Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

A város peremén Nevelőiskoláról Baglyasalján „Tudja, mi jellemző ránk? Kemény, lelkes munkával kis eredmények, apró sikerek... Máshol ennyi ‘ energiával már hol tartanánk!..— mondta az értekezlet szünetében a baglyasaljai iskola egyik pe­dagógusa. Az irónia, amely a szavak mögött bujkált, nem torzító, inkább kiemel — rá­világít a gondokra, feladatok­Pedig az Iskola sok tekin­tetben „átlagos”. Például a lét­szám: 230 diákot 15 pedagógus oktat, nevel. Itt is elkezdték a szaktantermek kialakítását, a nevelők egy része itt sem szí­vesen használja az audiovizu­ális eszközöket, míg mások lel­kes hívei, propagálói — és még sorolhatnánk más peda­gógiai tényezőket. De a tanulók 96 százaléka fizikai dolgozó gyermeke, so­kan veszélyeztetettek, hátrá­nyos helyzetűek; kimondottan, ingerszegény környezetből jöt­tek az iskolába és a hétközi diákotthonba (ennek 80 lakója van, hat nevelő dolgozik itt) — valóban igaz, hogy a kisebb pedagógiai sikerekért is többet kell tenni, mint máshol, okta-" tásban és nevelésben egyaránt (a tanulók ötödé általában pótlófoglalkozásra szorul, so­kat fenyeget a bukás veszé­lye.) Az idézett tények mutatják: Ilyen helyen nem lehet for­mális egy-egy nevelési érte­kezlet. Különösen akkor nem, ha a nevelőiskola felé vivő útról, a pedagógiai korszerű­södésről, a hatékonyság foko­zásáról, a feladatokról van szó. Az intézmény igazgatója, Jo- hanovics Ferenc valóban vitát indított bevezető referátumával, kendőzetlenül, szépítgetés nél­kül elemezve pedagógiai mun­kájuk gyenge pontjait, a prob­lémákat. A nevelőiskola lé­nyegének, célkitűzéseinek, fel­tételeinek tisztázása után hely­zetükről, teendőikről beszélt. Bár műhelyteremmel, torna­szobával, ebédlővel, öltözővel gyarapodtak az elmúlt évek­ben, könyvtár- és néhány szaktantermet alakítottak ki, a szétszórtság jellemző, a tíz osztály több épületben helyez­kedik el. Baglyasalja eredetileg bá­nyatelep volt, gazdag munkás- mozgalmi hagyományokkal. Nem volt hát véletlen, hogy itt alakult meg először az út­törőcsapat Salgótarjánban és hogy a munka tisztelete, a munkára nevelés természetes jelenség, folyamat volt. Azóta a lakosság egy része kicseré­lődött, ez a pozitív hatás „le­gyengült”, a világnézeti erköl­csi nevelés problémái szapo­rodtak. Korábbi nevelési ér­tekezleten ezért elemezve a helyzetet, határozati javaslato­kat fogalmaztak meg. Ezeket vetette össze a mai helyzettel a nevelőmunka értékelésénél az igazgató. Az évfordulók, ünnepek, a jelen és a mun­kásmozgalmi múlt közé hidat verő találkozások, beszélgeté­sek, a patronáló üzemek, KISZ-alapszervezetek támo­gatása sok nevelési lehetősé­get rejtett, amit nagyrészt ki is használtak. A munkához való szocialista viszonyban a legnagyobb hiányosságok a tanulás terén észlelhetők: a pótlózók, pótvizsgázók, ma­gas száma, az alacsony átla­gos eredmények erre figyel­meztetnek. Sok minden történt a szocialista életmódra neve­lés, az esztétikai nevelés ér­dekében : szakkörök, amatőr művész- (képzőművész, bábos) csoportok, színház- és hang­verseny-látogatások, a 3—4000 kötetes iskolai könyvtár se­gítik a szabad idő hasznos, kulturált eltöltését, a sikerél­ményhez jutást. De a munka, a környezet, a beszéd esztéti­kája még sokaknál nem ki­alakult. A tankötelezettségi törvény végrehajtása, a ve­szélyeztetett és hátrányos helyzetű tanulókkal való fo­kozott törődés a társadalom­mal szorosabban