Nógrád. 1978. július (34. évfolyam. 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

Kuba és a kreol kultúra Amikor Fidel Castro és kis csapata huszonöt éve, 1953. július 26-án megtá­madta a Santiago de Cuba- beli Moncada-laktanyát, ta­lán senki sem hitte volna, hogy e tragikus kimenetelű esemény nemcsak az „Antil­lák Gyöngyének” nevezett szigetország sorsára, hanem az egész latin-amerikai kon­tinens társadalmi és kultu­rális fejlődésére ilyen óriási hatással lesz. Ennek a hősi tettnek a nyomán bontako­zott ki az a forradalmi harc, melynek eredményeképp 1958-ban a győztes gerilla­hadsereg szétzúzta Batista diktátor imperialistabarát rendszerét, Kuba népe pe­dig — az amerikai földrészen elsőként — hozzákezdhetett a szocialista társadalom alap­jainak lerakásához. A kubai nép végre megkapta a tör­ténelmi lehetőséget, hogy sza­bad országban, szabadon bon­takoztassa ki legjobb képes­ségeit. Hogy e képességek milyen sokrétűen gazdagok, arra bőséges bizonyítékkal szol­gált az ország kultúrája, már a gyarmati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sa­játossága talán épp a sokar- cúság, amely az indián ősla­kosság, az európai, lényegé­ben spanyol gyarmatosítók és az Afrikából behurcolt négerek civilizációs, kulturá­lis örökségének egybeolvadá­sából adódik. A létrejött öt­vözetet, új minőséget neve- eik a kubaiak criollo, vagyis kreol kultúrának. E kultúrtörténet első lap­ján mindjárt egy nagylélegze­tű epikus művet találunk, Silvestre Balboa alkotását, A türelem tükrét (1608). Témája a kalóztámadásoknak kitett ßziget viszontagságos élete. A rákövetkező, mintegy két­száz év nem sok említésre méltó eredményt hozott. A rabszolgák betelepítése nyo­mán fellendülő cukor- és do­hánytermesztés ugrásszerű gazdasági fejlődést eredmé­nyezett és lassan megterem­tette a kulturális élet feltéte­leit is. A XVIII. század ele­jén megalapítják a havannai egyetemet, 1790-ben pedig megindul az első újság is. A gyarmati függés ellen sze­gülő nemzeti gondolat a század végén már megizmo­sodott, de egyetemes ér­vénnyel csak a XIX. század 70-es, 80-as éveiben fejező­dött ki a talán mindmáig leg­nagyobb kubai költő, Jósé Marti műveiben. Marti, az Apostol —, ahogy a nép még ma is nevezi —, politikusnak, költőnek egy­aránt zseniális volt. ö alapí­totta 1892-ben a Kubai For­radalmi Pártot, amely egye­sítette a függetlenséget kö­vetelő erőket. Ez a párt adott parancsot a spanyolok elleni felkelésre 1895-ben, s irányí­tása alatt a felszabadító hadsereg egymás után arat­ta győzelmeit az óriási túl­erőben levő spanyol hadse­reg felett. A függetlenséget végül is csak az Egyesült Ál­lamok csapatainak beavatko­zásával sikerült kivívni 1898- ban. Marti lángeszét bizo­nyítja, hogy még jóval e fordulat előtt felismerte az amerikai gyámkodásban rej­lő roppant veszélyeket, s a latin-amerikai népek össze­fogását sürgette: Költőként is forradalmi újító volt; mű­vészetében a romantikus pá­tosz népi realizmussal és a modern izmusok, főként az impresszionizmus és szimbo­lizmus felé mutató, kifeje­zési módokkal párosul. Az önmaga lényegét kereső ku­bai kultúra nagy pillanata volt Marti élete: vele kap­csolódott be először e kultú­ra az egyetemes művelődés vérkeri ngésébe. A XX. század, s vele az úgynevezett „félgyarmati köztársaság” szellemi életé­nek első évtizedei már a sa­játosan kubai, ugyanakkor általános érvényű tartalmak megfogalmazásával, elmélyí­tésével teltek. A haladó pol­gárság legjobbjai is meg­egyeztek abban az illúzióban, mely szerint a társadalmi ba­jok orvoslására a művelt ki­sebbség vezető szerepének kivívása a megoldás. 