Nógrád. 1978. július (34. évfolyam. 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
Tisztelet Gruber Bélának Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában Festőműterem — befejezetlen diplomamunka. önarckép tükörrel. KMETTY-csendclet (Koppány György felvétele) Jákói Attila Hallom a rügyek énekét A szeme kék a haja szép Hallom a rügyek énekét A csönd mosolyog Nincs aki a meggyfát merné bántani És kis kebel meg nagy kebel — könyvvel Tudással alszom el A haj színe A bőr színe Anyámnak van csak jó szíve s a napnak fenn, mert sugaraz miért nézzek én Lány-hajat Szél-fésű mikor bontja szét hallom a rügyek énekét Bokája karcsú mint az ág érzem a fűvek illatát A haja rövid Le se nő Béke születik csecsemő és minden kő velem azonos ki földdel vagyok honos És minden sejtem hogyha ég Hallom a rügyek énekét Képzőművészek és munkások Vannak dolgok, amelyeknek használ, ha rendkívüli ünnepi eseményből mindennapivá lesznek. Nem jelent ez feltétlenül elszürkülést, sőt ellenkezőleg: attól lesz színesebbé, érdekesebbé. Másfél-két évtizeddel ezelőtt még ritka eseményszámba ment, ha munkások képzőművészeti kiállításra látogattak el. Manapság számos szocialista brigád naplójában lehet olvasni effajta beírásokat. Kollektíván néznek meg egy-egy kiállítást, megbeszélik az ott látottakat, tanulnak belőle. Az pedig már nem szerepel egyetlen brigádnaplóban sem, hogy — az ilyen látogatásokból a művészek is tanulnak. Jobban megismerik a mai közönség igényeit, érdeklődési körét, s még új gondolatokat, témákat is kapnak a munkásközönségtől. Azoktól a munkásoktól, akik valóban saját akaratukból, szépérzékük sugallatára mennek el egy-egy művész tárlatára, vagy egy egész korszakot, stílusirányzatot bemutató kiállításra. Megvan tehát a kapcsolat a munkások és a képzőművészek között. Mégis új, s talán ezt a kapcsolatot is szorosabbra fonja az a kezdeményezés, amelyet a szabadfoglalkozású képző- és iparművészek pártszervezete indított. A soraikba tömörült művészek —, amellett, hogy kiállításaikon mindig külön szeretettel várják a munkásközönséget —, „házhoz szállítják” a művészetet. Elviszik műveiket az üzemekbe, gyárakba, intézményekbe. Budapesti nagyüzemekben kezdték akciójukat, s 1978-as tervükben még nagy részt ismét budapesti és Pest környéki kiállítások szerepelnek. Festők, szobrászok, iparművészek, grafikusok váltják egymást az üzemek művelődési házaiban —, de néhol talán csak az ebédlő, vagy a tanácsterem egy részében rendezik meg kiállításukat. Nem tartanak igényt reprezentatív külsőségekre. A fontos az, hogy minél közvetlenebbül találkozhassanak a művészek közönségükkel, a munkásokkal. Már jártak az Egyesült Izzóban, a Volán Trösztnél, a budafoki Papíripari Vállalatnál, a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalatnál és még egy sor helyen és hallottunk, szolnoki, szegedi, miskolci kezdeményezésről is. Gyűjtik a tapasztalatokat a művészek. Nem mindenütt egyforma a fogadtatás —, hiszen ki állíthatná, hogy ha« zánkban mindenütt egyenletesen magas a kulturális színvonal. Vannak helyek, ahol már hetekkel előre készülődnek a gyári, helyi mozgalmi szervek és számos aktivistájuk, s akadnak még olyanok is, ahol a művészek fogadtatása még nem haladja meg a kötelező udvariasság szintjét. De az utóbbi csoportba tartozó helyeken is akad legalább néhány ember, aki a látottaktól kap kedvet arra, hogy tárlatok, kiállítások gyakori látogatója legyen. Egész éves programmal mentek a művészek az egyik budapesti szakmunkásképző intézetbe: a Kaesz Gyula faipari szakmunkásképzőbe. A februári képzőművészeti tárlatot májusban a belső- építészek kiállítása követte, őszre pedig olyan művészek, mint a Makrisz házaspár és Kádár György Kossuth-díjas festő- és grafikusművész kiállítását tervezik. Éves terv szerint rendezik a kiállításokat az Egyesült Izzóban is, ahol novemberben kollektív tárlatot rendeznek mindazok műveiből, akiknek alkotásai már sikert arattak a nagyüzem dolgozói körében. Várkonyi Endre XII. országos honismereti diáktábor Miskolcon A honismereti diáktáborok egy évtizedes múltra tekintenek vissza. A nagybátonyi 1967-es tábornyitó óta, megváltozott tartalommal, módszerekkel, de változatlan céllal a minden évben életre- hívott táborok sorozatával. Állandó, meghatározó vonásuk lett, hogy mindig más terület értékeinek, problémáinak megismerésére teremtenek lehetőséget. Az első tábornyitás után 10 évvel később ismét Nóg- rád megye adott otthont 1977- ben a honismeret ifjú aktivistáinak. Munkájukat ekkor az adott környezet, Salgótarján szabta meg, így nem a néprajz, hanem elsőnek az országban inkább a helytörténet és munkásmozgalom-történet került a tábor munkájának középpontjába. Így képet kaphattak a kapitalista és szocialista fejlődés egész menetéről, s arról, hogy miként lett a Karancs hegység alatti kis faluból bánya- és ipartelep, majd város és megyeszékhely, egy új típusú szocialista város. Arra kellett ügyelni, hogy az egyes témák ne elszigetelten jelenjenek meg, mert az egységes látás előnyével a fiatalok megismerik a teljes valóságot, amelyben benne van a múlt eseményeinek, életformáinak, mozgalmainak a teljessége, de ugyanúgy benne van mindaz az ismeret és tudás, mely a táj lakóinak tudatában ma is éL Amikor a KISZ központi bizottsága megbízásából 1978. júniusában a KISZ Borsod megyei bizottsága a miskolci Herman Ottó Múzeum segítségével megrendezte a XII. országos honismereti diáktábort, akkor nem titkolt cél volt Miskolc és a környező települések néprajzának tanulmányozásával, hogy folytassák az életmódkutatást, összevetve a Nógrád megyében tapasztaltakkal. A tábor egyik »célja az volt, hogy a cselekvő szocialista hazafiság erősítésével, a nevelési lehetőségek kihasználásával módszertani felkészítést adjon a honismereti mozgalom tudománytsegítő aktivistáinak. Szakmai vonatkozásban a tábornak hármas célkitűzése volt: egyrészt az ifjúsági mozgalom történetének kutatásával, a dokumentumok összegyűjtésével, a napi gyakorlati munkában hasznosíthatóvá tenni a forradalmi ifjúsági múltat, másrészt a munkásság életmódjának kutatásával érzékeltetni a baloldali pártok történetén keresztül a munkásosztály társadalmi vezető szerepének érvényesülését. A tábor harmadik célkitűzése a Hazafias Népfront országos felhívására a szentendrei Néprajzi Szabadtéri Múzeummal együttműködve olyan tárgyak gyűjtése, amelyek a parasztság életmódjának változásait tükrözik. A tábor résztvevői a forrásanyagok tanulmányozása során elsajátították a történeti kutatás alapelemeit, és módszereit, amivel jártasságot nyertek a gyűjtéshez, feldolgozásához. A miskolci tábor is alkalmas volt annak bizonyítására, hogy a honismereti munA kkor még úgy utaztunk autóstoppal, mint az Afrika-kutatók: ráböktünk a térkép egy darabjára és elindultunk, nem is éppen a legrövidebb és legforgalmasabb úton. Mert nem az volt a fontos, hogy oda érünk-e és mikor? —, hanem, ami útközben történik. Egyszer Bakonysárkánynái ért bennünket az este, félúton Székesfehérvár és Győr között. Az út itt csak elhúz a falu mellett —, a távolban sejthető kocsmához letérni értelmetlen volt. Elindultunk hát gyalog Győr felé, ezzel aztán végképp elvágva magunkat mindenfajta melege- dési lehetőségtől; és fagyos, novemberi éjszaka állt előttünk. Hosszan erdőben vitt az út, stoppolni itt reménytelen, integetnünk is fölösleges volt. Az autók fényszórói magabiztosan és nagyképűen suhintottak le ránk, szánalmas kis emberkékre, erdei manókra, sofőrök rossz szellemeire. .. Már jó három órája kutyagoltunk; fáradtak voltunk és idegesek, teljesen össze voltunk fagyva. — Le kéne ülni — mondtam és megálltam. — Nem kell! — mondta Márton és átfogta vállamat. — Csak lépj egyet a bal lábaddal, azután tedd utána a jobbot... és újra a balt. Egyszerű ez. Mindig csak egyetlen lépést kell megtenni —, de azt meg kell tenni. Mondom, megy ez neked... He reze fi Árpád t Márton legendája így valóban jobb volt: le volt egyszerűsítve. Balról, egy domboldalon elszórt fények tűntek föl, melegsárga utcai lámpák. Távolabb szabályos négyszögben higanygőzlámpák... talán egy gazdaság van ott... Talán már nincs messze Kisbér; ha ott vonatra ülnénk és a vonatban jó meleg lenne... — Ez még nem Kisbér — mondta Márton. — Hát mi? — kérdeztem összetörtén és megálltam. — Ez Nagybér — mondta Márton. Ez megnyugtatott és elindultam. Kis idő múlva megkérdeztem: — Nagybértől még messze van Kisbér? — Messze is, meg közel is... Ezt még el kellene döntenünk. — Északra van, vagy délre? — kérdeztem, mintha lenne ennek valami jelentősége. — Valószínűleg északabbra van..., vagy délebbre... Még ezt is el kellene döntenünk. Nagybér ugyanis nincs a térképen. — Olyan kicsi? — Olyan nagy... Nagybér ugyanis egy elvarázsolt falu. Csak éjszaka látni és csak a fényeit. Nappal nincs. — Nappal hol van? — El van varázsolva. — Aha... Értem. — Bólogattam. — Szerintem nappal napraforgótábla. — Vágy őszirózsatábla... Inkább őszirózsatábla, jó? — mondta Márton. És hozzátette: — Persze, ha te is beleegyezel. .. — Persze, csak azt nem tudom, hogy napszállta után, miért ilyen kopár... Miért virágtalan ez a virágföld? — Mert a kisbériek minden délután kivonulnak az őszirózsakombájnokkal, és learatják az egészet. Az őszirózsatarlón aztán minden éjjel kinyílik Nagybér. S, ahogy pirkadni kezd, az egész falu emberestül-házastul egyszeriben őszirózsává válik... A kisbériek korábban dühösek voltak és értetlenek, hogy miért kell őnekik nap, mint nap, télen-nyáron teljes apparátussal aratni... — És most, már nem dühösek? — Most már nem bánják. Nagyon jól megférnek együtt: Nagybér nyílik, Kisbér arat. Ez a világ rendje. — Óriási! Itt minden áldott nap megrendezhetnék az „Ifjú kombájnosok versenyét!” — Amikor még dühösek voltak, ez eszükbe sem jutott. .. — Mert csak az volt a fontos nekik, hogy naprakészen kiirtsák az őszirózsákat! — Ám amikor gondolkodni kezdtek, ráálltak a versenye- zésre... Csakhogy egy idő múltán ez is unalmassá vált, mert mindig ugyanazok lettek az elsők. Ezért aztán megegyeztek, és előre megbeszélték, ki legyen a nyertes. Ki vigye el a babér... vagyis az őszirózsakoszorút... — És telt, múlt az idő, mindenki többízben volt mér kiválasztott és soros KLK... — Mi az, hogy káelká? — Kisbér Legjobb Kombáj- nosa... Mondom, már nagyon únták, ezért abbahagyták a vetélkedést... — Meg azért is, mert már kezdtek megbarátkozni a nagy bériekkel! — Igazán, mi is bemehetnénk hozzájuk... Mit gondolsz, mi lenne? — Semmi. Szeretettel fogadnának. Enni, inni adnának. Szeretni, táncolni, dalolni tanítanának. — És hazaröpítenének bennünket. — Esetleg. Nagybéren mindenki mindenkiért mindent megtesz. Ott az emberek jók, egyfolytában csak jók... M esebeli gyorsasággal múlott így az idő. Még Nagybéren jártunk, amikor megérkeztünk Kisbérre. — Itt is vannak ám nagybériek! — mondta Márton. — Hol vannak? — El vannak varázsolva... — Az utolsó vonat, mint, ahogy az lenni szokott, az orrunk előtt húzott el. A kisbéri vasútállomás fűtetlen várótermében vacogva vártuk a hajnali járatot. Éjféltájban dermedt, kínlódó álmunkból fölkeltett bennünket egy vasutas. — Jöjjenek át hozzám a bakterházba — mondta. — Ott jó meleg van. összeraknak néhány párnás széket —, nem olyan, mintegy ágy, de ennél a bordás padnál mindenképpen jobb. A vonatra majd ébresztem magukat. — Maga nagybéri ember — mondta Márton, már a bakterházban, miközben kezét valószínűtlenül közel tartotta az áttüzesedett kokszkályhához. — Kisbéri vagyok — mondta az ember és mosolygott Márton nyelvbotlását. — Itt is születtem. Ez az ember nem volt elvarázsolva. ka változatos formái alkalmazkodni képesek az élet gazdagságához. A résztvevő fiatalok lehetőséget kaptak arra, hogy ki-ki a maga tehetsége, adottsága szerint érdeklődési körében kutasson, gyűjtsön, bővítse ismereteit. Ezt a változatosságot érzékelteti, hogy a diákok több mint tíz szakcsoportban: üzemi, iskolai, baloldali ifjúsági szervezetek Miskolcon 1945—57. között; mezőgazda- sági termelőszövetkezetek története; A Diósgyőr vasgyári munkáskolónia kulturális élete a XX. század első felében; településtörténet, életmódváltozás a vasgyári kolónián; bányászéletmód a Miskolc környéki bányásztelepeken; a munkássá válás folyamatát nyomon követő kutatásban; a gyermekkorhoz és az ifjúsági élethez kapcsolódó játékok; a falu kereskedelme és kézművesipara; a vasasszakszervezet története; a XIX. század paraszti életmód jellemző vonásai című témákban járták a várost és a környező településeket, gyűjtötték az emlékeket. A honismereti csoportmunkában részt vevő fiatalok, akik a múlt tárgyi, szellemi hagyatékát kutatták, gyűjtötték, vizsgálták a jelen eseményeit, az alkotás örömével, a hasznos időtöltés maga- sabbrendű formájával éltek, s nemcsak az egyén, hanem a nagyobb közösség is gazdagodott. Így vált valóra az, hogy a honismereti mozgalom változatos formái a szocialista hazafiság iskolái, s egyre inkább gyakorló, alkotóműhelyei az egyéni, vagy kollektív gyűjtésnek, feldolgozásnak, a szocalista tudatosítás szempontjából. A múlt kutatása a jelen megértéséhez vitte közelebb a fiatalokat. A hazaszeretet szocialista és internacionalista elemei tapasztalati úton gyűltek össze, rögzítődtek, s társadalmi mértékben is maradandó eredményeket hoznak és hoztak. A közös tevékenységek, a sikerélmények, a nemes feladatok vonzást teremtettek a résztvevők között, s kötődést az általuk felfedezett történeti múlthoz, népünk szocialista jelenéhez. A tábor ezúttal is sok új szakmai, módszertani ismeretet, élményt adott az országból ideérkező fiataloknak, s folytatása lett az egy évtizedes honismereti táborok egyre színvonalasabb és hatékonyabb nevelő-tudatformáló, továbbképző tevékenységnek. Dr. Szvircsek Ferenc NÓGRÁD — 1978. július 16., vasárnap