együttmű­ködve, gyakoribb családláto­gatással, a gyerekek jobb meg­ismerése útján valósulhat meg. Ennek a feladatait is megfo­galmazta a vitaindító. Korre­ferátumában Kun István, a diákotthon igazgatója a két in­tézmény közötti koordinálás­ról, a tanulóknak a közművelő­désbe való bevonásáról szólt bővebben. Értik és érzik az új doku­mentumok lényegét, szellemét a tantestület tagjai, maguk is kutatják, milyen nevelési le­hetőségeket rejt, hogyan tud­ják a jövőben még jobban megismerni egymás munkáját, jó módszereit — erről árul­kodott a kibontakozó vita. Csak néhány példát említve: az egyik alsós nevelő arra hívta fel a figyelmet, milyen fontos a felsőben tanító pe­dagógusoknak is megismerked­ni az alsós tantervi változá­sokkal. Az anyanyelvi kép­zés, a matematika, az alsós osztályfőnöki óra például nagy nevelési lehetőségeket rejt ma­gában, amire később is építe­ni lehet. Egy fiatal tanárnő a két „mostohagyerekről”, az írásvetítőről és a mozgófilm­vetítőről szólt, propagálva gyakoribb használatukat. Töb­ben beszéltek a tanulói képes­ségek, önállóság, a személyi­ségvonások kibontakoztatásá­nak ismert, de nem eléggé ki­aknázott lehetőségeiről az új dokumentumok és saját gya­korlatuk szemszögéből: hogy a testi nevelésben a közös já­ték a közösségi magatartás fejlesztője is, hogy miként le­het megszerettetni az orosz nyelvet a szovjet nép kultú­rájának, mindennapjainak színes bemutatása, a levelezés segítségével, hogyan kellene jobban bevonni a szülőket a gyerekek önművelésre ser­kentésébe — és még sorolhat­nánk a számos hasznos hozzá­szólást, javaslatot. ★ Hasonlóan a többi iskolához, Baglyasalján is feladatterv ké­szült. Talán kissé hosszabb a lista, mint máshol... A neve­lési eredmények, nehéz, kö­vetkezetes munkáva.L szület­nek. Hogy a következő alka­lommal már előbbre tarthas­sanak a nevelőiskola felé vi­vő úton, ahhoz a törzsgárda- tagok és a tenni akaró fiatalok együttműködési készsége a biz­tosíték. Ezt erősítette meg ez a nevelési értekezlet is. G. Kiss Magdolna Iványi Ödön: Az új Salgótarján. Illés Lászlő: M unkásirodalom szocialista irodalom A szocialista irodalom kezdetei nagy­jából egybeesnek a modern munkás- mozgalom kibontakozásával. Az iro­dalomtörténet bizonytalan fogalmi meghatá­rozásokkal követi a szocialista eszmék egyre szélesedő és elmélyülő áramlatát, amely hovatovább befolyásolja az egész világiro­dalmi mezőnyt. Hajlamos arra, hogy mun­kásirodalmon a kezdetek inkább ösztönös- ségre hajló részvétet és panaszt nyilvánító, szociáldemokrata szellemiségű irodalmát ért­se, s a XX. századi proletárforradalmak eszmei körében felnőtt irányzatot proletár­irodalomként jelölje meg, avagy proletárfor- sadalmi forradalmi-szocialista irodalomnak nevezze, megkülönböztetésül az opportunista szellemiségű, bár szociális érzületű művészet­től. Ugyanakkor csakis a marxizmus—leniniz- mus tanításaitól áthatott, egyetemes igényű szocialista irodalom képes — úgy tetszik — magas művészi szintre jutva, mély realiz­mussal kifejezni korunk és társadalmi küz­delmeink bonyolult teljességét. A huszas évektől kezdve azonban mind­máig egyre-másra felbukkan az a nézet, hogy a munkásmozgalom irodalmi-művészeti- kulturális tevékenysége legpontosabb meg­jelölése a proletárdiktatára, avagy a munkás­kultúra fogalmával lehetséges. Voltak, akik kizárólag a munkástémát fogadták el a moz­galom hű kifejezőjének. Közismert, hogy a kizárólagosság eme elmélete egyúttal éles vi­tában állt azzal