Nógrád. 1978. május (34. évfolyam. 102-126. szám)
1978-05-27 / 123. szám
Kógrád vendége volt RODOLFO Fiamon RÓL JNAK A színpad közepén asztalokon különböző titokzatos célokat szolgáló tárgyak. Legtöbbjük egészen hétköznapi kötéldarabnak, színes kendőnek, pohárnak tűnik, de kell valami különleges tulajdonságának lennie — gondolja az utca embere, hiszen ezekkei tesz csodát ország-világ szeme láttára a bűvész. A bűvész a függöny mellett egy széken ül. Nagypapakorú férfi, de korát meg- hazudtolóan fürge. Miközben az előadásra készül, válaszol néhány kérdésre. — Mi volt az első trükkje? — Az első? Azt egy kínaitól tanultam, akit a Dunából mentettem ki. Ezzel rótta le háláját. Egyszerű volt, négy kaviccsal és két zsebkendővel . . . Másnap a Mátyás téren mutattam be. Ahogy csináltam, megállt mellettünk egy elegáns úr. „De ügyes vagy fiam! Hol tanultad?” „Tegnap délután Lágymányoson” „Nem lehet az! Tegnaptól nem tanulhattad meg ...” A gyerekek meg bizonygatták: ..De igen bácsi, a Rudi ezt tegnaptól tudja”! Akkor ideadta a névjegyét, hogy másnap keressem fel. Odry Zu- árd volt. Tőle kezdtem tanulni. Ez 1924-ben történt, 13 éves voltam. Két éven keresztül tanultam, az alapoknál kezdve. Ezért vagyok én jobb másoknál, mert nem trükköket tanultam, hanem mindent az ala- paktól . . . — A bűvész általában előre elkészített kellékekkel, rekvizítumokkal dolgozik. Bizonyára előfordult már önnel is, hogy hozzábabráltak, elrontották. Volt-e emiatt kínos élménye? — Ilyesmi velem nem fordulhat elő! Én kézbűvész vagyok. Kötelet vágni például 52-féleképpen tudok. Ha így nem lehet, vágom úgy. Persze, azért volt kínos élményem. Kezdő koromban. Volt anyámnak egy fehér fazeka, fedővel. A fedőbe fúrtam egy kis lyukat, s homorulatában elrejtettem egy kendőt, amit egy kortanlappal takartam el. A kartont a fedő hajlatába szorítottam. A mutatványkor egy másik kendőt eltüntettem, azután egy a lyukba illesztett gyufaszállal megnyomtam a kartont, az leesett, s az előbb még üres fazékban ott volt a kendő. Egyszer megmutatom a fazekat a nézőknek akkoriban kávéházban léptem fel — láthatóan üres. Ráteszem a fedőt, megnyomom a gyufát, leemelem a fedelet a fazék üres! Felgörbült a gyufa. A nézők nem vették észre, mert nem mondtam meg. minek kell következnie. Későbbi hasonló eset: Inaskodtam, és közben át-átszaladtam egy közeli szórakozóhelyre bemutatni a számomat. Megettem 30 zsilettpengét, utána 3 méter cérnát, majd kihúztam a számból a cérnát, melyre egyenlő távolságokban fel voltak kötve a pengék. Csinálom a számot, miután a cérna is „lenn volt” eszembe jut, a másik cérna, a felkötözött pengékkel a másik ruhámban maradt. Meghajoltam és kijöttem. Másnap találkoztam egy ismerősömmel, aki ott volt. „Öregem” — mondja — ez szenzációs, amit te csinálsz. De mondd meg nekem, mi a fenének etted meg a zsilett után azt a három méter cérnát. Még a színpad sarkában álló tűzoltó is az oldalát fogta a nevetéstől. Nem csoda, a bűvész előadónak is kitűnő. — Ez meg Görögországban történt — folytatja — külföldön idegen nyelven is kell beszélnie a bűvésznek. Nyolc nyelven csinálom a programom. De azért becsúszik valami olykor. Görögül kérek két urat a színpadra. Mindom nekik, egyik álljon jobbra, másik balra. Az egyik áll, a másik nem. Tapasztaltam, hogy, ha valaki nem érti, mit mondok a nyelvén, magyarul kell mondani, úgy a gesztusból megérti. Mondom: „Állj balra te marha! Erre megszólal — magyarul! „Marha vagy te” De azért odaállt. — Mit érez a legnagyobb elismerésnek? Elkomolyodó arccal válaszolja: — Nézze én felléptem a párizsi Olympiában, a BBC- ben és még sok helyen. De az igazi elismerést itthon kaptam. Az Érdemes művész és a Kiváló művész címet, s emellett 18 éve az artista-szakszervezet elnöke vagyok. Fészek-klub elnökségi tagja . . . Tudja én szegény gyerek voltam. Látja ezt a széket? — mutat a színpad közepére — ' hát képzelje, kárpitozás nélkül! Négy olyan széken aludtam 19 éves koromban. Nem is álmodtam, hogy akárcsak valaha is bejuthatok ilyen helyekre. Még van néhány perc a műsorkezdésig. Addig néhány trükk: Az előadás munka, ez szórakozás! Látja, a kezemben három kártya! Két fekete, egy piros. Érintse a piros hátához az ujját — mutat a villámgyorsan legyezővé sorakozó lapokra — most a túlsó oldalán ott lesz a születésnapjának dátuma. Hogyan változott át a kártya zsebnaptárrá? — Ennyi az egész! — Mu- tattja a trükköt. — Csak gyakorolni kell! Azután szétnyílik a függöny, hogy Gács Rezső, vagy ahogy idehaza és a nagyvilágban sokkal jobban ismerik : Rodolfo egy órán keresztül kendőket, zsinórokat, kártyákat bűvöl, és természetesen elbűvöli a közönséget is. Mint mindig! —g— Magánügy i Szerelmi kálvária Rajzos (ál)hírek három tételben A szerelemhez két ember kell. Ebből származik a legtöbb baj! — tartja a mondás, s bizony jócskán melléfogott, mertha csupán két emberen múlna egy-egy szerelmi történet, akkor... akkor talán e sorok írására sem került volna sor. Bonyolultabb tekervénye- sebb a valóság, néha merészen kiszámíthatatlanabb mintsem, hogy két ember „privilégiuma” lehessen. De ne vágjunk a dolgok közepébe. Az alábbi történet helyszíne: egy festői völgyben elterülő nógrádi falucska háromezer lakossal, sok-sok fiatallal, tágas házakkal, ültetett kertekkel, a gyümölcsfákat fehér köntösbe öltöztető tavasszal. És egy friss pletykával. Dióhéjban: a felnőttkor küszöbén álló lány beleszeret a feleségétől válófélben levő, 28. életévét taposó férfiba. A lány szülei ellenzik a kapcsolatot. Mindent megtesznek azért, hogy megszakadjon. A lány és a fiú viszont mindent megtesz azért, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg. Pofonok, huzavonák, be-, feljelentések, veszekedések követik nagy gyorsasággal egymást... Ma a fiatalok együtt élnek (a férfi elvált) házasságuk dátuma ki van tűzve. A vihar azonban még nem ült el. A LÁNY Érkezésemkor az ámbituson segédkezik egyik festőismerősének: épül-szépül a lakás. Beszélgetésünkhöz cigarettát készít. Másfél óra alatt hat csikket nyom el. Közepes termetű, határozott kiállású, ritkán mosolygó. Az utóbbi fél évben tíz kilót fogyott. — János mindennap kocsival visz az iskolába, s tanítás után is értem jön. Félünk... Ha rokonaimmal találkozunk, néhányan elfordulnak, s vannak, akik köpnek is egyet... — mondja elkeseredetten, szavaiba könnyeket bújtatva. — Szájára vett a falu, de már csak azért sem költözünk el innen... Lehet, hogy két év múlva már nem is emlékeznek ránk. Szeretnék annyival idősebb lenni. Rosszul indul a beszélgetés. Próbálok kievickélni a panaszáradatból. — Hogyan is kezdődött a kapcsolat? — kérdem. — Múlt év augusztusában ismerkedtünk össze — kezd a történetbe. — János akkor már néhány hónapja külön élt a feleségétől. Ennek ellenére csak félve és titokban találkoztunk, de' nemsokára kitudódott. Apám a presszóba utánunk jött. Megfenyegetett, olyan hangon beszélt velem, hogy az emberek összecsődültek, mint egy ingyencirkuszba. Féltem hazamenni, mert veréssel fenyegetett, s ahogy ismertem be is váltotta volna Ígéretét... Elmentem a szomszéd faluba egyik osztálytársamhoz, s ott aludtam. — Más megoldás nem volt? — Ügy tűnt, igen. Jánossal felkerestük apámat a munkahelyén, elmondtuk neki, hogy szeretjük egymást, bocsásson meg, amiért titkolóztunk, kértük, hadd járjunk együtt. Beleegyezett. Egy napig volt így. Második nap, összeszidott, mindennek lehordott, s íratott velem egy levelet Jánosnak, hogy ne zaklasson, mindennek vége stb. Ezt követő napon iskolába sem engedett. Egy kést tett ki az asztalra, s azt mondta: öld meg magad, de jegyezd meg, hogy a sírodhoz sem engedem oda! Nagyon gyűlöl bennünket. Pedig semmi oka rá. A FIO Magas termetű, nyugodt természetű, de beszéd közben néha indulatba jön. Szüleivel lakik, a több szobás lakásban jut hely a lánynak is. — Nem terveztük mi a házasságot — mondja János —, de a helyzet odakényszerített, hogy kénytelenek vagyunk előbbre hozni az időpontot... vagy Erika idegileg teljesen kiborul. — És ön? — Néhány rövid esetet hadd mondjak. Apámmal is elmentem az „apósomhoz”, hogy tisztázzuk a dolgokat. Azt mondta: egyikünknek „menni” kell. Bejelentést adott a tanácsra, felhívtak bennünket, elbeszélgettek velünk, még orvosi vizsgálaton is részt kellett venni. Közben kapom a névtelen leveleket, az ismerős szövegigei, a legutóbbiakat már felbontatlanul .visszaküldöm. Április 30-án eljött hozzánk, azt mondja: ide a cuccokat! Próbáltam megnyugtatni, nem sikerült. Verekedés lett a vége, édesapám fejsérülést kapott, hat napig ápolták, nekem egy ernyőt hajlított el a fejemen. És feljelentett bennünket! Még elmondanak néhány esetet, történetet. Ügy érzik nagyon igazságtalanul bántak el velük. Mindkettőjüktől kérdezem. — A történtek után, mit reméltek? A fiú válaszol. — Szeretjük, vállaljak egymást. Akkor mit remélnénk? AZ APA Negyvenen túli, barátságos modorú, gyors beszédű ember. Szabadkozik, aztán belemegy, azzal a kikötéssel, hogy nevek, bizonyos tények ne szerepeljenek. A noteszt és a ceruzát is csak a beszélgetés közepén vehetem elő. — Van ifjúsági törvény, határozat, tudom én azt — mondja — és ha a lány férjhez akar menni, akkor nem kell engem megkérdezni... — Perben állnak? — Ki akartam taníttatni. Ráért volna még a házassággal. — Azt mondták, nem is volt szándékukban. — Épp ezért! A fiú mondta, hogy csak partnerként használja. Bújtatta a lányt, s az elvitte a cuccát is a fiúhoz. Összeköltöztek — Mi lenne a megoldás? —. Engem nem érdekel. Ha beugrott a Dunába, hadd ússzon. — Ha összeházasodnának ? Vállvonás a válasz. — Vej ének elfogadná Jánost? — Nem kell. Ha a lányomnak jó. éljenek együtt. — Akkor miért a feljelentés, a veszekedés... Visszakérdez. — Nézze, kinek van igaza? A falu szerint nekem! o o o Magánügy! — mondhatja a felületes olvasó. Ám az ügy túlnő önmagán: játszódott az iskolában, a kollégiumban, az utcán és a hivatalokban. Emberek ismerik és beszélik a szűkebb környezetben, s vannak, akik példaként hozzák elő. Engem csak egy kérdés nyugtalanít: miért kell fölösleges energiákat pazarolni egymás idegeire. Miért kell tönkretennünk egymás életét? Miért? Tanka László Párizsból megérkezett a Divat ’78 bemutató egyik fiú- rOhamodellje. Egyre népszerűbb a fehér köntös, a süveg — és a kék szakáll... ■niáf* i v> I iimvls Olvasópályázatunkra csaknem félezren jelentkeztek. A fődíjat — egy rokokó könyvjelzőt — Olva Soma, zagyva- pálfalvi üvegfoltozó nyerte , A KETTES BONEY M. ... ^ Azt ajánlom, siessünk, szaladjunk hamar a boltba, s vegyük meg a Boney M. második nagylemezét, a jugoszláv behozatalból származó „Szerelem eladó” címűt, aztán mikor hazavittük első dolgunk az legyen, hogy hajtogassunk, ragaszt- gassunk neki egy másik borítót, azt pedig, amiben az üzletben adták tegyük széfbe, nagy becsben őrizzük, mert ki tudja, nem üti-e fel egykoron fejét olyan bo- londéria, hogy lemezborítókat gyűjtenek az emberek, nem csak bélyeget, s akkor ennek a tasaknak értéke nem százakra hanem ezrekre rúg. Ugyanis a Boney M. második LP-je Magyarországon olyan tasakba került, amelynek két hátoldala van. Persze csak akkor vesszük észre, ha láttuk az eredetit is. Mi van azon? Egy csoportkép. A három nő a földön heverészik, testükön semmi más, csak egy hosz- szú, összevissza tekergőző lánc, kettejük hasmánt, a harmadik — szemre talán a legcsinosabb — inkább ül, karján támaszkodik. A csoport férfitagja mögöttük áll, rajta van egy csillogó ruhadarab, nvakából aranyozott színű műkarom lóg alá, sokak számára bizonyosan hódító mellkasára. Neki a kezében van a lánca. Bizonyosan szemérmesebbnek kellene lennem, mindenesetre nem látom különösebb értelmét az eredeti kép lecserélésének. Azt hiszem, az elhatározásban a prüdériá- nak volt a legnagyobb szava. De mindegy, gyerünk, nézzük, milyen a belbecs, a lényeges tartalom. Nagyon jó dallamos, könnyen megjegyezhető, remekül táncoltató és táncolható, kitűnő stúdiómunkával felvett úgy-« nevezett diszkózene. Ennek a Nyugat-Németor- szágban nemzetközi hírűvé lett négytagú jamaicai együttesnek speciális érzéke van más előadók sikereinek tetszetős, kedves feldolgozásához. Bizonyították ezt mindjárt az első, „Vedd a testem melegét” című nagylemezükön három dallal Csapocska”, „Ha nincsen nő, akkor nincsen sírás”, „Láz”), és bizonyítják a nálunk most forgalomba került albumukon is: „Láttad-e már az esőt?”, „Anyátlan gyerek” (spirituálé), „Még mindig szomorú vagyok”. Ez utóbbi — a Yardbirds egykori, nagy, szép, nosztalgiára késztető sikere eredetileg — a „Baker mama” kislemez B oldala volt szerte a világon. A címadó dal, a „Belfast”, a „Glória, tudsz-e kacsázó táncot járni?”, valamint a rádiónkban annyiszor leforgatott „Egy nő meg tud változtatni egy férfit”, vagy „Az ültetvényen dolgozó fiú” is megtalálható a tíz szám között. Hadd tegyem most mások fülébe is azt a bogarat, melyet az enyémbe egy ismerősöm rakott, aki elmondja orvos rokona véleményét, miszerint a Boney M.-ben a három hölgy közül az egyik hamis, nem valódi, azaz egy magát nőnek álcázó férfi. (Ott az a középső széles vállú lány!) Á doktor úr így indokolt: egy nőnek a karizmai — nem beszélve a nyakizmokról — sohasem fejlődnek ki olyan alakzatban, mint ahogy az a fényképen jól látható. Még akkor sem, ha a nő versenyszerűen evez, kalapácsot vet, vagy boby-buildinge- zik netán. Hm!Hogv mit nem csinál magából némelvik! VASS IMRE Diákkresz a ballagáson. Visszaút nincs! — kulcsár fotó ~ NÓGRÁD — 1978. május 27., szombat
