Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
Vasarely hetvenéves Műveltség és civilizáltság Victor Vasarely, magyar nevén Vásárhelyi Győző hetven- esztendős. A Franciaországban élő, világhíres festőművész- az op-art nagyhírű mestere 1908. április 9-én látta meg a napvilágot Pécsett a mai Káptalan utca 3. számú házban, Jó rajzkészsége már gyermekkorában kitűnt, de mégis kereskedelmi iskolát végzett, irodai alkalmazott volt már, amikor festészeti tanulmányait a Bortnyik-féle festőiskolában Budapesten megkezdte. 1930- ban azután Párizsba utazott, ahol le is telepedett, máig ott él. Franciaországi Aiexn Pro- vence-ban létesített alapítványt — amely múzeum, műterem, vitahely dokumentációs központ is, s egyben a Vasarely által hirdetett „boldog színes város” egyik prototípusa. Nem sokkal később Pécsett, a hajdani szülőházban megnyílt a világ harmadik Vasa- rely-múzeuma. Annak a lassan kialakult és megerősödött jó kapcsolatnak az eredményeképpen, amely a hatvanas évek végétől kezdve Vasarely és Magyarország, azon belül is szülővárosa között lassan kialakult és megerősödött. Pécs múzeuma, a Janus Pannonius Múzeum már korábban levelezett Vasarelyvel, aki 42 szerigráfiát ajándékozott szülővárosa Modern Magyar Képtárának. Ezekből a művekből 1969-ben külön kiállítás is volt Pécsett. Az első lépések után megtörtént a megállapodás: az egykori szülőházban állandó kiállítás nyílik, amelynek anyagát maga a művész válogatta össze részint saját műveiből, részint a tulajdonában levő kortárs művekből. A pécsi Vasarely-múzeum végül is 1976. június 5-én nyílt meg, a művész személyes részvételével. / Vasarely, Párizsban reklámgrafikával foglalkozott, majd festett, de festőművészi korszakát ma „tévutaknak” nevezi. Már 1951-ben ezeket mondta: „A táblaképfestészet nem túlhaladott, a szó negatív értelmében. De az egyéni egyre inkább átadja helyét a közösnek, és ez a folyamat napjainkban a technikai fejlődés következményeképpen egészen új külsőt ölt. Vallom, hogy a képzőművészet megérett a festészet, a szobrászat, építészet és várostervezés hatalmas szintézisére...” Az op-art világsikere közismert. Vasarely színes városai sok vitát, de feltétlen érdeklődést váltottak ki világszerte. A hetvenéves művész több mint húsz esztendeje írta le azokat a sorokat, amelyek azóta is meghatározzák művészetét, amelyek azóta termékeny hatásukat is bizonyították: „Társadalmi művészetről álmodom. Feltételezem, hogy az ember a képzőművészet iránt ugyanolyan mély vágyakozást érez, mint a ritmus és a zene iránt. Természetéből adódóan vágyik az érzékletes örömökre, és — hiszem — ismét megvan min- -den lehetőség, hogy ezt a vágyat ki is elégítsük. Embersereg, néptömegek, élőlények sokasága — íme, az új dimenzió.” 1976-ban magyarországi látogatásakor interjút adott Victor Vasarely. Ebben kifejtette többek között hogy; „A művész elavult kifejezés. Közrejátszik ebben a tradíció, az a szabály, amit a XIX. század burzsoáziája teremtett: a művész az, aki képet fest, amit aztán aranykeretben a szalon falára vagy a páncél- szekrénybe lehet tenni. A »■művészből-« minél előbb »ne- vet«-kell csinálni, hogy képei minél többet érjenek. Ez a fajta elismerés nem érdekel.” Hogy egyezteti ezt össze saját helyzetével, hangzott a kérdés, hiszen ő éppen ezt a művészfogalmat látszik igazolni, műveinek „árfolyama” egyre magasabb, éppen abban az értelemben, ahogyan ezt elmarasztalólag említette. „— Igen — válaszolt Vasarely — de kastélyt restaurál- tatni, múzeumot építeni, alapítványt létesíteni, ez kolosz- szális anyagi erőfeszítéseket követel. Ahhoz, hogy ezt meglehessem, el kell fogadnom a világ elképzelést, hogy én világhírű op-art festőművész vagyok... Kommunista barátaim nagyon jól megértették, hogy pénz nélkül mindezt és még egy sereg dolgot nem lehet megcsinálni.” Kommunista barátai — ez a Francia Kommunista Pártot jelenti, amelynek Victor Vasarely is tagja, s amelynek részére gyakran készít képeket, plakátokat, nyomtatványokat. A pécsi Vasarely-múzeum négy földszinti és három emeleti nagyteremből áll, a folyosók padlózata süttői mészkő, a boltíves termek fehérre meszelt falait csak nyersszínű falborítás teszi válozatossá. Ebben a környezetbe kerültek Vasarely szerigráfiái, festményei és szőnyegei, valamint Claire Vasarelynek, a művész feleségének munkái, és azok a művek, amelyeket Vasarely saját gyűjteményéből válogatott a pécsi múzeum számára: Hans Arp, Cruz- Diez, Auguste Herbin, Francois Morellet, Frantisek Kup- ka, Nicolas Schöffer és mások képei. Nincs tehát még két éve sem, hogy a múzeum megnyitotta kapuit Mégis több vendégkönyv megtelt már, magyar vendégeken, iskolai, üzemi csoportokon, magánlátogatókon kívül szinte alig van olyan ország, ahonnan ne érkeztek volna érdeklődők a Va- sarely-múzeumba. Tavaly több mint 180 ezer látogatója volt Vasarely szülőházának — amely Pécs múzeumi utcájának végén, a Zsolnay-kiállf- tással szemben, a Csontváry- múzeum közelében áll, pár lépésnyire a most készülő Uitz- múzeumtól. H. E. Szavaink, kifejezéseink az idő múlásával átértékelődnek. Annak idején, ha műveltségről volt szó, egyáltalában nem a fejlett országokra jellemző fogyasztási szokásokra, viselkedési módokra gondoltunk — ez utóbbiakat így foglaltuk össze: civilizáltság. Civilizált ember nem köp a padlóra, nem káromkodik, megmossa a nyakát, zsebkendőt használ, cipőt visel és nyakkendőt, házban lakik, lepedő van az ágyban, villamoson, autón, vasúton utazik. E kifejezés — civilizáltság — bizonyára azért kopott ki a szóhasználatból, s mindaz, amit régen jelentett, azért csúszott át a műveltség- vagy kulturáltság birodalmába, mert szó szerinti fordítása: „polgárosultság” idegenül, majdhogynem ellenségesen csengett a mi társadalmunkat építő emberek között. Van azonban ennek az értelemeltolódásnak egy másik, sokkal érdekesebb és fontosabb gyökere is. Ha a műveltségre, s az azt eredményező művelődésre gondolunk, akkor el kell ismernünk, hogy bizonyos szempontból minden emberi tevékenység művelődési tevékenység. Pontosabban: minden emberi tevékenység értelmezhető olyan szempontból, hogy milyen viszonyban van az emberi képességek kiművelésével. az egyén személyiségének fejlesztésével. Marx a társadalmi fejlődésfolyamatot úgy jellemezte, hogy az a munkában, a társadalmiságban, a tudatosságban és az univerzalitásban kifejeződő emberi lényeg megvalósulási folyamata, azaz. közérthetőbben: ez a fejlődésfolyamat ad lehetőséget minden egyes embernek arra, hogy teljes önmagát létrehozhassa és tetteiben kifejezhesse- Ha így nézzük, akkor valóban művelődési tevékenység az.izzó va6- darab kovácsolása éppúgy, mint az ügyészi munka. a gyermekorvoslás, vagy éppen az olvasás, a zenélés, a világjáró utazás. Ehhez képest kissé pontosabban így fogalmazhatjuk meg ezt az előbbi, talán túlságosan általánosító gondolatot: művelődés, kultu- rálódás minden olyan tevékenység, amelynek szellemi vonatkozásai gyarapítják az ember tudományos, művészeti és mindennapi ismereteit növelik erkölcsi, esztétikai és egyéb értékeit, az éppen uralkodó társadalmi szokásokhoz alakítják viselkedési normáitígy már csakugyan belefér a „művelt”, a ..kulturált” kifejezésbe mindaz, amit'annakidején így fejeztünk ki: „Civilizált”. S tudományos szemlélődés! alapként, a társadalomtudomány területén búvárkodó kutatók számára csakugyan hasznosnak és jónak látszik ez a meghatározás, mert akár deduktív, akár induktív módszert használjanak, akár szociológiai, akár társadalomontológiai módszerrel közelítsék meg kutatásuk tárgyát, kitűnően felhasználható, s áttekinthető az így megrajzolt térkép. Ám ami a hétköznapok életét illeti, nem vagyok biztos benne, hogy hasznos-e lemondani a ..civilizált” kifejezésről. Lépten-nyomon halljuk és olvassuk az ilyeneket: „A kulturált utazásért. •. A kulturáltan viselkedő ember... Az üzletek kulturáltsága.. •” Figyeljük meg, hogy sehol és soha nem ezt mondják: ,.A művelt utazásért... A művelten viselkedő ember... Az üzletek műveltsége (?)....” — így, magyarul beszélve, kultúra helyett az ugyanazt jelentő műveltséget mondva ugyanis nyilvánvalóvá válnék, hogy egyáltalában nem a korábban említett tudományos vonatkozásban hangzanak el ezek a kifejezések, hanem arról van szó, hogy a vonatok legyenek tiszták és fűtöttek, az emberek viselkedjenek tapintatosan és udvariasan, a boltokban szolgáljanak ki tisztességesen és gyorsan, méghozzá ne zsákból és szakajtóból, hanem konténerből és hűtőpultból és így tovább. Azaz: kár összetéveszteni az ismeretanyagbeli és erkölcsi műveltséget a régi szóhasználat szerinti „civilizáltsággal”. Legalábbis a hétköznapi beszédünkben kár. Az említett kifejezések mindegyikében ci- vilizáltságról volt szó, és nem műveltségről, ezt az értelmi csúsztatást próbáljuk azzal leplezni, hogy műveltség helyett kulturáltságot mondunk. Mert így nem olyan kirívó a kifejezés értelmetlensége. Bizony, nem csoda, ha az ember e kifejezések hallatán ilyesmit gondol: „Nekem a hentes szép húst mérjen, ahelyett, hogy Homéroszt idézi, a mozdonyvezető pedig tartsa be a menetidőt ahelyett, hogy a fűtőnek kiselőadást tartana Picassóról, vagy a Bemouilli- tételről”. Javaslóm a „civilizált” sző rehabilitálását! (kemény) iiiiiiiiiiaiBiiM A Káptalan utca 3. a Vasarely-múzeum A Vasarely-múzeumban •l* *i* #’♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *** *1* *Z* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *«♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ ♦!* *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1 Gulay István: Szomorú történet a neokolonializmusról |7 Ivem, hogy mindent '-'meg lehet értetni a gyerekkel, csak jól kell megválasztani a példákat. A családi életből születhetik a legjobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jófejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját birodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, hogy: — Apu, mi az a neokolo- nializmus? A nyelve eleje és a vége összeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van. legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a vacsorát főzte), rákönyököltünk a korlátra és elkezdtem: — A neokolonializmus, fiam, az, amit nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szehieket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta eldönteni, most vigyorogjon, vagy minél figyelemesebb, bölcsebb képet vágjon. Végül amolyan középutas megoldást választott, a fejét okosan félrebiccentve a szemét derengette, mintha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializmus — folytattam —, azt jelenti: gyarmatosítás. A neo- kolor ializmus: új gyarmatosítás. A régi, klasszikus gyarmatosítás úgy történt. Kelemen, hogy leigázták a népet, meghódították a földet. A neokolonialisták nem fegyverrel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Ügy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra nehez- kedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvilágítani a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! —r megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeházasodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalomnak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság voltunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési jog... Nagyanyádnak meg pénze volt! 0, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyorogva nézett rám. Nem szerettem, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagyanyád látszatra elismerte jogainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki ott' volt a tőkéje, a pénze, aminek a mi nemzetgazdaságunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmat- birodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk... Már pedig, mondd meg őszintén. Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál... — bökte ki Kelemen. (Megijedtem, attól tartottam, ezzel az előadással is úgy járok, amit a gyerekek születéséről tartottam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyomon beleszóljon az életünkbe. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, kicsiny, szegény ország persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonygatja, hogy jellem- telenek vagyunk, mert a lakást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fiatal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jó tanácsokból és folyton- folyvást beavatkozik a kis ország belügyeibe. Szuverenitásával mit sem törődik, sárba tapossa függetlenségét... Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkozás nélkül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kelemen, földünk legnagyobb szégyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek éppoly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat! Hatásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az eddigieket a fiúi Közben megint lábat váltottam, mert a kolonializmus modern, rejtett formájának taglalása következett. Amint rápillantottam a gyerekre, észrevettem, hogy gyorsan visszahúzta pofazacskóját kipúposító nyelvét. Folyton ezzel hülyéskedik... Most azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amikkel a gazdag országok a fejlődő országokat támogatják. Nos, jó ha tudod, Kelemen, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokolonia- lizmus eszközei. Azt mondják: ennek és ennek az országnak százmillió dollár segélyt adunk. Érted? És jönnek a. tanácsaikkal, mint nagyanyád, hogy kaptál százmillió dollárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert különben...! És következik a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod a neokolonializmus. Sötét dolog. Adok, ha... Mindennek ára van! Kelemen komor arccal bólogatott. Közben a szája szélét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottaktól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokolonialista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót — Te is csak akkor adsz nekem fagylaltpénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! Elkeserítenek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek elmagyarázok valamit, s benne az egészből csak a fagylaltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpolitikával... Csengettek. Az anyja kikiáltott a. konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neo- kolonializmussal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj istenem!... Mért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni; Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni!... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátrafordultam. Bebámultam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek : — Ugye, aranyos! — Tűn déri! — kiáltotta a feleségem. Megfogta a nadrág szárát és markolászni kezdte az anyagot. — Nézheted!... Ezt nézheted, nem gyúródik! — harsogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nadrágban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jólnevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrásra készen, készségesen? Mi köze ahhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modem! — hallottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, és figyelmesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon.... — No, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd leheti A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a nadrágért nyúlt. < IT át ez... Ez a színtiszta, a legszümyűbb neokolonializmus. Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kockás nadrágban visszatérő < fiamat. Borzalmasan állt rajta, arcán mégis együgyű, boldog vigyor. Kelemen, mondtam magamban, gyarmatosítottad magad! 8 NÓGRAD - 1978. április 9., vasárnap
