Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)

1978-08-05 / 183. szám

MALOM-PART

Most, hogy Henry Moore a dagály, a város nem nyug- rásiatot az egyes statikus alapnyolcvanéves — s mint hallani — jó egészségben ünnepli születésnapját, illő tisztelettel, magamban illő szerénységgel idézem egy kis emlékemet a londoni Temze-part- ról. Mégpedig arról a részéről, ahol a nagy angol szobrász, a modern egyetemes plasztika egyik meghatározó egyénisége Rögzített torzója (Locking Piece) díszük egy szökőkútrendszer ölén. Világhírnévre szert tett műveiből láttam még néhányat, ennél híresebbeket, de nekem ez volt első találkozásom Henry Moore-művel.

Ez a táj a Lambeth és jellegtelen Vauxhall-híd között a Millbank. Igen, a Malompart, hajdanában a Westmins- ter-apátság vízimalma őrölte itt a gabonát. Vannak arrébb híresebb hidak, a Westmins- ter-hídtól a Tower híd iáig, előbbit az egyik „tavi költő”, Villiam Wordsworth halhatatlan szonettje is idézi:

Jókedve van, hát gördül a folyam:

ó. Istenem! a házak alszanak; nagy szív a város. Nyugszik boldogan!

(A Westminster hídon)

Hajnal helyett alkonyat felé Jár az idő. Nemrég ért véget

szik, zölden csillámlik amott az újabb kor egyik felhőkarcolója, a 34 emeletes Vickers- torony. Persze, irodaház.

Egy kiskutya futkározik a szökőkútrendszer árkaiban. Teheti. A csövekben nem áramlik a víz, takarékoskodni kell vele. Az eb gazdája kókadtan üldögél. Nem tűnik valószínűnek, hogy a Torzó nemes és egyértelmű plaszti- citása, egyszerű közlése különösebben érdekelné. Ám ezt nem lehet biztosan tudni. Kutyájával naponta itt jár. Henry Moore formát teremtett, ő láthatóan körbejárja, az eb pedig használja. Nincs ebben semmi rendkívüli, így természetes.

Henry Moore szerint is. „Aki fogékony akar lenni a szobrászat iVánt — mondta egy régebbi rádióinterjúban —, annak meg kell tanulnia, hogy a formát egyszerűen csak formának érezze, nem pedig leírásnak vagy reminiszcenciának. .. A gótika óta az európai szobrászatot benőtte a moha, a gyom — mindenféle felületi kinövés, amely teljesen elrejtette a formát. Brancusi különleges hivatása volt megszabadítani a szobrászatot ezektől a ránövésektől... De ma már nem kell a szobformákra visszavezetni és leszűkíteni. Mi már felnyithatjuk, összekapcsolhatjuk és ösz- szekombinálhatunk több, különböző nagyságú, metszetű és irányú formát, hogy szerves egésszé alakítsuk.” Ebből a törekvésből épült életműve. Nem gyönyörködtetni, hanem gondolkodtatni. Ámbár, a gondolkodás is gyönyörködtet. Különben is. számi álhatatlanok a szépség üzenetei és annyiféle parton jár az ember.

London modern múzeuma, a Tate Gallery itt van a szomszédban. Egyik terme Henry Moore több alkotását őrzi, a Fekvő figurát, más kompozíciókat és a Sisak-fejet, amely a galéria sok katalógusának címképe is.

Mossa a Malom-partot a víz. Nemrég égy halat is fogtak a Temzében. Ez öröm, jelzi, a folyó — hosszú idő óta — talán újra élni kezd. Az eb kicsit még szaglászik és továbbáll. Utána a gazdája. A Vauxhall Bridge Road fejé mennek. Ez széles, forgalmas út. A sarki pubban élénk az élet. Fogok egy dárdát, hogy gvakoroljam a célbadobós játékot. Nem mondhatnám, hogy valami jól megy. Abba is hagyom.

Tóth Elemér

FILMJEGYZET

SERPICO

A kapitalista társadalommal —, illetve a burzsoá hatalommal — szemben álló hős már a harmincas években megjelent a nyugati mozivásznon. Amerikában is. A rendezők akkoriban még szelíden bíráltak, elmarasztaló véleményüket fejcsóválással juttatták kifejezésre. A következtetés az esetek többségében így hangzott: a rendszer alapjában véve jó, de egyes emberek rosszak. Nem érdemes a hivatalos politikát támadni, reformokkal kell jó közérzetet teremteni. Tipikus példája ennek az alapállásnak Frank Capra művészete. Nála az ellentétek elsimulnak, a gazdagok békejobbot nyújtanak a szegényeknek, pedig a konfliktusok voltaképpen feloldhatatlanok. A morál kegyetlen. A játékszabályok erkölcstelenek. A happy end, a boldog befejezés ereje „legyőzte” ezekben a filmekben az igazságot. Hozzá kell tenni azt is az elmondottakhoz, hogy „fent” nem nagyon szerették a kényes kérdéseket taglaló és az ellentmondásokat leleplező alkotásokat. Aki szemben úszott az árral —, mint például Chaplin — kitessékelhették az országból, vagy a perifériára szoríthatták.

Az amerikai film újabb korszakában a legkövetkezetesebb rendezők nem elégszenek meg felemás megoldásokkal. A társadalomkritika most már radikális. Az eszmei rímek —, melyek A lovakat lelövik, ugye?, a Magánbeszélgetés, az Üvegház, s még egy sereg filmben összecsengenek —, tudtunkra adják, hogy az alapokkal van baj. Méghozzá nagy baj. Szó sincs már békés megoldásokról. Ezek a filmek azt bizonyítják be, hogy az amerikai társadalom törvényei igazságtalanok és a közérzet rossz. Az esetek, melyek megelevenednek, korántsem kivételesek: az általános helyzet jellemzői. A korábbi tétel megváltozott: az egyes emberek jók, de a rendszer alapjában véve rossz.

A Serpico című új amerikai filmben, amelyet régi ismerősünk, a Tizenkét dühös ember alkotója Sidney Lumet rendezett, lelkes rendőr a főszereplő. Azaz fogalmazzunk árnyaltabban: Serpico csak szeretne lelkes lenni (ami adott esetben azt jelenti: becsülettel és felelősséggel kívánja ellátni feladatát). Kiderül, méghozzá hamarosan, hogy ez a szerény program teljesíthetetlen. A fiatalember hűséges az esküjéhez. Nem fogad el megvesztegetési pénzt, emiatt „kiutálják” a szervezetből. S, ha csak az antipátia megnyilvánulásait kellene elviselnie! Mivel a korrupció keresztül- kasul áthatja a rendőrséget, az érdekeltek szövetkeznek Serpico ellen. A derék fickó —, azért merem használni a kifejezést, mert Serpico maga is fittyet hány minden konvencióra, s torzonborz szakállával, rendezetlen . külsejével csöppet sem emlékéztet rendőrre — állja a harcot „Ki bízhat meg olyan zsaruban, aki nem fogad el pénzt?” — mondja valaki a filmben. S, mivel a kérdésben benne van a válasz, hősünket ide-oda dobálják egyik osztályról a másikra. Régi jó fogás, hogy a kellemetlenkedőt kellemetlen helyzetekbe kényszerítik, s aztán likvidálják. Megállíthatatlan a folyamat. A maffia erősebb, mint a magányos farkas. Serpico golyót kap a fejébe, s csak erős fizikumának köszönheti, hogy túléli a gyilkos merényletet. Búcsút mond a „hivatalnak” és az országnak.

A Serpico meséjét az élet írta. A források hírül adják, hogy az igazi Serpico (aki külföldön tartózkodik) több mint tízéves munkával leplezte le a rendőrségen uralkodó állapotokat. Azután ő is megkapta a „jutalmat”. Élményeiről könyvben számolt be, melynek nyomán született Sidney Lumet filmje. A közreműködők névsora rangos. A címszerepet a mai amerikai film nagycsillaga, A1 Pacino játssza, a zenét Mikis Theodorakis szerezte.

A film fordulatokban és izgalmakban bővelkedik. Lumet nagy gondot fordít a lélekrajz pontos motivációira. Főképpen arra törekedett, hogy Serpicóval azonosuljunk, s az ő szemével nézzük, az ő logikájával kövessük a kibontakozó drámát. A rendező a feszültségkeltésnek is mestere, bár ezúttal néhány fölösleges mellékszállal terhelte meg a cselekményt (az alvilági sakkhúzások megjelenítése túlságosan részletező.) Kitűnő az indítás, de később megtörik a ritmus lendülete, s csak a finálé gyors sodrású. A Serpicónak állított csapda előkészítése, majd lefolyása ügyesen megszerkesztett képsorokban bomlik ki.

A1 Pacino egészen kiváló színész. Érett művészettel formálja meg a tisztességes rendőr figuráját. Elhiteti velünk Serpico minden indulatát, érzelmét és cselekvését. Ez az ember meg akarja állítani a vesztébe rohanó vonatot. Egyedül azonban tehetetlen. A1 Pacino alakítása élményszámba megy.

— s — f

4 NÓGRÁD = 1978. augusztus 5., szombat J

Mai

tévé áfán latunk

17.45: Tájak, városok, emberek.

Kerala, a türelem országa.

Keraláról, a legkisebb indiai államról szól a közismert sorozat dokumentumfilmje. Kerala bővelkedik a „leg”- ekben. Nemcsak a legkisebb, hanem a legszegényebb, a legsűrűbben lakott, ugyanakkor itt a legtöbb tanult ember Indiában. Ügy tartják, hogy itt a legjobb üzlet: az iskola. A néző széles képet kap Keraláról, földrajzi helyzetéről, társadalmi életéről, kultúrájáról is. Ke- ralában jelenleg baloldali vezetők irányítanak. A központi segítség igen kevés, amit támogatásként kapnak, elenyésző. A mezőgazdaság legnagyobb kérdése: élelmiszert termeljenek-e, közvetlen fogyasztásra, vagy exportra termeljenek, amiből azután élelmiszert importálhatnak ! (Egyébként legfontosabb kiviteli cikkük: a kókusz.) Keralában békés egy- másmellett-élésben élnek a mohamedánok, buddhisták, zsidók és keresztények. Ezért is nevezik „a türelem országának”.

Volt egy filmszínészünk

Habos-sor ózni a televízióban

„Volt egy filmszínészünk — kezdi Kabos Gyuláról írott vallomását Nemeskürty István másfél évtizede írott magyar filmtörténetében —, aki több volt, mint népszerű filmszínész... Kabos volt az üzleti siker, Kabos nevére vették meg a filmet a falusi mozik, Kabos nevére kölcsönzött tőkét a gyártónak a gazdag ügyvéd vagy tőzsdés, Kabos nevére ment be a moziba a vasárnap délutáni előadásra a munkásember és kistisztviselő... Kabos a magyar film volt.”

Aki látta a televízió vasárnap véget ért, egy tucat filmből álló Kabos-sorozatát, egyetértőén bólogat e sorok olvastán. Kabos Gyula, aki filmszínészi karrierjét a magyar hangosfilm születésével kezdte, valóban a második világháború előtti magyar filmgyártás —, de nyugodtan mondhatjuk: színművészet — legrangosabb egyénisége volt. Mint Jávor Pál vagy Ráday Imre — természetesen más zsánerben —, akik nélkül a harmincas években aligha lehetett magyar filmet forgatni. Olyan nagy volt népszerűségük, személyük, olyany- nyira összekapcsolódott filmgyártásunk és -forgalmazásunk anyagi biztonságával.

Kabos Gyula a legnagyobb színészek közül való. Bármilyen figurát élettel, hittel tudott telíteni, legyen az tisztviselő, elesett vagy úrhatnám polgár, pincér, körorvos. Nem ő bújt bele a figurába, hanem a figura öltötte magára Kabos karekterét, arcát, mozdulatait, a hadaró-dadagó beszédtempót, egyszóval

mindazokat a jellemző tulajdonságokat, amelyek színészi habitusához, eszköztárához tartoztak. Nem az átlénye- gülés művésze volt, de sohasem tett erőszakot szerepein. Békésen tűrték azok, hogy Kabossá lényegüljenek, gyakran általa nyerve nagyobb hitelességet, súlyt, jelentőséget az „eredetinél”.

Márcsak ezért sem volt haszontalan figyelemmel kísérnünk a sorozatot. Mégis többről van szó, mint egy színész művészetének megismeréséről (ezt magam és azok nevében mondom, akik „önhibájukon” kívül nem lehettek az élmények egykorú részesei). A Kabos-sorozat ugyanis fellebbentette a fátylat a harmincas évek magyar filmjeiről, s egyfajta ízelítőt adott a mennyiségileg rendkívül bőséges termésből.

A válogatás szempontjait fölöslegesnek érzem taglalni, mivel olvasmányaim kirajzolta meggyőződésem,

hogy a válogatók a gazdag anyagból a legjobbakat, az eszmeileg ma is elfogadhatókat választották bemutatásra. Némelyik darab — legfőképpen a Hyppolit, a lakáj, majd a Lila ákác. a Lovggias ügy, a Nászút féláron — egészen színvonalasan szórakoztatott, a többség azonban több bosz- szúságot, mint örömet szerzett. Nem Kabosra és néhány más színész alakítására vonatkozik ez a megállapítás, hanem a filmek egészére, olcsó szóvicceire, banális képsoraira, álromantikus, hazug világukra.

A korabeli valóságtól, a mindennapok tényleges társadalmi, emberi problémáitól olyan messze kerültek ezek a filmek, mint Makó Jeruzsálemtől. Rendületlenül dolgozott a kaptafa. Az alapforma a következő: a szegény lány beleszeret a gazdag férfibe, vagy fordítva, de látva a köztük levő szakadékot, nem merik bevallani, mígnem — valamilyen mesterkedés folytán — a szegény lány gazdag, a gazdag férfi szegény nem lesz, (de rendszerint kiderül, hogy az anyagi lerobbanás csak látszólagos, míg a meggazdagodás mindig valóságos), elhárul az akadály, jöhet a csók, a boldog illúziókba ringatás után a „vége” felirat. E sablonról nem a művészek tehetnek, legtöbbjük később idegen földön bizonyította képességeit; sokkal inkább a korabeli kultúr- és művészetpolitika, amely béklyókba kötötte az alkotói fantáziát. Pár hónapja jelent meg Székely István Hyppolittól a Lila ákácig című könyve, amelyben arról tesz említést, hogy egyik filmjével kapcsolatban behívták a minisztériumba, de ez csöppet sem lepte meg, hiszen ez akkoriban szinte magától értetődő volt, éppúgy, mint a forgató- könyvekbe való belejavítga- tás, az eredeti mese fordulatainak megváltoztatása.

Csoldálkozhatuk-e hát. a nagyanyáink, anyáink emlegette édes-bús. kiváló és felejthetetlen filmek olyan rosszra sikeredtek, legalábbis művészi, igényes mércével mérve.

Véleményem szerint — minden kedvezőtlen benyomás, tapasztalat ellenére — végső ' soron hasznos volt a Kabos- sorozat bemutatása. Nosztalgiákat zúzott szét, s remélhetőleg sokak számára bebizonyította: a magyar filmgyártás „meseautó-korszaka”

csak filmeket termett, de filmművészetet nem teremtett. Hiányoztak hozzá — sok más mellett — a politikai feltételek.

Ám volt egy filmszínészünk — szintén sok más mellett — aki nemcsak népszerű, de nagy művész is volt.

Sulyok László I

Dilemmák a Vész előtt

Bajok garmadájával vemhes korszakunk egy prózai, ám döntő fontosságú árnyoldaláról közöl tanulmányt Kosáry Domokos a Gyorsuló idő sorozat egyik idei kiadványában. A Magyar külpolitika Mohács előtt című könyv középkori — jószerivel első — diplomatáink kezdetleges próbálkozásait, felsüléseit veszi sorra.

Miképp történt, hogy Magyarország a legnagyobb bajok közepette majdnem teljesen magára maradt? Meg- tett-e minden tőle telhetőt az akkori magyar diplomácia, hogy elejét vegye a várható országégésnek? Többek között ezeket a kérdéseket vizsgálja — és alapos ismeretek birtokában meg is feleli — történetünk forrásainak kiváló ismerője.

A könyv olvasója előtt — a szerény terjedelem dacára — kibontakozik a Jagellókor! nemzetközi politika ösz- szekuszált szövevényének képe. A hatalmak közt lavírozó Szentszék, a magyar földet védősáncnak tekintő V. Károly, s a Habsburg-rivali- táson túllátni képtelen I. Ferenc számára —, miként kiviláglik — korántsem volt égetően fontos a magyar integritás, amíg a saját bőrüket biztonságban tudták az oszmántól. De nem is igen lehetett, hiszen az orrukig látó magyar rendek okozta belső zűrzavar kioltotta azt a lanyha segítőszándékot is, ami volt bennük. „Magyarország ügyei olyan állapotban vannak, hogy félek, ígéretük csak füstnek bizonyul a két évvel előttihez hasonlóan” — írta levelében Ferdi- nánd főherceg V. Károlynak, 1523 decemberében. Burgio nuncius később még sötéKiirtí Andris:

CSODÁK A SZÍNHÁZBAN

(3.)

Itt állófogadás — hidegbüfé, márkás italok, cigaretták, szivarok, kis ajándéktárgyak —, nagy és világhírű magyar vegyigyár vezérigazgatója szeretettel üdvözli a nemzetközi gyógyszervegyészeti szimpozion résztvevőit és reméli, és szeretettel, és biztos benne, és a jövőben is . . . Koccintások.

Tessék átfáradni a tanácsterembe, helyet foglalni a kényelmes fotelekben, a csavart lábú asztalkák körül.

Alacsony dobogó a terem végén, sietős léptekkel arra tart egy harminc év körüli csinos, szőke, határozott fellépésű nő. Kezében papírlapok.

Lazacszürke ruha, friss frizura, törékeny alkat. Odaáll az emelvény szónoki asztala mögé, rövid üdvözlet, bemutax- kozás, majd minden cécó, kö- rülményeskedő beveze*és

nélkül a tárgyra tér. Tömören, szinte szárazon beszél. Angolul. Egy kísérletről, annak eddigi tapasztalatairól. És már az első mondatok után megszűnik a teremben a duruzsolás. a világ legkülönbözőbb tájairól összesereglett két tucat tudós kigyúló szemmel, fokozódó érdeklődéssel hallgatja az előadót.

Rövid az expozé, tíz percig sem tart. doktor Vahalla Anna, a gyár kutatócsoportjának vezetője már le is ült, már golyóstul a kezében, kö^ilnéz, van-e kérdés, felkeltet- te-e a kollégák érdeklődését a téma?

De még mennyire, hogy felkeltette!

Valóságos nehéztüzérségi ostrom alá kerül a vegyésznő, pillanatok alatt

vagy. húsz kérdés zúg feléje, olykor egymást keresztezve, pedig a tudósnép általában kínosan udvarias.

— Jól értettem? — firtatja mély basszus hangon Johns professzor Dániából, s előre- dűti oroszlánfejét, hogy majd egy kötőszót se mulasszon el a válaszból. — A kolléganő azt állítja, hogy ennek a mes- tabin nevű új szernek a segítségével korlátlan mennyiségben rögzíthetők az emléknyomok az idegrendszerben?

Fejét tagadóan csóválva jegyzi föl a kérdést az _ előadó, de még le sem írta' teljesen, Georgi Blagoev, hetvenéves, állami díjas egyetemi tanár Szófiából, nyújtózik a sarokban. Mindkét karja a magasban, még ujjait is billegeti, mint kisdiák, aki mindenáron föl akarja hívni magára a tanító néni figyelmét, mert világfontos a mondanivalója. (Folytatjuk)

tebb képet fest a pápának: „Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton. ., nem hiszem, hogy akadna három ember, aki azt a három forintot ideadná”.

A Jagellók sem vívtak ki különösebb tekintélyt. II. Ulászló, a főurak által „üstökénél cibált” király és fia, a suhanckorból épp, hogy fölcseperedett II. Lajos gyöngének bizonyult a nagyobb uralkodóknak is nehéz föladatokra. A Portával nem őrizték meg a viszonylag „jó” kapcsolatot, s Euró* pa érdekelt országait sem tudták a veszély ellen maguk mögé sorakoztatni. A török követ — Behrám csausz — fogva tartása, a késés a bécsi találkozóról,. a követek goromba eltávolítása az országból y, mind egy-egy diplomáciai baklövés éppen a legkényesebb szituációkban. S, megkésett már —, noha nem egészen hatástalan — II. Lajos levele a pápához, amelyben elpanaszolja, hogy nem volna szorult helyzetben, ha pár évvel korábban elfogadja Szulejmán békeajánlatát, amit a pápa tanácsára visszautasított. Így — írja — „méltántálán volna, ha a Szentszék... veszélyes- helyzetemben magamra hagyna”. Az utolsó pillanatokban való kapkodás már nem sokat segített. A Porta biztosra vehette, hogy —, amint a könyv írja — „.. .az egymással marakodó európai hatalmaktól segítség nem várható, vagyis Magyarországot nemzetközileg szabad prédának lehet tekinteni”.

Kosáry Domokos könyvében szépítés nélküli kép bontakozik ki az adott kérdéskörről, elősorolva a lehetőségeket s a korlátokat, amelyekkel a magyar diplomáciának számolnia kellett. Eredményt —, mint tudjuk — nem sikerült elérni, de —, ahogy a szerző megállapítja — „nem állíthatjuk azt, hogy a veszély lényegét... Magyarország több diplomáciai ügyességgel és igyekezettel végleg elkerülhette volna”.

Molnár Pál !