a trockista felfogással, amely szerint a proletárirodalom nem lehetséges, mivel az elnyomott proletariátus még nem képes önálló művészet létrehozására, a fel­szabadult proletariátus, mint megszűnő osz­tály pedig már nem hoz létre önálló kultúrát, hiszen az osztálytalan társadalom művészete általános-emberi művészet lesz. A proletárkultúra kizárólagosságának hí­vői ugyanakkor az ellenkező extremitást képviselték. Elutasították általában a hagyo­mányokat, mivel azt lényegében a polgári korszak termelte ki, elutasították a korabeli polgári művészetet, mint amely a válságot fejezi ki, s úgy vélték: a proletariátus iro­dalma, művészete totális kiteljesítése terem­ti^ meg az alapját a proletárdiktatúra kul­túrájának; ezt köteles átvenni valamennyi más osztály és réteg, beleértve a parasztsá­got, a kispolgárságot, az értelmiséget is. A kérdés ismerői között felesleges részleteseb­ben fejtegetni, hogy ez a szektás ultraradi­kalizmus milyen személyi tragédiákhoz, a szövetségi politika milyen durva megsértésé­hez vezetett. Ez a problematika nemcsak a múlt vonat­kozásában érdekel bennünket, hanem első­sorban abban az összefüggésben: milyen mó­don nyilatkozik meg ez a folyamat a mai vi­lágban. A Szovjetunióban több mint fél év­százada létezik a szocialista rendszer, s ezen idő alatt kialakult egy sajátos arculatú kul­turális modell; míg ugyanezen időben Nyu­gat- és Dél-Európában és a harmadik vi­lágban váltakozó intenzitással folyik az osztályharc, és ezen osztályharc szükségle­teinek megfelelően formálódik a mozgalom­hoz kapcsolódó irodalom arculata is. A szo­cialista társadalomban a vezető munkásosz­tály kultúrateremtő funkciója szervezi és át­hatja az egész szocialista kultúrát; de ugyan­akkor magába szívja a tradíció és a jelenkori kultúra — közelebbről az irodalom — vala­mennyi más, progresszív teljesítményét, s lé­nyegében népi kultúrává alakul át. A szocialista országok kulturális politiká­jában többnyire az okozza a gondot, hogy a művészet tartalmában egyre inkább az ún. általános emberi kérdések, az etikai problé­mák felvetése felé vonzódik, és osztálymeg­határozottsága nem közvetlen. Az emberi egzisztencia övezeteiben felvetett és megvá­laszolt kérdések is természetesen a szocialis­ta társadalmi élet vizonylataiban jelentkez­nek. Feltűnő azonban, hogy miközben a mun­kásosztály a szocialista építés vezető ereje nálunk, az irodalomban, művészetben mégis aránytalanul csekély mértékben fejeződik ki tematikailag az a szerep, s e helyzetnek a szélesebb művészeti szférában is kedvezőtlen következményei lehetnek. (Erről folytatott vitát nálunk a szakszervezetek lapja, a Népszava emlékezetes, 1969. évi cikksorozata.) A kérdésre vonatkozó lenini tanításokból tudjuk, hogy mivel a proletariátus a kizsák­mányolás és egyáltalán az osztálytársadalom megszüntetésére tör és így alapvető érdekei összeesnek valamennyi dolgozó osztály érde­keivel, az irodalomban és művészetben sem törekszik a proletár jelleg konzerválására, ha­nem a munkásosztály érdekeit világnézeti szinten kifejező marxizmus—leninizmus je­lenlétét követeli meg a művészetben, ebben látván a szocialista irodalom pártossága kri­tériumát is. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az osz­tálykülönbségek teljes felszámolása, a nem­zeti egységben történő feloldódásuk hosszan : tartó, bonyolult folyamat, s ennek alakításá­ban változatlanul vezető szerepet játszik a szocialista viszonyok közt létszámban is nagy­mértékben megerősödött munkásság. A mun­kásosztály kultúrateremtő energiái a társa­dalmi lét valamennyi területére kiterjednek s áthatják azt, s természetes, hogy különös igényt támasztanak a művészet eszmei befo­lyásolásán túlmenően is, mind az osztály so­raiban rejlő alkotó tehetségek „felhozására”, mind pedig az osztály léte tartalmi elemei­nek műalkotásokba emelésére. Külön problémát jelent a szocialista or­szágok irodalma eszmei minősítésének kér­dése. A hatalom átvétele előtt még viszony­lag egyszerűbb volt annak meghatározása: hova tartozik az író, hiszen ezt legtöbbször egyéni magatartása is eldöntötte. Ha írás­művészetében a dolgozó osztályok kizsákmá­nyolásáról és felszabadulásukról szólt — szo­cialista írónak számított. Ma az irodalom és művészet szocialista kritériumainak meghatá­rozása sokkal nehezebb. A korábbi időszak humanista, polgári és paraszti irodalma, sok jeles képviselője éppen korszakunkban tel­jesíti ki életművét, amelyre nagy hatással vannak a szocialista társadalmi viszonyok. A szocialista rendszerben felnőtt írói nemze­dékeket is természetesen a legkülönbözőbb hatások érhetik. Így a különböző tradíciók és áramlatok integrációja rendkívül bonyo­lult képletet eredményez. Időnként még az a kérdés is felmerült: vajon szükséges-e, hogy ideológiai-eszmei kritériumok alapján minősítsük az irodal­mat? — Nem érkezett-e el az ideje, hogy csupán a humanitás általános problematiká­ját fejezze ki az író, s csak ezt értékelje az irodalomkritika ? V annak olyan problémák is, hogy mi­képpen illeszkedik be a szocialista irodalom szerves folyamatába az az irodalmi produkció, amely az ún. személyi kultusz megrázkódtatásaival való szembené­zést transzponálja művészi síkra. E témá­val például a magyar irodalomban rendkívül jelentős írók magas színvonalú művei fog­lalkoznak; elég talán Illyés Gyula, Déry Ti­bor, Lengyel József, Benjámin László nevét említenünk. Ügy vélem, amennyiben a sú­lyos megrázkódtatás ellenére képes az író a hatalom és erkölcs problematikáját megtar­tani a szocialista perspektívák vonalában, vagyis a relativizmus elkerülésével a szocia­lista távlatok a feloldás ígéretét nyújtják, ez ■ esetben az irodalmi mű a munkásosztály ér­dekeit fejezi ki, és ezért a szocialista iroda­lom részét is képezi. CSIK PAL SZEMSLYEBEN olyan ember kapta idén ta­vasszal a Salgótarjáni városi Tanács VB által adományozott aranydiplomát, akinek több mint egy évtizeden át köze volt a város mai arculatának kialakításához. Többekkel együtt, sok köze volt! Abban például, hogy a város ma nemcsak építészeti értékekkel bír, hanem a képzőművészet, a korszerű köztéri plasztika is otthonra lelt a dombok között, Csik Pál nagy szerepet ját­szott. Mint mondja, 121 hónapot töltött Salgótarján szolgálatá­ban a városi tanács elnökhe­lyetteseként, 1966. június 1-től 1976. július 1-ig. Nem egészen pontosan számítva, ez az évti­zed a mai városszerkezet ki­alakulásának ideje volt. — Amennyit gazdagodott a város, én annyit gazdagodtam általa, sőt nekem többet adott Salgótarján, mint én neki — fogalmaz szerényen Csik Pál. — Ez természetes is. A maga­tartásomat ez az évtized ala­kította ki. Az érdem, ha van, egyébként távolról sem csak az enyém, kis „csavar” voltam a városépítésben, s örülök, hogy voltam. Ellenérzéssel ARAJNYDIPLOMA 121 hónap tudjon személyiséggé válni,' hogy nevelhesse az embert. A pedagógusnak sokat kell ta­nulnia is, ez egyik szépsége a pályának. 10 NÖGRÁD — 1978. április 30., vasárnap fogadom, ha bárkit azért di­csérnek, mert elvégzi a mun­káját. Eszembe jut a törté­net Michelangelóról, akit amikor a Sixtus-kápolnát fes­tette, sürgetett a pápa. Minek csinálja a redőket, mondta ne­ki, lentről úgysem látják. Én így tudom — válaszolta a Mester. — Mik azok a „redők”, amelyek nem látszottak Csik Pál akkori munkájából? — Azok a viták, tárgyalá­sok, felkészülések, amelyek egy-egy döntést megelőztek, s megelőznek ma is. Ami a lát­ható tettet megelőzte, az volt az én igazi munkám. Elvégez­tem, ahogy tudtam. Salgótarjánba az egyetem­ről került, magyar-történelem szakos tanárként 1954-ben fe­leségével, aki szintén pedagó­gus. — Salgótarjánnak nem volt látható múltja, ódon sikáto­rok, zegzugos utcák, mint a régi történelmi városoknak. El akartam menni. Szánalmas, hangulattalan, sivár és füstös volt a város. Aztán megismer­tem és megszerettem a nógrá­di embereket. A Madách Im­re Gimnáziumban tanítottam 1954-től 1961-ig, 1959. és 1961. között szakfelügyelő voltam. Utána a Nógrád megyei Ta­nács középiskolai tanulmányi felügyelőjeként dolgozott 1965- ig. Majd 1965-től 1966. júniu­sáig a Salgótarjáni városi Ta­nács művelődésügyi osztályve­zetője volt. Utána következett az a bizonyos 121 hónap, s 1976. július 1-től a salgótarjá­ni Madách Imre Gimnázium és Építőipari Szakközépiskola igazgatója. — Bármilyen beosztásban dolgoztam, mindig pedagógus­nak éreztem magamat — mondja. — Célom volt, hogy a pedagóguspályára visszake­rüljek. Miért a Madách-ba jöttem vissza? Több okból. Ezt a tantestületet nagyon be­csültem. Bíztam az emberek­ben. Tudtam, hogy hamar be­fogadnak. S egy-két esetet le­számítva, nem is csalódtam. Szükségem van a gyerekközös­ségre. Egyre nehezebben tu­dok gyerekek nélkül élni. Az iskolán kívül szerzett politikai, társadalmi tapasztalataimat, közéleti mentalitásomat jól tudom használni úgy is, mint iskolavezető, úgy is, mint pe­dagógus. A pedagógusok egy részének nincs elég ideje gaz­dag társadalmi tapasztalatok szerzésére, és én ezt nem is rovom fel nekik. Van ahol szi­likózist, van ahol egyfajta „szemellenzőt” kapnak az em­berek. Ügy érzem, engem utóbbi már nem fenyeget. Vi­szont szakmai tarsolyom a ko­rábbi években kiürült. Lassan már két éve töltögetem, alig győzöm pótolni az elmulasz­tottakat. Az ember attól em­ber, hogy mindent, amit végez, hivatásának tekinti. A pedagó­gus a legértékesebb anyaggal bánik, az emberrel. A pedagó­guspálya specifikussága eb­ben rejlik. A pedagógus ne csak szakmáját tudja, főleg t Csik Pál otthonosan járhat Salgótarján főterén és a város utcáiban. Sokakkal együtt, az ő munkájának is része van a mai városkép kialakításában, kicsit az emberek életmódjá­nak, tudatának formálásában. Részt vett a város életének alakításában. — Olyan a város, mint egy lakás. Be kell rendezni, hogy emberi léptékűvé váljon. Ezt a berendezést szolgálják a műalkotások is a> város külső és belső terein. TEGYÜK EHHEZ HOZZA; neki is része van abban, hogy egy évtizeden át sikerült az ország legnevesebb művészei­nek alkotásaival berendezni a várost. Több tucat köztéri szo­bor, murális alkotás került ide abban az időben. Például Var­ga Imre, Somogyi József, Bor­sos Miklós, Kerényi Jenő, Tar István, Kalló Viktor, Blaski János művei, hogy csak néhá­nyat említsünk a sok közül. A hasonló méretű magyar váro­sokhoz képest gazdagabbá vál­tunk. X. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents