem volt légből kapott. A személyzeti osztályon hallotta, amikor azt mondták: ezzel a főkönyvelővel jól kifogtuk! E mondatból vont le messzemenő következtetéseket, holott a hangsúly ezúttal valóban a „jól”-on szerepelt. Így jár az ember, ha fülére hallgat az esze helyett. Res- tellkedik is azóta a derék „hírszerző” s azóta kétszer is meggondolja, hogy kinek, milyen információt bocsájt rendelkezésére. Ügy tűnik, hősünk példája arra ösztökélt másokat is, hogy hétpecsétes titokként őrizzék azokat a számokat, tényeket, amelyeket egyébként mindenki ismer. A közelmúltban egyik gyárunk termelési osztályvezetőjétől tudakolódttm a termelési érték felől. A telefonon keresztül éreztem, mint ugranak ráncok homlokára, s bizalmasan suttogta a kagylóba: ez titkos. Gondosan bereteszeltem az ajtót. Halkra fogtam szavam, de így is csak az derült ki: annyira titkos, hogy még az osztályvezető sem tudja pontosain. Fellapoztam hát az azelőtt két héttel megjelent lapot, amelyben kollégája pontosan felfedte a fátyolt a kért számokról, s megnyugodva tapasztaltam: nem én leszek az első, aki elárulja a közvéleménynek, miért is túlóráznak néhány helyen. A termelőszövetkezeti ágazatvezetőtől az állattenyésztés tervszámai iránt érdeklődtem. Sejtelmesen közölte, hogy nem állnak rendelkezésére a kért adatok. Semmiféle konkrétumot nem tud mondani, mert új ember a főkönyvelő. Még csak most ismerkedik. „Mióta?” „Fél éve került hozzánk”. „Azóta nem tudják; mennyi takarmányba kerül egy liter tej előállítása?” Vízszintesen rázta fejét, amiből azt érthettem: ha annyira kíváncsi vagyok rá, hát kérdezzem meg a teheneket. Valaki az információáramlást a lifthez hasonlította, tudniillik, hogy egyszer lefelé, aztán felfelé. Kitérő nincs. Találó volt a hasonlat, hiszen rögvest megjelent előttem a precíz betűkkel nyomtatott felirat: „A lift nem működik”. Mostanában azonban a lift fenntartói hallatlanul buzgók, még külön tervet is készítenek a felemelkedés biztonságosabbá tételére. Legfeljebb azért értheti szó emeletes házuk elejét, hogy a liftek kezelőit nem mindig sikerül pontosan kioktatni a rendeltetésszerű használatra. Így fordulhat elő, hogy ott is megállnak, ahol még korai lenne a kiszállás. Mostanában valami baj lehet itt-ott az információszolgáltatással. Hírszolgálatunk szegényebb lett, mert a folyosó-hlrügynökségek- nél is jelentkezik a munkaerőhiány, meg az új értesülések között böngészők is válogató- sabbak lettek. A közvélemény viszont tájékozottabb, amiről a közelmúltban egy beszélgetéssorozat győzött meg minden kétséget kizáróan. Fiatalokkal folytattunk eszmecserét, akik közül nem egy fújta a Közel- Kelet friss keletű történéseit, a délkelet- ázsiai fejleményeket, a népgazdaság előtt álló feladatokat, s már a holnapi eseményeket is. A gyáregységben előforduló selejt arányáról viszont annál kevesebb volt értesülésük, amiből arra lehet következtetni, hogy ifjaink roppant fogékonyak a nagy dolgokra. mü egyik ismerősöm aki ®P ugyancsak a jól értesültek közé tartozik — bizalmas forrásra hivatkozva szivárogtatta ki beszélgetésünk során, hogy a vállalatnál átszervezik az információs rendszert. Újítással is próbálkoznak: egy magnetofont helyeznek el a gyárkapunál, s abba ki-ki tetszése szerint elmondhatja észrevételeit. Legfeljebb a próbaidőszak hanganyaga lehet aggasztó. Mert csupa érdekes „infót” továbbított a szalag: „Délután kettőkor a kispályán találkozunk... A sült szalonna az esztergapad alatt... Tízkor várlak a hátsó kapunál... Miért nem kazettás magnót szereztetek?” Most a hangfoszlányok azonosításán fáradoznak. Szabó Gyula Pedagógia A távolsági autóbuszt népes gyermekcsapat várja. Á kalauz ott áU az ajtóban, mintha srfmnlná a kocsiba kapasrioodó, súlyos táskákat cápdő caOKM&aket. A teo- áS éa mondja «eddi. Bánt agy Mntaűgáp. — Jó reggelt... Jó reggelt!... Nicsak, van, akit névről is ismer: — Jó reggelt, Pista úr! A köszöntés a kalauz szájából talán tíz-tizenötször is elhangzik... igen gyér visszhanggal. Az iskolásgyerekek nyomakodnak a kocsi belsejébe, s alig egy-kettő köszön vissza(I). Komikus ez az egész. A meglett férfi rojtosra beszéli a szájpát, eredménytelenül. Nem valami Szívderítő a jelenet, az első üléseken utazók arcára mégis mosolyt csal a komikum. — Nem tudnak köszönni! — mondja a kalauz kéretlenül, sanda ábrázatunkat látva. — De, sebaj, majd megtanulják, így majd csak rászoknak a fiatalurak! Az autóbusz Nagylócba ér, cihelődnek a gyerekek. A kalauz most is ott strázsál az ajtóban és .. .köszön szakadásig. De lám, az arány mintha máris jobb lenne, mint a felszálláskor. Hat-hét gyerekszáj is kinyílik: — Viszontlátásra, Jani bácsi! Magyarázat kettő is akad. Talán kiröppent az álom a gyerekek szeméből, vagy... mégis csak eredményes a kalauz pedagógiája. — k — Aforizmák Megnyugtat, hogy a gazdag nem más, mint olyan szegény, akinek pénze van. (W. C. Field) Ha ketten csinálják ugyanazt még nincs szó kollektíváról. (Eulenspiegel) Magasra nyújtózkodott, de nem nőtt meg. (Lityeraturnaja Gazeta) Bella Ahmadulina: Ó, gyáva hősöm ö, gyáva hősöm, ügyesen megugrattál a szégyen elől, amíg játszottam szerepem rivalda fényében, egyedül. Nyomorult segítséged én nem kértem, soha, semmikor se. A kulisszák közt feketén eliszkolták, nem vettek észre. S szégyenben, lázálomban úgy mentem a közönség elé ki, hogy minden bajt, minden gyanút egyedül nekem kell viselni. Ö, a földszint, hogy kacagott, a védtelennek nem kegyelmez, olyan ártatlan mosolyom, s oly szemérmetlen veszteség ez. S jöttek mohó küldönceid, a bánatomra szomjazottan, leejtett vállal állok itt, a szégyenben elhagyatottan. A hebehurgya tömegek nem várnak az igazi hősre, a hősre, aki reszketett, ne félj hát, nem adlak ki mégse. Enyém a gyötrő veszteség, szerepünk — az én szerepem, a gyötrelem - csak az enyém, de mennyi, mennyi gyötrelem. Mezey Katalin fordítása Miha Kvlividze: A metrón Azt g lányt, ki csilingelő bokákkal ott állt velem szemben tegnap a metrón, nem fogom látni soha többet én. Tudom, megvan neki a maga útja, nekem is megvan a sorsom, de mégis táj, hogy valamiért nem ismerem. Mint gyors patak a szirmot a tengerbe úgy vitte föl a zúgó eszkalálor a Majakovszkij térre. Egyedül maradtam ott, és oda voltam kötve családi gondok oszlopához, álltam a peronon, a kezemben szatyor. . Migray Ernőd fordítása NÓGRÁD — 1978. november 6., hétfő