Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)
1978-11-18 / 272. szám
A Salgó Cipőipari Szövetkezetben — a megyeszékhelyen — munkavédelmi kesztyűket is gyártanak a lábbelik mellett. A jövő évi folyamatos szállítás, a határidőre való tervezés pontos előkészítést igényel, ezért is állítják össze már időben a programot a szakemberek. Susán Ernőné, a szövetkezet . gyártáselőkészítő szervezője a kesztyűkészítés normaidejét most számítja ki, hogy ennek birtokában állapítsák meg a műszakonként előállítható termékek számát A munkavédelmi cikkek gyártása a következő esztendőben — várhatóan — 18 millió forint árbevételt jelent a szövetkezetnek. Képünkön Susán Ernőné üzemmérnök Szim Jánosné kesztyűké szító munkáját méri stopperórával. az építőipari Befejeződött Salgótarjánban a II. országos építő- és építőanyag-ipari anyagmozgatási szeminárium, aminek keretében sor került az Építési és Városfejlesztési Minisztérium 1. számú anyagmozgatási célprogrambizottságának kibővített ülésére is. A kétnapos rendezvényen tíz előadás hangzott el a tervezett témakörökben, s az előadók segítségül hívták a filmtechnikát is az elmélyültebb munkához. A tudományos szeminárium második napján a rendezőként és házigazdaként szereplő Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatója, dr. Szittner András tartott előadást a vállalat V. ötéves tervének eddigi eredményeiről, s a VI. ötéves tervre való felkészülés helyzetéről. Kiemelte, hogy a megye építési feladatainak megvalósításában jelentős szerepet játszó vállalat ebben a tervidőszakban , várhatóan mintegy 3 milliárd forint termelési értéket produkál. Ez a vállalattól erőfeszítéseket követel, ami csak technológiaváltással és dinamikus műszaki fejlesztéssel -oldható meg. Ennek érdekében általánossá szakemberek tették a PEVA alagútzsaluza- tos öntött építési módot, hiszen ebben a tervszakaszban az épületeknek már 85 százalékát ezzel készítik. Az ipari épületek kivitelezésénél az előregyártott vasbetonelemek, illetve acélszerkezetek széles körű alkalmazására törekszenek, s bekapcsolódnak a CON- DER és CLASP könnyűszerkezetes rendszerek alkalmazásába. A feladatok végrehajtása érdekében a vállalat átfogó gépesítést tervez, olyan komplex gépláncok létrehozását, amelyek az elérhető legnagyobb termelési hatékonyságot eredményézik, a lehető legkevesebb élő munkaerő felhasználásával. Az V. ötéves tervidőszak második felére tervezett gépesítésfejlesztési keretnek mintegy 75—80 százaléka az anyagmozgatás korszerűsítéséhez kapcsolódik. A második napon előadás hangzott még el. A VI. ötéves terv haszonjárműveiről; A szövetkezeti építőipar anyag- mozgatásának fejlesztéséről; Az égetett darabos mész gumikonténeres szállításáról, valamint a tégla- és cserépiparban alkalmazott egységrakomány-képzésről. I tanácskozása A szeminárium befejezését követően megkérdeztük Luda Lászlót, az Építőipari Tudományos Egyesület megyei titkárát, hogy miként értékeli a csaknem húsz különféle szervet, vállalatot és kétszáznál is több szakembert megmozgató rendezvénysorozatot? — Meggyőződésem, hogy szemináriumunk elérte a célját. A nagyszámú részvétel) az elhangzott előadások, a sok hozzászólás és a baráti beszélgetések elképzeléseink és utunk helyességéről adtak tanúbizonyságot. Örömmel tapasztaltuk, hogy az építő- és építőanyag-ipari anyagmozgatás, -szállítás fejlesztésén belüli komplex rendszerszemlélet hatékony érvényesítése érdekében a korábbinál jobban elmélyült az együttműködés a témában érdekelt társminisztériumokkal, főhatóságokkal, a párt-, a tömeg- és a társadalmi szervezetekkel, valamennyi vállalattal. Lényegében tárcaközi esemény volt ez a szeminárium, amikor olyan feladatok megoldására kerestük közösen a legjobb utakat, amelyek az egész népgazdaság szempontjából döntőek. Itt több kell, mint bejönni Milyenek is az ötvözetgyári öntők? Hát nem mindennapiak. Solymár András, a műszaki osztály vezetője azt mondja: — Itt meg kell fogni a dolog végét! Ide nem elég csak munkába bejönni: a nyolc órát lankadatlan erővel, az utolsó percig végig kell dolgozni. Sőt, szint» állandósult már ez az állapot, három ember dolgozik négy helyett. — Munkaerőgondjaik vannak? — Igen. Általában az egy- egy kemencére tervezett létszám sosincs meg. Nehezen vállal itt akárki munkát. Kérem, ne dicsérjük agyon ezeket az embereket, de azt mondiuk el: erőn felüli,amire vállalkoznak mindennap. S ez tiszteletre méltó. — De a három öntő a negyedik fizetését is megkapja! — Igen. Ám az izzadás, a verejtékezés, a gázszívás nem áll egyenes arányban azzal a pár száz forintos többlettel. Az ötvözetgyári öntőkre pedig nagy feladat hárul ebben az évben is. Nem kevesebb, mint tizennyolcezer tonnát meghaladó ötvözetet kell előállítani- ok, amik a hazai igényeknek még csak egy hányadát elégítik ki. Olyan negyven százaléknyi behozatalra szorulunk még, s ez is ösztönözhetné a vízválasztóiakat a még nagyobb volumenű termelésre. Csak hát a lehetőségek behatároltak. — Rajtunk csak a gépesítés segít — mondja, s később is hangsúlyozza az osztályvezető. — Attól a folyamattól várunk eredményt, amely három évvel ezelőtt megindult már gyárunkban. Azóta még nagyobb gondot fordítunk -a nehéz fizikai munka megszüntetésére, s bizonyos eredményeket értünk is már el. — Ezt úgy mondja, mintha ezek jelentéktelenek lennének. Hiszen, én is ismerem a „dodzsem-gépeket.” — ... Álmunk, legnagyobb célunk a csapolás gépesítése, ami a legkeservesebb-kemé- nyebb munkák közé tartozik. Minden igyekezetünkkel ennek megvalósítására törekszünk. Hisz’ tudja, a létszám- hiány. .. Valóban, az alapanyag adagolását javarészt sikerült már gépekre bíznunk. A gyár fiatal szakembergárdája által konstruált és kivitelezett, szinte vidámparki jellegű megoldással üzemelő, villamos meghajtású masinák segítik már ezt a munkát. A lapát azonban még mindig nem került ki a kezek közül. Hiszen sok még az üzemzavar, sok a kiesőidő. És az évi harmincnyolcezer tonnányi kvarcitnak csak be kell jutni a kohók, gyomrába. — Tűzforróság. fojtogató füst és — télen, beszálló hó közepette. .. — ... És port szíva. Tudja, hogy nálunk talán gyakoribb a szilikózisban megbetegedettek száma, mint egyes szénbányákban? Nagyon sok emberünket százalékolta le már ez okból kifolyólag az orvosi bizottság. S szinte valószínűtMegszűnt egy gyár... Megszűnt, hivatalosan és szakszerűen szólva fölszámolták, azaz nem összevonták egy másik, vagy több más termelőhellyel, nem olvasztották be nagyobb cégek valamelyikébe, hanem „lehúzták a redőnyt”, bezárták a műhely ajtókat, ,a gyárkaput. Ritka esetről van szó tehát, mert míg az összevonás, a beolvasztás szinte napi rutincselekedet, addig a megszüntetés....!? Port kavar, visszhangot ver, annak ellenére, hogy — természetesen — senki sem került az utcára, minden ott dolgozónak több helyet fölkínáltak, a fölszámolásról döntést hozók még azt is figyelembe vették, képzettség, családi körülmények szerint kinek mi felelne meg a legjobban jövendő — ugyancsak a vállalathoz tartozó — munkahelyén. Mégis, a meghökkenés nagy volt. Megszüntetni egy gyárat? Hiszen igaz, termelőberendezéseit műszaki emlékként szívesen átveszi egy gyűjtemény, közművei felújíthatatlanok, s a termék, bár elkelt, hasznot nem hozott. Igen, igen, de azért... De azért nagyon kevés telephely szűnik meg így, véglegesen. Holott indok sokra lenne. A hatvanas évek közepéhez képest 1971— 1972-ig növekedett a vállalatok száma nemcsak az iparban — itt nyolcvannal volt több mint 1968-ban —, hanem az építőiparban, a kereskedelemben is. Ettől kezdve azonban ellentétes irányú mozgást figyelhetünk meg. Csökken az önállóan gazdálkodók tábora, ám nem azért, mert fölszámolták és fölszámolják az alacsony hatékonysággal dolgozó telephelyeket, hanem mert a nagyvállalatok sorra beolvasztották a kisebbeket, ezen a módon szert téve többletkapacitásra, munkaerőre. Tavaly december végén a vállalatok és szövetkezetek száma — a népgazdaság valamennyi területét fölölelően — 4510 volt. öt év alatt, 1973 és 1977 között 1690 gazdálkodóegység szűnt meg, ám alig félszáz úgy, hogy .fölszámolták. A többi működött tovább, beolvasztva, összevonva, új cégér alatt, gyakorta azonban változatlanul alacsony hatékonysággal. Első ízben a párt X. kongresszusa fogalmazta meg a társadalmi érdekeltséget azoknak a telephelyeknek a fölszámolásában, amelyek a munka hatékonysága mérlegén az átlagostól jóval elmaradónak mutatkoznak, s ahol a változtatásra nem kínálkozik megfelelő lehetőség. A XI. kongresszus pedig már félreérthetetlenül azt az álláspontot alakította ki, hogy bár nagy körültekintéssel és tapintattal, de a gazdaságtalanul működő telephelyeket föl kell számolni, s az ott dolgozókat a népgazdaság más, hatékonyabban működő területeire kell átirányítani. Kétségtelen, megmásítanánk a való helyzetet, ha hallgatnánk arról, a kongresszusi határozat óta valamelyest javult az ilyesfajta szelekció. A Nehézipari, valamint a Kohó- és Gépipari Minisztériumnak például alaposan megfontolt terve van a gazdaságtalan telephelyek fölszámolására — a teljes megszüntetést értve ezen —, de ezeknek a programoknak a végrehajtása rendkívül lassú. A termelővállalatok ugyanis igyekeznek mentesíttetni magukat a nehéz, ugyanakkor társadalmilag hasznos kötelességtől, s bizony, nem szabályt erősítő kivétel, hogy próbálkozz iáikhoz különféle társadalmi szervek adják a tekintélyüket, amint arra rámutatott az MSZMP Központi Bizottsága 1977. október 20-i ülése. Némelyek személyes joguknak, járandóságuknak tartják, hogy az „ő területükön” — községben, városban, járásban — kerül amibe kerül, de legalább fél tucat üzem, üze- mecske legyen. Ügy vélik, bár helyesek azok a központi határozatok, melyek a társadalmi munkaráfordítások ésszerűbb mértékét szorgalmazzák, ámde ott, náluk, helyben, speciális jellemzők érvényesülnek, amelyek azt követelik, maradjon minden úgy, ahogyan addig volt. Tnvnl ^ tőlünk annak szándéka, kiI d V U1 zárólag a gazdaságtalanul működő telephelyek nagyvonalú kezelésével magyarázzuk, hogy míg a különféle vállalati támogatások a hatvanas években esztendőnként átlagosan 4,9 százalékkal növekedtek, a mostani évtizedben ez 17 százalékra ugrott fel! Azt azonban bátran állítjuk, a támogatások ilyen meredekre tartó bővülése annak a szemléletnek a következménye, amelynek alkalmazói a gazdaságtalanul működő, megszüntetésre érett telephelyeknek is mindig találnak valamilyen mentőövet, ahogy a nem versenyképes termékeknek, a Iára fegyelemnek, a szervezetlenségnek is akad szerintük magyarázata, mentsége, mi több, objektív oka, másokat terhelő felelőssége. Szó sincs arról, hogy valamiféle kampányt kellene, illene indítani azoknak a termelőhelyeknek a fölszámolására, ahol — amint azt mondani szokták — egy forintot két forintot kitevő ráfordítással keresnek meg. Az azonban bizonyos, a bármi áron életben tartott telephelyek árát — össztársadalmi terhét — egyre kevésbé tudjuk megfizetni, viselni. S azért, mert így az elillanó forintokra — százmilliókra — égetően szükségünk van másutt. Lázár Gábor Csökkenteni a baromfielhullást A szécsényi baromfitelepen A szécsényi termelőszövetkezet baromfitelepe a hatvanas évek végén épült. Akkor még pulykák tenyésztésére tervezték, egy angol farm mintájára. Néhány év múlva a — kedvezőtlen eredmények miatt — felszámolták a pulykaállományt és áttértek a baromfi tartására. Igen ám, csak az épületek mérete, felépítése kissé eltér a szabványostól. Egy ól 1500 négyzetméter, holott a most épülők csak ezer, s ez az ideális. A fűtés máig is megoldatlan, a hatalmas „liodályt” nem képesek kellően befűteni. A falak előregyártott farostlemezekből, rossz szigeteléssel, csökkentik az épületek hőraktározó képességét. Főleg nyáron sok gondjuk adódik a szellőztetéssel. Hogy m'ennyire kedvezőtlen az épületek felépítése, bizolennek hangzik, de gyakori a gyomorfekélyben szenvedők száma is. Valószínű, a füstgázok hatására. — Mit lehet ellenük tenni? Karját tárja csak szét a műszaki osztályvezető, s valami olyasmit mond: ez sajnos szakmai ártalom. Vele jár az öntőszakmával. Ö, aki a miskolci nehézipari egyetemen végzett, s lassacskán már egy évtizede dolgozik az ötvözetgyárban, jól ismeri már az itt dolgozó emberek nenéz körülményeit. Tudja, mik a változtatnivalók, bár néha bosszús. Főként akkor, amikor a munkásvédelemről is szót váltunk. — Nézze meg őket, ahogyan szikraesőben, egyszál lyukas ingben dolgoznak! Pedig valamennyiüknek ■ kiadtuk a megfelelő védőfelszerelést. Csak hát arra hivatkoznak: az nehézkes, fárasztó viselet, ha beöltöznének még a teljesítmény sem lenne akkora. Dolgoznak hát így: füstben, koromban, szikraesőben, erejüket megfeszítve. De jól S ha a műszaki fejlesztési terveik megvalósulnak, még jobban. Kevesebb homloktörlés nélkül is... k. gynyitja a tavalyi tűzeset is. A nehézségek mellett eredményeikről érdeklődtünk Bárány Menyhért telepvezetőtől. — Telepünkön kizárólag húsbaromfit hizlalunk, amiből megyénkben itt található a legnagyobb állomány: csaknem kétszázezer csirkét nevelünk. Idei tervünk 1,1 millió baromfi értékesítése, ami eléri a másfél millió kilogramm húst. Terv szerint két és fél kiló takarmányból kívántunk előállítani egy kiló baromfihúst — tájékoztat a telepvezető. — Sikerült? — A háromnegyed évet tekintve a 2,5 kilogramm abrakfelhasználást néhány dekával túlléptük. — Miben látja az okát? — Részben a túlméretezett szálláshelyek, a gondozókon múló figyelmesség, amit még egy ici-picit javíthatnánk — nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy az etetők ne legyenek színültig, mert az állatok szétpocskolják a tápot és sok kicsi sokra megy —, a 6,5 százalékos, állatelhullás, amit igyekszünk csökkenteni. — Hogyan? — Könnyebb lenne a dol-j gunk, ha a Bábolnáról szállított naposcsibék között nem lenne ez a .nagy súlykülönbség. Egyik állat duplája a vele egykorúnak. Ezt a különbséget az itt eltöltött 59—52 nap alatt nem képes kiegyenlíteni. A differenciát próbáljuk csökkenteni, a neveléshez szükséges optimális körülményeket javítani. . Az állatok takarmányértékesítését kísérletekkel próbálják csökkenteni, jelenleg agárdi tápot etetnek egy épület 33 ezer szárnyasával, s ha a szállítás után kimutatott eredmények kedvezőbben talakulnak a többihez viszonyítva, az egész állománnyal ezt az összetételű keveréket etetik. Az abrakot általában a Gabonaíorgalmi Vállalattól vásárolják és a termelőszövetkezet bérkeverőjében készítik a B—73-as tápot. Az állatok ellátása gépesített. önetetők és -itatok segítik a gondozók munkáját. A telepen a Ságvári Endre nevét viselő szocialista brigád dolgozik. Vezetőjük Pék Lászlóné. Ruháján tetőtől talpig liszt fehérük. Az elért eredmények, az állatelhullás mértéke függ a gondozók hozzáállásától. Mi erről az itteni tapasztalat? — Véleményem szerint valamennyien igyekszenek eleget tenni kötelezettségeiknek. Nem ritka az sem, hogy éjszakai szállításkor bejöttek és fogadták az állatokat. Akad olyan gyermekes anya, aki emellett túlórát vállal, de sorolhatnám... Azonban úgy érzem, szocialista brigádunk — munkabeosztása miatt — keveset van együtt, és ez nagy hátrány a kollektív szellemnek. Könnyítik munkánkat a szerelők. Ha egy villanymotor meghibásodik, egy-két órán belül kicserélik, most nemrég egy végállomás-kapcsoló beszerelésével segítették munkánkat — sorolja a brigádvezető. — A brigád munkájának eredményeképp, a félszáz nap alatt, 1,3 kilogramm átlagsúlyt elért csirkéket szállíthatnak a Budakeszi Baromfifeldolgozó Vállalathoz. — A beérkezett állomány minősége a szerződésben előírtaknak megfelelően alakul. A 198 ezer baromfiból, általában 180—185 ezret adnak el vállalatunknak, a többit — minőségi problémák miatt — szabadpiacon értékesítik — tájékoztat Csereklye István, a Budapesti Baromfiipari Vállalat mezőgazdásza. Az elszállított áru minősége és súlymennyisége szoros kapcsolatban áll a dolgozók bérével. Hiszen a takarmányértékesítéstől függően 18—23 fillért kapnak valamennyien minden kiló csirkehús után. — kodák — NÓGRÁD - 1978. november 18., szombat 3
