Nógrád. 1978. június (34. évfolyam. 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
Születésnapi beszélgetés A Szovjet Irodalom júliusi számából Weöres Sándorral* — Sohasem készültem kői. tőnek. Inkább technikusnak, matematikusnak, ügyvédnek, vagy éppen fizikusnak. A költői mesterséget gyerekkori, pólyáskori gügyögésekkel kezdtem, ami különben is minden gyerekben megtalálható. Három-négy éves koromban tanultam meg a nagybetűket. Ritmusos sorokat jegyezgettem, amelyeket én találtam ki. Mindez megmaradt későbbre is. — Miként találkozott akkor az irodalommal? — Ügy, hogy a különböző szándékaim cserbenhagytak. Még annyit sem érhettem el, hogy egy kis vidéki lapnál riporter legyek. Akármihez fogtam, mindig, minden kútba esett. Hogy elkeseredtem volna? Mindezeket külsőséges dolgoknak tartottam. Az irodalmon kívül minden pályán kudarcok értek, de valójában nem ráztak meg. S ha mégis elkedvetlenedtem valamiért, mindig hazatérhettem a szüléimhez. Az irogatás így lett életem állandó szükségletévé. Eleinte nem is tudtam megélni belőle. írásmunkákkal 1948-ig pénzt nem is kerestem, vagy legalábbis ritkán. Tulajdonképpen Rákosiék idején, amikor a verseim nem jelenhettek meg és kényszerből sok fordítást kaptam, akkor kezdtem pénzhez jutni. Bármily furcsán hangzik, ezért lettem műfordító! Az irodalmi pályám is ebben az időszakban kezdődött el. Abban a csöndben és kirekesztettségben tudtam megírni a hosz- szabb kompozícióimat: Mária mennybemenetelét, a Medeat, az Orbis Pictust, Az elveszített napernyőt... Sohasem születtek volna meg ezek az ötszáz soros vagy annál is hosszabb versek, ha ezek a körülmények nincsenek. ön rendkívül termékeny író, ha úgy tetszik fordító. — Nyilván alkati dolog, könnyen, vagy nehezen írni! Nem mindig dolgozom. Vannak és voltak nehezebb dolgaim, amelyeken évekig, sőt évtizedekig vesződtem. Viszont akadtak olyanok, amelyek percek alatt készültek el. — Ügy tűnik, kiegyensúlyozott ember. • Június 22-én volt 65 éves I Weöres Sándor. — Mindig is az voltam. Soha semmitől sem borultam ki hosszabb időre. Vastagabb idegrendszerem van mint a legtöbb költőfélének. Előnye: a kedély meglehetős stabilitása. Hátránya: az irodalmi alkotásoknak előfeltételük az érzékenység. Hiányzik nálam az Arany János-i „túlér- ző fáj világ”. Ami van helyette az egészen más. Én nem vagyok költői alkat. Inkább matematikus vagy éppen filozófus vagyok. Egzakt ember! A belső harmónia nagyon jó, csak éppen kérdéses, hogy hol és mivel fizet meg érte az ember. — A hatodik évtizede után is változatlan munkatempót diktál? — A korral feltétlenül együtt jár bizonyos kopás. Munkaeredményeim azért már korántsem olyanok, mint mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt. — Ezt megcáfolom — szól közbe Károlyi Amy, a feleség. — Két esztendő alatt írta meg a „Három veréb hat szemmel”-t, ami hallatlan nagy teljesítmény. Az irodalomtörténészek tanácstalanul állnak e vállalkozás nagysága előtt! — Igen, de ez másfajta munka — veszi vissza a szót Weöres Sándor. — Nem alkotó munka. Inkább értékelő, gyűjtögető tevékenység. Ha az ember saját verset ír, tetszése szerint fantáziálhat. Egy- egy régi vers kiválasztásánál viszont ez nincs. Legfeljebb a választás szabadsága. Különben sem egyedül végeztem el ezt az óriási munkát. — Mennyire képes meg. őrizni a költő fiatalkori fris. seségét, rugalmasságát? — összetalálkozom olykor bizony nehezebb feladatokkal is, amelyeket húsz, vagy harminc évvel ezelőtt sokkal könnyebben oldottam volna meg. A tizenhat vagy tizennyolc éves koromban írt verseim frisseségét aligha sikerül ma felidéznem. Sőt, már jóval előbb, mondjuk huszonöt éves fejemmel sem sikerülhetett megjelenítenem azt a régi fiatal hevületet, rugalmasságot. Nem mindenkinél van ez így. Évszázadok óta rejtély, hogy Platon dialógusait milyen sorrendben írta. Sokan törik ezen még ma is a fejüket... — Általában mivel tölti napjait a költő? — Majdnem mindig adódik valami elfoglaltság. Irodalomtörténész társaim jönnek hozzám gyakran. Fordítók és nyelvészek is bekopogtatnak. A barátok és az ismerősök sűrűn látogatnak. Eléggé feldarabolódik a napom. Ezért inkább éjjel írok. Tömérdek feladat áll még előttem. Saját munkák és feldolgozások. A „Három veréb hat szemmel” sok olyan régi magyar költőt felszínre hozott, akiknek a műveit rendezni és kiadni kell. Ilyenek Kalmál György, Apaffyné fejedelemasszony, Kovái Ilona, Lázár János. Valamennyien kitűnő és ma is olvasható, aktuális költők. Meg kell menteni őket a feledéstől. Sok nagy értékű, kiadott vagy azóta elsüllyesztett költői írás. S ott vannak még saját írásaim is. Lehetőleg szép verseket akarok írni, amikor majd maguktól kikívánkoznak. Szémann Béla A Szovjet Irodalom új száma kellemes meglepetésekkel szolgál olvasóinknak. Irodalomtörténeti érdekességű közleménye Vlagyimir Orlov munkájának, a nagy orosz költő, Alekszandr Biok életregényének (Gamajun — a Baj kiáltó madár) két fejezete, mely itt kerül először a magyar olvasó elé. Az utóbbi évtizedek kutatásai sok érdekes, új tényt derítettek fel az orosz századelőről, a szimbolisták irodalmi tevékenységéről. Színes, eleven képet fest regényében Orlov Biok házasságáról Ljuba Mengyelejevával, és bemutat számos eddig kevéssé ismert költőt, köztük Andrej Belijt, Konsztantyin Balmontöt, Szergej Szolovjo- vot. Megjeleníti mind a korabeli irodalmi életet, a szimbolista csoportok egzotikus világát, mind pedig a hírhedt 1905±ös Véres Vasárnap jelentőségét Biok életében és költészetében. A közleményhez kapcsolódik Biok hat — magyarul először publikált — verse, melyek az életrajzi fejezetek történetének idején születtek. Fordítójuk Veress Miklós költő. Az életregény Világhy József hozzáértő, szép fordításában lát napvilágot. Ugyancsak irodalomtörténeti jelentőségű a 150 éve született Nyikolaj Csernyisevszkij száműzetésből feleségéhez írt leveleinek közreadása. Megismerjük felőlük az orosz „irodalom Prométheuszának”. — tűzgyújtójának — nevezett híres forradalmáríró kemény, bajokon edzett karakterét, családja iránti odaadó szeretetét, és azokat a nyomorúságos körülményeket is, amelyek a múlt századvég politikai száműzöttjei- nek osztályrészül jutottak. Azoknak pedig, akik nyaralás, utazás közben tartalmas szórakozásra várnak, jó szívvel ajánlhatjuk Vlagyimir Tyendrjakov Holdfogyatkozás című kisregényét, mely a mai emberi kapcsolatokról, munkáról és szerelemről szól. „Egy rossz jó ember” — Pavel Krohalev harcát ismerjük meg ebben az írásban, aki bár becsületes, lelkiismeretes, derék ember, hiányzik belőle az emberi melegség, nem tud eléggé szeretni. Emiatt veszti Tamás István: Vörös a hat húszas égen És vörös levelek a fán Vörös levelek a körtefán ablakunk előtt Zöld sárga rozsdás levelek Vörös levelek Vörös karikák szemeim előtt el feleségét, Maját. „Az emberek sorsa egymásba fonódik.' Ezer és ezer szállal kötődnek egymáshoz. A legegyszerűbb és legszorosabb kapcsolat a — Férfi és Nő! — kezdete mindennek... És ez pattan meg leggyakrabban” — írja Tyendrjakov. Hősének, Krohalev. nek minden erőfeszítése hiábavaló, érzelmi szegénysége miatt nem tudja magához kötni társát, nem tudja visz- szaszerezni hitványabb, de színesebb egyéniségű riválisától. Mozgalmas, cselekményes és elgondolkodtató Tyendrjakov új kisregénye, melyet Soproni András fordításában olvashatunk. Mezey Katalin félhold ' oly különös kutyám hangja is A Hold színétől rettent Lupusom És feleségem magas vérnyomása Oh, fogjátok meg az idő perceit Óh fogjátok meg fiatalságunkat Jánossy Ferenc: Balatongyörök (akvarell) J* «”* ♦*« *** **♦ ♦*« «J* Zelei Miklós: Először a tengerhez — Elefántra, „„"j: szag! — üvöltött fel Fütyök és megrúgta a hátizsákkal vacakoló Cskálovot. Nem lehet tudni, melyikük ordította el először ezt a két szót. Azt sem, mit jelent. Talán a szabadságot. Ami lelkűk mélyén az erotikumínal volt egyenlő. Amikor csak eszükbe jutott, hogy mennek a tengerhez, mindig ezt üvöltöt- ték. — Elefántfű, szavannaszag! Olyan szabadok leszünk öregem, de olyan szabadok, mint — mondta hónapokkal ezelőtt Fütyök a rendőrségi ablak előtt álló sor közepén, de útlevélkérő lapot lobogtató keze megállt a levegőben. Hirtelen nem tudta mihez hasonlítani a szabadságot. Mintha a rúgást észre sem vette volna, Cskálov szép nyugodtan bekötözte a hátizsákot, a sarokba vitte, azután csak úgy félfordulatból fektette két vállra a még mindig üvöltöző és ugrándozó Fü- työköt, rátérdelt a két karjára és ő is felüvöltött: — Elefántfű, szavannaszag! Meg vannak hibbanva ezek, mondta magában Cskálov anyja, de ezen a héten, ahogy a két fiú lombosodó örömét látta, már semmiért nem haragudott. Szabadok, gondolta. Megdolgoztak érte tisztességesen. Bár ha meggondoljuk, még ő sem látta soha a tengert. Dehát ezek mégis fiúk, mégis gyerekek még, hadd menjenek. A lábosban sercegett a zsír, meglocsolta a húst, és visszarakta a fedőt. Még két év, és kész ember lesz belőlük. — Elefántfű, szavánnaszag! Ezekből? Mosolyodott el, s csodálkozott az előbbi gondolaton. « — Borisz Cskálava, ugye fokhagymásán süti nekünk a húst? — a konyhaajtó részében Fütyök vigyorgott, készen a menekülésre, de most nem zavarták ki, pedig ez máskor csupán azért is megtörtént, ha Borbála néni helyett Boris nénit mondott. Reggel ötkor már a villamosmegállóban vártak. A hatalmas hátizsákot, ami Cskálov hátán dagadozott, Fütyök kicsit szégyellte a munkába menő emberek előtt. Távolabbra állt, mintha ő nem tartozna a hátizsákhoz, de Cskálov rögtön mellette volt megint, s hátán a bűnjel. — Min gondolkodsz már megint Fütyök? — Nem értesz ehhez — legyintett lemondóan Fütyök. — Miért nem? — kérdezte Cskálov, anélkül, hogy megtudakolta volna, mi az, amihez nem ért. — Hát ezért nem — mondta Fütyök és vigyorgott. — Hülye vagy Fütyök! — Cskálov megrántotta a vállát, és hatkor már az útpadkáról integettek a menekülő autóknak. — Csavarogtok, srácok? — kérdezte végre egy Robur sofőré. — Megyünk a tengerhez — mondta készségesen Cskálov. — Csavargunk — mondta Fütyök. — Az a jő. Na, ugorjatok fel gyorsan, Kecskemétig jöhettek. Jutabálákat szállított a Robur. — Mekkora mázlink van! — mondta Cskálov, ledobta a hátizsákot, levette az ingét, és elterült a bálákon. Fütyök kiült oldalra, és a gyorsuló kereket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük levő távolságból. — Cskálov! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva. — Mi van? — riadt fel a fiú. — Ki söpri össze a forgácsokat? — Milyen forgácsokat? Ja, a műhelysöprés? Az most elmarad egy kicsit. — Azt hiszem — vigyorgott Fütyök. Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk. Már kora délután a határon voltak. — Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót? — Én nem ilyennek képzeltem. — Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit? — Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök. Mióta megkapta az útlevelét, és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt, mint egy tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni. Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük. Ehelyett a sorompó nyitva állt, amikor odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olaj foltos lapulevelek kornyadoztak, mint az, innensőn. — Siessetek, srácok, nagy a tömeg! Jó nyaralást — mondta egy katona. Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzőt. — Látod, hogy nem kell mindenféléket elképzelni — mondta vigasztalóan Cskálov. Fütyök zsebre vágta az útlevelet. — Majd a tengernél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk —• mondta Fütyök. — Elefántfű —* 1 mondta Cskálov és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, aztán órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt is megkínálták fokhagymás hússal. — Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy történetbe kezdet, amiből egy szót sem értettek. — Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot sodorgatva. Cskálov kihajított egy csontot az ablakon. — Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé? Nagyot zökkent a dzsip, a sofőr káromkodott, Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőtlen tájat a koszos ablakon át. — Azt hittem — mondta. Egy mellékút szűk torkola. tában megállt a dzsip, Cskálov kikecmergett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult. — Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztania a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte. — Ne erőlködj — mondta Fütyök. — Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost. Fiiii/rilr nem válaszolt. I IIIJfUS) a tengerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől még hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sót- lanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást. jSjÓGRÁD - 1978, június 25., vasárnap *