Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
Barkácsolás a lakás rendjéért A lakás tisztaságát . csak nyődeszkából, 12—15 mm át- A partvis, söprű stb. nyelé- akkor őrizhetjük meg, ha mérőjű hengerlécekből. nek végébe képakasztó karirend is uralkodik otthonunk- B. Üvegpolc fémtartóval , . . .... . ban. Minden felszerelési tárgy- kombinálva toalettszereknek, Kat erosuunK' nak legyen meg az állandó fogápolási eszközöknek. G. Asztal, fekvőhely fölé pontos helye. Néhány ilyen C. falra akasztható, fából helyezhető kisebb fali köny- mutatós felszerelési tárgy el- készült kefe- és fésűtartó. vespolc, 1 cm-es fenyő- vagy készítéséhez adunk ötletet. D. Színesre festett fedőtar- hárslemezből, pácolva, féAz itt bemutatott eszközök tó a konyhában. nyezve. egyszerűek, sima vonalúak, el- E. Tűzifatároló és -szállító. H A bot- és ernyőtartó — készítésük nem igényel külö- A talpazat és a tartólécek kfvüi tapétával bevont — nősebb szakérteimet, vagy tű!- keményfából, az oldala 10- furn|riemezből készül, célsze- zott kiadást 12 mm-es fenyődeszkaból. rű belül olajfestékkel lekenA. Fürdőszobába való szári- F. Fali fogas a takarítőesz- ni, így vízálló. Az aljába oda- tó, illetve törülközőtartó, közöknek, amelyet éléskamra, illő kerek tálcát szabunk horamely készülhet 10 mm-es fe- WC falára is felszerelhetünk, ganybádogból. Népművészet a lakásban A lépcsőforduló remek őrzőhely Néhány régi üvegtárgy, mint szoba dísze Sokat hallott híradás a primitív törzsekről: elvették vagy megtalálták az ottjárt kutatók egy-egy tárgyát: öngyújtót, golyóstollat, anyacsavart vagy franciakulcsot és valóságos áhitattal vették körül, nem használták — nem is tudták volna használni — tisztelték. Gyakran vagyunk így mi is a régmúltból ittmaradt népművészeti tárgyakkal, ugyanezt tesszük velük csakhogy fordított előjellel. A primitív ember az ismeretlen tárgyban a jövőt tiszteli, mi a nagyon is ismert tárgyban a múltat becsüljük. Ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is tartunk értékesnek a népi eredetű tárgyakban, arra is fény derül, hogyan, hova helyezzük el környezetünkben. Hova tegyük a korsót és a tarisznyát,' a hímzett blúzt és a tulipános ládát. A népművészeti tárgy olyan megjelölés, amely csak alig egy évszázados. Azelőtt nem elnevezték — használták a kézműves módszerrel, vagy kisipari sokszorosítással előállított tárgyakat. Amikor a polgáriasodás, a városiasodás, az ipari termékek kezdték kiszorítani a kismesterek remekeit, akkor figyelt fél az emberiség elvesztésük lehetőségére. Mi, Magyarországon csak a felszabadulás utáni években jutottunk el erre a fokra; Angliában, az északi á'lamokban kellett a népművészetet először „megvédeni”, (így keletkezett az első falumúzeum, a névadó „skanzen”, Stockholmban.) a modern A népi tárgyak a legritkább esetben készültek azzal a céllal, hogy csupán szépek legyenek. A használat volt mindig az elsődleges cél: a korsóban vizet hordtak, a tarisznyában kenyeret, az ingben jártak s a tulipános láda volt a szekrény. A mindig oly’ gazdag népi díszítőkedv rakott, égetett, festett, karcolt díszt a korsóra, színezte a tarisznya szövését, hímezte vidámmá az ingujjat, festette virágosra a ládát (amelyre még a tulajdonos neve is rákerült, különösen, ha hozományt tartó láda volt). A környezetünkben található népi tárgyak azonban igen gyakran nem eredeti céljukat szolgálják. A korsóban nem vizet viszünk — folyik a csapból —, hanem legfeljebb virágot tartunk, de még inkább önálló díszként „használjuk”. A tarisznya is hamarosan falidísz lesz, ha megkopik, s kilyukad. A tulipános ládából ülőke vagy ágyneműtartó lesz, vagy csak egyszerűen szép, megbecsült darab. A kézműves mesterek munkáinak ugyanis volt egy értékes sajátja: az egyediség. Több „egyforma” tárgy készítése esetén is az egyesnek a többitől különböző — éppen mert kézi munkával alkotott — esetlegessége. Ez a tartalma ma hangulatuknak, régiségük, egy általunk már meg nem élt, de mindenképpen megbecsült korról való híradás, az értékük. A dísz, amely nem anyagidegen. külső, hanem a fától, cseréptől függő, azzal harmóniát alkotó, együtt lélegző szépségráadás, ma számunkra hangulati értékké válik, tisztelgést, áhítatot varázsol elő a régi mesterek keze munkája iránt. Ezek a tulajdonságok, amelyek a tárgyat nem mint használati eszközt, hanem mint hangulati értéket becsültetik meg velünk, meghatározzák szerepét is: a korsónak, ha nem vizet tartunk benne, akkor a szobában a helye, úgy, mint a tarisznyának, a falon. A rokka nem fonalkészítő többé, hanem dísztárgy. A lószerszám se a napi munka kelléke, hanem fali díszítmény. Vannak, akik sok és sokféle tárgyat szeretnek maguk körül felhalmozni; népi tárgyak esetében ezt azonban különösen meg kell gondolniok: a sok, különféle tárgy nem hagy egymásnak légteret. És nem segíti, inkább bénítja a szemlélődést. Ha sok a tárgy körülöttünk, nagyon megfontolt rendszerezésre van szükség. A sok csupor glédába állítva a polcon: remek látvány. Ugyanennyi elszórva a lakásban ide is, oda is: összevisszaság, s még a sokféleség egyidejű felfedezését is gátolja. És még valamit: a legszebb, a legszentebb dísztárgy, legyen az akár a legegyszerűbb, amelyik felidézi egy dédanya vagy nagyapa keze nyomát, amelyik összeköt igazán az előttünk élőkkel. Torday Aliz b^bSb SS S SE ^ lí--------(I o ( Atányt) AMVU, NE KÍSÉRJ EL pajtásság ér körüli férfi ül a parkban a pádon, ötéves kisfiú kerékpározik elé, megáll, és váratlanul cs&ttanósat csap a férfi homlokára. Az apa nem hökken meg. A gyerek gyomrába bokszol, játékosan, hogy a kicsi ne érez- zen fájdalmat. Furcsállva nézem a jelenetet, és elgondolom, talán nagyon szigorú apja volt a férfinak, s ő elhatározta, nem tartja a merev távolságot, igazi jópajtása lesz a saját gyermekének. Ha egy kisebb fiú valamiképpen barátságba kerül egy nagyobbal, olyan megkülönböztetett tisztelettel viselkedik vele szemben, akár a felnőttekkel. Dehogyis merne a homlokára csapni! Ennek a tiszteletnek apa és fia viszonyában is meg kell lenni, bármilyen jópajtások is. A kisgyerek szeret együtt lenni a nagyobbal, sőt a felnőttel is. Biztonságban érzi magát a társaságában. Szüleitől nem is igényli, hogy a pajtásai legyenek. Legalábbis nem oly módon, mint a környezetében élő gyerekek. Ahhoz ott vannak a vele egyivásúak, óvodás, iskolás társai. A szülőben a megkapaszkodás, a védelem, a megértés az elsődleges a kisgyerek szempontjából. S mindezt veszélyezteti, ha a szülő-gyerek kapcsolat a pajtásság szintjére süly- lycd. A déli órákban egy-egy iskola kapuja előtt sok a várakozó felnőtt. Mamák, de inkább, nagymamák jönnek azért, hogy hazakísérjék kisiskolásaikat. De miért kísérik a gyermekeket? Azért, mert féltik őket. És miért féltik? Azért, mert nem tanították meg időben önállóan közlekedni őket— Kicsik még — mondogatják — hiszen csak 6—8 évesek! — s nem gondolnak arra, hogy már akkor tanítani keli a gyermeket a közlekedésre, amikor járni kezd. Még csak tipeg melletünk a járdán, s már elérkezett az első „közlekedési szabály” megtanításának az ideje: naponta vissza-visszatérően, újra és újra szoktassuk arra, hogy a járdáról nem szabad lelépni, leszaladni, egyedül az úttestre. Ha ezt sikerül megtanítani, akkor nyugodtan elengedhetjük a kezét és úgy jöhet mellettünk. 2—3 éves gyermekkel figyeljük együtt a közlekedést Beszéljünk hozzá, amíg kézen fogva készülünk arra, hogy áthaladjunk az úttest túlsó oldalára, így: „Először balra nézünk, mielőtt lelépünk a járdáról, azután jobbra (csináljuk is vele együtt), és ha szabad az út, akkor mehetünk”. Máskor megint azt magyarázzuk meg, hogy sohase ferdén haladunk át a túlsó oldalra, hanem mindig egyenesen, szembe, mert az a legrövidebb út, akkor vagyunk k legkevesebb ideig az úttesten. 3—4 éves gyermekkel már le is rajozltathaljuk otthon — a séta után — két egyszerű párhuzamos vónal közé azt, hogy haladunk át a túlsó oldalra. (Pontozza ki az útvonalat.) Azt is jelöltessük meg a kis nyíllal, hogy merre nézne először miedőtt lelép a járdáról az úttestre és merre az úttest közepétől. Minden egyes ajánlott gyakorlatnál az a fontos, hogy ne csak egyszer beszéljünk róla, hanem szinte naponta, folyamatosan gyakoroljuk. Sok fáradt édesanyát látok, aki munka után bevásárol, aztán szalad be az óvodába a gyermekért s máris rohan vele haza. Tudom, egyszerűbb dolog kézen fogni a gyermeket és húzni magunk mellett, mint egy csomagot, s hagyni, hogy gépiesen engedelmeskedjék a mi akaratunknak. A kicsi rábízza magát a felnőttre, nem figyel, semmire és nem tanul meg közlekedni. Pedig milyen jó is lenne a 3—4 éves Palkóval tudatosítani, hogy a fényjel- zéses átkelőhelynél azért kellet megállni, mert pirosat jelzett a lámpa, s amíg zöldre vált, még egy kis versikét is megtaníthatnánk: „Állj, ha piros! Várj, ha sárga! Átmehetsz, ha zöld a lámpa!” Ezt is lerajzoltathatjuk otthon. Amíg készül a vacsora, Pali kaphat ilyen feladatot: „Rajzold le a közlekedési lámpát (egyszerű oszlopon három karika) és színezd ki úgy, hogy éppen tilos legyen!” Ha elkészült, akkor megrajzoltathatjuk úgy is, hogy szabad legyen az út. Tanítsuk arra a gyermeket, hogy hacsak lehet, közlekedési lámpánál menjen át az úttesten, ha ilyen nincs a közelben, akkor zebrán haladjon át és csak a végső esetben válassza a jelzés nélküli átkelést, amihez a legna-' gyobb körültekintés kell. Azt is magyarázzuk meg, hogy a zebrán is kell figyelni, az nem nyújt olyan biztonságot, mint a fényjelzéses átkelőhely. A tudatos közlekedés következetes tanításához az is hozzátartozók, hogy megfigyeltetjük az adtok villogó irányjelzőjét és azt, hogy mikor, merre kanyarodik a gépkocsi. Körülbelül 4 éves korig, folyamatosan tanítgassuk a leírt módon a gyermeket, akkor kíséreljük meg bevonni egy kicsit aktívabban őt a közlekedésbe. Mondjuk azt, hogy most mi leszünk a gyerek és ő lesz a felnőtt Adjuk át neki a szerepet. Fogja meg a kezünket és ő vezessen. ö mondja meg, hogy mikor nézzünk balra, mikor léphetünk le a járdáról, mikor nézzünk jobbra, mikor kell megállni a lámpánál — mondja él a versikét is — és miikor szabad az út. A zebrán is ő figyeljen és az autókról i is állapítsa meg, hogy merre szándékoznak kanyarodni; Ha így tanítgiatjuk a gyermeket, akkor már 5—6 éves korban elküldhetjük olyan helyre, ahová veszélytelen út vezet Iskoláskor előtt menjünk el vele néhányszor az otthon—Iskola útvonalon oda- vissza- Figyeltessük meg jól a forgalmasabb, esetleg veszélyt jelentő helyeket és akkor iskoláskorra „nagylány”- hak. „nagyfiú”-nak érzi majd magát, akit nem kell kísér- getni. Azt tapasztaltam, hogy a kis elsősök szégyellik, ha hoz- zák-viszik őket az Iskolába. Sokuk könyörög reggelente így< — a szülőktől tudom — „Anyu ne kísérj el!” Dr. Gergely Károlyné Nőtt is, hízott is a gyerek Előrelátó mamák az iskolaév elején átnézik a 1 gyerekek ruhatárát, s tapasztalni fogják, hogy majdnem minden holmija szűk, vagy rövid a gyerkőcnek. Az alakítgatáshoz adunk néhány ötletet 1. Ez a nadrág szűk és rövid lett. Maradék kockás, erős vászonból így alakítottak belőle divatos kertésznadrágot: az aljából még levágtak egy darabot, hogy lábközépig érjen, az oldalvarrásnál felfejtették és be- toldtak egy háromujjnyi széles csíkot. Az aljára ugyancsak ilyen széles, kockás visszahajtó került, továbbá széles vállpánt 2. A kinőtt kertésznadrágot derékban elvágták. Más színű, más mintájú anyagból övszerű toldás és aljára tízcentis hosszabbítás került, ennek a fele jelenleg vissza van hajtva. A maradék anyagból négy zsebet varrtak, a nadrág térdére, a mellrészre és a blúz ujjára. 3. A Röltex-üzletekben sole színű, széles gumi kapható. Ebből készült a nadrág szabályozható vállpántja. A nadrág elvékonyodott, fenekét különféle mintájú anyagból szabott szívek takarják és védik. B. K. NÓGRÁD - 1978. október 22., vasárnap I I / •\