1930-ban robbant ki a köz­társaságot felváltó Machado- diktatúra elleni forradalmi mozgalom. Ugyanebben az évben jelentkezett az iroda­lomban az úgynevezett neg- rismo, vagyis a néger néptö­megek problematikáját, kul­turális értékeit az irodalom­ba beemelő irányzat. Nicolás Guillén volt a mozgalom leg­kiemelkedőbb költője, de a modern kubai irodalom má­sik óriását, Alejo Carpentiert is soraiban találjuk. A cso­port legnagyobb tette az úgy­nevezett afrokubai kulturális örökség feltárása volt; amelyre az ősi afrikai mi­tológia és a keresztény val­lási elemek sajátos kevere­dése a legjellemzőbb. Ter­mékenyítő hatása óriási volt, s nemcsak az irodalomban: a világhírű kubai balett és a mindmáig talán két legna­gyobb kubai képzőművész, Vilfredo Lám és René Por- tocarrero is bőven merített e kultúra gazdag és tiszta forrásából. Ugyancsak ebben az idő­szakban, a 30-as, 40-es évek­ben jelentkezik először a munkásosztály helyzetének, sorskérdéseinek témája az irodalomban, Nicolás Guillén, Manuel Navarro Luna és mások műveiben. E kérdések­ről azonban a társadalomtu­dományok, s az értekező pró­za művelői mondtak el talán a legtöbbet. Közöttük olyan, később kiemelkedő államfér­fiakat találunk, mint Raul Roa vagy Carlos Rafael Rod­riguez. A forradalmi hagyományok, a győztes gerillaháború ki­teljesítő hatása a kultúrá­ban a 60-as években mutat­kozott meg igazán. Az alkotók és műveik felsorolása na­gyon hosszú lenne, így csak néhányat emelünk most ki. Mindenekelőtt Alejo Carpen­tiert, akinek regényeiben a földrész sajátos természeti képe, történelme, emberi tra­gédiái fogalmazódnak meg, de úgy, hogy e barokkosán Indázó stílusban megírt, he­lyi csodákkal, és különössé­gekkel teli történetekben egyben az egyetemes embe­ri sors kérdéseire is megkí­sérel választ adni az író. Fő művét, A fény századát, a magyar közönség is nagy tet­széssel fogadta néhány éve. A költők közül ismét Nico­las Guillént kell elsőként em­líteni, aki kubai írók és kép­zőművészek szövetségének elnökeként kiemelkedő sze­repet vállalt az új kulturális intézmények megszervezésé­ben és irányításában. Alko­tóként szatirikus, ironikus, játékos hangjával vitt új színt életművébe és az új kubai irodalomba. Otto Fer­nandez keveset író, elégikus alkatú költő, a szövetség lapjának, az Uniónak a fő- szerkesztője, aki verseiben a forradalom vívmányait, az illegális mozgalom él­ményeit és a modern ember szorongásait, magányát egy­aránt magas költői szinten fogalmazza meg. A fiatalabb költők közül David Chericián nemcsak rendkívüli vitalitást és bravúros formaművészetet mutató költészete miatt ér­demel kiemelést; ő Ady for­dítója és a magyar költészet egyik legavatottabb tolmá- csolója. Nem hiányozhat e képből az immár klasszikus rangú novellista, Onelio Jorge Cardoso, a népi realiz­mus talán legtisztább képvi­selője; Miguel Barnet, aki szociológiai, néprajzi kuta­tásokon alapuló dokumen­tumregényeivel, főként a Fe­kete sors az Antillák Gyön­gyén című művével aratott világsikert; de nem marad­hat ki Lisandro Otero sem, aki a mai kubai valóság re­alista megjelenítésének egyik legnagyobb mestere. A forradalom győzelme utáni kulturális élet meg­szervezői célul tűzték ki egész Latin-Amerika haladó tö­rekvéseinek a felkarolását. E cél elérésére született meg a Casa de las Américas ki­adó és az azonos nevű iro­dalmi-politikai folyóirat, amely a kiváló költő és iro­dalomtudós, Roberto Fernan­dez Retamar szerkesztésében a földrész egyik legjelentő­sebb szellemi fóruma lett. Keveset szóltunk eddig a társművészetekről. Elsőként a kubai nemzeti balettet kell említeni, hiszen a kubai tán­cosoknál talán csak a moszk­vai Balsoj együttese jobb ma a világon. Primadonnájuknak, Alicia Alonsónak és vezető­jüknek, Fernando Alonsónak a nevét mindenki ismeri. A csoport 1949-ben alakult, és azóta klasszikus és afrokubai tárgyú táncjátékaival a sajátos kubai értékek (vita­litás, életöröm, érzéki szép­ség és finomság) egyik leg­főbb hordozója, kifejezője. Színházi élet a forradalom előtt alig volt Kubában. Szin­te a semmiből jöttek létre azok a merészen kísérletező, a közösségi játékmód ér­vényes formáit kereső tár­sulatok, amelyek azóta nem­zetközi rangot vívtak ki maguknak. Ugyanitt a szo­cialista filmművészet is káprázatos gyorsasággal ju­tott el a megszületéstől a nemzetközi sikerekig, első­sorban Julio Garcia Espinoza, Tomaso Gutierrez Alea és Humberto Solas nagyszerű filmjei révén. Végül szólni kell még a leg­fiatalabb kubai nemzedékek kulturális tevékenységéről. Ezt áttekinteni, értékelni még korai lenne, de rendkí­vül bő irodalmi, művészeti termésük minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy e fiatalok magukévá tették a forradalom eszményeit, ma­gukba szívták az előző nem­zedékek ereményeit. Hitük és lendületük a biztosíték rá, hogy talán ők lesznek, akik valóban élnek a forradalom által megteremtett lehetőség­gel és gazdag képességeiket még gyümölcsözőbben bon­takoztatják majd ki, mint elődeik. Csuday Csaba Alejo Carpentier: A dolgok kezdete (Részlet) Aznap reggel bezárták a szobájába. A házból, minden irányból lárma szűrődött be, és az étel, amit bevittek hoz­zá, hétköznapi ebédnek túlsá­gosan gazdag volt. Hat süte­ményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után is csak kettőt ehetett meg. Egy úti­könyv rajzait nézegette, azután az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő zsongás arra késztet­te, hogy kikukucskáljon azsa- lugáterek között. Feketébe öl­tözött emberek érkeztek, bronzfogantyús ládát hoztak magukkal. Sírhatnékja támadt, ám e percben megjelent Mel- chor, a parádéskocsis, csillo­gó, ropogó csizmájában. Sak­kozni kezdtek. Melchor volt a ló. ö a király. A kockás kö­vezet volt a sakktábla, ő egyenként haladhatott előre, Melchomak pedig ugomia kel­lett: egyet előre és kettőt ol­dalt, vagy fordítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor el­vonult a ház előtt a kereske­dőegyesület tűzoltózenekara. Felkeléskor kezet csókolt a betegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a Márki és a szokásos példabe­szédekkel szólt fiához. — Igen, apám. Nem, apám — mondogatta ő, beszúrva fe- feleteit a kérdések rózsafüzé­rébe, mint ministráns a szent­misén. Marcial tisztelte a márkit, de hogy miért, azt senki sem találta volna el. Tisztelte, mert magas terme­tű volt és báli estélyen ki­tüntetésektől csillogó mellel ment el otthonról; mert iri­gyelte tőle a kardját, és a sújtásokat a polgárőrség tiszti egyenruháján; mert húsvét- kor fogadásból megevett egy egész, mandulával és mazsolá­val töltött pulykát; mert egy alkalommal megragadott egyet a körépületben söprögető fél­vér lányok közül, kétségtele­nül azzal a szándékkal, hogy megkorbácsolja, s ölbe kapva a szobájába vitte. Marcia egy függöny mögé bújt és onnan látta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zilált ruhával jön ki, s örült a büntetésnek, mert ez volt az, aki mindig kiürítette a faliszekrénybe fél­retett kompótostálakat Rettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Mar­cial számára Istennél is való­dibb isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kézzelfogha­tó. Mégis jobb szerette az ég­ben lakó Istent, mert az ke­vésbé volt a terhére. Amikor még egy kicsivel tovább növekedtek a búto­rok, és Marcial mindenkinél Réti Zoltán: LOVAS KOCSI (tus) Otto Fernandez A megosztott idő Ami volt: a tökéletes homály, a halál rettegett szakadéka, a röhej roncsolt cipősarkai; a vizsla éhség a rémült emberszemekben. Most az életünk fénylő, fenséges paripa, mely habzón, vadul vágtat a virradatba: Veríték fröccsen a kőre, puska dobban a kőre, szerelem omlik a kőre, kalászok a gyermekeknek, tiszta útjukra étek. És majdan eljön az ember; virág a hajnál szemérmes arcán, érinthetetlen csodája az utaknak, ki az idők magva felett ül vigyázva, és óvó, örök pásztora immár a Földön a mosolynak és a szeretetnek. Csuday Csaba fordítása jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tálalók, fiókos szekrények alatt, nagy titka volt a világ előtt: Mel- choron, a parádéskocsison kí­vül nincs az életnek semmi varázsa. Sem Isten, sem az apja, sem az úrnapi körmenet aranyozott öltözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Melchor. Nagyon messziről jött Mel­chor. Legyőzött fejedelmek unokája volt. Birodalmában elefántok, vízilovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobák­ban dolgoztak a férfiak, mint dón Abundio. Csak az maradha­tott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgy fogta ki a kék tóból a nagy krokodilust, hogy tizen­két sült kacsába rejtette el lándzsáját, mellyel átdöfte. Olyan dalokat tudott Melchor, amiket könnyű volt megtanul­ni, mert sűrűn ismétlődő sza­vaik nem jelentettek semmit Tortát lopott a konyhából; éj­szaka szökött be, a lovászok bejáratán; és néha megdo­bálta kővel a lovas csendőrö­ket, hogy azután belevesszen az Amargura utca homályába. Esős napokon a konyhai tűz­hely elé rakta száradni a csiz­máját Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy be­tölt egy ilyen pár csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra valónak Calambán. Ez az ember, aki a betöretlen lovat is megfé­kezte, ha csak két ujjúval be­nyúlt a pofájába; ez a bár- sonymundéros, sarkantyút vi­selő úr. a magas kürtőkalap­jával, azt is tudta, hogy mi­lyen hűvös nyáron a már­vány, és a nagy szalonba szánt tálcáról elemeit gyümölcsöt, süteményeket rejtett el a bú­torok alatt. Volt neki Marci- allal egy titkos mandula- és aprósütemény-raktára, me­lyet cinkos nevetéssel „Úri, úri, urá”-nak nevéztek el. Mindketten felkutatták a há­zat a pincétől a padlásig, s csakis ők tudták, hogy az is­tállók alatt van egy kis pin­cehelyiség, tele holland pa­lackokkal, és hogy a haszná­laton kívül helyezett padlás­térben, a cselédlányok szobái fölött, tizenkét porlepte lepke hullatja szárnyainak utolsó maradványait a doboz törede­zett üveglapja alatt. Amikor Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, el­felejtette Melchort, s a ku­tyákkal barátkozott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkosbundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla; a játékra már túl öreg agár; a gyapjas, amelyiket bizonyos időszakokban üldözött a többi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok. Marcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihordta a szobából a cipőket, és kiásta a kert rózsabokrait. Hol szén­portól volt fekete, hol vörös föld lepte el, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott, és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. Néha, a tyúkot a pofája egyetlen erélyes ütésével a le­vegőbe röpítve, egy-egy fris­sen lerakott tojást is ellopott. A Sárgába mindenki bele­rúgott. De Marcial belebete­gedett, amikor elvitték. A ku­tya, melyet pedig a Jóté­konyság Házán is túl hagytak magára, diadalmasan, farkcsó­válva tért vissza, s újra el­nyerte helyét, s ilyen helyet a többi, vadászerényeivel és házőrző virrasztásaival sem tudott soha kivívni magának. A Sárga és Marcial együtt vizelt. Néha a perzsaszőnye­get szemelték ki e óéira, a szalonban, s lassan szétterje­dő barna felhőformákat raj­zoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azon­ban nem fájtak annyira, ahogy a nagyok hitték. Viszont cso­dálatos lehetőséget nyújtottak a nagy . bőgéskoncertekre, amikkel kiprovokálta' a szom­szédok szánakozását. Amikor a padlásszobában lakó kan­csal asszony „vadállatának ti­tulálta az apját, Marcial ne­vető szemmel nézett a Sárgá­ra. Sírtak még egy kicsit, ki­csikartak egy darab kekszet, azután az egész ügy a fele­dés homályába merült. Mind­ketten földet ettek, hempereg­tek a napon, a halasmedence vizét itták, s a bazsalikomok tövében keresték az árnyékot és az illatot. A forróság órái­ban benépesedtek a hűvös kő­lapok. Megjelent a szürke li­ba, a görbe lábai közé csün­gő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkó- gyík, aki azt mondta: „úri, urá”, s közben rózsaszín nyak­kendőt lökött ki a torkán; a városban született, nőstény nélkül élő szomorú sikló; a patkány, aki carey-maggal tömte el a lyukat, ahol lakott. Egy nap megmutatták a ku­tyát Marcialnak. — Vauuu, vauuu! — mond­ta ő. A saját nyelvén beszélt. El­nyerte a végső szabadságot. Most már olyan tárgyak után nyújtotta kezét, amelyeket nem érhetett el. Éhség, szomjúság, meleg, fájdalom, hideg. Mihelyt Mar­cial eljutott odáig, hogy ezek­nek az alapvető valóságténye­zőknek a felfogására egysze­rűsítse le érzésvilágát, lemon­dott az immár járulékossá vált fényről. Nem tudta a nevét. Amikor megvonták tő­le a keresztség csípős sóját, nem igényelte többé a szag­lást, a hallást, de még a lá­tást sem. Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Minden egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ek­kor behúnyta a szemét, mely csak ködös óriásokat vett ki már, és behatolt egy meleg, nedves test sötét ölébe; hal­doklóit akkor ez a test. Mi­dőn azonban megérezte, hogy körülfogta őt a maga szubsz­tanciájával, az életbe siklott Ekkor már gyorsabban múlt az idő, s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a per­cek, pattogva, mint kártyala­pok a játékos keze alatt. A madarak hulló tollferge- tegben repültek vissza a to­jásba. A halak betöltötték ik­ráikat s hóként hullott utá­nuk _ a pikkely a medence fe­nekére. A pálmafák összezár­ták húsos leveleiket, s csu­kott legyezőként tűntek el a földben. A növények szárai felszívták leveleiket, s a föld elnyelt mindent, ami a földé volt. Mennydörgés görgött vé­gig a folyosókon. Az antilop­kesztyűkön szőr nőtt. A gyap- jútakarók szövése szétbomlott, s hajdanvolt juhok gyapjút szaporította. A szekrények, a tálalók, az ágyak, a feszüle­tek, az asztalok, a zsalugáte- rek kirepültek az éjszakába, s a vadon tövében megkeresték egykori gyökereiket. Minden, amit szög tartott össze, szét­esett. Egy nem tudni hol hor­gonyzó kétárbocos sietve Itá­lia felé indult a padló és a szökőkút márványával. A fegyverek a falról, a vasalá­sok, a kulcsok, a rézüstök, a zablák az istállóból megolvad­tak, s fémfolyóvá duzzadtak, mely a fedetlen folyosók csa­tornáin át tartott a föld mé­lye felé. Minden átalakult, s megtért eredeti állapotához. Sárrá lett, ami sárból vétetett, s pusztaság maradt a ház he­lyén. ★ Midőn reggel megérkeztek a kőművesek, hogy folytassák a bontási munkát, már nem volt mit tenniük. Valaki elvit­te a Cerest, melyet előző nap eladtak egy régiségkereskedő­nek. Az emberek panaszt tet­tek a Szakszervezetnél, majd letelepedtek egy padra a vá­rosi parkban. Egyikük ekkor ködös történetet mesélt egy bizonyos Capellenías márkiné- ról, aki egy májusi délutánon a vízbe veszett az Almenda- res folyó malangabokrai kö­zött. De senki sem figyelt az elbeszélésre, mert a nap foly­tatta útját keletről nyugatra, és ők tudták, hogy semmitte­véssel kell hosszabbá tenni­ük az óraszámlapon folyó időt, hiszen éppen ezek az órák visznek a legbiztosabban a ha­lál felé. Lengyel Péter fordítása NÖGRÄD - 1978. július 30., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents