Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

Tolsztoj - a jóra termett Tersánszky* születésnapjára ember bizonyítéka ' tev Tolsztoj, a nagy orosz Író derűre hangolt, boldogság­ra vágyó ember volt. Rendkí­vül fogékony a szép — „isten világának szépsége” — Iránt, s a természetben a tökéletesség megvalósulását látta. A töké­letesség, az összhang és a böl­csesség, ami lehetővé teszi a boldogságot. Vagy egyben ma­ga a boldogság is. Harmoni­kus, szép gyermekkora és he­ves ifjúsága — húsz-harminc esztendő — telt bele, míg rá­döbbent, hogy boldogság, sze­rencse, sőt maga az élet sem méretik mindenki számára egyforma mértékkel. Érzékeny lelkiismerete, részvétre hajló természete és ekkor kezdte ku­tatni a világon — a gyönyö­rű és tökéletesen megalkotott világon — kétségtelenül léte­ző szenvedések, bajok, bű­nök okait. S ez az, amit írói kérdésfel­vetésként, tolsztoji alapkérdés­ként egész életművében meg­találunk. A tolsztoji műben a jó, a szép, a harmonikus, a szerencsés, a természetes és a rossz, a szegénység, a csú­nyaság, a boldogtalanság az, ami magyarázatra szorult, ami az írói gondolatmenet szerint Ä világ első felfújható szín­háza, melyet fél óra alatt fel lehet állítani, a jövő nyáron nyitja meg kapuit a közönség előtt, ha elő tudják teremteni a felépítéséhez szükséges 150 000 fontot. A londoni Pentagram építé­szei részenként felfújható szerkezetet terveztek a Bubié Színház társulatának, mely Anglia egyetlen valóban utazó társulatának vallja magát. A elkerülhető lenne, kellene, hogy elkerülhető legyen. Kis túlzással, vagy leegyszerűsí­téssel fogalmazva, Tolsztoj egész életében azokat a pon­tokat kutatta, melyeket kívül- rekesztve az élet, az emberi boldogság határain belül ma­radhatna. Azt mondanám te­hát, hogy „recepteket” kere­sett az emberi boldogságra? Nem. Természetesen, a világirodalom egyik leg­nagyobb teljesítményét nem akarhatom ilyen Kis­szerűnek tetsző cél köré szűkíteni. De vallom, hogy Tolsztoj minden emberi és írói törekvésének mozgatója az a makacs hit volt, hogy az ember és a világ természetes állapota a boldogság, a jó és a szép kiteljesedése. És ennél a pontnál meg is állnék egy pillanatra. Mert, ha ez a tolsztoji kiindulási pont, meg kell kérdeznem magam­tól, ma, 150 évvel születése után, hogy nekem, az ember­utódnak, érvényes-e ez a ki­indulási pont? Hiszek-e ben­ne? Meg merjem kérdezni? És, ha igen,-merjek-e rá válaszol­ni? társulat az utóbbi négy évben két hatalmas, könnyen szét­szedhető kupolaszerű sátorban tartott előadásokat a London környékén élő közönségnek. Amikor a színjátszó csoport úgy ítélte meg, hogy nagyobb nézőtérre van szükségük, a sátrakban még csak 225 férő­hely állt rendelkezésre. A Pen­tagram társaságot egy olyan felfújható _ sátor tervezésével bízták meg,’ melyben plusz 125 néző elfér. Kitérek. Azért térek ki, mert az, aki erről a szép és ngiv tolsztoji hitről lemond — sa­ját élete boldogságáról is le­mond. Erről ember nem mond­hat le. De, hogy a világ ezt a kiindulási pontot nem veszi komolyan, és nem eszerint rendeződik, ezt már Tolsztoj előtt is, utána is tudta az emberiség nagyobb, kárhozot- tabb része. Tudom én is. De ő. Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a riadtszemű fiatal tiszt, és a nagyszakállú, pa- rasztinges öreg író csaknem 100 életesztendőn át makacsul kitartott e hite mellett. És egy világot teremtett bizonyí­tékul rá. Könyveket írt száz- és ezer oldalakon át, melyek­ben mindent újra megalkotott, mint az isten — csak jobban, mert ebbe, az ő világába bele­írta a makacs, megható taní­tást: hogy az élet célja a bol­dogság és a bölcsesség. Ezért tűnik sok írása — elsősorban novellái — példabeszédeknek. Ezért hasonló életműve sok­ban a régi prófétákéhoz, val­lásteremtőkéhez. Mert nem­csak írói tehetségének vul­kánját, hanem jelentékeny va­gyonát, fáradhatatlan munka­erejét is ennek a hitnek a 'bizonyítására fordította. Vajon hiába-e? Bizonyosan nem. Bizonyosan nem, mert könyvei — míg csak olvasni tudó ember lesz a földön — kézben lesznek. Bizonyosan azért sem, mert hosszú életében sok emberen segített, sok keserves sorsot fordított jobbra, iskolákat ala­pított, tanított De legfőképp azért nem volt hiábavaló az erőfeszítése, mert ez az erőfeszítés monu­mentálisán összegezte azt amit Tolsztoj a természet a világ lényegének tartott Azt hitte, hogy az emberi tökélet­lenség, a természet lényegé­nek meg nem értése teszi bol­dogtalanná az emberiséget és megkísérelte önmagában meg­alkotni azt a jóságot, bölcses­séget ami a boldogsághoz ve­zet A világ nem változott meg •— nem is változhatott meg Tolsztoj tanítása nyomán —, de Tolsztoj művészete és tanítása a boldogságra ter­mett, jóért küzdő ember lé­nyegének maradéktalan kife­jezője — és bizonyítéka lett Mezey Katalin Tersánszky J. Jenő: 1HEGVÉDLER A történet régi. Szereplői éltek. Főhőséről többen is írtak már, saját néven is, ál­néven is. Szóval, kulcstörté­netet kapnak itt... Behemóth Károly újságíró, író, közíró, társadalomtudós volt. Óriási, hájas termetére még külön lötyögő ruhákat szabatott. Vagy inkább vett készen. Mert Behemóth nem­csak szegény ördög maradt vi­lágéletében, hanem rettentő könnyelmű fráter is- Szerette az eszem-iszomot, a szoknyát, a kártyát... Amivel azonban népszerűséget vagy hát hír* hedettséget vívott ki magának Behemóth, az nyers ötletessé­ge, vad tréfái, csúfondáros modora volt. Hát egyidőtt egy nagyobb vidéki városban újságírósko- dott- Ott elválhatatlan pajtá­sának csípte fel Sóska Károly kartársat és druszáját. Sóska, ez a nyápic emberke úgy föstött Behemóth mellett, mint a bika mellett a bodri kutya. A hasonlat viselkedé­sükre is illett. Behemóth lom­hán mozgott, nagyokat hall­gatott, Sóska örökké szájasko- dott, handabandázott, ágált, ugrált. A gyilok, a kard, sőt a re­volver sem tudja eltüntetni, vagy kiegyenlíteni azt a fel- sőbbséget, amit a termet ad a nagy embernek a kicsivel szemben- Azért akad a kicsi emberek között sokkal több hetvenkedő, nyugtalán jelle­mű. Ez a Sóska Károly például Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokán r 1978. szeptember 9-én ünnepelte az irodalomkedvelő Világ Lev Tolsztojnak, a halhatatlan orosz író születésének 150. évfordulóját. A közelmúltban fejeződött be a nagy író Jasznaja Poljana-i birtokának és a rajta levő Tolsztoj- múzeumnak a restaurálása. Tolsztoj életében Jasznaja Poljana igen fontos szerepet töltött be. Itt született, itt írta világhírű műveit, itt élt éle­te alkonyán. Ügy szerette ezt a helyet, hogy így írt róla — Jasznaja Poljanám nélkül el sem tudnám képzelni Orosz­országot. A TolsstoJ-mú- zeum épülete Lev Tolsztoj sírja Felfújható színház 1910. február 16-án T. Josi Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóirat­ban —, s ezzel egy alig hu­szonkét éves fiatalember „be­csületes kőműves-napszámos­ból íróvá züllött”. A nagybá­nyai születésű Tersánszky Jó­zsi Jenő, ki idén, szeptember 12-én lenne kilencveneszten- dős, azért bújt az idegesen csengő álnév mögé, mert így biztosabb közlést remélt. írói múlt egyáltalán nem állt mö­götte — a megjelenten kívül egyetlen írása volt a zsebé­ben: ricsajos évek annál in­kább. Az iskolában a jóeszű- ek, de rosszul tanulók közé számított, az életre nem a pa­dokban, inkább a Zazar-parti vegyes társaságban készülő­dött. Csavargók, himpellérek, kártyások, napszámosok sor­sát ismerte meg már gyer­mekfővel —, s otthon ellen­pontként a viszonylagos pol­gári kényelmet. A maturáló' Tersánszkyt viszont már egy anyagilag megrop­pant család küldte Bu­dapestre, hogy a jegyző- gyakornokság tanulóévei után jogásszá képezze magát az egyetemen. A tandíjpénz elil­lant, jött a kőművesi segéd­munka —, s azután, pénzma­got szerzendő, az első novella. íróvá üttetését számtalan­szor megírta Tersánszky Jó­zsi Jenő, mindig hangsúlyoz­va: „ a pagyra becsült iroda­lom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak minde­nek fölött választottam”. A „véletlen, külső kényszer” in­dította el tehát — Tersánszky szerint — hat évtizedre nyúló írói működést, melyet indulá­sakor — úgymond — az édes jó atya, Tersánszky Jakab minősített a „legigazságosab­ban és legtárgyilagosabban”: — „Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te marhaságodat közük”. Már a pálya kezdetén adva van minden — az írói egyénisé­gében, sorsában, ismereteiben a föllépés különösségében —, hogy Tersánszky személye és írói munkálkodása az anekdo­ták és legendák füstjébe vesz- szen, s hogy az ő alakját foly­tonosan összecseréljék — olva­sók, kritikusok — a teremtett alakokkal. A Tersánszkyt oly kitűnően értő és elemző Illés Endre mutat rá több szép esz- széjében is: írót a hőssel ösz- szecserélni vétek; Tersánszky — nem Kakuk Marci. Mert igaz ugyan, hogy a toll e rendszeresen untatta és bosz- szantotta Behemóth druszáját félig kitalált vagy elferdített kalandjaival, amik keretében kegyetlenül megleckéztetett, elagyabugyált neki kellemetlen alakokat. Nos, egy nap ott halad Be* hemóth Sóskával a város úgy­nevezett Templom utcáján. Ennek sarkán állt az újság­írók egyesületét rejtő épület. Az utca túloldalán pedig az Ipartestület háza. Előzőleg esett az eső. A keskeny járdáról a járóke­lőnek a kocsiút tekintélyes sa­rába kell lelépni, ha leszorul róla. Az Ipartestületből éppen a húsfparosok küldöttsége nyomul kifelé valami ülésről. Erről a foglalkozási ágról az­tán éppen nem lehet állítani, azt, hogy csupa csimpiszü alak a művelője. Amint a kis Sóska távolabb­ról észreveszi a derék hente­seket, mészárosokat a járdán, elfutja agyát szokott ungor- kodhatnékja- Azt mondja Be- hemóthnak: — No nézd, ezt a sok ran­da hurkametélőt. Mind úgy halad a járdán, akár az ut­ca, a város, a megye, az ország övék volna. Ez jellemzi a közállapotokat igazán..- Én a minap, egy ilyen dögnek, aki nem tért ki nekem..­— Csatt! — bődült rá Behe­móth Sóskára: — Ne folytasd! Nekem is begyemben vannak ezek a pofák. Ha akarod, meg­leckéztetjük őket. — Hogyan? — hebegi erre Sóska­Merthát meghűlt benne a vér annak elképzelésére, hogy nemcsak üres fenyegetés ma­rad ezúttal élete fő vágyálma, hogy diadalmasan szerepeljen valóban egy komoly 'összetű­zésben. — Ide fülelj! — bömböli Behemóth: — Előremégy és csínytevő mestere a saját éle­tének‘egyes epizódjait, s főleg gazdag tapasztalatát, emberis­meretét viszi a novellákba, re­gényekbe — elsősorban legna­gyobb alkotásába, a Kakuk Marci-sorozatba —, de a te­remtett világban már ott a távlat, a kritika is. Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalázot- tak és megszomorítottak írója volt: „a keményített ingmel­les társadalomból” kivetett­kihullott természetű embere, ké. Értük szólt, az ő erkölcsi igazukat védte-mondta —, de nem kritika, nem fenntartás nélkül. Munkásságából hat­nyolc regény emelkedik ki legmagasabb csúcsként, s ezekben a társadalom képmu­tató morálja, és a társadal­mon kívül élők ösztönös er- kölcsisége, öntudatlan tisztes­sége ütközik meg. Nem folt- talanul, — de a társadalom­hoz képest mégis erényesen, tisztán él a Viszontlátásra drá­ga .. . Nelája, A két zöld ász, hamiskártyás Buzikán Mátyá­sa, s elsősorban persze a Ka­kuk Marci. Ám Tersánszky- ból nem hiányzik az a szem­léleti erő, amely a leegyszerű­sített, „csavargópárti” társa­dalomkritikát árnyaltabb, gaz­dagabb társadalomképpé eme­li: látja és láttatja ő azt is, hogy a társadalomból kiszo­rultak —, ha viszonylagos er­kölcsi fölényük kétségtelen is — maguk is kárhoztathatók sorsuk alakulásáért. A sodró­dás, a tehetetlenség, a gyáva­ság — a közhiedelemmel el­lentétben — nem csillognak dicsfényben Tersánszkynál. Állítja azt, hogy erkölcsösebb, ha a vetett filléreken élő kol­dus henyél, mintha a sokakat koldusbotra juttató gyáros, vagy bankár, állítja, hogy szent dolog, ha — mégoly szalmalángéletű — őszinte ér­zelmeinek engedve kedvesévé lesz a lány, de erkölcstelen, ha — vágyát álszentül takar­gatva — férfira vadászik az élveteg polgárasszony; — de tagadja, hogy maga a restség, vagy a puszta élvezetkeresés értékkel bírna. Az összehason­lításon, a viszonyításon van tehát a hangsúly. Tersánszky Józsi Jenő rend­kívül gazdag életművet na- gyott az utókorra. Az említet­teken kívül A margarétás dal, a Legenda a nyúlpaprikásról, az Egy ceruza története nem avuló értékek —, de legalább kéttucatnyi novellája és kö­tetnyi emlékezése is a század magyar irodalmának java ter­mésében kér helyet. A Nagy árnyakról bizalmasan emléke­zéssorozatával például új és új adalékokat szolgáltatott Ba­bits, Móricz, Osvát, József At­tila és mások teljesebb megis­meréséhez. Különösen élmény­számba megy Ady alakjának fölidézése (a költő egyébként Tersánszky első regényének ünneplő méltatója volt). Kilencvenedik születésnap­ján, Illyés G^ula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntőversé­nek szavaival, a teljes embert ünnepeljük Tersánszkyban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet. Tarján Tamás megvárod; tisztességesen utat engednek-e neked a járdán ezek a gaz hentesek? Ha igen? Rendben van! Ha nem? Akkor az elsőnek döfjél egy olyat könyököddel a potrohú­ba, hogy nyekkenjen! A töb­bitől ne szurkolj! Itt vagyok én! Megyek utánad, és úgy a falhoz kenem az egész ban­dát, hogy... — Jó! — rebegi erre Sóska — De minek nem tartunk együtt? Minek menjek én előre? — Marha! — korholja Be­hemóth. — Hát ha engem a bivalyalakommal veled lát­nak, kkkor biztos, hogy ki­térnek-. Hát mégy? Vagy nem? Már itt vannak az orrunk előtt rögtön... Sóska sápadozik. remeg. De leküzdi szívdobaját, szepe- gését, és halálra szántan ro­han előre-.. Amint odaér közvetlen a húsiparosokhoz, hát az első pár közülük nagy tárgyalásban van éppen és észre sem veszi a kis szöcske emberkét maga előtt. Sóska tehát nagyot lé­legzik, és könyökét előrefe­szítve ront neki a járda köze­pén az egyik húsiparos po­cakjának. ’ — Maguké ez a járda? — rhakogja harciasán. A húsiparos, véletlen a legügyesebb nagyvágó. Hoz­zá van szokva a tagló gyors kezeléséhez- A képén még ott az ámulat, hogy: ilyen puk- kancs mert a hasába döfni. De óriási mancsa már csap is a Sóska fejéhez. Szegény Sóska! Mint rongy- bábu nvaklik össze és rogy oda a fal tövébe és bámul hülyén a levegőbe..­A húsiparosok lassan, rö­högve vonulnak el mellette. De hát hol van a derékhad? Hol a mentő kar? Hol a se­gítség? Hol van a megtorlás? Hol van Behemóth? Behemóth a bajtársiasság örök gyalázatára végignézte Sóska leütését és nemhogy egy tapodtat tenne támogatására, de röhögni kezd, akár a hús­iparosok és elhúzódik a sa­rok mögé.-. Rettenetes! .Szegény Sóska feltápászkodik. Keresi Behe- móthot. Nincs sehol. Hát sárosán. sántikálva, kábult fővel, vérző orral fölhatol az újságíróegyletbe- Ott, kép­zelhetni, micsoda vad, micsoda vért forraló szónoklatot tart az esetről... Amikor éppen a végszónál tart, berobog a klubba Behe­móth. Általános felháborodás fo­gadja- Maga az elnök kéri szá­mon lovagiatlan. kartársiat- lan eljárását Behemóthtól, amit Sóskával szemben, a tes­tület szégyenére tanúsított. Behemóth azonban nyugod­tan legyint és hirtelen komoly képet ölt, hogy a következő beszédet tartsa: — Tévedés! Sóska Károly nekem hálával tartozik csele­kedetemért és tőletek sem illet gáncs érette. Nem vetté* tek-e észre, hogy ez az ember tűrhetetlenül tele egészségte­len és oktalan gyilkolódási hajlamokkal ? Elhatároztam, hogy kigyógyítom ebből. Re­mélem használt a gyógymód és nem fog visszaesni- Lelki orvosának tekinthet engem, valamint a nagyvágót testi or­vosának... Ne vitatkozzatok! Inkább adjon valamelyiktek öt koronát, hogy beülhessek az alsósba, mert Sóskától egye­lőre nem kérhetek-.. Íme a történet! NÓGRÁD — 1978. szeptember 10., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents