Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
I F áfropSes vasärnaji 5?S^ rán ébred: hét órakor már kalapáccsal kesében ébreszti a környéket, a nyolcadikon, a kilencediken- döbbenetes hangerővel, lejjebb, feljebb egy-két emelettel csak olyan zajszinttel, amely nem szakítja be ugyan a dobhártyát, de éppen elég idegesítő ahhoz, hogy az is kiugorjon az ágyból, aki hajnali négykor feküdt le, és eredetileg délig szándékozott áyban maradni. Fakopács kezében a fűrész, a véső, a fúró, a kalapács olyan hangszercsoport, amely tucatnyi lakásban félreérthetetlen érzelmeket vált ki, megunhatatlan minősítő beszélgetéseket provokál. Negy- ven-ötven ember átkozódik, fenyegetőzik vérmérsékletének megfelelő intenzitással: van, aki fürdőköpenyt kap magára, s már rohanna felpofozni az ilyen idétlent, aki hónapok óta minden vasár- és ünnepnap, reggel és délben, délután és késő este rendületlenül fúr, farag, kalapál. A feleségek ilyenkor karonra- gadják a buzgó férjeket, s pofozkodás helyett kávézni invitálják, s a kávé mellett megindul a beszélgetés, vajon mit csinálhat Fakopács, mit épít, mit farag, milyen üzletet tervez, honnan lopja a fát, hová szállít, miben ügyeskedik- Senki nem hinné el, micsoda fantáziálások, micsoda lelemények emelkednek beszédépítménnyé ilyenkor Fakopács dörömbölésé- ből... A találgatásnak tág tere van: senki nem tud semmit Fakopács üzelmeiről. Néha látják ugyan a lángvörös kis lengyel Fiatján köbméternyi deszkát, lécét, oszlopot szállítani, kirakodni, berakodni a liftben, a folyosón, de hogy mivé lesz az a faanyag az 56 négyzetméteres, kétszobás szövetkezeti lakásban, azt csak találgatni lehet. A hatodik emelet tizenegyben viszont egyszer úgy beszéltek Fakopácsról, mint akik már biztosat tudnak- FaEr^Rfs Tsfván: Fakopács kopács egy találmányon dolgozik. Űj koporsót talált lei. A prototípusok tavalyi előállítása után most az első, még szerény megrendeléseket teljesíti, takarékos embereknek léc és viaszosvászon kombinációjából kialakított, halottültető koporsókat szerkeszt lopott faanyagból. Olyan üzlet körvonalait látták beteljesedni a gyors hírelés után a hatodikon Lakók, mely szerint Fakopács egy éven belül millomos lesz, s akkor kertes házba költözik, műhelyt épít, főállásban fog új konstrukciójú koporsókat gyártani, s végre csend lesz ebben a házban. A tizediken egy vallásos öreg házaspár úgy tudta, hogy Fakopács bárkát épít, egy új özönvíz közeledtéről szerzett tudomást valami imaházból, s ahhoz idomította minden szabad idejét, hogy mire jön a nagy ár, készen legyen a hajó. Lesz ami lesz, addig a lakók idegeivel, az ő kis családja, meg a hatszázas új kocsi hajóra kerülhessen-.. A bárka négyhónapi megfeszített munkával, éjjel-nappal kalapás- sal elkészült ugyan, de kiderült, hogy szűkre terveztetett, s építeni kell a tágabb másikat, amelyben az após. anyós is elfér töméntelen régi csecsebecséjéveli, macskával, kutyával, négy öreg tyúkkal, kakassal... Fakopácsék emeletén a nyolcadikon az a hír terjedt el, hogy Fakopács másodállásban bedolgozást vállalt egy hintalókészítő faipari kátéeszben, szülési szabadságon levő felesége egész nap főzi, áztatja, puhítja a deszkákat, ieceket, hogy férje szabad idejében termelhessen, dolgozhasson. Megint mások úgy tudták, hogy Fakopács állami megrendelést vasárnap kapott a magyar Etfel-Fako- pács torony Duna-parti megépítésére, faanyagból, deszkából, lécből, hulladékanyagbóL A hároméves szállítási határidő időarányai teljesítése érdekében aztán Fakopács nem hagyhat ki egyetlen hét végét, vasárnapot sem, reggeltől estig ütni kell a vasat, illetve a fát, hogy valami legyen a káprázatos ötletű csoda toronybólA leghétköznapibb feltevést egy öreg nyugdíjas asztalos fogalmazta meg átkozódva, a hetediken: Fakopács fél éve elkártyázta a családja minden bútorát, s most hónapok óta maga épít ágyat, szekrényt, ebédlőasztalt, széket, könyvespolcot, íróasztalt, hogy helyrehozza könnyelműségét, a család javainak elherdálását, s minden ellenkező híreszteléssel szemben egykét hónapon belül befejezi műhelymunkáját, állítólag már csak a beépített szekrénybe telepített kanári-, csíz-, papagálykalitkák, meg a gyerekszoba ülőbútorainak építése van hátra, s megszűnik a fúrás, faragás, kalapálás zajfészke lenni a nyolcadik. A nyugdíj as asztalos tetszetős teóriájának sokan hittek, elvégre miért re hinnék mindenkiről a legrosszabbat, hogy tudniilik Fakopács bűnéért vezekel, s neki is éppen elég hülye kényszer ez a munka. Egy zajos tavaszi vasárnap éjszakája tett pontot a Fakopácsék körül születő mendemondák burjánzására. Tizenegy óra tízkor Fakopács még fütyülve, dalolva kalapált, de tizenegy óra tizenkét perckor egy nagy csattanást követően döbbenetes csend támadt. A g~' -a —-T-r—77 - ' süuiioiTuBbh nemeseueix zaj- ban elaludt lakótársak nem Is a csattan ásra, a váratlan csendre riadtak feL Mi történhetett a nyolcadikon? Fut- kosás, ajtócsapkodás. Valakit mentőért telefonálni küldenek. Mentő sivit, lakók tülekednek a folyosón. Fakopács hordágyon. Felesége mellette zokog, arcát kezébe temeti Fakopácsnak mindkét lába eltörött. Egy súlyos deszka zuhant rá munka közben, mint légyre a légycsapó, külön szerencséje, hogy megúszta csonttöréssel... Fakopácsné végre elcsendesedett a szomszédok vigasztaló gyűrűjében, két asszonyt leülni invitált a lakásban. S az igazságot nem lehetett tovább takargatni: Fakopácsné ott, azon az éjszakán mindent elmondott, no meg a szomszédasszonyok látták is, amit láttak... Fakopács féléves munkával csaknem százszázalékosan megvalósította lakása zajszigetelését, a szőnyegpadlóra pallóból padlót fektetett, a menyezetre álmenyezetet szerkesztett, a falakra impozáns faburkolatot... Fakopácsné könnyein át höppögve mesélte — miattam van minden baj, én miattam. Ez az áldott ember nekem akart segíteni, elképesztően zajérzékeny vagyok, lentről fentről, jobb- ról-balról meg csak jöttek be a zajok, zenefoszlányok, zörejek a lakásba, nem bírtam tovább, kirobbantam, az ember pedig szigetelni kezdett, hogy engem, az idegeim épségét megmentse... f ldott jó ember, helye- seltek a szomszédasz- szonyok, és a vasárnapi kórházlátogatáskor sorban álltak Fakopács hófehér ágya mellett a szövetkezeti ház lakói. Fakopács ezen a vasárnapon ünnepelt hős lett... Fakopács vasárnap, később, gyógyultan sem kelt föl az ágyból kilenc óra előtt... Zenei anyanyelvűnk r — Nem szeretek énekelni — mondta 10 éves kis barátnőm, amikor szombat délután betoppant hozzám és éppen süteménykészítés közben talált Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémhistóriát! — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyerekeim még kicsik vpltak. Egy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! Á, nem, a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekek hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy „Ég a város, ég a ház is...” Nagyon tetszett a gyerekeknek, újra, meg újra csak ezt akarták, és harsogták a végét: „Tűz, tűz, tűz, tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberek jönnek ki a házakból, kémlelnek erre-arra, aztán látva, hogy sehol sem piroslik a láng, fenyegetően integetnek felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd, hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta sem h énekeltem ezt a dalt — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet Olyan, hogy egyik korábban kezd, a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést — Akkor énekeljük együtt! — Így hát csőbe húztam” az én néma madaramat. Ügy kinyílt a csőre, hogy már-már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha az énekszótól. ★ Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törődnek-e vele? Vagy úgy vélik, mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatná ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolni? Nem nevel-e figyelmetlenségre a mindig hangzó háttérzene? És a kényszerrel űzött hangszeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig milyen örömforrás lehetne 1 Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Kodály mondta: „a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer, az énekhang”. Igen, mondhatnák sokan, de mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az „előadás” tökéletessége a fontos, hanem az összetartozás, a bensőséges hangulat, a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, legegyszerűbb népdalokat mindenki tanulta. A zenei anyanyelv nem más, mint a népdal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s taénzfti elő az irtat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. „A zene lelki táplálék-, aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és haL..” — mondja Kodály. A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban, 1976. Kossuth K.), hogy több külföldi klinikán folytatnak zeneterápiai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi szto- matológiai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” zenét a félelem csökkentése végett. Üjabb tapasztalatok szerint a zene asztmás panaszok, izomrenyhe- ség, neurózisok esetében Is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: „Mert semmi sincs oly durva, oly kemény, vad, / Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsika”. Daloskedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolái tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma, az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogódzva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádióhallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek — felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem „háttérzene”, erre mát odafigyel a család és közösség összeforr áltála. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen tanul hangszeren Is játszani. A legnagyobb muzsikusok többnyire ilyen házimuzsikás családokban nőttek fel. (A hatalmas Bach-nemzetség, mely mintegy félszáz muzsikust számlált, s így valóságos „zenei céh” volt, minden évben összejött egy megbeszélt napon s helyen, s a családi találkozókat a közös, énekszó avatta ünneppé.) Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anyanyelvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Kodály-módszerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusok, köszöntők? Gyakorta unatkozó, a gyest bezártságnak érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncházvonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan Zenei alapozást sajátítanak el, amelyre a további fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb :■ természetes lételemüknek érzik a dalt, családjuk már nem lesz néma család. Aki kicsit is ért a zenéhez, tudja: ha egy dallamot transzponálunk, más hangnembe helyezünk, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott hangokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi felismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz hasonló (ha el nem némul), amelyben' az egyéneket összekötő kapcsolat adja a közösségi élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a dallam, az összetartozás megmarad, ha a hangok (a személyek) változnak is. És megmarad a szépség szeretete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az összetartozást munkálja, miközben az életet megszépíti, s amelynek épp oly’ lényeges eleme a zenei, mint a beszélt anyanyelv. Bozóky Éva Hallgass Jenő Zoltán szobrai, rajzai Az Olaszországban élő szobrászművész munkáiból Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítási termében nyílt kiállítás. Misterium Küldi János; Nyársirató Sikonda, Sikonda, sárgul a fa kontya, sátrait lebontja lassan a táj• Sikonda, Sikonda, köd ül a sziromra, elsuhog a pompa', oda a báj, Sikonda, Sikonda, figyelj a sípomra, borongva sikongja valami fáj! (1977.) ♦
